GEGŐ ELEK MUNKÁSSÁGANAK ÖSSZEFOGLALÓ ÉRTÉKELÉSE
GEGŐ ELEK MUNKÁSSÁGANAK ÖSSZEFOGLALÓ ÉRTÉKELÉSE
1. Nem élt 40 évet. 1831-ben szentelték fel, így valójában csak 13 éve volt az alkotásra, a „közmunkálkodásra”. Célja és vágya az volt, hogy a népet szolgálja, hogy a köznép műveltségét, kulturális színvonalát emelje, hogy az ifjúságot tanítsa, látókörét szélesítse, szemét rányissa a haladás és maradás ádáz harcára, arra, hogy a haza és haladás ügye legyen szent minden magyar előtt.
Szónoklatai, írásai, tanári működése során a reformkor legjobbjai mellett állt ki „a magyarnyelv és nemzetiség” (Önéletrajza) ügye mellett. A nemzeti gondolat volt egész szónoki, nevelői és tudományos tevékenységének vezérfonala. Ezért írta meg Magyarország történelmét, fordította le földrajzát, ezért írt magyar nyelvtant, ezért tett annyit a magyar nyelv kiművelése, tanítása és terjesztése érdekében, ezért kapcsolódott be a gyakorlatban is a lányok nemzeti nevelésébe, és hangoztatta az irodalomban is a nemzeti téma fontosságát. A határainkon kívül élő magyarok felkutatása, sorsuk megismerése és megismertetése is ezt a célt szolgálta.
– Kár, hogy ilyen korán félbeszakadt élete és munkássága. Néhány tervéről tudunk: hosszabb távú népművelő programot dolgozott ki, aminek keretében évenként meg akarta jelentetni a Népoktatót „a köznép számára”; könyvet akart írni a törökökről, Bosnyákország történetéről (vö. Tudománytár 1839. V. 128–133.); utazást tervezett kelet felé, az ott élő magyarok nyomában; latin, görög, német, olasz és román nyelvtudása mellé meg akart tanulni törökül, arabul, perzsául (ezekkel a nyelvekkel valamelyest már foglalkozott).
Ha átéli az 1848 felé vivő, egyre forrongóbb éveket, a reformoktól esetleg a forradalmi tett felé közeledik, és talán Czuczor oldalán fújja 1848-ban a Riadót (Czuczor nagyhatású forradalmi versét). Nem tudhatjuk. Az mindenesetre tény, hogy az a Gasparich Kilit nevű pap, akit hamarosan Gegő után távolítanak el Pestről, mégpedig – többek között – éppen azért, mert Gegő követője és barátja volt, a szabadságharc hős honvédje lett.
Szépirodalmi ambíciói is lehettek még. Hét üdvözlő versét sorolja fel Szinnyei (Magyar írók élete és munkái. Bp., 1891.), melyek 1829–1830-ban jelentek meg Pozsonyban (akkor még szerzetes növendék volt). Közülük négyet értem el. Ezek jelentéktelen versek. Írt viszont egy drámát is, amiről a Magyar Tudós Társasági Névkönyv is tudósít: „1837-ben kéziratban: Photius, házi játékszínre alkalmazva (1839. 131.). Szinnyei is megemlíti. De ezt a kéziratát nem találtam meg sehol, sem egyéb utalást rá. A már említett hagyatéki lista 89. pontja szerint „Budapesten fel állétandó játék színről” szóló könyve is volt, a 103. szerint pedig: „Némelly csonka darabok egy képbe” című (?). Ezekről nincs több adatom. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy foglalkoztatta a színház és a drámaírás kérdése is.
3. A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–1973 – kiadja az MTA Könyvtára, Bp., 1975. – Gegőt történészként és néprajzi íróként említi (86.). Valóban az is, de az elmondottak alapján, azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy sokkal több annál: szónok, nyelvész, pedagógus, népművelő, aki földrajzzal, folklórkutatással, művelődéstörténettel is foglalkozott, akkor még alig vagy nem is létező tudományok előfutáraként.
Ahogy munkásságával fokozatosan ismerkedtem, egyre erősebbé vált bennem az a meggyőződés, amit Schedel is kinyilvánított: „[meg]érdemli, hogy neve kiragadtassék a feledékből” (Toldy Ferenc: Összes Művei V. 115.), hogy számon tartsuk tudományunk történetében, haladó hagyományaink között.
