AZ ÉLETMŰ ÖSSZEOMLÁSA

Teljes szövegű keresés

AZ ÉLETMŰ ÖSSZEOMLÁSA
A Frank-életmű utolsó láncszemei, vagyis A törvénykari reformterv, ill. az Ősiség és elévülés c. székfoglaló értekezés még a forradalom kirobbanása és az ellenforradalom fegyveres támadása közt eltelt időben keletkeztek. Alapállását tekintve egyik sem kínált a szerzőnek látványos elismerést. A megszakadt tanodai tanfolyam, illetve az augusztus második felébe nyúló parlamenti vita (a népiskoláról) idején pedig lassan az érdemi kapcsolat is elapadni látszik Frank és a VKM között. Aligha juthatott el hozzá az Eötvös által szerkesztett alapszabálytervezet is, hiszen annak kézbe vehető szövegével a kabinet tagjai is csak a Honvédelmi Bizottmány működése idején ismerkedtek meg. Számára tehát nyomtalanul tűnt el a magyar egyetem átalakítását célzó reformkoncepció, amelyre – bár az hamisíthatatlan sajátja – soha többé nem is hivatkozott. Még akkor sem tett erre célzást, amikor közel egy évvel később önmaga igazolása érdekében nyilvánvalónak vélnénk. Világszemléletében sem jelentett módosulást az alapjaiban polgári érdekeket szolgáló Lehrfreiheittel való viharos találkozás. Ezt bizonyította az 1848. szeptember 11-én megtartott akadémiai székfoglalója, amely az életmű utolsó láncszeme. Nem kell a részletes elemzéshez visszatérnünk annak igazolására, hogy az Ősiség és elévülés c. műnek a válságos szeptemberi napokkal történő egybeesése számára is életműve összeomlásának felismerését jelenthette.
Frank egész életútja azt mutatja, hogy a koncepciót hordozó alkotásokat minden korábbi esetben évtizedek érlelték nála. Most a forradalom miliőjében egymást követik viszont a nemzet egész életét érintő, útkereső alkotások. Az elkésett párbeszéd azonban lassan monológgá lett, és mindkét esetben átvezetett abba a korba, amidőn a történeti-jogi szemlélet legalitásigénye sem volt többé tartható már. Ebben a válságos helyzetben tehát hónapokig nincs semmi számottevő esemény Frank Ignác életében. Pedig még távolról sem sorolható azok közé a „fáradt öregurak” közé, akik a Monarchia egyetemein a beáramló liberalizmus szelleme elől értetlenül menekülni kényszerülnek. Sőt – miként korábbi elemzésünk mutatja – a tudomány és a haza közös ügyeinek előmozdítására maga ajánlotta fel erejét. Sem közélet, sem eszmei síkon nem kívánt tehát defenzív pozícióba helyezkedni, sőt a forradalom egész ideje alatt kiemelt közfunkciókat vállalt magára (a távollévő rektort helyettesíti, majd Horváth Mihálytól 1849-ben véglegesített rektori, egyetemi igazgatói kinevezést nyert (június 20.). Csak ez utóbbi esetben ismeretes némi vonakodása, de mint a kortárs megjegyezte, „utóbb… a szokott buzgósággal” látta el feladatát egészen a császáriak második bevonulásáig. Mindez mégsem takarhatja el előttünk a belső válság szaporodó és egyre nehezebben elviselhető tüneteit.
Frank eszmei válsága az érdemleges állásfoglalás vagy tudományos polémia nélkül maradt székfoglaló értekezés után már állandósulhatott. Az egyetem és a szűkebb szellemi környezet lényeges átalakulása is elakadt, miután a felfrissítést szolgáló erőket a függetlenségi harc gyakorlati feladatai foglalták le. Pedig ezt a szellemi felfrissítést pl. Kornis Károly tudatosan is feladatának vallotta, mondván; „Legfőbb feladatnak tekintem… az ész munkálkodásának felébresztésére törekedni.” A nemes szándék azonban az egyetem falain belül még nem tudott számottevő erővé válni. A lelkes ifjúság jórészt a honvédhadseregbe állt, és a szorongó hadi szükségletek miatt az egyetemi épületek is a rendkívüli idők szolgálatára rendeltettek. Noha túlzás a Pesti Hírlap egy korabeli megállapítása, miszerint „az egész tanodai rendszer Eötvös minisztersége után lényegileg egy hajszálnyit sem javult”, de abban az értelemben igaz, hogy a belső szellemi megújhodásnak az idők nem kedveztek. Frank, szellemi válsága kellős közepén tehát magára maradt, s ebben a helyzetben került olyan elháríthatatlan döntések elé, amelyek lelki egyensúlyát végképp felborították.
Windischgrätz téli hadjáratának eredményeként a főváros a császáriak kezére került. A függetlenség aktív harcosai a Honvédelmi Bizottmány utasításait követve elhagyták a várost, és 1849. január első napjaiban a katonai csapattá szervezett egyetemi ifjúság maradék csoportja is elvonult. Frank Ignác, miként még jó néhány kiemelkedő gondolkodónk, helyén maradt. E tényből pejoratív ítéletre mégsem juthatunk, mivel már egy évtizeddel korábban is közismert, hogy Frank a békés időkben sem hagyta el szívesen munkahelyét. Nem is az egyetem, hanem hallatlan szorgalommal összegyűjtött magánkönyvtára miatt nem mozdul ki a fővárosból. Ez a gyűjtemény már a 40-es évek elejétől Pest egyik nevezetességei közé tartozott, és az ország határain túl is számon tartották. Íme, ez az oka annak, amiért az egyetem életében is feljegyezték, hogy könyveit nyári szabadsága idején sem tudta elhagyni, és a fizikai felüdülés idejét is évről évre nekik szentelte. Érthető tehát, hogy az ostrommal szembenéző város falait az addig vállalt közszereplése ellenére sem hagyta el. Mégis, röviddel a császári csapatok kiűzése után, a Pesti Hírlap hasábjain súlyos ítélet hangzott el a helyettes karigazgató „gyönyörű hazafiaság”-ról, amely az ellenséges csapatok hálálkodó fogadásával és a teljhatalmú császári biztos iránt tanúsított „jobbágyi készséggel” vádolta.
Frank Ignác önkezével vetett véget életének, anélkül hogy e súlyos vád alól hitelt érdemlő történeti hűséggel igazolta volna magát. Máig nyitott kérdés tehát, hogy a nemzeti függetlenség nagy sorsfordulójának idején valójában kinek az oldalán is állt. A halálának 120. évfordulóját idéző kegyeletes megemlékezés joggal mondta tehát, hogy „a szabadságharc idején tanúsított magatartására vonatkozó megjegyzések reális hátterének megítélése” elháríthatatlan feladatunk (Nizsalovszky). A fontolva haladás ügyét valló gondolkodótól azonban látványos kiállás e válságos időben sem volt várható, de a császári haderő hatalma alatt a bizonytalan körülmények is óvatosságra kényszerítették. Ráadásul a lezajlott változás rövid idő alatt kihúzta Frank Ignác lábai alól a legalitás talaját is. Windischgrätz ugyanis az ideiglenes polgári közigazgatás megszervezésével párhuzamosan visszaállította a helytartótanácsot, és ez alá rendelte ismét az egyetemet. A két intézmény közé pedig gr. Cziráky János személyében királyi biztos kijelölésére került sor. Így már 1849. február közepén értésére adták a pesti egyetemnek, hogy a felelős magyar minisztérium által tett intézkedések egy része érvényét veszti. E tárgyban az egyetem tanácsa által kiküldött bizottság tagjaként került először hivatalos érintkezésbe Frank a kormányzat új képviselőivel. Sajnos, a kartörténet monográfusa által idézett források ma már nem állnak rendelkezésünkre, a Pesti Hírlap ide kapcsolódó éles vádját azonban a Horváth Mihályhoz küldött Frank-levelek egyikével szembesíteni tudjuk. A Pesti Hírlap szerint „gr. Cziráky egyetemi császári biztostól Csausz alelnökhöz intézett rendeletek iránt olly hű jobbágyi készséget tanúsított, hogy midőn a császár iránti hódolati eskü kívántatott, ő annak azonnali letételére a legnagyobb készséget nyilvánította.”
Frank kertelés nélkül írja erről, hogy „tudniillik nekem jutott volt az abbéli parancsolatnak előadása az akadémiai tanács előtt”. Vajon mi akadályozhatta volna meg a királyi biztos akaratának teljesítését, ha csak az nem – miként Frank írja –, hogy „én a dologban, a nehézségek felterjesztése által akadályt nem találok. Hogy pedig ilyen dolog megakasztásával egy pár óvakodó szót elkerülni nem lehet, azt józan ember könnyen értheti”. Úgy tűnik, hogy Frank jóval több felróhatót mond el magáról, mint a Pesti Hírlap szerzője. De „tett és érzés közt még jó különbség is vagyon”. Nem érzi ugyan, hogy ez a kiterjesztő önbírálat a vád alól nem mentesíti, de mi tudjuk, a magyar országgyűlés által el nem ismert új uralkodónak teendő hűségeskü elodázása valóban sikerült. A körülményeket és az általa tett ide irányuló lépéseket nem szépítette Frank, de az eredményt is magáénak vallotta. A higgadt tárgyilagosságáról ismert Horváth Mihály előtt minden bizonnyal ez a tény tette igazolttá Frank Ignác szerepét, és tette alkalmassá arra, hogy június 26-án kelt levelével a Tudományegyetem igazgatójává nevezte ki. Ezt támasztja alá a Nemzeti Múzeumot igazgató Kubinyi A. lemondásának június 27-én történt elfogadása is. Az eredeti Kubinyi-féle lemondó levél ugyancsak ránk maradt, amelyből tudjuk, hogy ő „a Múzeum hittel kötelezett hivatalnokaival” a hódolati esküt letenni – más megoldás keresése nélkül – „erkölcsileg kényszerítve érezte”. Iratára rávezetve látjuk a miniszter következetes ítéletét, amelynek eredményeként egy nappal később már az új igazgató kinevezése is megtörtént. Irigy viszálykodás „fojtó indulatja” tehát és semmi más, ami a Frank Ignác elleni támadást kiválthatta a Pesti Hírlapban? Nagyon leegyszerűsítenénk a dolgokat, ha a Deák Ferenctől származó felkiáltással akarnák lezárni ezt a tudománytörténeti problémát.
Nem kétséges, hogy az ellenséges haderők hatalma alá került területeken, s így Pest-Budán is a félelem, az árulás és a kishitűség lett úrrá. A Honvédelmi Bizottmány már február elején számolt a „vas kénytelenségnek” engedni kényszerülő kishitűséggel. „Vannak vidékek – írja a Honvédelmi Bizottmány értesítése –, melyek a túlnyomó fegyveres erőnek ellent nem állhatván, engedni kényszerültek…, s ekkor az ellenség akasztófávali fenyegetésekkel hajtotta a községi elöljárókat hódolati nyilatkozatokra.” A Honvédelmi Bizottmányhoz azonban naponta érkeztek ugyanezen szervek hivatalos nyilatkozatai az ellenkezőjéről: „A bevonuló császári fővezérségnek rendelete folytán”, máskor „a hozzánk érkezett parancs következtében” stb. olvashatni gyakran e kikényszerített hódolati nyilatkozatok bevezető szavait. A függetlenségi harc vezetői jól tudták, hogy az „ily kikényszerített hódolatok azon perczben elenyésznek, mint a buborék, mely perczben az ellenség zsarnoki pálczáját csak egy kissé is tovább vonulni látják a hódolók”. A benne rejlő veszélyt, az árulás és a kishitűség súlyos következményeit azonban nem becsülhették le. Így a honárulás gyalázatos példái rövidesen ez ellenintézkedések megtételére kényszerítették a debreceni kormányt. A konkrét viszonyok további elemzése nélkül is meg tudjuk érteni tehát a forradalmi kormány új vallás- és közoktatási miniszterének 1849. május 9-én kelt levelét, amely „Minden hitfelekezetű egyházi és iskolai főnököknek, elöljáróságoknak és testületeknek…” a magyar álladalom kimondott függetlensége iránti hódolatukat nyomatékos figyelembe ajánlotta. Nem sokat késett a miniszter, hogy alig egy héttel később az egyetemnek is megküldje rendeletét, amelynek értelmében minden tanárnak és egész személyzetének szoros kötelességévé tette igazolni magát.
Eme lépések történelmileg indokolt voltának megítélése nem tárgyunkhoz tartozik. Annyit mégis joggal mondhatunk, hogy a közvélemény naponta értesült a tavaszi hadjárat győzelmeit követő hetekben azokról a súlyos árulásokról, amelyek a császáriak hatalma alatt történtek. A belső reakció gyakran az ellenség sötét politikai ármánykodásain is túltett. Az arisztokrácia és a klérus hitszegése, a nyílt árulás naponta ejtette ámulatba a közvéleményt. Az újjáéledő politikai hírlapirodalom sokat tett e téren, tudatosítva az ellenforradalmi tevékenység súlyos következményeit. Kellő irányítás és tudatos forradalmi politika alkalmazása nélkül folyt természetesen ez a leleplező kampány. Így a „Pest ostromállapotjában” lefolyt árulások a lapok rendszeres témáivá lettek. Sőt, egyes politikai hírlapok önálló rovatot nyitottak a reakció megbélyegzése céljából. Sok értékes történelmi tény tárul fel e sorok mögött, de azok gyakran a túlzó, szubjektív emberi indulatoknak a vegyülékét is magukban hordták. A történeti forrásértéket tekintve mindig kritikával kezelhető napi sajtó azonban eme bizonytalanságtényezők ellenére is többnyire jól célzott politikai ítéletet tartalmazott. Bizonysága ennek pl. a hajdani helytartói tanácsos, Stahly Ignácz leleplezése a Márczius Tizenötödike hasábjain (1849. május 26.). Stahly elsőként igyekezett az ellenséges hadak bevonulásakor, hogy szolgálatait az új hatalomnak felajánlja, de a Windischgrätztől kapott kinevezésekkel zsebében a fővezért egy nappal megelőzni kényszerült a visszavonulásban. „Denique a pesti macskazenélő ifjúság jól tudta – mondja tehát a lap idézett száma –, hogy kit kell (annak idején) megtisztelni.” A Budavár visszavétele idején ünnepi kivilágítást elmulasztókat is jól célzott politikai éllel tűzték tollhegyre, ugyanakkor a forradalom ügyétől távol álló indulatok is óhatatlanul teret kaphattak. A császáriak által megtűrt lapszerkesztők tevékenysége is bőven rászorulhatott volna a leleplezésre, de tudunk olyan esetekről, mikor a Pesti Hírlap radikális hírben álló hírlapírójának (Nagy Ignác) is önigazoló cikkben kellett magát az alaptalan támadások alól menteni.
Témánk szempontjából a Pesti Hírlap leleplező tevékenysége különös jelentőséggel bír. A lap kritikai hangvétele „a Pest ostromállapotjában” elkövetett árulásokról júniusban erősödött fel, és a hónap végéig lankadatlan erővel folyt. A témánkhoz közel álló, nagy elhivatottsággal és nemzeti öntudattal írt leleplező írások egymást követték a lap hasábjain. „A különböző testületeknél és közintézeteknél a zsoldos soldatesca mindent elkövetett hatalma terjesztésére…”, ezért szükséges, hogy a lap most is az árulókat, kik „hazudtak, rémítettek és ámítottak”, következetesen leleplezze. Árulók, zsoldosok, Budapesten visszamaradt hivatalnokok, nemegyszer széltében ismert közéleti tekintélyek kerültek a lap kritikai rovatába. Jellemző példája e bonyolult, összetett politikai harcnak, hogy az a neves sebész, Balassa János viselt dolgait is súlyosan elítélendő megvilágításba helyezte. Az ellenséggel való cimborálás, a nyílt hazaárulás és a hazáért elvérzett honvédek bűnös cserbenhagyásában összegeződik a vád. A helyzet fonákját kell csupán érzékeltetnünk, amikor idézzük a Márczius Tizenötödike már jóval előbb megjelent egyik cikkét, amely Balassát Polayval és Bugáttal egybevonva a „romlatlan becsületesség és szeplőtlen haza szeretet” példájaként méltatta.
Balassa a súlyos vádak hallatán elvesztette türelmét, és élve a sajtótörvény adta lehetőséggel Útbaigazítást írt a lapnak, amely azt június 24-i számában le is hozta. A haladó gondolkodásáról az ország határain túl is ismert sebész rövid cikke kegyetlen iróniával vágott vissza, és a „jobbadán mendemondán alapuló támodásokat” rágalmazásnak minősítve, bizonyítást követelt. A Balassa ellen felhozott vádaskodás ténybeli előzményeire ezúttal nem térhetünk ki. Utalnunk kell csupán arra, hogy a cikk szerzője a Pesti Hírlap 1849. június 26-i számában újabb lehetőséget kapott a szerkesztőtől, hogy a Balassának címzett Válaszát közölje. Az eljárás egyfajta leegyszerűsítő felfogása volt a sajtóvita elintézésének, amit az óhajtott bizonyításként fogtak fel. A Válasz Balassa úr „Útbaigazításá”-ra c. cikk nagy terjedelmével, dagályos hazafiasságával és az ügyhöz méltatlan hangnemével vonta magára a figyelmet. Bizonyító adatközlést egyáltalán nem tartalmazott, sőt egyes rágalmazó tételeit visszavonni kényszerült, csupán azzal mentve a tévedést, hogy „ha volna bennők nem igazság: a közönség vitt félre engemet”. A szerző számára is kellemetlenné vált ügyet végül az ilyenkor szokásos fenyegetéssel zárta le, mondván, tessék bíróság elé vinni, de majd akkor én is többet fogok fölemlegetni.
E vázlatosan jelzett vitával a haladó szelleméről ismert politikai hírlap talán legkínosabb afférja zárult le. Balassa is méltatlannak tarthatta a további vitát és értelmetlennek a képtelen vádak peres eljárás útján történő rendezését. A szabadságharc leverése utáni meghurcoltatása bőségesen igazolta őt történelmi szerepének megítélésében. A Pesti Hírlap ominózus cikkét többé Balassa vonatkozásában nem is emlegették, annál több szó lehetett azokról a gyökeres átalakulást célzó írásairól, amelyek a forradalom első évében ugyancsak a Pesti Hírlap hasábjain jelentek meg. Balassának a magyar függetlenségi harchoz való viszonyát persze ezeknél az írott állás foglalásoknál is fontosabb tények igazolták.
A körülmények összetettebb vizsgálata tehát azt mutatja, hogy a tavaszi hadjárat győzelmei után a közvéleményt a megpróbáltatások, a súlyos árulások és a felkavart emberi indulatok sok tekintetben bizonytalanná tették. A helyzet objektív áttekintése a legjobbak számára is hallatlan mértékben megnehezült. Az aktív politikai hírlapok árulást leleplező törekvéseit a nemzeti függetlenség ügyének féltése is vezette. Nem kell tehát feltétlenül pálcát törni a Balassát méltatlanul vádoló Pesti Hírlap felett. Más vonatkozásban ugyancsak megvolt az oka a sokak felé figyelmeztetésül szánt cikknek: „Vigyázzanak urak! ismerjük önöket; tudjuk, hogy van köztük olyan is, ki a honvédelmi bizottmány által tett kineveztetését törvénytelennek tekintvén, Windischgrätzhez folyamodott annak törvényesítése végett.” A kishitűség és a silány egzisztenciaféltés szomorú példái álltak e gondolat mögött. Még inkább indokoltnak mondható a másoknak szánt szemrehányás: „…mennyire akartak a nemzet elnyomására a császári zsoldosok bérenceivé aljasulni.” A „Nagy” aláírással zárt leleplező cikk nagyobb része azonban kifejezetten a pesti egyetem – jó néhány néven nevezett – tanárának adresszáltatott (1849. július 22.).
A Pesti Hírlap ugyanazon szerzőjétől találjuk tehát a Frank Ignác szerepét beárnyékoló megnyilatkozásokat, mint aki a Balassa-féle nyilvános polémiát kiváltotta. Önmagában e tényből persze ismét nem lehet a Frank ellen felhozott vád megalapozatlanságára következtetnünk. Közelebbről kell tehát vizsgálni, mi adta az indítékot a Pesti Hírlap szerkesztőségének, hogy az egyetem belső helyzetének – tárgyát tekintve is szokatlanul kiterjedt – elemzésébe kezdjen.
Az indítékul szolgáló előzmények egyikét, neveztesen a magyar országgyűlés által el nem ismert király iránti hűségeskü ügyét már az előbb tisztáztuk. Franknak eme februárban lezajlott eljárása a végeredményt tekintve igazolható. „A nehézségek felterjesztése által – miként maga írta – mindnyájan időt nyertünk és menekvést.” „Mendemondán”, talán bizalmatlanságon alapult a másik lényeges ténykörülmény, hogy a nyugalmazott tanárokkal „minden áron oda intriquált”, hogy az egyetemhez kinevezett új tanárokat az érdemi ügyekből és tanácskozásokból kirekessze. A források ismeretében úgy tűnik, hogy a vád Frankhoz tapadó bizonyítéka kizárt, amiért is el kell fogadni a „Felelet” c. írás érvelését (l. OL. VKM). Frank saját kezű védekező iratát idéztük ezúttal, amely 1849. június 22-én kelt, és minden valószínűség szerint a Pesti Hírlapban frissen elolvasott vádaskodás hatása alatti első felindulásban keletkezett. Az eredeti elképzelés szerint Frank is a Balassa által választott utat akarta járni. Erre utal egy ugyancsak kéziratos levél, amely június 23-án kelt a „Méltóságos Püspök igen tisztelt minister Úr!”-hoz címezve. Első szándékom – írja – egy pár igazoló szóval felelni, de rövidesen belátta, hogy a rajta esett méltánytalanság szóváltás nélkül hamarabb eltűnik a felzaklatott közvéleményből. A hírlapi feleletül írt terjedelmes szövegben azonban Frank kétszer is visszatért az új „kinevezések megsemmisítését” célzó vádakra. Felháborodással utasítja vissza e vádakat – kizárólag személyére konkretizálva –, mondván: „…a volt kormány embereit nem ismertem és velük sem élő, sem írott szó által érintkezésbe nem jöttem.” Felmerülhet a kétely persze, hiszen tárgyunk egyik lényeges törekvésének eredményeként bőséges betekintést nyújtottunk az Eötvössel folytatott levelezésbe. A VKM egyik idézett összesítő jegyzéke alapján lehetőségünk volt az idevágó Frank-levelek ellenőrzésére. Ezekből pedig az derült ki, hogy a hivatalos minőségben folyt – rendszerint, bár a miniszter utasítása alapján született – levelezésen kívül semmi nyoma sincs annak, hogy Frank a megtett intézkedésekre bíráló véleményt nyilvánított volna. A hivatalos kapcsolatok korabeli elemzése pedig nyilvánvalóan azt mutatta, hogy a legalitás talaján támaszt nyert gondolkodó egyre közelebb került Eötvös alapvető törekvéseihez.
A szóban forgó vád igazi értelme azonban nem is ebben van. Az eddig legkimerítőbb Eckhart-féle elemzés sem vette észre ugyanis, hogy a Pesti Hírlap idézett cikke többször visszatért a kérdésre, és nem csak Frankot, hanem az „eszélytelen urak” egész csoportját vette célba, akik az új tudományos igény hordozóit az egyetemen is igyekeztek elgáncsolni (1849. június 22.). Az alkalmatlan, az időközben nyugdíjazott avagy az egyetemi mozgalmak által is hevesen támadott reakciós erők tényleges jelenléte pedig nyilvánvaló volt. Frank természetesen a függetlenségi harc végéig sem jutott el oda, hogy e visszahúzó erők ellen fellépjen, de egyáltalán eme csoporttól magát származása ellenére sem tudta elhatárolni.
Nyilván a zavaros politikai közvéleményből merít viszont a Pesti Hírlap – de nem teljesen alaptalanul –, amikor Frank szemére veti, hogy az ellenséges csapatok bejövetelekor, azok „nézésében való gyönyörétől elragadtatva, hálaadó nyilatkozatot tett az uralkodó iránt. A szubjektivitást jelzi az a vád is, hogy az ostrom idején „a bombákkal szembeni lakából” oly nyugodtan nézte a golyókat, „mintha azokkal szerződése lett volna”. Frank hideg nyugalommal hárítja el e vádaskodást, és könnyed fordulattal vitéz tüzéreink dicsőségét hangoztatja, mely csorbát nem szenvedhet még akkor sem, ha „egy pár golyójuk el is tévedett volna”. Úgy tűnik, hogy őt ez a vád egyáltalán nem zavarta. Sőt a témára is többször visszatér, szinte imponál neki, hogy a bombák közepette is a hatalmas magángyűjtemény mellett találta a történelem és erre a közvélemény is felfigyelt. Erre utal, hogy a Feleletben, ismét e téma kapcsán, a kelleténél többet mond el önmagáról. A belövés és az akkor szerzett kisebb sérülés nyilván kizárta, hogy a felhozott hálaadó nyilatkozatokra sor kerülhetett volna. „Hanem később – mondja szinte önvallomásszerűen – igenis volt alkalom a bejött nagy erőnek fejtegetésére.” Az őszinte önvallomás tehát ismét többet mond, mint a Pesti Hírlap, és hitelt érdemlően kifejezi azt a közeget, amely Frankot változatlanul körülvette, és amely a nagy sorsforduló idején ismét a kishitűségbe taszította. Ez az a lelki válság és nem a Pesti Hírlap támadása, amely már az érdemi reflexió nélkül maradt székfoglaló értekezés után úrrá lett a nagy gondolkodón. Életútja ellenére – maga az életmű – olyan erős szálakkal kötötte őt a történelmi joghoz, hogy onnan már sem az európai szintre emelkedő kultúrpolitikai látókör, sem az áldozatokat jócskán megkövetelő függetlenségi harc nem szakíthatta el. Ezt a körülményt érzékelte ösztönösen a kartörténet monográfusa, midőn azt írta, hogy Frank az ellene irányuló személyes támadásokat felhasználta a minisztertől június 20-án kelt rektori kinevezés elhárítására. Ezúton jutunk el a Pesti Hírlap cikkét kiváltó indítékok egyetlen lényeges eleméhez, amely szó szerint a következőképpen hangzik az eredeti szövegben: „Általánosan szólva, az egyetemi személyzet többségének mennyire nem férhet fejébe a magyar függetlenség, mutassa azon botrányos eljárás, mely f. é. máj. 29-én – hódolatnyilvánítás tekintetébül – tartatott közgyűlést jellemzi. Ezen híres gyűlést megelőzte már két összejövetelök a tanácsférfiaknak; s itt előre elkészíttetett a hódolati szerkezet is – körülbelül – következőképpen: 1) A Közlöny ez s ez számában odautasíttatván és meghagyatván nekünk, hogy hódoljunk: ezen meghagyás folytán ezennel hódolunk…” Ez az igazi kiváltó tényező tehát, amely a Pesti Hírlap szerkesztőinek türelmét kihozta az egyensúlyából.
A súlyos vád tárgyilagos magját keresve idézzük fel a püspök miniszter „múlhatatlan szoros kötelesség”-ként kiadott parancsát, hogy a magyar álladalom kimondott önállósága és függetlensége iránt – többek közt – az egyetem is nyilvánosan demonstráljon. Május 9-én kelt ez az általunk idézett felhívás, a Pesti Hírlap vádjaként felhozott „mákvirágos hódolat-szerkezet” pedig valóban a május 29-i egyetemi közgyűlésen került bemutatásra. Egy sor tény, de főként éppen Frank idevágó magatartása, ill. írott megnyilatkozása bizonyítja be számunkra, hogy valóban ez az ügy a kellemetlen hírlapi vita, és az annak során elkövetett nem egy méltánytalanság valódi kiváltó oka. Szembetűnik mindenekelőtt, hogy a Frank-féle Felelet egyetlen szóval sem tért vissza erre az őt személy szerint is aposztrofáló vádra. Az egy nappal később – a Méltóságos Püspök igen tisztelt Miniszter Úr!-hoz – írt második levelében annál inkább szükségét érezte a kérdés tisztázásának. Szinte kizárólag ezt tárgyazta a június 23-án kelt Frank-levél, amelynek mellékleteként szerepelt most már az eredetileg hírlapba szánt Felelet. Ide kívánkozik a harmadik lényeges dokumentum, vagyis a többszörösen módosult, de eredeti Frank-kézírással készült Hódolási javaslat, amit ugyancsak az igazoló iratokhoz csatolt a szerző, de sem aláírással, sem dátummal nem látott el. Ha nem is feltételezzük, hogy ebben tudatosság érvényesült volna, annyit teljes bizonysággal mondhatunk, hogy Frank maga is a sorsdöntő kérdést a hódolati javaslat megítélésében látta. A feltárt levelek világosan mutatják, hogy a császári bölcsesség üdvözlése, a magántanári kinevezettek ügye, avagy akár a királyi tanácsosi cím felhánytorgatása jelentéktelenné törpült a több mint három hétig halogatott május 29-i hódolati javaslat ügye mögött.
A „hódoló nyilatkozás nem szónoki rendelés, vagy iskolai gyakorlás lévén, hanem politikai tett” – mondja Frank a miniszterhez címzett, módfelett precíz levelében. Csatolva bár a hódolati javaslat teljes szövegét, tüzetesen megvilágítja az okát mind a lakonikus rövidségnek, mind az „idétlen szóvirágok” felesleges voltának. A fegyelmezett logikával feltárt érvek egyike sem menti azonban az „osztrákmodorú szerkezet” kialakításában történt közreműködését. Hatásosan célzott, nem őszinte megnyilatkozása Franknak, hogy miért tartotta legillendőbbnek „híven a ministeri rendelet szavaihoz ragaszkodni”. Pauler nyomán ismeretes, hogy ekkor már Pesten híre járt az orosz beavatkozásnak, ami óvatosságra késztette Frankot. Burkoltan bár, ezt a helyzetet is sejtette alább a miniszternél, midőn azt írta, hogy a szóvirágok és idétlen kitérések „csak szakadásokat okozhattak volna”. Nyilván nem egyedül állt a jövendőt illető aggodalmával, és azok közé sorolt be, akik a feleslegesnek vélt kockázatot – persze más és más indítékok alapján – már nem akarták vállalni. Eme megnyilatkozások fényénél most már nyilván hitelt érdemlőnek mondhatjuk a Pesti Hírlap további közlését: „És Uraim! Elfogadtatik, keresztülmegy a mákvirágos hódolat-szerkezet, ha egy kis parányi emberke ott nincs. Kornis Károly, újdon új tanár volt ez, aki fölszólalt a szerkezet elleni olyan értelemben, hogy ő ugyan nem a közlönybeli meghagyás folytán, hanem szíve, lelke teljességéből hódolván stb.” Ezt a más forrásból is rekonstruálható szituációt követte néhány tanár hazafias megnyilatkozása, majd javaslatok hangzottak el, hogy Kornist kell megbízni a hódolat megszövegezésével. A kínosan óvatos többség azonban megakadályozta ezt, helyette inkább az eredetit „foltozgatva” elfogadta a már bemutatott szöveget.
Mielőtt e tárgyban a Pesti Hírlap szóban forgó anyagától végképp elszakadnánk, még egy mozzanatra fel kell figyelnünk. Ha a Hírlap szerkesztősége a hódolati javaslat kínos óvatossága és a halogató időhúzás iránt nem is tudott megértéssel viseltetni, díszére válik, hogy lényegileg a tudomány mellett állt. A töredékes forrásokkal szembesített cikk heves felháborodással kelt ki az egyetem mostoha anyagi helyzetének felszámolásáért. A magyar egyetem tanárainak silány fizetése mellett lehetetlen tanárkodni, „önmaga tökéletesítésére igyekezni”. Aljasság – kiált fel a szerző –, hogy „a budai várbeli osztrák herczegecske Hofkutscherjének is adott ennyit, de sőt minister urak is adnak még többet is egy titoknoknak, pedig bizony egy igazi tanárnak sokkal felül kell állnia egy, diákból lett titoknokocskán”. A felzaklatott közvéleményt recitáló, nem kellően megalapozott vádak mellett minden bizonnyal Frank is felfigyelt a nem pusztán üres hazafiaskodáson alapuló cikkre. Nem a türelmét vesztett Balassának volt igaza tehát, amikor közönséges „handabandának” minősítette a Pesti Hírlap fellépését. Minden ellentmondásossága ellenére Frank hozzáállása történelmileg igazolhatóbb. Ezt a megítélésünket támasztja alá a Horváth Mihályhoz írt utolsó levél, melyben Frank – felborult lelki egyensúlya ellenére – tárgyilagosan vonta le a konzekvenciákat.
A helyzet fonákját, amely a történelmi napok könyörtelenül előrehaladó eseményeiből folyt, Frank már hónapokkal előbb felismerte. Beidegzett önuralma és a viselt közéleti tisztség iránt tanúsított helytállása azonban a meghátrálást mindeddig elodázta. Még a hírlapi támadás előtt két nappal nyert rektori kinevezését is ezzel a magatartással fogadta. A Pesti Hírlap nem rótta fel a püspök miniszter idevágó elhatározását, de Frank a felelősség erkölcsi súlyát tovább már nem bírta. Még mindig fegyelmezettnek tűnő logikával írta: „Jól tudom én, hogy kivált súlyos időkben mindnyájan kötelesek vagyunk minden kitelhető módon a hazának szolgálni: de az is igaz, hogy akinek elegendő ereje nincsen, legüdvösebben cselekszik, ha díszhelyét más, erősebbnek odaengedi.” Hogy nem teátrális lépés, amely a bizalom ismételt demonstrálását igényli, ezt a következő mondat igazolja: „És azért őszintén bevallván saját meggyőződésemet, hogy magamban, főkép most, kormányzó hivatalra elegendő tehetséget nem érzek.” Ennek alapján kéri felmentését egyidejűleg a rektori és a törvénykar igazgatásának tiszte alól. „A közbizodalom fenntartására jelenben az egyetemnél is pezsgőbb erő kívántatik, a milyen az én karomból, az én lelkemből nem telik” – hangzik az őszinte vallomás, amely az életút összeomlásának megfogalmazása.
Ma már nem revideálhatjuk Horváth Mihály válaszlevelét, amely az egyébként hitelt érdemlő megállapítások szerint tisztének további ellátására ösztönözte. Alig egy hónappal később – a nemzeti tragédia felgyorsult eseményeinek hatása alatt – azonban Haynau bevonuló seregei elől már a menekülést látta szükségesnek.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages