A MAGYAR NYELV ÉS A MAGYAR NYELVTUDOMÁNY SZOLGÁLATÁBAN

Teljes szövegű keresés

A MAGYAR NYELV ÉS A MAGYAR NYELVTUDOMÁNY SZOLGÁLATÁBAN
1. A magyar nyelv területén kettős tevékenységet folytatott – a reformkor szellemének, törekvéseinek megfelelően. Egyrészt a magyar nyelvűségért harcolt (a némettel és a latinnal szemben), másrészt azért, hogy ez a magyar nyelv gazdagabbá, árnyaltabbá, a haladó mondanivaló kifejezésére mind alkalmasabbá váljék.
Figyelme elsősorban a szókincs felé fordult. Foglalkozott az idegen szavak, az elavult és a nyelvújítási szavak, valamint a tájszók kérdésével.
Törekedett az idegen szavak magyarítására, nemcsak úgy, hogy az egyház nyelvének egyes latin kifejezései helyébe magyart állított, hanem ezeket mindjárt használta is beszédeiben, és meg is magyarázta tanítványainak. Ezt ajándékozva Husvéti Piros tojás helyett a’ Pesti Kisded Magyar Leánykák számára (Pest, 1835). Erre a munkára vonatkozik Podhraczky József már említett bírálata (Tudományos Gyűjtemény 1835. VI. 100–109. és Gegő válasza: VII. 79–84.).
2. Ezekben az években az elavult szavak gyűjtése is országos mozgalommá válik. A lapok állandóan közlik a Tudós Társaság felhívásait és az eredményekről tudósító jelentéseit. Gegő is bekapcsolódik ebbe az akcióba. Sajnos azonban az Elavult szavak Pázmány és Káldy munkáiból című művét nem sikerült megtalálnom. A különféle bibliográfiák számon tartják, a Magyar Tudós Társasági Névkönyvben (1839. 131.) is szerepel. (A Nyelvtudomány (magyar). Pest. 1834. című munkával ugyanez a helyzet.) E munka léte annyit mindenesetre bizonyít, hogy ő is hozzájárult a régi magyar szavak számbavételéhez, nyilván azzal a szándékkal, hogy valamiképp ezek is bekerüljenek kora nyelvének vérkeringésébe, állandóan frissítve azt.
3. Törődött az új magyar szavak sorsával, pontosabban terjesztésével is. Szombathelyről 1839. január 1-jén ír ilyen témájú levelet az Akadémiának. Ez a levél „nemzeti nyelvünk ügyét tárgyazza” – írja. Azt tapasztalja, hogy a pórnép nem érti a kalendáriumot, az imádságos és egyéb könyveket, ezért javasolja, hogy „bizna meg a m. t. társ. egy nyelv-osztálybeli tagot a nélkülözhetetlen új magyar szavak’ betürendben történendő összesorozására… Ezen bár milly czimet nyerendő szófüzért a köznépet illő felvilágosításokkal, körülményes ismertetésekkel látná el”. Gegő „un. fali kalendáriomi alakban” javasolja ki nyomtatását. „Juttassanak belőle a falusi iskoláknak, az ezután nyomtatandó iskolai kézi könyvekbe pedig toldalékul felvétessenek.” (Akadémiai Könyvtár Kézirattára 63/1839).
Az új magyar szavak – azaz nyelvújítási szavak – terjesztéséhez maga is hozzájárult, rendszeresen használva azokat. De hogy mennyire tudatosan, sőt céltudatosan tette ezt, egy kéziratban maradt munkájából, a Népoktatóból egyértelműen kiderül. Ez a Népoktató a „szegény pórnép”-nek írt oktató-nevelő írás, szép magyarsággal, amivel nyelvi mintat, példát is ad hallgatói-olvasói számára.
A 66 lapos írást három vers, majd „Az előfordult új szavak (követik] betürendben” (76.). 74 szót sorol fel Gegő, latin, német vagy (illetve és) magyar szinonimával megadott értelmezéssel. E szavak többsége a legújabb időben keletkezett nyelvújítási szó (a Népoktató megszületésének évéhez, 1839-hez viszonyítva). Meglepő frisseséggel használja és terjeszti Gegő azokat az új szavakat, melyek ekkorra éppen hogy csak megszülettek, és amelyek mai szókincsünknek is nélkülözhetetlen elemei. – A 73 köznév közül mindössze 7 nem állta ki az idők próbáját, illetve némileg módosult alakban maradt fenn: titoknok (1780 körül keletkezett szó), hévmérő (1807), nyugtatvány (1816), gyámnok (1820 k.), ütér (1828), nyugpénz (1832), allövet (1833). A többi alapszókincsünk szerves része ma is.
A Gegő által betűrendbe gyűjtött, és művében fel is használt új szavak közül 45 a XIX. század elején keletkezett, ebből 30 pedig a legutolsó 10 év (1828-tól) szülötte (az értelmezések Gegőtől valók): 1828: növény ’palánta’, szivacs, ütér, szülész; 1829 k.: tömeg ’massa’, horgony, gyógyszertár, terv; 1830 k.: adag, gyár, költészet ’poesis’, öltöny; 1832: fuvola, kötelezvény, láz, nyugpénz, sebész, szabály; 1833: alapítvány, idom ’figura’, némber, csődület, légmérő, allövet ’klistély’, család ’família’; 1834–1836: mérnök, szavazat, tárca, kényelmes, reggelizés. (E szóanyag részletes elemzését 1. Mátai: Magyar Nyelvőr 101., 42–45.).
A nyelvújítási szavak számadatai és a szavak elemzése azt mutatja, hogy Gegő gyorsan tájékozódott a korabeli nyelvújítás kérdésében, hamar megismerte, és kellőképpen megrostálva magáévá is tette annak alkotásait, valamint a szó és a tett egysége szellemében használta és terjesztette is az új nyelvi alakulatokat. A gondolat, a szó és a tett egysége egész életművét áthatja. Ezt a gondolatot egyébként éppen az egyik nyelvújítási szónak, az elv-nek az értelmezésében találjuk meg, nyilván nem önvallomásnak, életelve megfogalmazásának szánva, de egész munkásságát ismerve annak is tekinthetjük: „Elv = principium, miből például gondolattal, szóval és tettel ki szokott valaki eredni”.
4. Gegő Elek a szókincs különböző rétegei közül legtöbbet a tájszavakkal foglalkozott. Érdeklődése e kérdés iránt ébredt fel leghamarabb. Anyanyelvjárásának „sajátságos szavait” gyűjtötte össze, még 1834 előtt. Tájszógyűjteményét felvették az 1838-ban meg jelent Tájszótárba. Érdekes, hogy ajánlói éppen ezt a jelentős, nyelvészetileg is elismerést érdemlő tettét nem említik levelező taggá választásakor, 1835. szeptember 14-én.–94 szó alatt szerepel a Tájszótárban Gegő Nicephor neve. Bár az Akadémia, a munkálatokat irányító bizottság igyekezett kidolgozni a tájszógyűjtés elveit, meghatározni a tájszó fogalmát, fajtáit (vö. Gáldi: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban. 443–448.), az összegyűjtött szavak elég vegyes képet mutatnak. (Gegő például nyilván úgy gyűjtött 1834 előtt, hogy az Akadémia elveit még nem ismerte, így csak saját tapasztalataira, ismereteire támaszkodhatott a gyűjtés és az értelmezés során.) Gegő gyűjtési elveit sem ismerjük, sem azt, hogyan vélekedett a tájszavak kérdéséről, erről ugyanis sehol sem írt. Csak a Tájszótárba beküldött anyagot foghatjuk vallatóra, csak abból deríthetünk ki egyet-mást ezzel kapcsolatban. Nem könnyű feladat a Tájszótárban közzétett Gegő-féle tájszavak rendszerezése, típusokba sorolása. Ezt a Tájszótár szerkezete is megnehezíti. Nincsenek ugyanis egy csokorba kötve az összetartozó változatok (amiből kiderülne a különböző alakváltozatok lényegi azonossága), hiányzik a jelentések rendezése stb. (vö. Szinnyei: Magyar Tájszótár. Bevezetés VIII.). A Tájszótárbeli adatoknak a Magyar Tájszótárral (valamint a Czuczor-Fogarasi-féle szótárral, A magyarnyelv történeti-etimológiai szótárával és néhány régebbi szótárral) való összevetése azonban nagy segítséget nyújt abban is, hogy a Gegő gyűjtötte tájszavak között eligazodjunk. (E szóanyag részletes elemzését l. Mátai: A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai. 146. sz. 20–23.)
5. A tájszavakra moldvai útja során is különösképp figyelt, ez azonban csak kis részét teszi ki az egész csángó (és székely) nyelvi-nyelvjárási leírásnak. – Ahhoz, hogy Gegő nyelvjárásfeltáró tevékenységét jobban értékelhessük, át kell tekintenünk röviden a korabeli nyelvjáráskutatás helyzetét. Az tény, hogy a népnyelv iránti érdeklődés a XIX. század elején igen nagy. A gyűjtések elsősorban a szókincsre irányulnak. Ha grammatikai, mondattani sajátságok is szóba jönnek, csak a köznyelvtől való eltérések, a különbözőségek érdeklik a kutatókat. A rendszeres, teljes nyelvjárásleírás még sokáig várat magára (vö. Kálmán Béla: Nyelvjárásaink. Bp., 1966. 101–104.; Laziczius Gyula: A magyar nyelvjárások, Bp., 1936. 16.; Imre Samu: A mai magyar nyelvjárások rendszere. Bp., 1971. Wichmann Csángó szótára éppen száz év múlva (1936) jelenik meg.
A magyar nyelvjáráskutatás első, induló, bontakozó szakaszába tartozik Gegő tevékenysége is. És ott feltétlenül számon tartandó. Ezt az időszakot a magyar nyelvtudomány történetének második korszakaként elemzi Szathmári István. Az 1770–1850-es évek közé esik ez a szakasz: „a mai értelemben vett nyelvtudomány megindulásáig ]tart], vagyis felvilágosodás és a reformkor: az összehasonlító és történeti módszer első lépései; a nyelvújítás; a nyelvi vizsgálódás további szélesedése; a nyelvjárások vizsgálata” adja meg tartalmát. „Ebben a korban válik… országos méretűvé és a társadalmi haladásért való harc egyik fontos színterévé a magyar nyelv jogainak elismertetéséért és kiműveléséért folytatott küzdelem és benne a nyelvújítás…” (Szathmári: Magyar Nyelv LXVII. 21–22.).
Moldvai útja során az erdélyi és a moldvai székely telepek nyelvének hasonlóságait, a magyarországitól való különbözőségeit, és a csángó nyelvjárás néhány sajátosságát gyűjtötte össze. Milyen előzményekre támaszkodhatott? Nem sokra, és főleg nem túl alaposakra (pl. Horváth Ádám, Gáti István, Szabó József, Horvát István, l. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 146. sz. 23–24). Bár „A magyar népnyelvi különbségek első említése a székelység nyelvével kapcsolatos” (Laziczius: Nyelvjárások 11.), e nyelvjárás rendszerezettebb leírására csak az 1850-es, 1860-as években kerül sor. A moldvai csángó nyelvről pedig csak Szarvas Gábor ír (1874-ben!) részletesebben (Magyar Nyelvőr III, 1–6., 49–54.). A moldvai csángó nyelvjáráskutatás történetét Szabó T. Attila írta meg nagyon alaposan, kritikai jelleggel (Magyar Nyelvjárások V. 1959. 3–38.). – E nyelvet beszélő népről, a csángókról sem szól sok írás Gegőig. A XVIII. század elejétől főleg külföldi, latin, német nyelvű munkák adnak hírt róluk (ezek bibliográfiáját l. Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Bp., 19875. 555–565.). Ekkor főleg származásuk és nyelvük eredete izgatja a kutatókat. Mintegy más fél évszázadig (az 1870–1880-as évekig) a hun-magyar, illetve a kun-magyar azonosság hite, elmélete, hagyománnyá válása gátolta a már közben is felbukkant jó nyomon való továbbhaladást.
A XIX. század elejétől a Tudományos Gyűjteményben (1818. VIII. 144–146.), majd a Társalkodóban (1833. II. 241–242.) is jelennek meg a kérdéssel foglalkozó írások, magyar szerzők tollából, de Gegőé az első, teljes egészében a csángókkal foglalkozó mű. Egyúttal a csángó nyelvjárás egyes jelenségeinek, sajátságainak is első bemutatója. Ha hézagos, rendszertelen is ez a bemutatás, a maga nemében úttörő jelentőségű.
Helyesen látja, hogy a moldvai magyarságnak két csoportját kell megkülönböztetni: a székelyekét és a csángókét: „…tévednek… mindazok, kik egész bizonyossággal a’ moldvai magyar telepeket székely eredetüeknek mondták lenni… Moldva’ magyar nevü lakosinak egyik ámbár kisebb (15,000) része…” nem székely származású, hanem csángó, akiket Gegő is – a korabeli tudományosság színvonalán „kun-maradvány”-nak tart (MoldvTel. 68.). Bizonyságul Constantinos Porphyrogennetost is idézi (77.). Ez a tévedés azonban nem befolyásolja abban, hogy e népcsoport (a csángók) nyelvének, illetve nyelvjárásának tőle telhető leírását adja (részletesebben 1. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 146. sz. 25–27.).
6. Moldvai útja során Gegő – az Akadémia utasításainak megfelelően – „az ott netalán található, nyelv’ és história’ tekintetében érdekes iratokra, oklevelekre” is figyelemmel volt (82.), de Moldvában ilyen „ősz régiségeket” nem talált. Sem a „müncheni kéziratra… nézve felvilágosításul szolgáló” írásokat. (A kódex ugyanis Moldvában, Tatroson másoltatott.) Viszonylag sok 1500-ból és az 1500-as évekből való kéziratot talánt viszont Erdélyben, különböző levéltárakban, könyvtárakban (Csíksomlyón, Kolozsvárott, Marosvásárhelyt, Mikházán és a kántai – Kézdivásárhely – kolostori könyvtárban). A talált írásokról (melyeknek egy részét lemásolta, a többinek a leírásával pedig megbízott valakit) részletes, cím, illetve téma szerinti jelentést küld az Akadémiának. Ezek a levelei az Akadémiai Könyvtárban megtalálhatók [81–82/1837, 165/1836]. „Különféle nyelv tekintetében nem megvetendő rövid jegyzeteket talál] 1594–95–1600-tól-69-ig. Ezek részint eredetileg, részint lemásolva birtokomban vannak… [továbbá] Nyelv és történeti tekintetben érdekes különféle jegyzetek: 1555-től–1610-ig. Lemásoltattak.” [MTAK. 81–82/1837]. Láthatólag nagy gonddal, lelkiismeretességgel és a nyelvemlékgyűjtő, -másoló munka értékének tudatában folytatta kutatásait. A baj csak az, hogy ezeknek az eredeti szövegeknek vagy másolatoknak sem sikerült nyomára bukkannom. Egy részüket – ígéretéhez híven – nyilván megküldte az Akadémiának (1837. november 25-én Szombathelyről Schedelnek küldött levelében is ígéri: „A régi magyar kéziratok beadását sem feledem el”), csak valószínűleg név nélkül, így a tőle származó kéziratok összekeresgélése igen nagy munka. Én eddig egyetlen kéziratára bukkantam rá, ami a másolatok közül való, Ms 4825/55 jelzés alatt az Akadémiai Könyvtárban: „Imádság, 1547-ből (Másolat). Ismeretlen kéz írása. A papírlap hátán XIX. század eleji pesti tanácsosok nevei) 1 db, 1 f, 25 × 10,5 cm. Poss. MTAK 126/1967”. Minden körülmény, az időpont és főleg az írás, a betűk formája és kötése arra mutat, hogy az „ismeretlen kéz” Gegő Elek volt. Látszik, hogy a másoló nagy igyekezettel rajzolta le az eredeti kézirat betűit, inkább a hű másolásra figyelt, és közben nem nagyon törődött azzal, hogy a sorok lefelé görbülnek. Jól olvasható kéziratban hagyta az utókorra az 1547-es – nyelvtörténeti szempontból is érdekes – imádság szövegét (l. Mátai: Döbrentei egyik nyelvemlékgyűjtő társa. Magyar Nyelv LXXII. 469–471.).
Reméltem, hogy további másolatokat, sőt talán eredeti kéziratokat is találhatok a hagyatékában, Szombathelyen, de inkább a Zichy-levéltárban, ugyanis élete utolsó évét a Zichy-grófék kastélyában töltötte Pozsonyban. Ott feküdt halálos ágyán is (vö. Fiáth Ferenc: Életem s élményeim. Bp., 1878. II. 20.), és ott is halt meg. De – a korabeli jegyzék szerint – hagyatékában sem voltak ilyen régi írások. A „Kéz iratok” között a prédikációk után negyedik tételként csak ez szerepel: „4er Találtattak más tudományos jegyzetek külön tárgyakon”. Jó lenne ezekbe is belelapozni. De a hagyaték sorsáról nem tudok.
Gegőnek egy Döbrenteihez írt levele, illetve levéltöredéke (keltezés nélkül, MTAK M. Nyelvt. 8. r. 4. sz.), ami láthatólag hosszabb levelezés egy darabja, arról tanúskodik, hogy Gegő régi írások felkutatásában is segédkezett. Felderítette néhány Mohácsnál elesett magyarnak a nevét, és tanácsot adott, hogy egyikük-másikuk írásait, feljegyzéseit hol lehet keresni (pl. Szegény Antal, Lajos király udvari prédikátora „jelen volt az említettem gyászos ütközetben és a királyi butoroknak [’poggyász’] többekkel őre. Miután vesztettünk, a már megsebesített Szegény egy királyi lóra szert tévén, megmeneküle, és soká éle a mohácsi szeldelet jeleit képén hordozván. Hol lehetnek ennek irományai?” – erre is próbál válaszolni levelében. – Az a feltevésünk, hogy Gegő Döbrenteivel együtt is kutatott régi kéziratok után (már moldvai útja előtt is), bizonyossá válik „a MTT Igazgatóságának 1836. szeptemberben tartott gyűléséről” szóló tudósításból: „…Döbrentei Gábornak, régi magyar nyelvemlékek keresése végett teendő némelly utazásokra, valamint az általa ’s Gegő Elek levelező tag által talált régiségek… másolására költség rendeltetett” (Jelenkor 1836. október 22. 85. sz. 341.).

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages