GEGŐ FŐ TÖREKVÉSEI, BEKAPCSOLÓDÁSA A REFORMKORI HALADÓ MOZGALOMBA
GEGŐ FŐ TÖREKVÉSEI, BEKAPCSOLÓDÁSA A REFORMKORI HALADÓ MOZGALOMBA
1. A reformkor, melyben Gegő élt és alkotott, a magyar történelem egyik legmozgalmasabb, legpezsgőbb, felfelé ívelő szakasza, mely a 48-as szabadságharcba torkollt. Ezt a győzelmet azonban Gegő már nem érte meg. Nem volt még 40 éves, amikor 1844-ben, tele tettvággyal, alkotókedvvel, konkrét tervekkel, torokgyíkban meghalt.
Egy – Jankovich Miklósnak 1835. január 16-án írt – levelében (OSzK) annak hatására, hogy a cenzúra megint nem engedélyezte egy beszédének kiadását, így vall: „Magamnak látom bátran készíthetem ama sir-fölirást: Az itt porló többre igyekezett, mintsem mehetett.”
Ki is volt ő tulajdonképpen? Csíktaplocán született földműves családból. (A csíksomlyói „Kereszteltek Anyakönyve” III. kötetének 103. lapja szerint: „1804. márc. 25-én Taplocán született Gegő József és Balázs Susanna Elek nevű fia, kit P. Adalbertus keresztelt és kinek keresztszülői Getső Antal és Kováts Mária.”) A Csíksomlyón töltött iskolaévek után a Pozsony megyei Malackán lépett a Ferenc-rendiek közé, Székesfehérvárott, Nagyszombatban és Pozsonyban végezte a bölcseletet és a teológiát, 1829-ben szentelték pappá, aztán 1831-ben Pozsonyban kezdte meg szónoki működését. Itt „a korszellemnek haladást igénylő szózatit értve” (önéletrajza; 1841. május 22-én Szombathelyről küldte az Akadémiának) prédikált lelkesen, őszintén, székelyes temperamentummal, sok hívet szerezve magának és tanításainak.
De mire akarta tanítani, nevelni népét? Nemcsak istenhitre. Prédikációi középpontjában az Ember áll, a hazáját (nyelvét, történelmét, tájait stb.) szerető, ismerő, azért élő és dolgozó szabad ember ideálja.
Az általa is emlegetett „korszellem” őt is magával ragadja. És nem csak az érzelmek szintjén. Czuczor barátjaként és Széchenyi híveként (vö. levele Schedelnek 1841. május 22. és Széchenyi Naplója 828., 1050–1051.) figyelemmel kíséri és megérti az országban zajló változásokat: „Ha honunkban a’ míveltség’ haladását, az ipar’ kifejlését, ’s a’ közérdek előmozdítását fokonkint figyelemmel kisérjük, örömmel, hazafiúi édes örömmel kell megvallanunk, hogy… nemzeti életünk’ pályáján néhány évtized óta tovább haladánk, mint hova ezelőtt századok alatt jutottunk” (Gazdasági intézet Rohonczon. Társalkodó 1839. 293.).
De azt is tudja, hogy ebben a haladásban nincs megállás, mert „a megállapodás: hátrálás” (Társalkodó 1840. 155.), „A’ küzdés: élet, a’ tespedés: halál” (Társalkodó 1840. 85.).
Az 1832/36-os országgyűlés idején már Pesten mondja haladó prédikációit, a szószékről támogatva a parlamenti liberális törekvéseket. Pulszky Ferenc Életem és korom (I–IV., Bp., 1880–1882.) című memoárjában így emlékezik: „Az országban nagy változások zajlanak. Metternich és Lajos főherczeg… aggodalommal látták a magyar országgyűlés élénk vitáit, melyekben az új kor eszméi kifejezésöket találták, a nemzetiség ébredését, az országgyűlési ifjak liberális szellemét, a nemzetnek régi tespedéséből való kibontakozását” (1958-as kiadás 133.). „…a közvélemény mindig hangosabban szólt a gyűléseken, sőt a bőjti prédikácziókban is Albach a barátok templomában németűl, Gegő pedig Budán magyarúl szónoki melegséggel emlegették az ország szomorú politikai helyzetét; mind a kettőt megintették felülről s a szószéken többé nem jelenhettek meg.” (Uo. 136. P. Albach József Szaniszló [1795–1853] Ferenc-rendi szerzetes, haladó szellemű, népszerű, nagyhatású szónok, természettudományi, földrajzi és egyházi író. „Szép ember volt, mély tudományú, született szónok, aki oly ügyesen meg tudta találni a hangot s az eszmét, mely minden kebelben visszhangra talált, mint akár Kossuth maga.” [Pulszky Életem és korom I. 140; vö. még: P. Huszár Jeromos: P. Albach J. Szaniszló. Szeged, 1944; Takács Ince: A szombathelyi ferencesek története. Szombathely, 1965. kézirat MTAK 648–649; Életrajzi Lexikon I. 18; Jelenkor 1838. 349] Gegő barátja, akinek „a magyar Albach” két német nyelvű földrajzi művét is lefordította.)
Milyen területeken, milyen szinteken kapcsolódott be Gegő a reformkori haladó mozgalomba? A Berzsenyi-féle „tiszta erkölcs”-ért való szakadatlan küzdelem (amit prédikációinak sora bizonyít) elsősorban papi mivoltából fakad. De ő messze túllép ezen a feladatkörön: „teljes szándékom ezután is lelkes iparral haladni azon pályán, melly nem a’ kitűzött anyagi haszon, hanem a’ nemzeti dücs és közjó felé vezérlend” (levele Schedelnek, Pest, 1836. június 15. OSzK.).
Teljes odaadással és szakértelemmel kapcsolódik be a nyelvi mozgalomba. A nyelvújítás nagy periódusa ekkorra már befejeződött, de a gazdasági és politikai küzdelmek fölerősödésével a magyar államnyelvért folyó harc is újra megélénkül (vö. Nyelvünk a reformkorban. Bp., 1955. 20.). Gegő is magáénak vallja Kazinczy fő törekvését, mely a haladás gondolatát, a közműveltséget hordozó és terjesztő nemzeti irodalmi nyelv kikristályosítására, megszilárdítására, tekintélyre emelésére irányul.
Mindez Gegőben is a németesítési törekvésekkel szemben megnyilvánuló nemzeti érzéssel kapcsolódik egybe. A magyar nyelv gondozása, fejlesztése és terjesztése mellett gondot fordított a magyar történelem és földrajz, a Magyarország határain kívül élő magyarok életének megismerésére és megismertetésére, a nép nemzeti nevelésére és műveltségének emelésére is.
2. Még csak két éve pap, amikor 1831-ben értekezést ír a moldvai magyarokról (Pozsony), akikről (nála) 1824-ben (másutt 1825-ben), Kolozsvárott jártában hall az éppen ott tartózkodó Pap Sándor tatrosi plébánostól, akivel még lesz találkozása (Domokos Pál Péter: „…édes Hazámnak akartam szolgálni…”. Bp., 1979. 1298–1299). Sajnos ez a munkája nem maradt fenn. Megvan viszont az 1834-ben Pesten megjelent Magyar ország’ rövid földleírása gyermekek oktatására (egy a’ vármegyék nagyságát, népességét, oskolaintézeteit, az ország’ városait, legjelesebb mezővárosait, klastromok számát tárgyazó, idősebbeket illető négyszeres függelékkel) című munkája (OSzK), mely a már fentebb említett Albach „Sz. Ferencz szerzetbeli áldozó pap” német nyelvű könyvének magyar fordítása. Albachtól még egy munkát fordított: Rövid mathematikai, physicai és politikai földleírás, ami 1837-ben jelent meg Pesten (nincs meg). 1834-ben Magyarország történetét is megírta „A pesti angol szüzek intézete számára” (a bibliográfiák szerint ez meg is jelent Pesten 1834-ben, de el nem értem). Viszont olvashattam Gegő Magyarország-történelmének egy másik változatát, melyet az 1839-ben írt, kéziratban maradt Népoktató tartalmaz (erről később még lesz szó).
3. 1834-ben még egy könyve jelent meg Pesten, az Egyházi beszédek. Ebből – egy levél kíséretében – nyolc példányt küld Horvát Istvánnak, „a’ Széchenyi Országos Könyvtár Őrzőjének” „Kisded az egész, mert a cenzura… a legszentebb igazságokat is megkeresztezé. Nehéz és gyászos kereszt! melly alatt… némán nyög az igazság.” Sokat emlegetett – szeretett és bírált – prédikációiból nyomtatott formában csak ez a csokor maradt fenn, mely – nyilván a cenzori beavatkozás következményeként – viszonylag politikamentes; az erkölcsös, józan, okos, dolgos életre, a közjó érdekében való munkálkodásra, a magyar nyelv ápolására nevel, a nemzet műveltségének emelésére buzdít (pl. i. m. 75.).
Hagyatékában jó néhány kiadatlan kéziratos prédikáció maradt. Erről az a lista tudósit, melyet halála után készítettek: „Istenbe boldogúlt, Tisztelendő Gegő Elek Úr után talált javaknak lelki esméretes öszve irása rend szerint”. Ez a hagyatéki jegyzék az Országos Levéltárban van, a Zichy Ferraris család anyagában. (Zichy Bódog gróf udvari káplánjaként halt meg a gróf pozsonyi rezidenciáján. Élete utolsó éveiről külön fejezet szól.) „Kéz iratok” cím alatt négy tétel szerepel, közülük három vonatkozik prédikációkra:
„1ben Találtattak 3or darab be kötött. írott Predikácziok, 2or Találtattak sok irótt de jobbára tökéletlen Predikácziók, 3or Találtattak sok jegyzíkek Predikácziókhoz.” Hogy hova került maga a hagyaték, arról nincs tudomásom, de ez a jegyzék is fontos dokomentum.
Ugyancsak a Zichy-anyagban, a fenti jegyzéken (és leveleken) kívül van Gegőnek egy kéziratos prédikációkötete is, mely öt prédikációt tartalmaz 1838-as és hármat 1840-es dátummal (ezeket már Szombathelyen írta). A 240 lapnyi kézirat – befejezetlen (mondat közepén ér véget) – nem Gegő írása, hanem idegen kézé, tele másolási és helyesírási hibával, de jól olvasható. – Prédikációfogalmazványnak tűnik, nem nyomtatásra szánt végleges szövegnek. Több helyen a fő gondolatok meg vannak számozva, alcímek vezetik be az egyes témákat (pl. „Természetünk” 36., „Szokás” 41., „Szenvedély” 98., „Világosság” 105., „Kevélység” 152. stb.), sok a rövidítés, több mondat nincs megszerkesztve, csak vázlatszerűen van megfogalmazva.
E prédikációk is elsősorban nevelő célzatúak. Kipellengérezik a rossz emberi tulajdonságokat – amilyen például a megvesztegethetőség, a kevélység, a képmutatás (53.) –, szembeállítva velük a jókat, mint a hűség, az embertársak és a szorgos, munkás élet szeretete, no meg az alázatosság. – Prédikációiban sok a példabeszéd, többször idéz fel bibliai történeteket. Sokszor ő maga fogalmazza meg ezek aktuális jelentését, máskor az áttételes fogalmazás megfejtését a hallgatóra-olvasóra bízza. Ezek egyike-másika mögül is a „haza és haladás” hívét, harcosát véljük előtűnni. Az 1837–1838. évi letartóztatások idejéből valók ezek a sorok: „Olly időt élünk, mellyben a meztelen igazság a’ hizelgéshez szokott füleknek nem szokott tetszeni… (93.) Nem de szomorú látmány, midőn embertárs szabadságától megfosztva, falak közé zárva sanyarva – ’s ha látjuk felleges homlokát, halavány arczát, fénytelen szemeit… eme résztvevő sohaj röppen el ajkunkról: szegény ember! Nem de még óriássibb kín ássa marczangoló körmeit a’ szívbe, midőn kedveseinket hallánk a’ békóban sorvadni – ’s kétségbeesés rekedt hangjai közt sietnénk lánczait leoldani (94.)… Mennyivel keservesebb… midőn mi ássuk meg a’ börtönt, mi simulunk egy hitvány Herodeshez, mely azonban vas vesszőkkel sujtott, hol soha többé nem hajnallik fel menyje elhunyt boldog ’s nyugalmas napjainknak” (95.).
A letartóztatások – konkrétan éppen Kossuth Lajos letartóztatása elleni fellépéséről tanúskodik Bónis Györgynek Útmutató az esztergomi prímási levéltárhoz. I–II. Bp., 1964. című munkája. Eszerint van egy 1837-ből származó írás Esztergomban, amely témánk szempontjából fontos lenne: Gegő Elek Nicephor marianus ferences megintése Kossuth fogságára utaló prédikációja miatt (i. m. 393.). Sajnos azonban a prímási levéltárban – tudtommal – már nincs meg ez a dokumentum. Széchenyi Naplójában is találunk utalást Gegő ilyen jellegű megnyilatkozására. 1837. február 27-én azt írja Széchenyi Lovassy Lászlóék perével kapcsolatban: „…Gegő, a ferences filippikát tartott a királyi tábla ellen” (Napló. Bp., 1978. 828.).
De térjünk vissza az 1834-es évhez, mely több szempontból is jelentős Gegő életében.
4. Az 1834-es esztendő egy örömtelinek induló, de sikertelenül végződő, és csak 1835-ben bekövetkező eseményt is hoz számára. Levelező tagnak ajánlja ugyanis Perger János rendes tag az Akadémia 1834. november 3–12. V. nagygyűlésén, „…mint [aki] a’ nemzeti lélekkel tellyes egyházi beszédei ’s magyarra fordított geográphiai munkája által magának a’ tudós világ előtt elég érdemet szerzett” (AkÉrt. 1906. 508–12. Tagajánlások az Akadémián. VIII. tagajánlási lajstrom). Azon a nagygyűlésen azonban – előzetes elhatározás szerint – csak 8 levelező tagot választottak (a 22 ajánlottból), és Gegőnek egy szavazat hiányzott a 8 közé kerüléshez. Ebben sorstársa volt például Eötvös József is, akit szintén (elsőként) Perger János ajánlott. A következő nagygyűlés azonban (1835. szeptember 7–14. VI. nagygyűlés) mindkettőjüket levelező tagnak választotta (26 ajánlott közül 9-et). Ajánlását Perger ekkor ki is egészítette: „Gegő Elek… magát azzal is érdemesítette, hogy a’ Pesti Angol Kisasszonyok nevelő intézetében a’ Magyar Nyelvet divatba hozta” (AkÉrt. 1906. 512–15. IX. tagajánlási lajstrom). Gegőt – „ki már a mult évben egy szó hijával szinte levelező tagnak választaték” hozzászólással – ajánlja Bugát Pál, valamint (a 7. tagajánlási lajstrom szerint) Czech János is, a róla elnevezett Czech- és az ún. Érsekújvári-kódex felfedezője. – Érdekes, hogy Gegőnek a választáskor felsorolt érdemei közül hiányzik az, hogy „csíkszéki székely szavakat… önkényt ada be a’ társaságnak” (Tájszótár. Előbeszéd, VII.), mégpedig 96-ot, 1834-ben, ami tiszteletre méltó teljesítménynek számít különösen abban az időben, amikor az Akadémia még nem adott ki tájszógyűjtési utasítást, amikor az önkéntes gyűjtők csak saját szakértelmükre, lelkesedésükre, nyelvérzékükre támaszkodhattak.
