FRANK KÖZÉLETI SZEREPE
FRANK KÖZÉLETI SZEREPE
A Habsburg udvari reakció irányította osztatlanul azt a kultúrpolitikát, amely egyetemünket hosszantartó hanyatlásba taszította a XIX. század első felében. Így a hatalom birtokosai elsők között találták szembe magukat a haladást kereső egyetemi mozgalmakkal, amelyeknek eltiprására minden eszközt fel is használtak a Deutscher Bund keretei között. Az egyébként is szegényesen ellátott pesti magyar egyetem a Frank Ignác kinevezése előtti években már bőséges ízelítőt kapott e politika gyümölcseiből. Idegenből, a kormányszékek útján irányított egyetem élén kinevezett egyetemi elnökök és karigazgatók álltak, a választott tisztségviselők és testületek szerepe pedig lassan minimálisra süllyedt. 1816-tól, illetve gyakorlatilag 1818/19-től a „conformetur” elve alapján kivitték, hogy többé a karok dékáni tiszteit se tölthessék be a testületek tagjai. A bécsi és prágai mintához igazodva a bekebelezett doktorok – „doktores gremiales” – valójában az udvar számára megbízhatóbb külső emberek nyertek megbízást a karok vezetésére. A hatályosnak tekintett tanszabályzat ellenére számos tanszak képviselet nélkül maradt. A kormányzat a megüresedett helyeket gyakran csak évek múltával volt hajlandó betölteni.
A közvetlen felügyeletet ellátó helytartótanácstól semmi változás nem volt remélhető, miután e politika nagyhatalmú irányítói az államtanácsban ültek. Ilyen körülmények közt került Frank egy szinte példa nélkül álló helyzetbe, midőn alig 41 éves fővel – három évvel kinevezése után – a kar seniora lett, ami által az egyetemi tanács tagja. Itt szövődött a konzervatív gondolkodású gróf Cziráky Antallal, az egyetem 1828-tól kinevezett elnökével az a barátság, melynek sok szerepe lett az életút egészének alakulásában. Az országbíróból lett egyetemi elnök kiterjedt kapcsolatokkal és személyesen az uralkodónál is érvényesíthető befolyással rendelkezett. Az egyetemi ügyekben viszont annál nagyobb szüksége volt Frank Ignác szakértő támogatására. A jogi karigazgatót, Markovics Jánost a közéleti tevékenység foglalta el, így az érdemi ügyek gyakorlati vitele az 1832-ben helyettesítésével is megbízott Frank Ignác feladata lett. Csak az évtizedekig tartó szoros szellemi kapcsolatból lehet arra következtetni, hogy az elnöki tisztet elfoglaló Cziráky 1829-ben személyesen a királynak benyújtott reformmemorandumához is köze lehetett Franknak. A diplomatika, címertan és az önálló stúdiumként először igényelt nemzeti jogtörténet bevezetésének gondolatában aligha volt eltérés közöttük. Cziráky maga is képzett jogász volt, aki a történeti alapon kifejlett jogrend fennmaradásának meggyőződéses híveként ismeretes. Konzervativizmusa ezért is osztatlan bizalmat kínált Frank felé.
Közös fellépésükre rövidesen sor is került, midőn 1831-től az orvosi és jogi kar kezdeményezésére ismét napirendre tűzték a külső tagok dékánná választásának felszámolását. A Staatsrat hangadói most is görcsösen ragaszkodtak az 1816-os határozatok fenntartásához. Ferenc császárral is el tudták fogadtatni nézetüket, de az erők már jelentősen polarizálódtak. Cziráky a helytartótanácsnál, sőt a Staatsrat néhány tagjánál is a konzervatív szellemű karok iránti bizalmat tudott elérni. Ferenc császár halálát követően pedig Frank éles elmével szerkesztett érveit felhasználva 1835-ben sikerre vitte a karok törekvését. Ferdinánd császár 1835. dec. 15-i elhatározása tehát a kormányzat bizalmának helyreállítását jelenti a karok iránt. Vele egyidejűleg folyt az időközben elhalt karigazgató helyének betöltése. Cziráky egymás után tett két felterjesztésében is szerepelt Frank Ignác neve. A válsággal küzdő kormányzat bizalmát azonban tovább szélesíteni egyelőre nem lehetett. Uzovics János volt megyei adminisztrátor kapta meg tehát a megbízást, valójában azonban előtte és alatta egyaránt az egyetem elnökének teljes bizalmát élvező helyettes karigazgató tevékenysége dominált. Az ellenőrzés szerepét betöltő bécsi egyetem, ill. a kormányzat felé pedig újabb bizonyságot tett Frank a magyar nyelvet sem ismerő Henfner kinevezésének kezdeményezésével. A kar feltöltését célzó lépések ilyen módon Cziráky és Frank szövetségét segítették. Az egyetem ezáltal „a tudományok Spártája lett”, amely „az ifjakat már a tudomány küszöbén… visszatartja azoktól a szerencsétlen elméletektől, melyek a vallásnak, a törvényes főhatalomnak” (stb.) ellenségei (Cziráky).
Az újabb historiográfiai kutatások szerint is a fontolva haladó Frank Ignác számára minden bizonnyal fontos volt e bizalom és azzal alapjaiban azonosítani is tudta magát. A kibontakozó politikai harctól és az egyetem falait is átlépő szellemi erjedéstől mindenesetre távoltartotta magát, miután a fennálló jogrend konzerválását hirdető egyetem belső rendjének és nyugalmának megőrzése hivatalból feladata volt. Az ő kezén mentek át az egymást követően kiadott helytartótanácsi figyelmeztetések és az ellenőrzés mindenoldalú kiterjesztését követelő elnöki utasítások. Akkor sem lázadt fel, amikor ezek a rendelkezések szinte már megalázó módozatokat követeltek meg a helyettes karigazgatótól tanártársaival és hallgatóival szemben, de nincs adat arra sem, hogy a katedrát a nyílt politikai állásfoglalás eszközévé tette volna. Annál gyakrabban jelentkeznek a tudományos meggyőződés falai közé visszahúzódva az olyan állásfoglalásai, amelyek az idők változását hordják magukon. Az egyetemi nyomda helytartótanácshoz benyújtott panaszával foglalkozik pl. hivatalból, és öntudatosan vallja, hogy az előírt tankönyvek mind korszerűtlenek. Az egységesen előírt tananyaghasználatot bizalmatlanságnak bélyegzi a tanárokkal szemben – akik szerinte – az „őrült vakmerőségre” nem vetemednek, már csak azért sem, mert minden tudománynak az igazság a célja. Az elenyészett források egykori megszólaltatása alapján ismerjük, hogy Frank idevágó állásfoglalásai az ítélőképesség fejlesztését, a hasznos jogtudós nevelését állították előtérbe. Hangosan kikelt az „uniformizált tévedések tanai” ellen, amelyek annál nagyobb kárt tesznek, minél egyformábban tanítják őket. Témánk kapcsán egyik fontos konzekvenciaként mondhatjuk, hogy talán itt ébred először Frank a porosz–német talajon kifejlődő Lehrfreiheit (a tanszabadság) gondolatára. Ezt támasztja alá az egyik ugyanazon időben kelt (1835) véleménye a Haimberger-féle római jogi tankönyvről. Ebben már azzal érvelt, hogy a német egyetemeknek megvan az az előnye, hogy a hallgató nemcsak több egyetem, hanem a különböző irányokat képviselő tanárok között is válogathat. Később, az Osztó igazságban tűnik fel e gondolat a hazai protestáns iskoláztatásra utalva. Hogy mégsem a polgári értelemben vett tanszabadságról van szó ekkor még, arról részlegesen az 1845-ös, illetve az 1848-ban Eötvöshöz címzett törvénykari reformterve ad bizonyságot.
Frank életútjának jelentős mozzanatai tapadnak a magyar nyelvű jogi gondolkodás térhódításához. Ebben is módfelett ellentmondásos utat tett meg, miközben a nemzeti nyelv ügyében vállalt áldozatos munkára, pozitív állásfoglalásra, de az előrehaladást gátló nyelvi konzervativizmusra is példát szolgáltatott. 1841-ben hivatalos minőségben készítette a helytartótanácshoz küldendő véleményes jelentést, amelyben – Eckhart közlése szerint – saját erőfeszítéseit is felajánlotta. A lehetőségeket keresve sorra vette az alkalmazott tudományágakat, de jelezte a felmerülő nehézségeket is. Az ifjak nyelvújító törekvéseit (a jogtudomány keretén belül) szenvedélyesen ostorozta, sőt filológiai precízséggel helyreigazítani is megkísérelte azokat. Ugyanakkor saját területén a magyar nyelv alkalmazásba vételével bevárta egészen az 1844: 2. tc. alapján kiadott rendeletet. A megoldásban maga is botladozott, de mire a kar belső szolgálati nyelve is magyarra változott (1845), már hallgatói kezébe adja az Osztó igazság… első kötetét. A röviddel utána megjelenő második résszel most már a teljes életmű, vagy legalábbis annak összefoglaló kézikönyve volt magyar nyelven elérhető mindenki számára. Nehézkes, a régi formákhoz görcsösen ragaszkodó nyelvezete azonban nem segíthette elő a mű megismerését. Mindezt a kor sem rótta fel neki, mégis nyilvánvaló volt, hogy e téren is egy beidegzett konzervativizmus érvényesült Frank szemléletében. Meggyőződéssel vallotta ugyanis, hogy a régi magyar jogi nyelv minden fogalom és intézmény kifejezésére alkalmat ad, csak azt fel kell kutatni.
Végül alig van hitelt érdemlő adat arra, hogy miképpen reagált Frank Ignác azokra az ifjúsági mozgalmakra és szervezkedésekre, amelyek a pesti egyetemen eltöltött évtizedeit végigkísérték. Pedig főként a jogászok az akadémiákon és a pesti egyetemen is – Vahot Imre találó kifejezésével élve – „a politizálás édes mérgét nagy mohósággal kezdték élvezgetni”, és e mozgalmak előzményei jóval a forradalom előtti évtizedekbe visszanyúltak (Bodolay Géza). Sőt, Frank közéleti szerepének kibontakozása idején már a kormányzat nyílt harcban állt e mozgalmakkal, 1836–37-ben pedig egymást követték a szigorú helytartótanácsi rendeletek a tanulóifjúság mindenfajta egyesületének betiltásáról. A pozsonyi országgyűlési ifjak bebörtönzésével egyidejűleg országosan fel is akarták számolni a tanulóifjúság körében keletkezett mozgalmakat. A kormányzat jól látta ugyanis, hogy a társaságokban kifejlődő demokratizmus és a szabad gondolkodás veszélyes következményekkel jár a fennálló rendre. Valóban, a társaságok nyelvművelő és közéleti demokratizmusra előkészítő jellege szembetűnően jelentkezett a reformkor évtizedeiben. „Mintegy respublicát képeztek” a tanintézetek falain belül (Haan L.) és az önképzés olyan irányát teremtették meg, amit a konzervatív szellemű intézetek nem nyújthattak.
Betiltásuk csak olaj lehetett a tűzre, amit bizonyít a társaságok gyors újjáéledése. Így az 1845. ápr. 22-i kancellári parancs szerint „Ő cs. k. Felsége legfelsőbb tudomására jutván, hogy a… tanuló ifjúság közt [ismét] társaságok léteznek.” Ezért a helytartótanács nem késlekedik, hogy az érintettek sorában a pesti egyetemet is nyomatékosan felhívja a netán létező társulatok mielőbbi felszámolására. Az ennek nyomán keletkező helytartótanácsi előterjesztésből ismerjük, hogy e kötelezettség „felelés terhe alatt… a netalán keletkezett társulatok mielőbbi bejelentését” is magába foglalta. Az eredményt összegező jelentésből azonban kitűnik, hogy az egyetemi tanács 1845. évi jelentése semminemű társulat és politikai tárgyú szavallatról nem tud. Széltében ismert volt pedig, hogy az egyetem hallgatói Kossuth tudósításait olvasó gyülekezetekben töltik idejüket.
A megyék országos méretű tiltakozó mozgalmát váltotta ki az 1845-ös betiltás, ami feltehetően az egyetem állásfoglalását is befolyásolhatta. Az egyetemi társulatok ugyanis éppen 1844-ben olvadtak össze az Egyetemi Magyar Társulatba. A szervezeti élet ekkor öltött jelentős méreteket, miután egy önálló lap indításával is kísérleteztek. A társulat nyilvános működésének lehetőségét is keresték, és ezért arra alkalmas tanárelnököt kerestek. A szervezet már több kart átfogó mozgalommá terebélyesedett, és a jogakadémiák felé is kapcsolatokat kívánt kiépíteni. Az ügy érdekében a nádor pártfogását is keresték és csak az innen 1845-ben érkező elmarasztalás oszlatta szét az illúziókat. Valójában ekkor sem szűnt meg a társaság, hanem ún. „magánykör” alakjában élt tovább. Ennek bizonyítására utalhatunk a társaság néhány levelére: „Az eszme szüntelenül szemünk előtt tartása edzheté meg keblünket, hogy lelkesülve hallgatánk a részvétlenség fagylaló szavát, s mosolyogva fogadtuk a gúny, s rágalom mérges szívvérző nyilait.” Másutt: „Önkényt lemondánk az egyetemi magyar társulat czíméről; de azonnal újabb magány körbe alakulva kettőzött erővel iparkodtunk megközelíteni czélunkat.” 1833-tól 1842-ig pedig több alkalommal is feltűnt a jogászok önálló szervezkedése. Az egyik alkalommal Tipula Péter dékán, máskor a kar testületileg juttatta kifejezésre, hogy nem szívesen látja az ifjúság ilyen szervezkedését. Egyik korai adat pedig arról tudósít, hogy az 1833-as politizáló diáktársaság felkutatására az a Cziráky Antal egyetemi elnök folytatott buzgó nyomozást, aki hajdan maga is az egyetemi nyelvművelő egylet elölülője volt. Mindebből csupán arra lehet joggal következtetni, hogy a kar negatív hozzáállásában a nagy tekintélyű Frank Ignác véleménye is jelen volt. Nyílt ellenakciókra aligha merészkedett volna már valaki is, miután 1838-ban a Kossuth ellen izgató Henfnert Pest megye gyűlésén is bepanaszolták az ifjúság vezetői. A haladó diákmozgalmak hangadóinak ugyanakkor lesújtó véleménye alakult ki a karról. A Heti Szemle egyik írását idézhetjük Bodolay nyomán: aki a jogra megy, szánja el magát „hogy újra két vagy három éven át tanuljon – nem gondolkozni… Ki ezt túlzásnak venné kérdezze meg jogtanulóinkat, hány ízben valának felhíva öt év lefolyta alatt bármi néven nevezendő tárgy köréből saját egyéni nézeteiket vélemény, meggyőződésüket szóval vagy írásban nyilvánítani?… Legtöbbnek ajkáról e leverő, de tagadhatatlan igazságú választ fogjuk hallani: egyetlen egyszer sem”. A Vasvári Pál eltűnt kéziratait kereső 1849. jún. 3-i Pesti Hírlap pedig önvallomásként mond hasonló ítéletet: „Mint jogász első jeles voltam statisticaból: de azért a statistica dictaló tanárát egy héten alig láttam egyszer, a tanórát az egyetemben haszontalan dictálás hallgatásával kellett volna töltenem, s ezért a helyett az egyetemi könyvtárba mentem, s a történeti könyveket olvasám.” Ilyen légkörben a kar legreakciósabb erői már a forradalom küszöbén elszigetelődtek. A kar hallgatóinak száma 1844-től rohamosan csökkent, pedig a vizsgálatok szelektív szerepe valójában már az 1840-es évek elejétől szinte teljesen megbénult. A kar szellemi elöregedésének tehát természetes következménye volt az a jelenség, hogy a forradalom első napjaiban működésképtelenné vált tanárok egy része (Virozsil, Vizkelety, Henfner) maga is belátta alkalmatlanságát e megváltozott idők szolgálatára. Nem így a tudós Frank Ignác, kinek tragikus kimenetelű életpályáján még rendkívül fontos mozzanatokra kell felfigyelnünk.
A forradalom küszöbéhez érkező egyetem belső válsága történelmileg szükségszerű megjelenési formája volt a fennálló rend hanyatlásának. Az elavult institutiók és jogelvek hirdetésére rendelt kar hatványozottabban érezte a hanyatlás jeleit. A kor legjobb gondolkodói pedig jóval a forradalom előtt felemelték intő szavukat. „Más nemzetek az idő szükségéhez és az élethez szabják nevelésüket – írta Széchenyi István már 1833-ban –, míg a szegény magyar még mindig a konyha-diákban botorkál és húsz évi tanulás után… semmi hasznost nem tud” (Hunnia). Ugyancsak nagy számban lehetne azonban idézni a kortársakat arról is, hogy ezt a hanyatlást egy nemzetelnyomó kultúrpolitika tudatosan is fokozta. De szóljon csak maga Széchenyi, aki nem elsőként, de nem is utolsóként fogalmazta meg e korban, hogy „az értelmet gazdagnak és szegénynek legnyilvánvalóbb kárára tartották vissza” (Világ). Ezt a haladást gátló kultúrpolitikát a maga meztelenségében kellett tapasztalni hallgatónak és tanárnak egyaránt a reformkor évtizedeiben. Ennek következtében a jogakadémiák, de főként a pesti egyetem belső élete az erők éles polarizálódását mutatta. A súlyosabb összecsapásokat csupán a vezetés enerválódása és a fiatalságnak az országos politika iránti megnövekedett érdeklődése odázta el. Különösen a joghallgatók körében volt tapasztalható, hogy az elavult institúciók alapján diktáló tanárok iránt bizalmatlanság fejlődött ki. A tantermek botrányosan elnéptelenedtek, s a hallgatók tömegesen áradtak a megyegyűlésekre, ahol az ismert reformpolitikusok mögött álló jurátusok tömegét és hangerejét növelték. Ez a lelkes tömeg a liberális ellenzéket éltette, a konzervatív ellenzék vezérszónokaiba pedig egyre gyakrabban beléfojtotta a szót. A kormányzat ezért már 1846-ban eltiltotta a megyegyűlések látogatását, a nyilvánvalóan pecsovicsmentő lépés gyakorlati végrehajtására azonban elegendő erővel nem rendelkezett. Elérte viszont, hogy ezáltal a liberális ellenzék politikai reformtörekvései az egyetem felszabadításának ügyével is kiegészültek. Ezzel az országos politika, a tovább nem halogatható változások szerves része lett az egyetem átalakításának gondolata. A Frank-életpálya utolsó korszakát is magában foglaló események további fonalát tehát az 1847–48. évi országgyűlésre tekintettel kell folytatni, mert az az egyetem életében is új helyzetet teremtett.
