A MOLDVAI UTAZÁS
A MOLDVAI UTAZÁS
1. Mielőtt azonban még Szombathelyre kerülne, 1836-ban megvalósítja azt a moldvai utazását, amely hírnevét nagyra növelte, amellyel nevét mindenképp beírta a Moldva-kutatás, a néprajz-, a nyelvjárás-, a történelem-, a folklórkutatás történetébe. A mai tudományos közvélemény elsősorban ezt a tettét ismeri, értékeli, a csángó nép és nyelv első tudományos igényű bemutatójaként tiszteli.
Utazásának indítékairól így számol be az Akadémiának: „Még gyermek koromban sokat hallottam – később olvastam is a’ Havasalföldén létező magyarokról. De egyik valónak vélt – hozzáragadván a’ másik kétséges hazugsághoz, kiteles és kimerítő adataink nem lévén, emlitettem feleink’ bővebb ismeretéhez nem jutottam. A’ szendergés állapotjábani tompa érzések adák őket a’ zsibbasztó feledékenységnek gondolám… Felmelegülve honom iránti legszentebb érzéstől, eltökélém magam’ a’ Moldvába teendő utra, az érintettem szempontból világot gyujtandó.” (Gegő l. tag jelentése Moldvai útjáról, 1836. december 12. Pest, MTAK. 1835 augusztusában az Angolkisasszonyok próbatételén „reggel egy óhitű főpap is jelen volt Moldvából” – Jelenkor 1835. 498. –, akitől megint hallhatott valamit az ott élő magyarokról. Ha kiderülne, ki volt ez a pap, talán újabb adathoz is jutnánk moldvai útjával kapcsolatban.)
Moldva iránti érdeklődése 1825-ben, Pap Sándorral való beszélgetése nyomán tovább erősödött: ő akkor Studer Rudolfnak, a magyar minoriták főnökének kísérőjeként, Pap pedig Paroni Fülöp János moldvai missziós főnök titkáraként került Kolozsvárra, illetve Désre, ahol a két főpap szerződést köt, miszerint – a moldvai magyar paphiány enyhítésére – Magyarországról a rend évenként hat magyar szerzetest küld moldvai szolgálatra (vö. Domokos Pál Péter: „…édes Hazámnak akartam szolgálni. Bp., 1979. 1298.; Gegő: A’ moldvai magyar telepekről. Budán, 1838. 108., a továbbiakban: MoldvTel.) Domokos szerint 1825. július 6-án kötötték meg a szerződést, így Pap Sándorral is akkor találkozott Gegő, nem pedig 1824-ben, mint könyvében említi (MoldvTel, 17.). Arra, hogy mennyire megrendítették Pap akkori szavai, így emlékezik: „olly érzékenyen rajzolá le moldvai rokoninkat, hogy azóta szünetlen feléjök dobog a kebelem” (uo. 17.).
Lelkesítette, ösztönözhette Kőrösi Csoma Sándor utazása is, aki keletre ment „fölkeresni a magyarok ázsiai rokonait”. Kőrösi Csoma ezekben az években (1832–1836) már Calcuttában van (vö. Kőrösi Csoma Sándor levele Calcuttából. Tudományos Gyűjtemény 1833. I. 95.; Magyar utazók, földrajzi felfedezők. Bp., 1973. 190–196.), tettei, eredményei itthon is közismertek, nyilván Gegő is tud róluk.
Gegő 1836. április 18-án a kisgyűlés elé terjeszti útitervét, hogy székely földre, szülőhelyére készül, és ezen útja alkalmából a moldvai magyarságot is meg akarja látogatni, „hogy azokról mind nyelvbeli, mind statisticai, földleirási és történeti tekintetben adatokat gyűjtvén, ezeket az academia elébe terjeszthesse” (A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei. III. 1834–1836. 76.; Jelenkor 1836, július 27. 60. sz. 241.).
Az Akadémia nagy terveibe, munkálataiba jól beleillik ez a vállalkozás, ezért Gegőt pénzzel és pontos „Utasítás”-sal látja el, így az Akadémia hivatalos küldötteként utazhat „feleinkhez” Moldvába. Az Utasítást készítő bizottság tagjai: Kállay (aki korábban maga is járt Moldvában), Luczenbacher, Perger, Vörösmarty. Az 1836. július 4-én és 18-án tartott kisgyűlés hagyta jóvá, Schedel Ferenc titoknok aláírásával:
„Utasítás, Moldvába utazni szándékozó Gegő Elek lev. tagnak; Moldvában vagy másutt azon környéken megtelepedett magyar feleink’ bővebb ismeretéhez vezető hiteles és kimerítő adataink nem lévén: ohajtja a’ magyar tudós társaság, hogy a’ tisztelt tag teendő útjában minden e’ czélra szolgálókat feljegyezne. Név szerint pedig a következőkre fordítaná előkelőleg figyelmét:
Azon telepek’ jelen statisticai állapotjára.
Erkölcsi tulajdonságaikra, szokásaikra.
A’ nemzetiség’ mibenlétére, ’s a’ netalántáni elnemzetlenedés’ okaira. Mindazokra, mik ezen telepek’ oda költözését, s minden időkbeli viszontagságait felvilágosíthatják.
Az ott netalán található, nyelv’ és história’ tekintetében érdekes kéziratokra, oklevelekre: mellyek közt ha némellyek lemásolandók lennének, ennek eszközlése is kéretik. Melly czélra a’ tisztelt tagnak elnöki megbízó, és ajánló levél fog adatni, költségül pedig 100 ft. conv. p. rendeltetik ki, teendő számadás mellett.
Figyelmezzen a’ tájszavakra, és szerkezetök által a’ miénktől netalán különböző egész mondatokra.
A’ szóejtésre: melly tekintetben leginkább a’ ragok és szóképzőkben elő forduló különbözésekre; nem kevésbbé azonban az egyes betűk’ kiejtésére, az igék’ hajlitására, a’ szókötésre ’s t. e’ f.
A’ példabeszédekre.
A’ népmondákra és dalokra, mellyek között az érdekesbek’ összeirása kivánatos.
Igyekezzék megtudni, ha valljon Tatros’ városában, melly a milkovai püspökséghez tartozott, ’s hol az ugy nevezett müncheni kézirat készült 1466-ban, találtatnak-e még némelly Magyarországot érdeklő kéziratok, vagy olly nyomok, mellyek az érdeklett codexre nézve felvilágosításúl szolgálhatnak.
Milly összeköttetéseket szőhetne a’ társaság, az ottani magyar telepek’ viszonyainak további megismerhetése végett; és találtatik-e ott oly tudományos férfiu, kit a’ társaság e’ czélra használhatna, talán tagjai közé is felvehetne.”
Érdemes teljességében ismernünk az Utasítás fenti szövegét; jól mutatja az Akadémia sokoldalú és mély érdeklődését a kérdés iránt, egyúttal Gegő könyvének vázlatát, tartalmát is megadja. Azért sem árt e mellett megfigyelnünk ezt a kérdéssorozatot, mert jellegénél, szerkezeténél fogva akár kérdőívnek, a kérdőívek ősének is tekinthető.
2. Gegő teljesítette tervét, megbizatását. Terjedelmes (124 lapnyi) jelentésben számol be eredményeiről: „A’ moldvai magyar telepekről. A’ Magyar Tud. Academia elébe terjesztve P. Gegő Elek, sz. Ferencz’ szerzetbeli magyar hitszónok, ’s Magyar Tudós Társasági levelező tag által. Két toldalékkal ’s Moldvaország’ abroszával. Budán, 1838.” – „Gegő Elek lt. 1837. június 26d. terjesztette elő Moldvába tett tudományos útjáról szóló jelentését, az academia által neki kiadott Utasítás’ pontjaira való terjedelmes felvilágosításokkal. A kis gyülés iránta Jankovich Miklós t. és Kállay Ferencz rt. tadósításait hallgatván ki, a’ nagy gyülésnek, mint hivatalos irományt, soron kivüli nyomattásra ajánlotta” (Akadémiai Évkönyv. IV. 1836–1838. – Az Utasítás pontjaira adott válaszokból álló főrész után egy később, de még 1837-ben írt fejezet következik: „Töredékek a’ moldvai kat. anyaszentegyháznak két század előtti állapotjáró) és a’ moldvánok’ némelly szokásairól, scopiai P. Bandin Mark’ utazása ’s 1648-dik évi latin kézirata után” (e fejezet kézirata megvan az OSzKK.-ban). Ezt a részt is Kállay és Jankovich javasolták kiadásra. Ajánlásuk kéziratát őrzi az Akadémia Kézirattára. Kállay szerint ez a fejezet „már elfogadott főmunkáját némileg kiegészíti, annak becsét neveli… Az irónak stilisztikai előadása is jó, s értelmes”. Jankovich szerint „e töredék,.. mellyeket ő néhai Bandini Márk Marczianopoli Érsek és Moldvai helyettes Püspök 1648k esztendei deákúl írt egyházi látogatásából… az ottani Magyar lakosok tekintetébe kiszedegetett, kinyomattatni felettébb helyesnek, szükségesnek itélem, és azon már általa benyújtott Moldvai utazásának leirásához hozzá mellékeltetni, minthogy ezekkel a’ Moldvai Gyarmatok története inkább és inkább felvilágositatik”. – Kállaynak és Jankovichnak a könyv fő részére vonatkozó ajánlása viszont nincs meg az Akadémia Könyvtárában, az OSzK Kézirattárában azonban találtam egy cím és aláírás nélküli kéziratot (a Jankovich-hagyatékból került elő: Fond. 16/88), mely éppen a moldvai utazásról szóló rész megjelentetését javasolja. Dicsérő szavakkal illeti a művet, majd: „tsudalkozhatunk méltán az Utazó szerencséjén, hogy több adatokkal (mellyeket egyedül nekie köszönhetünk:) Moldva iránt levő ismeretünket gyarapíthatta”.
Gegőnek köszönhetjük a Moldva iránti érdeklődés fölkeltését, ő tekinthető az első Moldva-kutatónak, ő hoz nyilvánosságra először biztos és igaz adatokat a csángómagyarok életkörülményeiről. Schedel, az Akadémia 1844. november 11-i kisgyűlésén tartott gyászbeszédében többek között ezt mondta: „[Moldvában nincsenek magyar nyelven prédikáló magyar papok, magyar nyelvű iskolák.]… ebben találta fel utazó társunk testvéreink’ fogyása okait: de fájdalom, ez okok’ orvoslása – bár több rendbeli felszólitások követték Gegő’ hireit a’ hazában – munkába még nem vétetett.” A moldvai utazást így értékeli „Nyomozási eredményei által… – amiről minden külföldi hírek mélyen hallgattak, mit azért csak mintegy mythosként némi aggó kétely fátyolán által sejtettünk – valósággá lett: t.i. egy rokon népnek e régi magyar földön élte ’s virágozta… A csángó kérdés, azóta, hogy Gegő azt felköltötte, részletesb vizsgálatok, sőt egy második, húzamosb és fényesebb eredményekkel kecsegtető útnak is lőn tárgyává [Jerney Jánosénak, aki az 1844. július 22-i kisgyűlésen számolt be útjáról, vö. Akadémiai Értesítő 1844. 117.]. De a felébresztett figyelem’ érdeme Gegőé: ő a mi etelközi Colombusunk” (Akadémiai Értesítő 1844. 198.; Toldy Ferenc: Összes Művei. V. 112.). – Toldy kifejezése ihlette Lukácsy Sándort, amikor a Kortársban megjelent „Kincsásás” című sorozatában 1984-ben (i. szám, 72–77.) – rövid életrajzi vonatkozású bevezető után A moldvai magyarok Columbusa címen részleteket közöl Gegő könyvéből.
Lelkes, üdvözlő hangvételű ismertetés jelenik meg Gegő útjáról és könyvéről a Figyelmező 1838. évi 47. számában (az egész szám négy lapnyi, ebből három Gegőről szól).
3. Pestről való elindulásával, augusztus 9-ével kezdi könyvében az úti beszámolót. Az augusztus–szeptembert Erdélyben töltötte: Kolozsváron a kolerajárvány, szülőföldjén édesanyja halálhíre fogadta. „…üres óráimban figyelmemet magyar kézirati régiségekre fordítottam” (6.). Gyűjtött pl. a marosvásárhelyi könyvtárban: „Én a’ magyar régi kéziratok után láttam, mellyeknek lajstromát már beadtam, ’s tartalmát a’ t. közönség idővel látandja” (6.), gyűjtött a „sz. Ferencz rendi atyák’ csiksomlyói klastromának könyvtárában. Könyvecskét irhatnék e’ kolostor’ viszontagságairól; de ezeket ’s más ezen tárgyon kívüli székely történeteket különös iratban szándékom közönségessé tenni” (6.). Egyéb helyeken is megfordult, közben „az epemirigyben szenvedők melletti szolgálat[ot is teljesített]…, mind addig, mig a’ hanyatló septemberrel magam is a’ sirhoz közelébb állék mint Moldvához” (10.).
Végre október elején megérkezett a magyar királyi kancelláriától – Schedel levelével – a „passus”. „felláboltam ágyamból, ’s leveleimet Luxetics székely ezredessel látomáztattam, 5-én okvetetlen indulandó. Pihenést javaslának barátaim, otthonmaradást testvéreim, sürgős menetet az idő ’s minden körülmény… Sokat hallottam Moldváról, ’s főleg illy epemirigyes időben nem véltem bátorságosnak az egyedüli útazást… azért… falumbéli vitéz Miklós Ferencz jub. gyalog káplárt, ki Jászvásárban az austriai agentia mellett tizenhárom évig szolgált, naponkénti dij mellett, utitársul felvettem, ’s már éjjel 12. órakor kocsiztunk” (II.). A gyimesi kapunál mentek be Moldvába.
Könyve következő részében (11–33.) magát a moldvai utazást, az utazás eseményeit írja le: mely helyeken járt, mikor ért az egyes állomásokra, hogyan utazott (mikor mentek lóháton, mikor két üléses, kényelmetlen postakocsin, mikor jutottak négylovas „alkalmatossághoz”), kinél szállt meg, mit nézett meg, milyen benyomásai támadtak a látottak alapján, kikkel beszélgetett, mit hallott tőlük stb.
Ez a leírás és ennek figyelmes elolvasása, valamint az útnak térképen való nyomon követése azért is fontos, mert érveket ad azoknak a kétkedő megjegyzéseknek a megcáfolásához, melyek szerint nem is biztos, hogy Gegő bejárta az egész utat Gyímestől Jassiig és vissza, hanem legfeljebb Tatrosig utazott, s így csak négy napot töltöbb Moldvában (vö. a brassói Gazeta de Transilvania című lap 1839. X. 22, XI. 12.; Petrás Incze János: Tudománytár 1842. VIII. 84–87.; Petrás szavai alapján Domokos Pál Péter is inkább a kételkedőkhöz csatlakozik: A moldvai magyarság. 5., átdolg. kiadás, 110.). A könyv alapos áttanulmányozása után én az utazást valóságosnak vélem: az aprólékosan leírt tényeken, a különféle megjegyzéseken kívül – melyek csak valóságos élmények alapján születhettek – Gegő egész életfelfogása, jelleme is az út igaz volta mellett szól. Gegő egész lényétől idegen ez a megtévesztő magatartás.
Petrás kételkedésének hátterét azért el kell mondanom. Ő 1842-ben nyilatkozik Gegőről, amikor Döbrentei 38 kérdésére, köztük a 31.-re felel: „Hitelesek-e Gegő adatai, mellyeket munkájában elő számlál?” – A választ: „Jól tudván azt, hogy minden irataink’, véleményeink’ ’s cselekedeteink’ igasságát csak az üdő részre hajolhatlan itélete, ’s az utánnuk következő bölcsebbek tapasztalása határozhattyák meg; mégis… sok adatai a’ tapasztalás szerint egészen máskép állanak itt, mint telepeiben el sorolta” (Tudománytár 1842. VIII. 84–87.; újra kiadva: Domokos Pál: Péter „…édes Hazámnak…” 1345–1347). Nem lehet igaz például – írja Petrás –, hogy több éves kereszteletlen gyereket talált „mert ötször, vagy leg alább négyszer minden leg kissebb falut meg látogatnak a’ Missionáriusok akár mely távul legyenek is”, továbbá: „a’ Moldvai Uralkodó Herczegnek Gegő Urhoz’ irt levele Koholmány” (uo.). Gegő 1836. október 26-án Gyímesről visszafelé útban írt levelet a moldvai vajdához, melyben a doftánfalvi gyógyító savanyúvíz megvizsgálására és felhasználására hívja fel a „Kegyelmes Herczeg” figyelmét. A vajda november 5-i dátummal válaszolt a kérés teljesítését ígérve. A levelek korabeli másolata – Gegő levele magyarul, a vajdáé latinul és magyarul – megvan az OSzK Kézirattárában, a már említett, Gegő könyvét ajánló írással egy borítóban, szintén a Jankovich-anyagban. A két levelet Gegő a könyvében megjelentette (96–98.).
Egyebek mellett az utazás időtartamához is hozzászól Petrás, „a helybeli Kántor” szavait tolmácsolva: „Ide, t.i. Kománfalvára megérkezett Kedden, a’ Ghymesi vámtul itt maradott hálásra, ’s az alatt többekrül kérdezősködött, és jegyzéseket tett; szerdán reggel elment Tatrossra P[ap] Sándorhoz utasitásunk szerint, honnan csütörtökön estvére vissza jött Kománfalvára, honnan ismét másnap, u. m. Pénteken jó reggel vissza indult Csügés felé, ’s a’ Ghymesi veszteglő intézetbe azon nap’ be is iratta magát” (uo.). Aztán maga Petrás: „Igy beszéll a Tatrossi leg idősb moldovai Plebános P[ap] Sándor is, ’s többeket el nem ismér magáénak, mellyeket szájábul mint bizonyos kutfőbül meritetteknek állít… Nem megfogható azon irománya, melly szerint tudattya olvasóival, hogy több olasz és Magyar Missionáriusokkal s más emberekkel is beszélt; holott azok száj szerint élő bizonságok szerint nem emlékeznek…” (uo.). – Ezzel szemben azt írja Gegő pl. Kománfalváról: „Ez egy hosszan elnyult helység a’ Tatros’ bal partján, mellynek a’ magyarok, az oláhoktól egészen megkülönözvék, alsó felét lakják. Alig tudák meg Kovács Ferencz diákjoknál történt leszálltomat, a’ szegény, de jó lelkü magyarok, borral, sűlttel, sőt pénzzel is siettek hozzám. »Nekem a’ nagy apám bujdosott volt be Moldvába« mondá Csáki. »Én a’ székely földön születtem« felele György István. »Mindenképen jó volna állapotunk lelki atyánk! csak papunk nincs. Az öregek gyónatlan mulnak ki, a’ magzatok kereszteletlenek. Ezen szobában jövünk össze olvasómondásra, lytaniára«„ (MoldvTel. 15.). Aztán azt írja, hogy innen Aknán keresztül Tatrosra mentek: „Épen vacsoráját végzé a’ helybeli lelkiatya n. t. Pap Sándor erdélyi születésű magyar minoríta, midőn hozzá bekopogtaték.” Nagyon megörvendtek egymásnak, a viszontlátásnak; Pap Sándor „igérvén mindenekben az útasítást, segédkezeket: ’s valóban ő vezérfonalat nyujtott kezembe, ő fáklyát gyujtott tárgyomra a’ vele töltött két nap’ lefolyása alatt” (17–18). Tehát Tatroson marad két napig, utána pedig nem Kománfalvára mennek vissza (oda csak az utazás végén, visszafelé térnek be újra), hanem Aknára, „a’ Csatlós lovait Nyikolicza Hamzsinnak (vendég fogadós) átadandók. Ez megtörtént, ’s Ferenczem alkalmatosságról gondoskodott. Mindjárt postára ülünk Pokolpatakáig: e’ vala a’ visszatérőnek vigasztaló szava. Én örvendettem, ’s magasztaltam ebbéli szorgalmát; de ő, ki illyetén postán, mint agentia-hivatalbéli, Moldvát… bejárta, mosolygott azoni örömemen, hogy a’ lovagláshoz nem szokott tagjaim pihenni fognak. Alig mult el egy óranegyed, a’ város melletti aknától megjelent a’ karutza de posta. Megpillantván ezt, kedvem elcsüggedt; mert ez nem kocsi, nem szekér, nem hintó, hanem karutza, azaz, egy kisded fa taliga volt… Legyen hát postakocsi, gondolám magamban; ’s ezzel felültem a’ keskeny ládába, mellyben ketten alig fértünk, ’s mellyből lábaink a’ lovak farkát érték… (19.)… Pokolpatakon… eddigleni alkalmatosságomat már kényelmesb, vasas talpú, négy egymás mellé fogott lóval ellátott karaus (kocsi) váltá fel” (20.). Így érnek Klézsére: „Nem csak a’ P. Sándor’ utasításából ’s Ferenczem’ figyelmeztetéséből, hanem a’ lakosok’ czengő dialectusából is rögtön észrevevém, hogy chángó helységben vagyok. Különösen lepi meg ezeknek beszéde az útast; először az egykét diczérteszszék Jészus-ra azt véli, hogy tán selypek; de átmenvén a’ falun, ’s mindenkit igy tapasztalván beszélni, más gondolatokra kell térnie” (20.). – A további útvonal: Forrófalva, Bákó, Román(vásár), innen „a’ chángó Szabófalvára… rándultam ki” (24.), majd „ismét azon országútra léptünk, melly Szépvároson (valóban nevének megfelelő) keresztül jó 15 óra alatt Jászvásárba vezet. Vagyon ugyan Románból egy rövidebb mellékút, mellyen Szépváros balra maradna; de ez nem igen bátorságos az idegen utasnak” (25.). – A továbbiakban végig ugyanilyen szemléletesen, érzékletesen, tényszerűen, hiteles, hihető hangon ír útjának későbbi eseményeiről is.
Korrektségére, tudományos igényességére vall az is, hogy az egész könyvben mindig hivatkozik a forrására, hogy mindig megmondja, melyik híradása kitől származik (a történeti kútfőket név, cím, lapszám szerint említi; egyébként igen gazdag szakirodalmat használ!), ha ismerőstől tudott meg valamit, megnevezi azt, ha „saját tapasztalás” alapján nyilatkozik, azt is megmondja.
Könyve egyik alfejezete – a „Toldalékok” között – a besszarábiai magyarokról szól (109–114.) „P. Zöld és Bandin után”; de a kérdésekre adott válaszok végén is mond róluk valamit, amit így fejez be: „Ezt P. Sándornak ’s több más moldvai magyar rokoninknak, kik Bessarabiát beutazták, tapasztalásokból” (88.).
Egy alfejezetben a bukovinai magyar telepekről ír, és itt is pontosan, név szerint megmondja, kitől valók az adatok (115–123.). Ezúttal is közöl egy levélváltást: ő ír a lembergi érsek titoknokának (1837. május 5-én, a MoldvTel. írásának idején); kéri, hogy „engem a’ bukovinai magyarok’ jelen helyzetéről, előkelőleg statisticai szempontból, tudósítani méltóztatnék” (123.) – mégpedig azért, nehogy készülő könyvében esetleg hibás adatokat közöljön. A válasz – a kért információkkal – 1837. május 24-i keltezésű.
Ami a Moldvában töltött idő kérdését illeti: leírása szerint október 6-án lépett Moldva földjére, és 20-án indult kísérőjével visszafelé Jászvásárból (29.) – Bákón, Kománfalván keresztül –, és 28-án indultak a gyimesi kapun át vissza Erdélybe. A határra 23-án érhettek (az itt említett október 16–17., amikor is „szakadni kezdett eső és hó”: 32, nem stimmel), azt írja ugyanis, hogy a határon a járvány miatti „veszteglés” során „a’ 120-dik órában [ez öt nap] utószor megfüstölének, ’s ezzel, miután tisztelkedésemet elvégeztem, october’ 28-kán késő estve megindultunk, ’s a’ nagy hó’ daczára is hajnalkor Szépviz folyama mellé érvén, rövid és szerencsés távollétem után testvéreim körében voltam, de gondolataim és érzeteim Pest felé fordultak” (33.). – Eszerint két munkás hetet töltött Moldvában (a visszautat és a gyimesi várakozást nem számítva). Gyűjtésének hiányosságai az idő rövidségének is betudhatók, bár az általa közölt tények zömét lényegében véve a későbbi kutatások is igazolták. Én ezt – ismereteim alapján – elsősorban nyelvi-nyelvészeti megfigyeléseivel kapcsolatban tudom elmondani.
A könyve kiadásával kapcsolatos, már említett ajánló sorokból megtudjuk, hogy hivatalából nem kapott hosszabb időre eltávozást. Útleírásában is utal erre: visszafelé „hívatal hamarította léptekkel” (29.) igyekeztek Bákó stb. felé, „mert Ferenczemnek, ugy mint falusi jegyzőnek mindenszentek’ napján számot kellett adnia, engem pedig minden körülmény, kiváltképen a’ szűnnapok közelített vége, ’s igy a’ pesti egyh. szónoki szék sürgete” (29.). Azt is megtudjuk, hogy erdélyi, illetve moldvai útja idején a már említett Gasparich „szónoktársa” helyettesítette. Október 28. után már csak néhány napot töltött otthon, testvérei körében: „november’ 4-kén útnak indultam; ’s Kolozsvárott gyorsszekérre ülvén, a’ rosz utak miatt nem hamarabb mint 23-kán, a’ szinte négy hónap óta nem látott Pestet köszöntöttem” (33.).
4. Az utazás történetének a leírása után következik könyvének gerince: az Akadémia kérdéseire adott feleletek sora (35–88.). A már idézett kérdések egyben e fejezet vázlatát is megadják. A terjedelem szűkös volta miatt részletes ismertetésére nem térhetünk ki, de néhány fontosabb kérdést meg kell említeni. „A’ nemzetiség miben léte, ’s a’ történt elnemzetlenedés’ okai” kapcsán így ír: „egy olly népben, melly idegen földön szétszórva szállásol, ’s ehhez kevés érdekek által bilincseltetik, valljon mi élteti a’ nemzetiséget? A’ vallás és iskolák. Olly légmérők ezek ugyanis: hogy a’ mint ezek emelkednek, ugy szokott növekedni vagy csökkenni a’ nemzetiség is, – az erre ható elem nyelv lévén… Mondhatnám, hogy soha nemzet nemzetisége’ elenyésztét ne féltse, ha atyáinak sz. istenét saját nyelvén imádhatja, ha nemzeti iskolái be nem záratnak” (54.). Felhívja az Akadémia figyelmét a magyar papok hiányára (küldessen az Akadémia papokat: 60–61.), az olasz misszionáriusokkal ugyanis nem tudnak érintkezni. „…beh sok helységben marasztalának, hogy lennék papjok!; ők megfizetnek az olasznak, és mindennel ellátnak engem is: csak hogy magyarul oktassam!” (57.).
Az Utasításoknak megfelelően népdalokat, mondákat, szokásokat is igyekezett találni: „Figyelemre méltó népmondák és dalok itt is úgy nincsenek, mint az e’ szempontból szegény Erdélyben” (80.). Az igaz, hogy nem sok ideje volt a gyűjtésre, de mintha nem is a legjobb helyen érdeklődött volna népdalok után: „Midőn több ifjakat felszólíték, mondanának nekem egy népdalt (vig v. bús éneket): »Énekeljen, ha kell, a’ kántoroczka« volt a’ felelet” (81.). Ha idősebbeket kérdezett volna! Szerencsére a későbbi gyűjtések gazdag székely és csángó népdalkincset tártak fel. – Folklorisztikai szempontból fontos Gegőnek az a megjegyzése, amely Szilágyi és Hagymási balladájának ismeretére utal (bár ő nem tulajdonít ennek jelentőséget): „a kunfalvi (kománfalvi] öreg Csáki… elbeszélé: miképen esett török rabságba két kenyeres pajtás,… mint szabadította ki a’ császár’ leánya…” (80–81.). Ez a történet a Szendrei Névtelenként emlegetett költőnek 1561-ben (illetve 1571-ben) írt széphistóriája. Vitatott, hogy irodalmi alkotásként született és aztán terjedt el a szájhagyományban, vagy fordítva (vö. Néprajzi Lexikon V. 33.; Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa. Bp., 1976. II. 328–337., Gegőt is idézi: uo. 330–331.).
A szokások gyűjtésében is ért el eredményeket: leírja pl. a menyasszonykérést, a házasodást, az öltözködést stb. Itt Gegő fontos és helytálló néprajzi megfigyelést tesz: az irodalomban elsőnek említi, hogy Moldvában járják a kalusár nevű férfi körtáncot (52.). Azt írja, hogy ez a moldvánok (románok) tánca, amit a magyarok is „utánoznak”. „Van a’ moldvai oláhoknak még egy babonás nemü tánczok, mellyben a’ feletlen számból álló ifjak (kalucsénii) asszonyi öltözetben ’s álorczában jelennek meg…” (52.). Domokos Pál Péter bebizonyította, hogy ez azonos vagy rokon az Európában nagy területen ismerős tánccal, a moreszkával (A moreszka Európában és a magyar nép hagyományaiban. Filológiai Közlöny IV. 1958. 27–45., 194–223.; Néprajzi Lexikon borica címszó. I. 328.). – A szokások bemutatása során (50–53.) rövid versikét közöl, amit a székely vagy csángó vőlegény mond, amikor a szintén székely menyasszonyt hazavitte: „Hozz ki anyát székeczkét, Hadd vegyük le székelykét.” (53.). Ez a szöveg – némi módosítással – megtalálható Wichmann Csángó Szótárában (213.), mint általa gyűjtött lakodalmi ének része. (Valószínű, hogy a Gegő-féle közlésről nem tudott.)
5. Gegő – könyvében, a források között – sokszor hivatkozik P. Bandin 1648-beli latin nyelvű kéziratára (sőt több megállapítását be is épiti munkájába), amely „P. Bandin Mark martianopoli érsek ’s moldvai püspöki helyettes, 1646-ik évben történt főpásztori [Moldvában tett] látogatásá”-nak, ott szerzett tapasztalatainak, ismereteinek a leírását tartalmazza (127–128.). Gegő útjának terven felüli, váratlan, de egyik legjelentősebb eredménye volt ennek az ún. Bandinus-Kódexnek, a csángók életéről, sorsáról szóló első részletes, hiteles, leírásnak a napvilágra hozatala, egyes részeinek lefordítása, és a fordításnak a MoldvTel.-ben való megjelentetése (129–166). A latin nyelvű jelentést a Román Tudományos Akadémia adta közre 1895-ben, magyarul Domokos Pál Péter jelentette meg Gegő emlékének szentelve (Adalékok Moldva történetéhez. Cluj-Kolozsvár, 1940). „Bandin (eredetileg Bandulovich) Márk bosnyák származású, ferences rendi szerzetes, aki 1644-ben érkezett két társával Moldva fővárosába és pápai támogatással a moldvai magyar katolikusok püspöke lett. Haláláig (1650) az általa felkeresett, végigjárt csángó településekfőpapja maradt. Tevékenységét Veress Endre tárta fel” (Paládi-Kovács Attila: Magyar tájak néprajzi felfedezői. Bp., 1985. 420.; e könyv jó válogatással a MoldvTel. legfontosabb részleteit is közli; vö. még: Néprajzi Lexikon I. 208.). – Gegő ezúttal is korrekt: háláját kifejezve kétszer is megírja, hogy Bandin latin nyelvű kéziratára, mely „Erdélyben a’ kolosvári, Magyarországban a’ gyöngyösi Ferenczi atyák’ könyvtárában található” (18. és 128.), Pap Sándor hívta fel a figyelmét. A fordítás előszavából tudjuk meg, hogy a kéziratot Moldvából való visszatérte után a gyöngyösi ferences könyvtárból kérte ki „ideigleni használatra” (128.), és könyvével összefüggő részeit: „a’ magyar anyaszentegyházat érdeklő adatokat szemelte ki” és fordította le. Ezért nevezi fordítását „Töredékek”-nek, magyarra pedig azért fordította le, „hogy a’ latinul nem értők is olvashassák” (128.).
6. Könyvének írásakor – sok egyéb szakirodalom mellett – Kantemir Demetri nevű tudós moldvai fejedelemnek a csángókról szóló nevezetes könyvét is felhasználta (Historisch geographische und politische Beschreibung der Moldau. Frankfurt und Leipzig, 1771.; 1. MoldvTel. 49., 51., 56. stb.; Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. S. kiad. 560.; Mikecs: Csángók. 334–336).
7. Még egy fontos, említésre is feltétlenül érdemes, moldvai eredetű forrást nevez meg és használ fel művében Gegő: Zöld Péter csíkdelnei plébános jelentését, melyet – a madéfalvi veszedelem után Moldvába menekült és itt letelepedett székelyek között öt évig élvén–1781-ben írt Zöld gróf Batthyany Ignác gyulafehérvári püspöknek. A jelentés megjelent Molnár János Magyar Könyvház című gyűjteményében (1784. III. 421–428.). Gegőnek itt az az érdeme, hogy erre a fontos forrásra 1838-ban ismét felhívta a figyelmet. Zöld Péter életrajzát is megadja (75–76.; Domokos, i. m. 89–100.).
8. A sok pontos, hiteles információ mellett egy olyan helyet találtam Gegő könyvében, ami nem egészen világos, illetve kissé disszonánsnak tűnik számomra: ez a megjegyzés éppen Pap Sándorral és Petrással kapcsolatos. Az Akadémia V. kérdésére felelve, a moldvai magyar telepek nyelvéről, népmondáiról és dalairól szóló rész végén azt írja: „Egyébiránt a’ nyelv-vizsgálatra, mindenki gondolhatja, hogy több idő kivántatik, mint amennyit én ez uttal fordíthattam; azért Dr. Viola [a moldvai fejedelem udvari orvosa, akit Gegő az Akadémia számára külföldi levelező tagnak is ajánlott: 88.], P[ap] Sándor, Finta, Petrás iskolatanító, kiknek 30 év alatt efféle nem ötlött eszökbe, ráfigyelmeztető kérésemre megigérték: hogy hiv nyomozást tévén, ha valamelly érdekes népmondákat, dalokat és a’ miénktől eltérő nyelvbeli szóejtést vagy összeköttetési különséget találandnak, híven közlendik… ’s… a’ tud. magyar academia elébe terjesztem” (81.). Először Pap Sándorról: el tudom képzelni, hogy méltánytalannak érezte Gegőnek kissé vállveregető megjegyzését, szemrehányását, „figyelmeztetését” – így utólag, amikor útja során ő volt Gegő legfőbb forrása, útbaigazítója stb. (igaz, ezt is sokszor említi könyvében Gegő). A másik: ki az a „Petrás iskolatanító”? Petrás Incze János nem lehet, hiszen csak Gegő elutazása után került vissza Moldvába (1836-ban szentelték pappá, 1836–1838-ban beutazta Moldvát, 1841-ben lett Klézsén plébános). Esetleg Petrás apja? Petrás Ferenc forrófalvi kántornál járhatott éppen Gegő, hiszen – mint írja – útja elején, tartosi tartózkodása után Forrófalván meglátogatta az iskolát (20.). Ez az apát „figyelmeztető” stílus kelthetett némi ingerültséget az ifjú Petrásban is Gegő iránt, ami motiválhatta „feleletét” (Döbrenteinek) Gegővel kapcsolatban? Vagy más Petrásról van szó? Nem valószínű.
9. Moldvai utazása nyomán az Akadémia pénzgyűjteménye Gegő által három darab moldvai pénzzel gyarapodott (l. az 1836. november 28-i kisgyűlési jegyzőkönyv VI. pontját). A jegyzőkönyv V. pontja pedig négy könyvet sorol fel, melyek „A’ könyvtár számára beadattak”. Hogy ki adta be őket, nem közli, de megvan Gegőnek az a levele, melyben éppen ezt a négy könyvet sorolja fel mint olyanokat, melyeket Erdélyből hozott, és az Akadémiának akar ajándékozni.
10. Az Akadémia kérdéseinek egyik csokra a nyelvre irányult. Gegőnek a nyelvi-nyelvészeti vonatkozású válaszait, megjegyzéseit külön fejezetben mutatom be, más, nyelvvel kapcsolatos írásával, tevékenységével együtt, mivel néprajzi, történelmi értékű, valamint szónoki, politikai és pedagógiai tevékenysége mellett nyelvészeti munkássága a legszámottevőbb. Persze ne várjunk szenzációs eredményeket. Rövid életében, időigényes hivatala mellett, a már leírt körülmények között, állandó zaklatások, politikai támadások kereszttüzében dolgozott; ezt a teljesítményt is tiszteletre és figyelemre méltónak kell tartanunk.
