FRANK IGNÁC ÉLETMŰVE
FRANK IGNÁC ÉLETMŰVE
A magyar reformkor, amelyben Frank Ignác alkotó életútját tulajdonképpen végigjárta, rendkívül ellentmondásos atmoszférát teremtett. Forradalmi helyzet érlelődött, és ennek hatása alól a tudomány sem vonhatta ki magát. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy Frank Ignác és a hozzá közelálló szemlélet hordozói messze távol álltak a gondolkodást forradalmasító törekvések bármelyikétől. Eme előrevetített megállapítás ellenére azt látjuk, hogy nemcsak a kegyeletes visszaemlékezések méltatják az életművet kiemelt jelzőkkel, hanem a magyar magánjogtörténet avatott képviselői is. Frank Ignác az, aki „meghaladja e korban az ismeretközlő, egzegetáló kommentár jogtudományt”. Meghaladta – és ezt nyugodtan elfogadhatjuk – a korabeli feudális jellegű, európai viszonylatban is rendkívül hátramaradt hazai tudományosságot. A kor historiográfusa szerint viszont ez az életmű a „régi magánjogi irodalmunk klasszikus” – alkotása, amely úgyszólván feleslegessé teszi mindannak ismeretét és áttanulmányozását, amit előtte írtak (Eckhart). Az 1829-ben megjelent Principia Iuris Civilis Hungarici kapta közvetlenül e méltatást, de mindmáig az egész életműre értik, vallják vagy éppen tagadják gondolkodóink. Egyáltalán tehát a Frank-életmű megközelítési módjai is összetetten jelentkeznek.
Módfelett hézagos életrajzírói adatok állnak ma már csak rendelkezésünkre Frank Igánc feltétlenül kiemelkedő egyéniségének és életútjának megrajzolására. A módszeres történetkutatás szilárdabb bázisait csupán az 1936-os, Eckhart-féle egyetemtörténeti feldolgozás nyújtja, az akkor még látható eredeti forrásokat azonban ma már nem tudjuk revideálni. Az idevágó egyetemtörténeti iratok sajnálatos pusztulását jobbára tehát csak az életút utolsó akkordjaihoz tapadó újabb tényanyaggal tudtuk kiegészíteni. Ez a töredékes levéltári anyag, valamint a korabeli zsurnalisztika azonban így is közelebb visz bennünket életművének jobb megértéséhez.
A szűkebb értelemben vett szellemi életút kezdeti szakaszán magára vonja a figyelmet az a tény, hogy Frank egy vidéki kisváros, átlagot sem képviselő polgárcsaládjából indult el (Nagykároly, 1788). Nemesi cím, rang és arisztokrata mecénások nélkül küzdötte fel magát e mélypontról az akadémiai levelező tagságig és az egyetem legmagasabb vezető tisztségviselőjének rangjáig. Rendkívüli szorgalom, kiemelkedő munkabírás, a germán, szláv és latin-román nyelvekben való jártasság vitte előre az önművelésnek azon a gyötrelmes útján, amely a kor minden szellemi nagyságának szinte fatális módon osztályrészül jutott. A helybeli piaristák gimnáziuma az egyház szolgálatára készítette elő, majd 1803-tól a rend kötelékébe lépve indította el azon az úton, amely már sok jobb sorsra érdemes tehetségnek jutott előtte is. A nyugtalan vándorlás a rendi növendék-évekkel kezdődött, majd a két évig folytatott selmeci gimnáziumi tanárkodás után az 1809–10-es években már Vácott találjuk. Bölcsészeti tudományokat hallgat és 1810. augusztus 26-án a pesti egyetemen doktorrá avatják. A kielégítetlen tudásszomj újabb válaszút elé állítja, melynek csupán eredményét látjuk, midőn a rend kötelékéből kilépve, 1811-től megkezdte jogi tanulmányait a II. Ratio educationis által tespedésre kárhoztatott egyetem falai közt. Pauler nyomán sejtjük csupán, hogy nem sok öröme telhetett abban az alig 23 éves fiatalembernek. Talán a napóleoni háborúk konjunktúrát hozó évei is hatottak a gyakorlatiasabb jogi pálya keresésére. Mire azonban diplomáját, majd az ügyvédi oklevelet megszerzi, már a dekonjunktúra nehéz évei kezdődtek. Jurátusok, jószágkormányzók, főúri írnokok és magánnevelők lehettek legjobb esetben a kor diplomát szerzett emberei. A tehetősebb családok fiai pedig külföldet látni mentek. A fiatal Frank számára az önművelésben elért gazdagodás nyitott új lehetőséget, midőn a kassai jogakadémia pályázati concursusán 1819-ben kitűnő eredményt ért el. Ettől az időtől kezdve hamarosan találkozunk azokkal az eredményekkel, amelyek a Frank-életmű pilléreit jelentik. Egyben megoldódik az a rejtély, amely a szokatlanul hosszúra nyúlt jogi tanulmányok, illetve az azt követő évek hézagos ismereteit kiegészíthetik.
A kassai jogakadémián eltöltött években születtek meg Frank első alkotásai. Ez az általánosan elterjedt felfogás azonban helyesbítésre szorul. Közismerten a Kassán kiadott Specimen elaborandarum iuris civilis Hungarici c. műhöz kapcsolják a szóban forgó életmű kezdetét. Az 1823-ban megjelent alkotásnak azonban előzményei vannak. Az első megfogalmazás már a sikeres pályázat után egy évvel, 1820-ban elkészült. Az eredetileg magyar magán- és büntetőjog tanárává kinevezett Frank tanító kézikönyve ez, amely hasonló célt szolgált „magyar büntetőjogtani” kéziratával. Az elavult kézikönyvek tudománytalanságát konzerváló cenzúrával azonban csak az 1823-ban kiadott Specimen születése idején találkozott. Eckhart tudni véli – a Frank hagyatékból az Egyetemi Könyvtárban található, szerzői bejegyzéseket tartalmazó kötetből – a konkrét cenzori törléseket is, amelyek főként a legrégibb törvényeink hiteléhez tapadó illúziókat kezdték volna lerombolni. Hozzá kell tenni, hogy ha csak ezek képezik a cenzorok óvatoskodó beavatkozásait, úgy Frank szemléletében e korban nem kell a kor tudományossága elleni lázadást feltételeznünk. Ennél fontosabb azonban az a tény, hogy a szóban forgó műnek sem a Praeloquita juris civilis hungarici c. bevezetőjében, sem a De fontibus juris Hungarici c. összetevőjében nem található a Horvát István-féle romantikus látásmód. A „Sciende de singulis decretis” cím alatt és azt követően, századonként elkülönített törvényelemzésében pedig a magyar jog korai forrásaihoz tapadó hiedelmek egész sorát hárítja el. Ki kell ezúttal emelni azt is, hogy ebben az elemzésben Frank az első, aki korunkat is megszégyenítő módon egészen a saját koráig kísérte végig a jogforrások kritikai vizsgálatát.
A mű egészében a magyar magánjog tanulmányozását célzó bevezetésnek készült, amely Frank módszeres történetkutató, eredeti forráselemző munkásságának kibontakozott voltát és nem kezdetét jelenti. Elsőként a Frank-tanítvány, Pauler hívja fel a figyelmet erre, midőn jelzi, hogy a Specimen 1820-as kéziratos változata, csakúgy, mint a kiadást nyert kötet két különböző összetevőből áll. Ez utóbbiban látható a De donatiorae Regia terjedelmes szövege, amely eredetileg 1815-ben készült. Aligha lesz valaha is bizonyítható az, hogy – az egyébként is korábbi szellemi tartalékaiból merítő Frank – az 1820-as években, Savigny Von Beruf-ját már ismerte volna. Inkább valószínű az, hogy még hosszú ideig közvetlen benyomásokat sem szerzett a német talajon felvirágzó iskola grundolóitól. Ennek ellenére nyilvánvaló az, hogy a De jure possessionario, vagy a Membrum II. alatt tömören kifejtett, „ex autonomia populi” eredeztetett consuetudo juris privati a történeti jogi szemlélet egyik hazai megjelenési formájának hordozója. A későbbi, de a Speciment valójában továbbfejlesztő Principia Juris Civilis Hungarici-ben teljesedett ki az oknyomozó történeti látásmód, melynek szerves következménye az a definíció, hogy a „törvényes szokás a nemzet akarattyábul” ered. A kiteljesedő életmű azonban csak a történeti úton kifejlett tények kiigazítását, a téves nézetektől megtisztított valóságot keresi. Az Ősiség és elévülés-ben néven nevezett „szükséges javítás” itt még egyáltalán nem érzékelhető. A „nemzeti érzéseket kímélve és méltányolva” elv – miként az említett utolsó írásában kifejezte – érezhető azonban a tények tudományos kiigazításában. Ez a történelmi szerepe és hivatása, de mindezt egészen a forradalom bekövetkeztéig csak a tudomány nyelvén, a forráskritika egyre szigorúbb szabályainak megfelelően adja értésünkre. Más kérdés, hogy a „szükséges javítás” megvallott eszméje akkor sem több ennél, amikor a forradalom maga szolgáltatott neki új, eddig nem látható történelmi tényeket. Hogy azonban a kitűzött céltól messze el ne kanyarodjunk, vissza kell térni magához az életpályához, amely időközben sorsdöntően megváltoztatta a kibontakozó életmű egész történelmi szerepét.
Az idegen uralom alatt álló, szellemileg elmaradott Magyarországon a XVIII–XIX. században sok, jobb sorsra érdemes gondolkodónk süllyedt el – vagy legjobb esetben provincializálódott – a szétszórt királyi és felekezeti jogakadémiákon, líceumokon. Még nagyobb lehet azoknak a köre, akik felébredt tehetségük ellenére ide sem juthattak el. Frank szerencsés kivételnek mondhatta magát, midőn az alig négy évi jogakadémiai szolgálat után, 1827-ben a pesti egyetem magánjogi tanszékére nyert kinevezést. A nagy tekintélyű Kelemen Imre örökébe kellett lépnie olyan előzmények után, amikor a haladó gondolattól rettegő udvari politika e tanszéket is hosszú ideig betöltetlenül hagyta. Aligha remélte Frank 1827-ben a király kinevezését, hiszen a kar elsőszámú jelöltje Szlemenics Pál volt, aki akkor már irodalmi munkásságáról is ismert volt. Szlemenicsnek a hajdan Kelemenhez fűződő szoros szellemi kapcsolata is esélytelenné tehette Frank Ignác második helyezését. Ráadásul a hosszú utat megjáró kinevezési procedúra összes állomásain (helytartótanács, udvari kancellária, államtanács) megerősítést és támogatást nyert a kar eredeti felterjesztése.
Eckhart sem tudta megállapítani, hogy a Staatsrat királyi rezolúciót előkészítő iratán milyen okok által vezéreltetve húzta ki az uralkodó (Ferenc császár) személyesen Szlemenics nevét, ami által Frank kinevezését hagyta helyben. Szlemenics személyében rejlő negatívumra az sem nyújt bizonyítékot, hogy az ugyancsak üres hazai büntetőjogi tanszékre sem kaphatott helyet, amely munkásságához akkor már nyilván közelebb állt. Frank személyében vagy éppen jobb nevű patronálásában kell tehát az okokat keresnünk. A piarista rendből való kilépés, az életút keresését jelző évek, valamint az első kiadott mű kitapintható cenzúrázása itt sem mondható kedvező ómennek. Frank azonban – amint az előzőekben is jeleztük – idegrendszert felörlő türelemmel és önmegtartóztatással tudta elviselni az életpályát befolyásoló nehézségeket. Formai lázadást sem jelentett – ha egyáltalán igaz –, hogy a cenzúra által töröltekre utaló megjegyzéseket a historiográfiának szánta. Szerzetesi alázattal párosuló önfegyelmének még számos jelét adta életében, de a nyitott kérdésre mégsem ez ad választ. A döntő – az e korban nagyon is tudatos ajánlásoknál – az időszerű társadalmi, jogalkotási kérdésekre adott válaszban kereshető. Erre a kérdésre pedig Frank Ignác már az 1823-as művével – Szabó Imre szavaival élve – „a múlt magyar magánjogának kutatásába merüléssel adott elutasító választ”. A történelmi szemlélet áttörhetetlennek tűnő konzervativizmusa lehetett csak az az ok, amely Frank mellett hatásosabban bizonyított. Ezt a feltevést igazolja az az immár tudománytörténeti tény, hogy az 1829-ben Pesten napvilágra került Principia Juris Civilis Hungarici-ben és a később megjelent magyar nyelvű változatokban is kimutathatók az elejtett gondolattöredékek, amelyek eredetileg a Specimenben, még korábban, a fiatalkori alkotások egyikének tekintett észjogtani vázlatban a bölcseleti irányhoz való kapcsolódást jelentették.
Egy feltevést azonban érdemes még mindehhez hozzáfűzni. A magyar nyelv jogaiba történő visszahelyezésének egyre élesedő korszaka ez, midőn – az egyébként sokkal termékenyebbnek tűnő – de jóval lazább anyagból építő Szlemenics – a nyelv kérdésében kelleténél előbb tette meg az első lépéseket, midőn az 1829-ben megjelent első latin nyelvű magánjogát 1823-ban már magyar nyelven kiadta.
Hasonlóan nem lehetett ügyének előmozdítója az sem, hogy a még korábbi keletű Elementa juris civilis Hungarici c. művében (1817) Montesquieu, Baccaria és más haladó gondolkodók iránti rokonszenvet hirdetett.
Teljes szellemi harmóniát, határtalan alkotási vágyat hozott Frank számára viszont az egyetemi tanári kinevezés, s amit a hivatalos tudományosság elvárhat tőle, azt az életművet önmagában is kifejező 1829-es alkotásban két év alatt napvilágra hozza. Világos rendszert, módszeres és minden eddigit felülmúló forráskritikai alapot teremt a magyar magánjog megismerésének, sehol nem hagyva helyt a régi tekintélyek által alkotott balítéleteknek. A korabeli jogirodalmunk klasszikus alkotásának tekinthetjük, „amely ha a régi magánjogról tájékozódni akarunk, úgyszólván feleslegessé teszi mindannak ismeretét és áttanulmányozását, amit előtte írtak”. Ha egy kis túlzás van is ebben az Eckharttól származó megállapításban, elmondhatjuk, hogy a részletkutatásokat kivéve a hazai jogtörténészek kézikönyvirodalma bőven élt is ezzel a lehetőséggel a polgári kor végéig.
Az életművet kifejezésre juttató mű lett „a feudális magyar jog utolsó hiteles feldolgozása” kifejezetten azzal a céllal, hogy „a magyar magánjog belsejében váljék korszerűvé, és ne gyökeres úton” (Nizsalovszky Endre). Hogy nála ez a társadalom forradalmi átalakításának tagadása, az magától értetődő. Ezen a megállapításon a magyar jogtudomány polgáriasodását akadályozó latinnyelvűségnek önmaga által történt leküzdése, tehát az életmű, időben 1845–46-ra tehető szakasza sem változtatott. Erről vall a Principia első részét magábafoglaló Osztó igazság… c. mű, amely még 1845-ben napvilágot látott. Az 1844: 2. tc. nyomán kiadott kormányszéki rendeletek nyomán – az anyanyelvű oktatás ügyének nagy szolgálatot téve – született meg az 1846-ban kiadásra került második rész, címe után mindmáig Közigazság törvénye Magyarhonban címen ismert alkotás. Témánk szempontjából már az Osztó igazság bevezető fejtegetéseiben fel kell figyelnünk egy Franknál korábban szokatlan hitvallásra. „Az újítók úgy is nagy számmal vannak – mondja a szerző – én beérem a régivel, és annál maradtam.” Félreérthetetlenül kifejezésre jut ebben egy határozott, konzervatív álláspont, és mégsem annak közfelfogásában akkor ismert válfajáról van szó. Ugyanott később a tudomány oldaláról nézve precizírozta ezt az alapállást: „A tellyesebb tudomány pedig meg nem elégszik a jelenben élő törvény ismeretével; hanem annak eredetét vizsgálván a múltra is visszatekint, és nem külömben a jövendőre – hangzik az anyanyelven még botladozó érv – kimutatván a hiányokat a szükséges változásokat”.
Ez maga a tudományosan is megalapozottnak tekintett történeti jogi szemlélet, amely mint látjuk, nem az osztályérdekeken nyugvó meztelen konzervativizmus. A történeti jogi jellemvonás kidomborítására utal végül – anélkül, hogy azt néven nevezné – a Közigazság törvénye címen kiadott második rész „Vég és Védszó”-ja. „A nemzetnek mostani állapottyát leginkább a lefolyt századok történeteibül… érthetjük” – írja itt Frank Ignác. Majd néhány gondolattal később ismét a maga alkotta tudományos rendszerbe húzódik vissza a lazábban kötött gondolatból, de annál határozottabban vallja történelmi szerepét: „A tudomány feladása immár nem újat alkotni, hanem a készet kimutatni; a hol pedig választani kell, az összes okok súlya szerint, és a nemzeti sajátságok megóvásával eljárni.” Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a kiemelkedő gondolatsor egészében azt bizonyítja, Frank 1829-től 1845-ig tartó életútján kifejlesztette a „szükséges változások” lehetőségének történeti jogi rendszerét, melynek történelmi realitásában, alkalmazhatóságában tudományos értelemben csak néhányadmagával hitt, de a reformokra, elkerülhetetlen változások megtételére hajlamos nemesi rétegek körében talán nem is jelentéktelen számú követőkre számíthatott. Íme így válik érthetővé az a Paulertől származó, rendkívül fontos megállapítás, amelyre mindeddig senki nem figyelt fel, pedig Frank Ignác 1848–49-es szerepének lényegét fejezi ki.
Az életmű utolsó összetevőjéről van szó, mely az Ősiség és elévülés címmel ismeretes akadémiai székfoglaló értekezése Franknak. Pauler tüzetesen foglalkozott az 1848. szeptember 11-én tartott akadémiai fellépéssel, és mindmáig elfogadható ítéletet alkotva mondja, hogy a mű alkotója a forradalom kellős közepén is következetes maradt eszméihez, nevezetesen az ősiség szabatos jogászi precizitással feltárt mibenlétének feltárása után „nem annyira megszüntetését, mint a célszerű korlátozást” vélte szükségesnek. Helyes jogászi megkülönböztetéssel – mondja az újabb felfogás – „elválasztotta a dologi hatályú csoporttól az ősiséggel összefüggő öröklési szabálycsoportot”. Már nem azon van a hangsúly, hogy ez a jogászi precizírozottság a „történt dolgok” meg nem szüntethetőségére hivatkozik, hanem egészében az a tény, hogy a megoldásban e téren csakúgy, mint a sorsdöntővé lett összes jogi problémák rendezésében az az immár tekintély rangjára emelkedett, tudományos rendszerével részt kér magának.
Alább látni fogjuk, hogy közéleti szerepét tekintve sem szigetelődött el a szabadságharc utolsó hónapjában oly mértékben, mint azok, akiket az adott kor közfelfogása általában konzervatívoknak, pecsovicsoknak, közelebbről az egyetem tanárait tekintve obscurusoknak titulált. Nem véletlen, és hitelt érdemlően mondja tehát Pauler, hogy a székfoglaló ülés befejező akkordjaiként Frank Ignác „meleg szavakkal ajánlá buzgó közremunkálását a tudományok és a haza közös ügyeinek előmozdítására”. Íme itt állunk a valóban impozánsan felívelő életmű tetőfokán, melyre ugyan a nemzet feje felett sűrűsödő viharban alig hallgatott már valaki azok közül, akik az átalakulás konkrét megvalósításán dolgoztak. Amit kínál, nem más, mint a megkésett polgári átalakulások kompromisszuma, amely nyomorultsága ellenére is jogászi mestermű, és a népek egész sorának végül is keserűen valós történelmi örökségként jutott osztályrészül.
A felkínált aktív cselekvéshez kapcsolódva még egy mozzanatra érdemes felfigyelni. „Igaz-e, hogy az ősiséget egészen megszüntetni kívánjuk? Világos, hogy nem” – érvel a szerző határozottan. Majd egy impozáns történeti – ha úgy tetszik komparatív – körkép megalkotása után ismét a valóság talajára állt: „…ha valahol, bizonyára itt szükséges a javítás… [de] a panasz az elévülés körül forog.” Nem tehát az ősiséget a „törvénykönyvbül kiirtani… eltörölni, hanem a bajokat orvosolni”. A megoldás mikéntje következik itt, amely – jellemzően a Frank-féle logikára – egy gondolattal előbb már történeti jogi képletbe merevedett, és így hangzik: „…az elévülést (kell] maga épségébe visszaállítani.” Ez az a jogászi rabulisztika, amelynek a jogászi szépségére 1848 már nem tudott figyelni, jelesül a magyar forradalom pedig éppen átlépni kényszerül rövidesen azt a Rubikont, amely után ennek többé szükségét sem érezhette. A hazai és nemzetközi reakció csapásai ellen védekező nemzet forradalma azonban annyi megsebzett, jobb sorsra érdemes fiával együtt maga után vonszolta a maga módján visszafelé tekintő, de a nemzet nagy történelmi vajúdásától elszakadni nem tudó gondolkodót is.
E gondolat igazolása érdekében vissza kell térni Frank Ignác közéleti szerepének alakulásához az egyetemi katedra megszerzésétől a forradalom koráig.
Utaltunk már arra, hogy a történeti jogi talajon épült szellemi magaslaton a korabeli tudományosság képviselői közt egyedül állt Frank. Az is világos ebből, hogy a forradalom örökségének végrehajtása idején egy Wenzel Gusztáv vagy más, tovább szélesíthette a cselekvés körét, amely történeti jogi alapállásból nyújtott némi lehetőséget a feudálkapitalista rend kiépítésére, de ez az iskola – ha egyáltalán hazánkban annak tekinthető – előbbre lépését már nem jelenthette. Erről a magaslatról már csak visszafelé vezetett az út még a neoabszolutizmus elleni, történeti jogi ihletésű egyetemi mozgalmakban is. Még a látszólagos eredményeknek is tudománytalan romantika lett a kísérő zenéje, ami persze nem zárja ki a szükségét annak, hogy e tendenciák lassan enerválódó hullámvonalaival a későbbiekben is számoljunk. A Frank-életmű szerepének megítélésétől azonban ez már távol esik. Nem így tekinthető viszont azoknak a szellemi útitársaknak a sorsa, akik közel azonos úton és időben is parallel tűntek fel a magyar tudományos életben.
A módszeres historiográfia a történeti jogi iskola hazai jelenlétét a vizsgált korban szélesebb összetevőkkel ábrázolta. E körben szerepel Frank Ignác, Szlemenics Pál, Wenzel Gusztáv és a Tudományos Akadémia alapítói közt található gróf Cziráky Antal, illetve az állami tisztségek egész sorát betöltő Bartal György. Már e kutatások jelezték azonban, hogy az utóbbiak, egyértelműen a politikai reakció táborához tartoztak. Ezt a helyes elhatárolást az sem csökkentheti, hogy Pauler emlékbeszédében pl. Czirákyt határozottan a történeti jogi irány követőjének tekintette. A tudományos alapon álló Adalékokban ugyanis pontosította ezt a megállapítást olyképpen, hogy Cziráky neveltetése, világnézete és „összes meggyőződésénél fogva a conservativ elvek híve” volt. Az osztályhelyzete alapján is determinált gondolkodású Cziráky Antal munkáiban tudományos alapra helyezett ismereteket nem is találunk, az ugyancsak nemesi családból származó Bartal pedig már egy jóval termékenyebb képviselője a történeti magyar jog iránti rajongásnak. Így az ősi alkotmány konzervatív nemesi szemlélete hatja át Bartal Gy. kommentárjait, amely Czirákynál a konzervatív látásmód mítoszt teremtő nacionalizmusához vezetett. Idevágó szaporán megjelenő írásai jórészt a Frank halálát követő időkben jelentek meg, de a Frank-életművet soha meg sem közelítették. Bartalnak legjobb esetben ahhoz az 1850-es években feltűnő, alapjaiban eltorzult történeti jogi áramlathoz van köze, amelynek még egy Wenzel Gusztáv sem volt képest tudományos reputációt kivívni. Ugyancsak kikapcsolandók a körből a magyar jog történeti fejlődése iránt érdeklődő, korukban neves jogírók, mint Kövy Sándor, Markovics János, Georch Illés és mások. Az említettek mindegyike hagyott maga után egy-egy vaskos, történeti szemlélettel írt művet és számos, nem eléggé megalapozott ítéletet. Ezek tehát jobbára úgy hatottak a történeti jogi irány igazi képviselőire, hogy a forráskritika létjogosultságát sokszorosan igazolták. A pozsonyi jogakadémián tanító Szlemenics, illetve a pesti egyetemen működő Kelemen Imre utolsó nagy alkotása azonban már az új irány keletkezését jelezték.
Kelemen már konzekvensebb volt a forráskritikában és gazdagon merített Pray György és Kovachich Máron munkásságából, felvéve a harcot a megcsontosodott téveszmékkel. A Kövy elleni fellépése hangos irodalmi polémiához is vezetett, és már ebben feltűnt a tanítvány, Szlemenics Pál. A később ugyancsak nemesi rangra érdemesült Szlemenics már számos történeti alapra fektetett magán- és büntetőjogi munkát alkotott, első latin nyelvű alapozó művei után pedig röviddel fellépett a már említett első magyar nyelvű kézikönyv kiadásával (1823). A születő magyar jogi nyelv érdekében tett erőfeszítése mellett azonban a konkrét történeti tárgyú alkotások nála nem eléggé szilárd kötőanyaggal épültek. Pauler is úgy látta, hogy inkább csak összehordta és összeállította a feltárt történeti anyagot, és kevéssé fordított figyelmet az institutiókra. A romantikus nemesi nacionalizmustól pedig soha nem tudta magát távoltartani. Nyilvánvaló tehát, hogy módszertanilag nála soha nem vált tudatossá a történeti jogi irányhoz való tartozás.
