AZ UTOLSÓ RENDI ORSZÁGGYŰLÉS IDŐSZAKÁNBAN

Teljes szövegű keresés

AZ UTOLSÓ RENDI ORSZÁGGYŰLÉS IDŐSZAKÁNBAN
A hazánkban kibontakozó szellemi erjedés nem egyedülálló, s nem is a legfejlettebb formája az 1848–49. évi európai forradalmak előtörténetének. Dél-Itáliától a porosz királyságig és a Rajnától a két román fejedelemségig szélesen kibontakoztak egy minden korábbitól elütő polgári átalakulás kontúrjai. Az akkori világ legreakciósabb hatalmainak uralma alatt álló népek, nemzetek egész sorának felszabadítása került a politikai gondolkodás élvonalába, és e törekvések gyakran a megérett társadalmi átalakulás ügyét is lényegesen befolyásolták. Nemzeti függetlenség és polgári átalakulás – nem mindenütt – de túlnyomóan ez a kettősség jellemezte az érlelődő forradalmi mozgalmakat a kontinens egész területén. Így a Szent Szövetség-i politika nyomasztó évtizedei a gondolkodók számára érthetővé tették, hogy a kor összetetten jelentkező problémái csak forradalmi úton valósíthatók meg. A liberális nemesség és a haladó értelmiség nem is jelentéktelen tábora azonban a radikális forradalmi megoldást a fő kérdések egyikében sem látta célszerűnek. Hazánkban pedig a kifejezetten polgári és plebejus erők szerepe még a forradalmi átalakulás korában sem jutott el az önálló cselekvés szintjére. A kontinens megkésett polgári átalakulásai ugyanis módfelett heterogén, fejlődési szintkülönbségekkel is tarkított néptömegek cselekvését igényelték. Ugyanakkor a felébresztett nemzeti öntudat és a megvívandó összetett küzdelem a reformértelmiséget, sőt helyenként a liberális nemességet is csatasorba állította.
Az 1848-as európai forradalmak eredőire utalva joggal mondhatjuk tehát, hogy az átalakulás csak kompromisszumos lehetett, hogy a népek tavasza a maga nemében csodálatos, de a konkrét történelmi feltételek által nagyon is körülhatárolt cselekvési lehetőséget kínált azoknak, akik érkezésétől mást és mást vártak. Hogy a Frank által felépített életmű maga is e bonyolult történelmi szituáció terméke volt, azt már az előzőekben is bemutatni törekedtünk. Az elháríthatatlan reformok történelmi talajon álló megközelítése, az institúciók tudományos eszközökkel történő kiigazítása azonban a megoldás forradalmi útját elutasító erők eszmei megnyilatkozásainak egyike. De, hogy ez az eszme 1847-ben, sőt a forradalom kibontakozásának korszakában sem teljesen elszigetelődött, azt az utolsó rendi országgyűlés – témánkhoz konkrétan is kapcsolódó – munkája bőségesen igazolja.
Az utolsó rendi országgyűlés összehívása és kibontakozó tevékenysége még semmi jelét nem adta a forradalmi átalakulás közelségének. A tekintetes KK és RR társadalmi összetételében lényeges változás nem történt, a felgyülemlett sérelmek és rendi törvényhozást igénylő törekvések pedig jórészt nem újkeletű problémák voltak. A tárgyalás mechanizmusát tekintve még inkább szembetűnő volt a történelmileg kialakult formákhoz való ragaszkodás. A gyűlés tagjainak még a törvényjavaslat kezdeményezését célzó indítványozási joga sem volt. A törvényalkotás, tehát a szóba jöhető reformok körének meghatározási joga az uralkodót illette, amit kegyelmes királyi leiratában hozott a rendek tudomására. A királyi akarat tehát a kormányszékek előzetes állásfoglalásai, felterjesztései alapján és a nemzettől idegen bécsi tanácsosok befolyása alatt keletkezett. A kancellár által benyújtott javallatokat a két tábla egyidejűleg, de egymástól elválasztva tárgyalta. Ahhoz, hogy az uralkodói akaratot, akárcsak némileg is módosítani kívánnák, egységes elhatározásra kellett volna jutniuk. Üzenetek, egyezkedések és együttes ülések szolgáltak eszközül arra, hogy a kompromisszumot kifejező együttes állásfoglalás végre az „alázatos felirat”-ban megszülessen. Az uralkodó ilyen esetben persze ismét a kormányszékek állásfoglalását kérte, majd az államtanáccsal – fontosabb esetben – az államkonferenciával is megtárgyalta a feliratot. A bonyolult – szinte középkori jellegű – procedúra végén született a „kegyelmes királyi elhatározás”, amely felett az ismétlődő rendi ellenállás esetén, kezdődhetett elölről a véget nem érő eljárás. Csak a rendekkel egyeztetett kegyelmes királyi elhatározás után került sor az adott törvény szentesítésére és kihirdetésére.
Hetekkel az országgyűlés megnyitása után világos már, hogy az utolsó magyar rendi gyűlés sorsa is a történelmileg kialakult tehetetlenség. Az országgyűlés 16. ülésén nem véletlenül kiált fel Csongrád megye követe: „…megvallom el kell szomorodnom, hogy hat hetek után e teremben, most is a felett tanácskozunk, valjon ő felségéhez hálánk és köszönetünk nyilvánítását egy válaszfeliratban felterjesszük-e vagy nem?” A tudomány, és egyáltalán a gondolat szabadságát igénylők még korábban felfigyelhettek arra, hogy a rendek a „praeventiv censura” megszüntetéséről már az országgyűlési tárgyalások anyagának kiadása körül lefolyt vitában visszarettentek. Hiába érvel Breznóbánya követe, hogy „a cél nem lehet egyéb, mint az igazság tisztába hozatala – szinte Frank Ignáctól vett gondolattal –, mit súrlódás útján az eszméknek minden oldali meghányása, vetése útján az igazságot kideríteni” feladata. Még azok is hátrálni akartak – mondja Korpona követe, akik, a kerületi ülésekben a nádorhoz küldendő, ilyen tárgyú üzenetet nyilvánvalóan helyeselték. Hiába e tendenciával szemben akár Kossuth szenvedélyes kitörése is, az aggodalmaskodók hangja nem csitult.
Még inkább figyelemre méltó a rendek magatartása az örökváltság, a közteherviselés, a magyar nyelv és nemzetiség tárgyában kibontakozó viták során. Hogy milyen érdeklődéssel figyelhette mindezt a tudós Frank Ignác, már az életmű utolsó nagy alkotásánál szignáltuk. A kármentesítés történelmi eredőinek élénk polémiája, a közoktatás nyelvének „kirekesztőleg” magyarrá tétele mellett elhangzó ellentmondásos nemesi érvelésben nyilván saját eszméinek visszatükröződését is láthatta. De messze felette érezhette magát viszont az esztergomi káptalan követének, aki a tudomány kibontakozást szolgáló szerepét is tagadta. „Nem az anyagi érdekek hajhászása, nem az ipar és kereskedés az, melly a népek közepette uralkodó nyomorúságot megszünteti” – hirdeti a követ. De „a tudomány sem lészen az”. Pedig ez a felfogás a történelmi jogok egy részéről történő önkéntes lemondás gondolatát takarta, amelyet még a forradalom kibontakozása idején is nagy álhatatossággal hirdettek. Ex officio még inkább fel kellett figyelni Franknak a márciusi törvények vitájára, amely már a vezetése alatt álló kar sorsát is alapvetően befolyásolta. Ennek előzményeként azonban vissza kell térni a forradalom előszele által felkorbácsolt egyetemre.
Az 1848-as európai forradalmak eredményeinek elemzése mutatja, hogy még a győztes ellenforradalom erői sem tudtak kitérni a formális jogegyenlőség, illetve a modern burzsoá állam és jogrend bizonyos fokú elismerése elől. A jobbára felülről nyújtott alkotmányos rend kiépítése, a közigazgatás és joggyakorlat modernizálása mellett szinte midnenütt helyt is adtak a közoktatás, ill. az egyetemek átszervezésének. Az idevágó eszmei küzdelem persze évtizedekkel megelőzte a forradalmakat és általában a tudomány felszabadításában konkrétan pedig a porosz–német talajon kifejlett Lehrfreiheit gondolatában öltött testet. Így a „tanszabadság” eredendően a protestáns autonómia sok véráldozattal megszentelt elveihez kapcsolódott, a megkésett polgári átalakulás eszmei előkészítői viszont a történelmi hagyományokra épült rendszert polgári tartalommal telítették. Előtérbe állították a tudomány szabadságát, a tudományos képzés szükségességét, függetlenségét, cenzúramentességét stb. A polgári szabadságjogok alkotmányos garanciáinak nem egy eleme tűnt fel itt a megkésett polgári átalakulás igényeinek megfelelően. A szellem szabad versenyének kibontakozása, a tudományos igazságok korlátainak ledöntése, az ingyenes oktatás, de még a tudományok differenciálódásának felszabadítása és a módszertan forradalmasítása is szervesen hozzátapadt az egyébként igen sokféle értelemben használt tanszabadsághoz.
Hazánkban is elsőként a protestáns német egyetemeket járt gondolkodóknál fejeződött ki egy hasonló, félénken megfogalmazott igény a haladásra, majd a forradalom közelségében, és alatta erőteljes szellemi áramlattá dagadt. A mindig szűkebb tudományos feladatához ragaszkodó Frank már az Osztó igazság bevezető gondolatai közt felveti a serdülő szuverén szellem szabad művelődési igényét – mondván, hogy „a köztársaságban a szülőket ebbéli kötelességük teljesítésére szorítani lehet és kell is”. Hasonlóan láttuk már a tudomány szabadságának még korábbi felvetését, midőn Frank az uniformizált tudatlanság ellen vette fel a harcot. Az említett műben azonban egy későbbi helyen is visszatért a protestáns autonómia relatíve szabadabb iskolafenntartó jogára. Sem itt, sem az 1845-ös reform memorandumában azonban nem található még közvetlen utalás a polgári tartalommal telített Lehrfreiheit gondolatára. Talán csak az „állandó segédtanító”-i rendszer és az újabb modern tudományágak bevezetésének igénye az, ami sejteti, hogy a memorandum szerkesztője kortársainál messzebbre lát. Az időközben királyi tanácsosi címet nyert udvarhű tanár azonban további lépést nem is tehetett volna a porosz protestáns szisztéma magasztalásának vádja nélkül. Minden további lépés megtételére tehát már csak a forradalom légköre késztethette.
A magas királyi kitüntetés nem különösebben szolgálhatott a tudomány falai közé elzárkózó Frank örömére. Miként egy soha napvilágra nem került (későbbi) levelében maga is írta, a királyi tanácsosi címmel nem élt. A teljes elszigetelődés veszélye nélkül persze nem is lehetett volna ezt tenni. Időközben ugyanis a pesti egyetem és főként a jogi fakultás légköre olyannyira felforrósodott, hogy annak hatása alól már senki sem vonhatta ki magát. Nyáry Albert írja naplójában, hogy az egyetemi mozgalmak szervezői 1846–47-ben újjárendezték soraikat. Már nem tápláltak illúziókat a legalitás irányában, de annál határozottabban hirdették meg feladataikat. Céljuk „a viszonyos eszmecserék, értekezések, s más egyéb szellemi működések által kipótolni azt, amit az iskolai élet vagy egészen elhanyagolt, vagy tán éppen egészen visszásan iparkodott a tanulóval elhitetni”. A résztvevők száma soha nem látott méreteket öltött, és a hírlapok is bőven kommentálták a „korszerű politikai kérdések körül forgó” munkát. A kormányzat a kémek és a fenyegetés minden eszközét felhasználta a mozgalom elfojtására, „de az erélyes ifjúságot önképeztetésétől vissza nem rettenték”. Nyáry Albert közlése szerint helyszűke miatt tette át székhelyét a mozgalom a Tillinger (Pilvax) kávéházba. „Ha beléptél volna esténként – írja Nyáry –, azt vélted volna, hogy parlamentbe léptél. Az ifjúságnak értelmes tagjait láttad volna ott hosszú asztalok mellett ülve, a világ napi eseményeiről eszmélkedni.” Ami ebből egyenesen következhetett, azt a Pesti Hírlap március 13-i keltezésű bécsi tudósítása rögzítette mint követendő példát az elavult egyetem gyökeres megreformálására.
Kiiktatva innen a nyilván országos jelentőségű március 15-i eseményeket, könnyen érthető, hogy alig néhány nappal a bécsi Aula fellépése után mindez megismétlődött Pesten is. Legújabb események c. alatt számolt be erről a Pesti Hírlap. „Ismét ünnepélyes menetek tartattak”, melyek folyamán „felkeresték az egyetem tanári ülését, melly alkalommal a nagyságos rector odanyilatkozott, miszerint az ifjúságnak törvényes törekvésbeni részvétét nem kárhoztatja.” Az orvosnövendékek szinte „felkerestettek” a hasonló célzatú demonstráció ösztönzése érdekében.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages