EÖTVÖS JÓZSEF EGYETEMI REFORMTERVE MELLETT
EÖTVÖS JÓZSEF EGYETEMI REFORMTERVE MELLETT
Az egyetemi mozgalmakra történt kitekintés arról győz meg bennünket, hogy a hivatalba lépő Batthyány-kabinet kultuszminisztere – az időközben törvényerőre emelkedő 1848: 19. tc. végrehajtását illetően – nem tudta azonosítani magát az egyetemi ifjúság lendületével. A március 16-i lelkes fogadtatás után alig két hónappal már nyilvánvalóan szembe kellett néznie a radikális lépéseket követelő tömeggel. A népszerűbb és elháríthatatlan első lépések egy részét még a helytartótanács foganatosította, a munka nehezebb része azonban a felelős kormány kultuszminiszterére maradt. Ez a kabinet pedig a legalitás talaján állt, szó sem lehetett arról, hogy a forradalmi tömegmozgalom akaratát érvényesítse. Ezért késnek még a népszerűbb intézkedések közé sorolható lépések is, mint a szám szerinti érdemrend felszámolása (április 24.), a szigorlati próbatételek felfüggesztése (június 10.), vagy akár a gyakorlatilag úgy is megbénult régi rendszerű oktatás felfüggesztése stb. A minisztérium nyilvánvalóan – miként az egész kabinet – a törvényes utat, ill. a helytartótanácstól átvett mechanizmus korszerűsített tevékenységét látta járhatónak. Ez az a törekvés, melynek útján Frank és az új kormányzat találkozása lehetővé vált. A legalitáshoz tudományos meggyőződéssel ragaszkodó Frank Ignác számára ez tette lehetővé az április 3-án elszenvedett kudarc elviselését, amely az institúciók gyökeres megváltoztatását követelő fiatalságtól érte. A helytartótanács örökébe lépő törvényes kormányzat pedig Uzovics karigazgató halála után a kar egész vezetésével tisztelte meg. Ettől az időtől maradt ránk az a néhány eredeti, Frank Ignáctól származó levél, mely az életpálya kiegészítését lehetővé teszi.
Eötvös minisztériuma az április végén megtett első lépések után a tanszabadságon nyugvó egyetemi rendszer módszeres előkészítésének útjára lépett, midőn a felügyelete alá rendelt karokat leiratban kérte fel a reformtervezetek elkészítésére, hogy „a régi idomítás és tanultatás helyébe olyan rendszer hozassék be, mely az önképzési vágyat ébresztve a tanulóknak mélyebb kiképeztetését lehetőleg biztosítja”. Eötvös minisztériuma tehát nem ama Széchenyi által ostorozott semmittevők közé tartozott, kezdeményezése azonban nem forradalmi, ellenkezőleg a legfelsőbb akarat által megszentelt és kihirdetett törvény felhatalmazásán alapult. Eötvös május 10-én már szükségesnek érezte, hogy ezt a legalitás talaján álló felfogást a közvéleménynek is értésére adja. A Pesti Hírlap május 11. számában olvashatjuk a közzétett miniszteri nyilatkozatot. „Azon többrendbeli kérvényekre, mellyek a közoktatásban némelly változtatások azonnali foganatbavételét tartalmazzák, válaszul adatik: A folyó iskolai évben, mellynek berekesztése már elrendeltetett… a közoktatásban változás nem fog történni.”
A május 6–7-i mozgalmakra visszautalva ez a megálljt parancsoló hangvétel érthető. „A közoktatás reformját azonban – folytatja Eötvös – a jövő iskolai év kezdetéig kidolgozni, s a pénzerővel, melly felett most már rendelkezem, tisztába jövén, a reformok azon ágait, mellyekben a törvényhozás segélyét nélkülözhetem, életbe léptetni kívánom.” A miniszter tehát az 1848: 19. tc. 2. és 3. §ában rejlő lehetőségek határáig megy el és ebben kér „minden czélhozvezető” véleményt. Eme kabinetnyilatkozattal felérő állásfoglalásnak kézzel fogható eredménye lett. Szép számmal érkeztek be ezután, közelebbről a témánkat érintő javaslatok, melyek ex officio a karoktól, akadémiáktól és egyes tanároktól származtak. Mindezek tüzetes átvizsgálása alapján úgy tűnik, hogy az alaposabb kimunkálást nyert javaslatok június 5. és július 13. között keltek. A „Budapesti Egyetemi Törvény kar reformtervezete” azonban a javaslatok többségét jóval megelőző gyorsasággal született, és ezt a karigazgató feladatát betöltő Frank Ignác már május 12-én továbbította. A reformterv – mint ismeretes – teljes egészében Frank munkája, miként azt az egyetlen épségben fennmaradt levéltári példány kézírása is bizonyítja. A terjedelmes szöveg az apróbb részletekre is kitérő, elvi, módszertani problémákat elemző, ill. helyenként a nemzetközi tapasztalatokra is utaló alkotás volt. A szövegből kielemezhető koncepció hamisítatlan Frank Ignác-i eredetűségre vall, amely végképp elhárítja a gyanút, hogy abban az iratot aláírók valamelyike is tevékenyen közreműködött volna. „Örömmel és hálaérzéssel vettük Méltóságod kegyes felszólítását – írja mindjárt a bevezetésében, melly díszes felhívatásunknak, hogy illően megfeleljhessünk szükségesnek láttuk midenek előtt a törvénykar czélját és feladatát meghatározni; melly minden esetre oda megy: hogy általában a köréhez tartozó tudományokat mívelje, terjessze és különösen, hogy ezekben a megjelenő ifjak alapos oktatást és a cselekvő életre illő kiképezést nyerjenek.” A szöveg 1. pontja mutatja, hogy a tanszabadság itt a legalitás hordozója, amit a törvény maga mondott ki. A feltétlenül pozitív hangvételű állásfoglalást azonban nem ez, hanem a célmeghatározó juttatja kifejezésre.
A reformterv prológjához hozzátartozik néhány tudományág vitatott karok közti elhelyezése, amelyekre vonatkozó „változások szüksége nem lévén, mivel a fennálló szokás eddig bajt vagy kár nem okozott”.
E gondolattal azonban a reformterv első összefüggő fejezete kezdődik el, amit Frank egy összetett kérdésfeltevéssel fejezett ki. Mi mindent kell megszüntetni és milyen hiányokat kellene pótolni? Az e pont alatt felsoroltakból pedig nyilvánvalóan kitűnik, hogy miképpen érti a kar a „cselekvő életre illő kiképzést”. Az egymásra épülés rendjét kifejező felsorolás a meglévő és bevezetésre javasolható tudományágak egész sorát érinti. Eckhart is felfigyelt továbbá arra, hogy a tervezet különös hangsúllyal emelte ki a hűbéri jog (feudál törvény) jelentőségét, „mely nélkül sem régi, sem élő törvény helyesen fel nem fogható”. Nyilván egy pusztán historikus szemléletnél többet fejez ki ez az állásfoglalás. Azt a meggyőződést rögzíti, hogy a történelmi jogra szükség van és szükség lesz, ha a dolgok korabeli állását a tudomány helyesen fogja fel. Azonos tehát ez a felfogás azzal, amit az életmű epilógusában, az Ősiség és elévülésben idéztünk fel.
A hazánkban „kivált most szükséges” további tudományágazatok szép rendben foglalt felsorolása következik ezután, amely csoportba tartozók – figyelemmel a törvényhozó képességre – esetenként új katedrák felállítását is igénylik. Az előbb már szóba hozott enciklopédia mellett egy nagyon is ellentmondásos állásfoglalás született itt a jogbölcselet mellett. Egyetlen valóban újat tartalmaz a felsorolás, nevezetesen az „összehasonlító törvénytudomány”-t. Hogy ezen mit értett a szerző, nem tudjuk, de önmagában e gondolat megjelenése mutatja, hogy Frank Európa-szintű tájékozottsággal rendelkezett kora tudományosságát tekintve. Az egyebek közt felsorolt ágazatok körében is feltűnik e szélesebb látókör, midőn a tulajdonképpeni közigazgatási jog létjogosultságát említi.
A szükségképpen megmaradandó ágazatok sorában az oknyomozó, módszeres történetkutató tudományok nagyra értékelése tűnik ki, amelyek előadása „igen hasznos” lehet. Mindez Frank egész szemléletét tekintve magától értetődő jelensége e tervezetnek. Ilyen természetesen az egész I. pont alatt feltett kérdésekre adandó válasza is a szerzőnek, amelyből a történeti jog fennmaradásába vetett hit lépten-nyomon kiviláglik. Mindez persze a tudományos meggyőződés derivátuma, amelynek mindennemű módosulásához az életmű átértékelésére lett volna szükség. Ennek lehetőségét azonban, sajnálatos módon, önkezével vágta el.
Franknál nem új, de feltétlen előrelépést jelent viszont, hogy a tervezet II. fejezete egy sor területen a porosz–német típusú Lehrfreiheit elfogadását, sőt egyes elemeiben progresszív kiigazítását foglalja magában. Első megnyilatkozása ennek az ún. „privát tanítók” intézményének akceptálása. A tanszabadság egyik legjelentősebb intézményéről van tehát szó, amely az új tudományos erők felszínre törésének lehetőségét, a szellemi munka területén kialakítandó szabad verseny biztosítékát jelentené. A legtágabb megfogalmazása szerint ez a különböző eszmeáramlatok és tudományos igazságok korlátlan hirdetési szabadságát jelentette volna. Frank megfogalmazásában mindez a Göttingában, Bonnban és általában a porosz egyetemeken kialakult formákra szorítkozik. El sem tudja képzelni, hogy a graduális promóció beidegzett szabályai alól ki kellene szabadítani a jövő ígéretét jelentő intézményt. Ellenkezőleg, az egyetemi testületek egy részéből kirekeszti, ill. a testületek rendes tagjainak alárendeli azokat, és képesítésüket ezek ítéletétől teszi függővé. A tudós koncepciónak – a megvallott hazai tapasztalat hiánya ellenére is – van argumentuma, mely nem annyira logikai, mint inkább történeti. Mondván, hogy eme függést kifejező megoldások „hihetőleg hasznos tapasztalásbul erednek”.
A legalitás útját kereső VKM minden bizonnyal szívesen olvasta Frank ezen állásfoglalását, amely egyfajta igazolást jelentett számára a Vasvári és Horárik tanszabadságból eredő jogait hangoztató egyetemi mozgalmakkal szemben. Az Eötvös-minisztérium július–augusztusban foganatosított magántanári kinevezései azonban sem az egyik, sem a másik felfogást nem akceptálták. Látnivaló ugyanakkor, hogy a tanszabadság liberális polgári felfogásától távol álló Frank Ignác tanulni kényszerült az idők szavából, midőn pl. elsőként mondta ki, hogy szélesebb értelemben a törvénykar alkotóeleme a hallgatóság is. A körülményekben azonban „sokféle különbség lehet”. Így a rendes tanárok választása, megbízása és pályázati rendszere is szóba jöhet az egyetem rendezése folyamán.
A jogtudomány hazai fejlődése szempontjából legjelentősebb a tervezet III. pontjára adott válasz, amely a Lehrfreiheit tudományfelszabadító szerepének definiálásával azonosítja a tanszabadság értelmét. – Minő kiterjedésben uralkodhatik nálunk a tanítás és tanulás szabadsága? – A válasz hármas összetevőjű: 1., hogy a tanító ezentúl bizonyos tanító könyvhöz, vagy szisztémához kötve nem lesz; 2., hogy tudománya körében maga meggyőződését bizton előadhatja; 3., hogy kötelességén túl más tudományt is előadhatja. A tervezetnek nyilván ez a legfejlettebb összetevője, amely a szerkesztő tudományos meggyőződéséhez is igen közel állt. Ez az a híd, amely – persze a legalitás keretei közt – alkalmas lehetne Frank Ignác számára a megújuló világgal való párbeszéd megkezdésére. Feltételezhető csupán, hogy ugyanez váltotta ki belőle az alig néhány nappal előbbről feljegyzett „rimánkodást” hallgatói irányában. A rendszerező elme itt hívja fel a figyelmet a porosz példa kifejlett fonákjaira, amelyek ott a „honorariában nálunk a mielőbb eltörlendő koszorúdíjakban” láthatók. A megoldást tehát nem egyszerűsíti le az idegen intézmény recipiálására, hanem kiigazítva mondja alább, hogy nekünk egyedül a nyilvános és ingyenes tanítási szabadság nyújthat csak előrelépést, amely pedig egyben „gyökeres különbség” a porosz példához képest.
Az életpálya eme kiemelkedő alkotásának másik lényeges összetevője a tanulási szabadság, vagyis a szellemi érettség bizonyos fokát elért ember azon joga, hogy szabadon megválassza a továbbképzését szolgáló intézetet, az eszmeileg hozzá közelálló tanítót és a tanulmányozandó tudományokat, ill. azok sorrendjét. Sőt ezt a liberálisnak mondható megfogalmazást kiterjeszti a vizsgára bocsátás szabadságával és a meglévő recitatív készséget szolgáló módszerek gyökeres felszámolásával is. Az érintett lépések mindegyike azonban a beláthatatlanul ködös hazai lehetőségek feltevéseiben enerválódik. Lesz-e több intézet, több tanár, kik közt egyáltalán választani lehet? De egyáltalán „elfogadtatnak-e a priváttanítóknak végső vizsgálatul szóló” okmányai? Nem szükséges felidézni a fent jelzett idevágó tételeket, amelyek együttes fényénél láthatjuk, hogy a tervezet szerzője tapasztalati tények nélkül adja elő a lehetőségeket. Ezt jeleníti meg a tervezet IV. fejezetében is, midőn a „tanulási vágy felébresztésének” lehetőségeit a tanítók szerencsés kiválasztásától, a tehetségtől és a befektetett munkától várja elsődlegesen. A sok bölcseséggel írt gondolatok közt ott van persze a középosztálynak szánt figyelmeztetés is, hogy „erőfeszítő munkásság nélkül haszon- vagy dics-vágy” más úton ki nem elégíthető. Végül az immár tarthatatlan tárgyi és személyi feltételeket teszi szóvá a magyar jogtudomány klasszikusai közé méltán sorolt gondolkodó.
A beérkezett egyetemi reformtervek sorában, s főként az egymástól elhatárolható konkrét reformtörekvésekben persze találkozunk a Frank-féle tételeket meghaladó eszmékkel is. A Balassa szellemét idéző „orvossebészeti” tantestület tervezete pl. jóval határozottabb állásfoglalást tartalmaz a polgári tartalommal telített tanszabadság, a tudományos igazságok szabad versenyének megteremtése érdekében. Még inkább mondható ez az egyetemes tanítógyűlés útját megjárt, protestáns tanárok szeptember 4-én kelt memorandumáról. Mindezeket egybevetve azonban a törvénykar tervezete is haladó állásfoglalásnak mondható. A rohanó események persze gyorsabban haladtak, mint az institúciók történelmi erejére támaszkodó gondolkodónk hitte volna. Mindenesetre Eötvös minisztériuma ettől kezdve rendszeres kapcsolatot teremtett Frank Ignáccal, igényelte munkáját és állásfoglalásait. Röviddel ezután azonban a töredékes forrásokból is kiviláglik, hogy az új viszonyok közt vállalt közéleti szerep súlyos ellentmondásokat tartogat számára. A miniszter egyik hozzá küldött levelében neheztelését fejezte ki még május hó folyamán. A töredékek olyan közvetlen előzményekre utalnak, amelyekből arra lehet következtetni, hogy a kar lassan mások befolyása alá került. Leveleinek hangvétele időnként elbátortalanodik, sőt, talán érezte azt is, hogy „óvatoskodó eljárása” gyanakvást és bizalmatlanságot keltett iránta. Ettől eltekintve továbbra is neki szólnak a felhívások, amelyek mindhárom magántanárt díjazott rendkívüli tanárrá (június 18.), Paulert pedig a magyar közjog tanárává emelik. Szakértelmének és hazafiságának elismerését jelenti, hogy az új tanárok kinevezési esküformájának megalkotására kéri fel a miniszter. Ettől függetlenül kultúrhistóriánk sokáig úgy vélte, hogy Eötvös környezetére, s magára a miniszterre maradandó hatást nem gyakorolhatott.
Eötvös József báró első miniszterségének monográfusa, Hajdú János került először a fent jelzett tudománytörténeti probléma megoldásának közelségébe. Hajdú János az 1930-as évek elején lezárt kutatásai során felfigyelt arra az általunk is felhasznált „beadvány-összesítő” jegyzékre, amely jóval a miniszter távozása után kelt, és a kutatás számára az idevágó források teljességének az ellenőrzési lehetőségét nyújtja. A megtorlás összes fórumait megjárt jegyzék precíz ügyiratrendben és az események kronologikus előrehaladásának megfelelően sorolta fel az egyetem „újjászervezése tárgyában benyújtott” javaslatokat. A jegyzékkel valóban egyeztethető értékes forrásanyag túlnyomó részben fennmaradt, és csak az 1933-ban megjelent Hajdú János-féle monográfia jelzi, hogy a VKM levéltári irataiból hiányzik az ügyiratszámmal eredetileg sem jelzett utolsó tétel. Báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter 1848. évi egyetemi alapszabálytervezete ez, amely hosszú ideig ismeretlen maradt.
Aligha tévedünk, ha azt mondjuk, hogy az értékes dokumentum az udvari körök számára különös jelentőséggel bírt. Benne ugyanis a miniszter közvetlen munkatársainak törekvései és eszméi csakúgy fellelhetők voltak, mint azoknak a szerepe, akik Eötvös május elején kelt felhívására tollat ragadtak a magyar szellemi élet felszabadítása érdekében. A sokak számára sorsdöntő dokumentum egyetlen példánya azonban – mindmáig ismeretlen körülmények közt – bekötésre került az Ordo praelectionum in Regia Universitate Hungarica c. kötetbe, amely az Egyetemi Könyvtár ritkaságszámba vehető értékei között található. A 295 §-ból és 31 lapból álló nyomtatvány besorolása az 1785-től 1848-ig megjelent leckerendeletek végére könyvtári prakticizmusból is történhetett. Avatottabb meggondolásra csupán az utalhat, hogy a nyomtatvány eredetileg sem keltezési, sem a szerzőre utaló bejegyzést nem kapott. Az értékes kultúrpolitikai és jogtörténeti dokumentum eredete azonban 1933-tól végre bizonyított, miként annak tartalmi feltárására is kellő figyelmet fordított az Eötvös-minisztérium monográfusa.
Sem a Frank-biográfusok, sem az Eckhart-monográfia nem tartotta szükségesnek az idevágó források részletes egybevetését, miután a közvélemény előtt hosszú ideig ismeretlenül elfekvő forrást a XIX. század második felének ide kapcsolódó gondolkodói (Pauler Tivadar, Ferenczi Zoltán, Vécsey Tamás stb.) csak per tangentem érdemesítették említésre. Hajdú János forrásfeltárása azonban már az Eötvöstől származó szöveg előtörténetére is felhívta a figyelmet. Nagyra értékelte Eötvös József korszerű átalakítást célzó törekvéseit, kimutatta a tervezet tudományfelszabadító jellegét és előremutató liberális, helyenként határozottan demokratikus tartalmát stb. A szöveg recitatív feltárása mellett módot talált a szerző arra is, hogy a miniszter kifejtett politikai eszméinek konkretizálódásáról képet adjon. A tervezet eredőinek összetettségére azonban egyetlen gondolat utal, midőn az Eötvös által felülről kezdeményezett reformkívánatokat vázlatosan érinti. „Ezek egy részét Eötvös tervezete magáévá is tette” – mondja Hajdú János, a tétel bizonyítása azonban elmaradt. Pedig ez az állásfoglalás a levéltári források teljes anyagának ismeretében született. A jelentősebb reformkívánatokat illető értékelés ma is tárgyilagosnak mondható, sőt a Frank tollából származó tervezet rövid megítélése ennél is többet jelent számunkra. A jogi kari javaslat „sok alaki részletről szól fontoskodva – mondja a szerző –, de az új szellem megértésének több jelét adja”. Ha e kiemelendő állásfoglaláshoz hozzátesszük a fővárosi könyvtár létrejöttének feltárását szolgáló újabb kutatásokat, nyilvánvalóvá válik az elodázhatatlan kötelezettség Frank Ignác történelmi szerepének tisztázására.
Az események időrendi előrehaladásának megfelelően Frank közéleti szerepét a konkrét forrásokban a töredékes – de eredeti – levelezésén keresztül kísértük nyomon – az utolsó rendi országgyűlés, a petíciós mozgalmak és Eötvös minisztériumával való kapcsolatait illetően. Úgy tűnik, hogy az idevágó forrásanyag kiegészítését és nem megtörését jelenti, ha az említett Ordo praelectionumban elfekvő Eötvös-féle tervezetet a május 12-én, elsőként benyújtott Frank Ignác-féle szöveggel egybevetjük. Itt kell tehát idéznünk a Frank-hagyatékhoz fontos szálakkal kapcsolódó Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár történetíróját. A nemzeti könyvtárügyünk nagy mecénásai közé joggal sorolt Frank Ignác „Eötvössel való kapcsolatát is ki lehet emelni”, mondja Remete László. Kérdés persze, hogy a személyéhez közvetlenül nem tapadó Eötvös-féle alapszabályzat mennyiben igazolja ezt.
Nincs szándékunkban persze Eötvös kultúrpolitikai nagyságát, történelmi szerepét csökkenteni, miként nem kívánjuk az alapvetően történeti-jogi beállítódású gondolkodónk szerepét sem felnagyítani. Nem csak a már bemutatott Frank-okmányok, de az összeomló életmű 1849–50. évi töredékes anyaga is elzárná e törekvések lehetőségét. Az egybevetésre kerülő két döntő jelentőségű művelődéstörténeti dokumentum pedig objektíve kizárja az egyoldalú következtetéseket, mivel azokban a konkrét tézisekre adott reformterv, illetve a jogalkotás egy meghatározott formáját célzó szövegtechnika különbözősége a szó szerinti átvételt eleve kizárja. Sőt nem egy konkrét gondolat, amely a két tervezet közelségére utal, több csatornán át, így a miniszteri tanácsosok közt ismert két aktív egyetemi tanár, Csausz Márton, vagy éppen a nagynevű Balassa János sebészprofesszor útján is hathatott. Mindezt és sok más hatástényezőt is meggyengíti azonban néhány olyan tétel, amely a „sok alaki részletről fontoskodva” megszerkesztett Frank-tervezetből egyedül áll elénk, azokkal az írott reformjavaslatokkal összevetve, amelyek a miniszteri felhívásra beérkeztek. Ilyennek mondható az alapszabály-tervezet célmeghatározása is, amely a „tudományok mélyébe” történő bevezetést, később részletezve „a tudományosság utáni vágy hathatós ébresztését” tekintette célnak. De a Törvénykar tervezete IV. rész, pontokba szedett gondolata a tudományos eredmények alapján „egyedül szerencsés tanítóválasztásra” vonatkozóan még közelebb áll az idézett 265. §-hoz. Szövegazonosság nélkül tér tehát vissza mindkét forrás elsőként az egyetem céljának meghatározásánál, majd a tanári succrescentia ügyénél e gondolatra. A közelálló felfogás alapja nyilvánvalóan a porosz mintából táplálkozó tanszabadság tudományfelszabadító felfogása, amely a „természetes tehetség és készület” szabad versenyének ad elsőbbséget. Az Eötvös-tervezet azonban ezt a tételt messze meg tudta haladni, midőn „az álladalom érdekével” azonosítja a „kétségtelenül szegény, de jeles tehetség”-ek felemelését is.
Frank Ignác magyar nyelvű irodalmi tevékenysége csak a forradalmat megelőző években bontakozott ki. Régies formákat kereső, botladozó nyelvi megoldásai ellenére mégis a precíz és zárt jogászi logikával szövegező gondolkodó hírében állt. Így a történeti-jogi felfogást szolgáló logikája csak kellő alapképzettség mellett volt követhető. Ebből is eredt talán, hogy a társadalmi átalakulás rajongói rövidesen jogászi rabulisztikával vádolták. Törvénykari reformtervezete azonban, minden nehézkessége ellenére sem vádolható körmönfont okoskodással. Ellenkezőleg a precízség, a fennálló állapotok és a szóban forgó fogalmak pontos körülírásával Eötvösnek e tárgyban illetékes munkatársai figyelmét is felkelthette. Vizsgálva a beérkezett egyéb tervezeteket, egyetlen egyet sem találunk ugyanis, amely hasonló fejlettségű szerkezetet teremtett volna. Frank az idő rövidsége ellenére – a miniszteri leirat által egyébként tagolt – feladatot egy nagy jelentőségű normatív aktus előkészítéseként fogta fel. A „Kik tartoznak a törvénykarhoz?” c. kérdésre válaszolva definiálni törekedett az egyetem felépítését és az egyetemet alkotó személyek egymáshoz való viszonyait stb. Ismét nem mechanikus átvételt kívánunk bizonyítani, de a Frank-féle meghatározás az alapszabály-tervezet 5. §-ában szinte hiánytalanul visszacseng. Két lényeges eleme van ennek az egyezésnek, a magántanárok és az egyetemi ifjúság (polgárok) befogadása. Az alapszabály-tervezet 47. §. még részletesebb képet nyújt a karok összetételéről, amelyből nyilvánvaló, hogy a két meghatározás csak lényegtelen eltéréseket mutat. A részletek további tüzetes vizsgálata azonban azt mutatja, hogy míg Frank az egyetemi polgárok szerepével semmit sem tud kezdeni, addig Eötvös az „esküdt tanulók” szigorlati, fegyelmi és diákjóléti ügyekben történő képviseletét is rendkívül előremutató módon tudta konkretizálni. Nem kell természetesen számon kérnünk Franktól az Eötvösnél hallatlan figyelemmel kimunkált hallgatói esküdtszék hiányát, avagy az egyetemi polgárok jogainak lerögzítését, amelyekben a régi kiváltságok felszámolásának rögzítése is megtalálható. A törvénykari tervezet negatív szerepe azonban szembetűnik a magántanári intézmény miként történő felhasználása területén. Ahogyan a konkrét egyetemi reformtervek során bemutattuk, a Frank-féle tervezet a tudomány szabad versenyét aprólékos precízséggel korlátozta. Mindezt a porosz példával, illetve annak nyomatékául a „hihetőleg hasznos történelmi tapasztalatokkal” is alátámasztotta. Igaz nem egyedül volt Frank azon a véleményen, hogy a magántanárok kiválasztása a rendes tanárok kizárólagos jogaként nyerjen lerögzítést.
Az alapszabályzat III. fejezete hűen tükrözi a magyar valóságba csak nehezen beplántálható intézmény körül felvert port. Az 5. és 47. §-ok, Frankkal még egyező definíciói után úgy tűnik, hogy a miniszter a jogok legteljesebb kiterjesztésére törekszik a rendkívüli tanárok irányában. A rendes, rendkívüli és tiszteletbeli tanárok egységesen VKM útján történő kinevezésének lerögzítésével is egy pozitív irányú kultúrpolitika bizonyítékait citálhatjuk. A megürült tanszék betöltését célzó „karülésben” azonban „a magántanároknak helye nincs”, de egyáltalán a csődvizsgálatra történő jelentkezés lehetőségében már a karok iránti függőségbe kényszerítette a jelölteket. Még inkább kifejlődik ez a függőség a magántanárok rendes („rend szerinti”) kinevezésénél, amely az idézett 62. §-sal ellentmondásban a karok által volna foganatosítható, miként maga a habilitációs eljárás is.
Más kérdés természetesen, hogy a habilitáció tudományos értékének növelésére irányuló részletes normák ismét messze előremutatónak bizonyultak az Eötvös-féle alapszabály tervezetében. E tagadhatatlan pozitívumok ellenére a magántanári intézmény meghonosításának ügye volt az egyik különös próbaköve a felelős kormány első közoktatási miniszterének. Egyben ez az a terület, ahol leginkább ellentmondásos a tervezet, de egyáltalán a legtöbb engedményt is tartalmazza azok irányában, akik a tudomány szabad versenyét nem, vagy csak jelentős mértékben korlátozva kívánták befogadni. Később a leckelajstromok szerkesztésében tűnik ki a beidegzett konvenciókhoz való ragaszkodás, amelyből valóságos rangrend fejlődött ki már a törvénykari tervezet szövegében is, nyilvánvalóan a magántanárok terhére. Az eltérés csupán abban van, hogy Frank külföldi példával indokolja a „rendszerinti, a rendes és a priváttanítók karba lépés rendje” szerinti sorbanállását az elvileg szabad tanítás elemi feltételeinek (hely és idő) megszerzésében. A nyomorúságos tárgyi feltételek közt tengődő egyetem korabeli viszonyaira emlékezve tudunk megértéssel viseltetni e törekvések iránt. Innen fakad az eltérés mindkét tervezetben a porosz mintájú tanítási szabadságtól, amely viszonylag „kevés nyilvános leczkét kíván és mindennemű tanításokért honoraria-t követel.” Ezzel ellenkezőleg a törvénykari tervezet csakúgy, mint az Eötvös-féle plánum V. fejezete a „publicus és ingyenes” tanítás mellett tör lándzsát. Frank Ignác dicséretére válik, hogy e téren a tanárok megalázóan alacsony fizetése ellenére sem keresett kibúvót. Eötvös alapszabály-tervezete is ebben az irányban vitte tovább a nyilvános és ingyenes egyetemi oktatás ügyét. A tudori szigorlatok kivételéért szedett díjak sem törték meg ezt a szemléletet, mivel az egyetem „kétségtelenül szegény, [de] jeles tagjai helyett az álladalom fogja e díj fizetését teljesíteni” – mondja az Eötvös-féle tervezet.
Érzékeltetni törekedtünk már, hogy Frank Ignác számára milyen nagy jelentősége volt a legalitás érzésének. Innen fakad az is, hogy a Törvénykari tervezet minden sarkalatos tétele az 1848: 19. tc.-ben már hatályos norma rangjára emelt elvekhez kapcsolódik. A tanítás és a tanulás szabadságának konkretizálása során is nyitó tétele logikájának, hogy „azt a törvény maga kimondta”. A részletek jogászi megközelítése és kifejtése azonban csak a tervezet III. részének két, egymástól jól elkülöníthető gondolatcsoportjában lelhető fel. Az egyik a tanítás, a másik a tanulás szabadságának megvalósulási módozatait volna hivatott szolgálni. De a tüzetesebb elemzés arra utal, hogy pl. a tanulás szabadságának precízen szerkesztett felsorolásában egyetlen szilárd pont maradt, amit már az 1848: 19. tc. is lerögzített. Sok kérdés és alternatíva tarkította a Törvénykar ide kapcsolódó szövegét, miként azt a részletek bemutatásánál vázoltuk. Ha pedig ezeket a nyitva hagyott kérdéseket leszámítjuk, közel azonos felfogást látunk a szóban forgó tervezetekben. „Az egyetemi polgárok szabad tetszésök szerint választják a tanárt és a tant, mellyeket hallgatni szándékoznak” – fejtegeti az Eötvös-tervezet szinte az előbbivel azonos módon, tegyük hozzá, ismét a törvényben lerögzített elveknek megfelelően.
A terjedelmes 137. § és még inkább az azt követő önálló fejezet jelzi azokat a megkötéseket, vagy ha úgy tetszik azokat a lehetőségeket, amelyek hazai viszonyainkat figyelembe véve megvalósíthatóknak tűntek. Tehát ezt az igen aprólékos normativizálást, a tanulás szabadságának szabályozott keretek közé szorítását eredményezte az a sokfelől megfogalmazott aggály, hogy a rendezetlen középtanodákból kikerülő egyetemi polgárságunk éretlenségének nem lehet kiszolgáltatni a tanulási szabadság elvét. Azt is mondhatnánk persze, hogy ezáltal a tanszabadság hazánkban kibontakozó változata olyannyira ellentmondásos lett, hogy már őseredeti formájában a liberalizmus elvein nyugvó tanulási szabadság sokoldalú korlátozása érvényesült volna. Tévednénk azonban, ha ebben a tendenciában csak a szabadság korlátait látnánk. Eötvös jól látta, hogy nemcsak az előfeltételeket kell megteremteni, hanem az adott tudományok helyénvaló sorrendje felől is célravezető orientálást kell eszközölni annak érdekében, hogy egyáltalán a tanulás szabadsága alapjaiban megteremthetővé legyen hazánkban. A kötöttségekben tehát nem visszahúzó fontoskodást kell feltétlen keresnünk. Ilyen értelemben a Törvénykari tervezet koncentráltan problémafelvető szövegezése is az alapszabályok – mai szemmel is tiszteletre méltó – precízségét szolgálta. Sőt joggal mondható az is, hogy Eötvös és közvetlen munkatársai kezében e téren újabb lehetőségek nyíltak az alulról feltört kívánalmak rendezett kielégítésére. A tanítás lelket ölő módozatainak kiirtása, a szemesztereken nyugvó, szabályozott vizsgarend, az esküdt tanulók szigorlati bizottságokba történő bevonása vagy a tárgyanként kimunkált questionariumok nyilvánossága stb. mutatja, hogy a konkrét társadalmi feltételekhez igazított Lehrfreiheitnek reális lehetőségei nyílhattak volna hazánkban is minden idegen kultúrpolitikai bábáskodás nélkül. A szegénység soraiból kikerülő tehetségek ezúton történő felemelésének normatöredékeiből pedig Eötvös demokratizmusának szép példái tűntek fel előttünk.
Frank Ignác plánumához visszatérve mondjuk, hogy a Törvénykari tervezet céltudatos jogászi alkotás volt. A jogalkotást előmozdító célzat hatása jól kitapintható tehát a születő alapszabálytervezetben. Így a Frankféle összetevők mindegyike megtalálható a miniszter tervezetében, de az sok más forrásból is merített, és lényegesen továbbfejlesztett formákat is tartalmazott. Az 1848-as VKM iratok sajnos nem nyújtanak további adalékot arra, hogy az I–XII. fejezetre tagolt Eötvös-féle tervezet egyes összetevőinek első szövegezése kik és milyen hatástényezők közreműködésével keletkezett. Az azonban a puszta betekintés alapján is nyilvánvaló, hogy a méltán korszakalkotónak mondott tervezethez az 1848-as forradalmi ifjúsági mozgalom csakúgy, mint a Frank-féle tervezet nem egy tiszteletre méltó építőkövet szolgáltatott. Mindezek után márcsak a történeti hűség kedvéért kell megemlékezni arról, hogy a Franknál nem önállósult, de tervezetében ugyancsak megtalálható gondolatok egész sorát lehet még fellelni az alapszabályok teljesen újnak tűnő sorai között is. Ilyenek pl. a „pályatételek, jutalomdíjak”, a „cselekvő életre nevelés”, az önművelés és az „erőfeszítő munkásság” anyagi és erkölcsi felemelése. Így a Frank által megfogalmazott tanszabadság eszméjében a „természetes tehetség” felkarolásának „álladalmi kötelezettsége” is benne volt.
