ELŐSZÓ
ELŐSZÓ
Frank Ignácra emlékezve jogos büszkeséggel mondjuk, hogy az egykor tragikus körülmények között elhalt „törvénytudományi [MTA] levelező tag”, ill. jogprofesszor életművét oly maradandó hűséggel idéző Pauler Tivadar (1850), ill. Villányi Fürst László (1935) után a XX. század második felének jogtudománya több mint hálás kegyelettel adózott a méltán klasszikusaink közé sorolt gondolkodónak. Nemcsak a reprint kiadású műre (a Közigazság törvénye Magyarhonban) gondolunk (1988), amelyet szerencsésen az évforduló idejére tett közkinccsé könyvkiadásunk, hanem arra is, hogy korunk eszmetörténeti, ill. világnézet-formáló témakörként immár nemegyszer járta körül (l. Sarlós Márton, Nizsalovszky Endre, ill. Polay Elemér) az életművet, hogy abból máig ható társadalmi tapasztalatokra leljen.
A modern anyagi magánjogi (polgári jogi) tanítások mindmáig gyakori visszautalásai mellett persze ma már jobbadán a história kútfőit gazdagítja ez az életmű. Nem ritka mégis, hogy a birtoktan, a kötelmek, az elévülés és sok más institúciónk megértésében is eszközül szolgálhat a tudós Frank Ignác szellemi hagyatéka. Ma mégsem ezt a kiapadhatatlan forrást kell megidéznünk, hanem egy másik, nem kevésbé értékálló hagyatékot, amely az egész nemzetnek szólt – immár 143 évvel ezelőtt – az egyetlen tőmondatba foglalt testamentumával megszentelve. A Frank-biográfia közel teljessé válhatna ugyanis, ha végre ezt a páratlanul gazdag örökséget mi is egy újabb fiatal nemzedék közkincseként hagyhatnánk magunk után. In medias res engedtessék meg tehát, hogy e létező közkincsünknek a nemzeti történelem korabeli sorsfordulójához fűződő történéseire néhány gondolattal visszautaljunk.
A nemzeti függetlenség ügyével összefonódó, megkésett polgári forradalmunk (1848/49) után még a küzdelem vezető személyiségeinek a sorsát illetően is egy sor bizonytalansági tényező (homály) zavarja mindmáig közgondolkodásunkat. Még inkább így van ez a születő magyar nemzeti értelmiség nem egy nagyformátumú személyiségét illetően, melyre eklatáns példával szolgálhat a tudós Frank Ignác rövidre szabott életútja.
Az életrajzírók egyike szerint a nemzeti függetlenségi harc elbukása után még rövid időre ideiglenesen rektori megbízást kapott, a művelődéstörténet monográfusa szerint pedig Haynau bevonulása után a rektori megbízatásából is azonnal felmentették. A homályt csak részben oszlatja el az a néhány bizonyított adat, amely még 1849. július 27. és augusztus 20. közé esik. Így teljesen bizonyos pl., hogy Frank nem maradt helyén és tisztét nem gyakorolta már a július 27-én összehívott rektori tanács ülésén. Bizonyos továbbá, hogy augusztus 20-án a teljhatalmú polgári biztos közvetlen intézkedéseinek eredményeként a nyugállományból visszahívott Virozsil Antal vezette az ideiglenes egyetemi tanácsot.
Ha igaz viszont, hogy Schmerling már július végén magához rendelte Bécsbe, hogy a magyarországi jogügyek rendezésével megbízott tanácskozásokon részt vegyen, úgy továbbra is tisztázatlan, mi elől menekült Frank a császáriak bevonulása idején.
Hitelt érdemlő, újabb adat hiányában csak arra lehet következtetni, hogy a megviselt lelkiállapot időlegesen válságosra fordult. Ennek előzményeiről van tudomásunk már 1849 májusából is, midőn az ostrom hatása alatt félelmi komplexus ragadta hatalmába, és napokon át lakába zárkózva tartotta távol magát a külvilágtól. Mindebből arra következtethetünk, hogy a súlyos lelki válság július végén megismétlődött, és ez végül is elvezet nagy gondolkodónk összeroppanásához. Homály fedi azonban azt a körülményt, hogy miért nem tudta visszaadni Frank Ignác nyugalmát a bécsi igazságügyi szervek szolgálatában végzett munka. Két idevágó állásfoglalást is felidézett legutóbb a kegyeletes megemlékezés. Így Frankenburg Adolf bécsi visszaemlékezései szerint a magyar jog megszűnte és tanszékének elvesztése vitte Frankot az öngyilkosság felé. Persze csak részigazságot tartalmazhat ez a nézet, mert az egzisztenciaféltés soha nem volt jellemző a nagy gondolkodóra, és Bécsbe rendelésével a katedra elvesztése sem volt összekapcsolva, sőt mindez egyfajta – ha nem is őszinte – kiemelt fontosságát jelentette szakértelmének. A kortárs – de nem elfogulatlannak mondható – Virozsilt idézik mások, aki szerint az élet kilátástalansága, vagyis a levert függetlenségi harc után is zajló politikai-jogi változások okozták volna a lelki egyensúly összeroppanását. Ezzel a felfogással esik egybe az a gondolat, hogy a magyar birtokviszonyokra vonatkozó alapvető eszméi kerültek most már szembe a forradalom örökét végrehajtó bécsi igazságügyi szervek, közelebbről Schmerling törekvéseivel.
Villányi Fürst véleményét kell idézni végül, aki szerint megrendült lelkével nem tudta túlélni a magyar magánjog nemzeti irányának vélt pusztulását. E nézet hordozói a legutóbbi időkig Paulerre hivatkoznak, aki szerint bizalommal a bécsi szervek sem viseltettek iránta, ősiségi különvéleményét pedig nem fogadták el. Az eredeti feljegyzések Paulertől március 7-re és 13-ra estek, tehát feltehetően friss benyomások hatása alatt keletkeztek. Pauler azonban azt is mondja itt, hogy kémektől körülvéve, tehát ismét félelmi komplexus hatása alatt állt. Ebben az állapotban pedig – miként azt az orvostudomány is vallja – nem világnézeti vagy egzisztenciális tényezők alapjain születik a döntés. A magyar birtokviszonyok rendezését célzó elaborátumának kedvezőtlen fogadtatása az élet eldobására aligha adhat magyarázatot, hiszen az igazságügyi bizottság érdemi tárgyalásai is csak jóval Frank halála után (1850. jún. 8.) kezdődtek meg. A retorzióktól való félelem, ill. a haditörvényszék előtt zajló purifikációs eljárás a tanártársak felett sokkal inkább determináló tényezővé lehetett, amihez az Am Peterre csak késve érkező hírek is bőven hozzájárulhattak.
