TANSZÉKVEZETŐI ÉS OKTATÓI TEVÉKENYSÉGE
TANSZÉKVEZETŐI ÉS OKTATÓI TEVÉKENYSÉGE
A Kohógéptani és Képlékenyalakítástani Tanszék, amelynek 21 éven át vezetője volt, közel százesztendős múltra tekinthet vissza. Fejlődése, oktató és tudományos tevékenysége jól tükrözi azt a nagyfokú technikai előrehaladást, amelyet a fémek képlékeny alakításának területén különösen az utóbbi évtizedekben tapasztalhattunk. A fémek képlékeny alakítása termékeinek nagy volumenével és rendkívül széles választékával, gyártási eljárásainak sokféleségével, termelőberendezéseinek magasfokú gépesítésével és automatizálásával világszerte a nehézipar egyik legfontosabb és legváltozatosabb ága lett.
A selmecbányai Akadémián 1872-ben alapították az „Általános és Vasgyári Géptan Tanszéke”-t, amelynek első rendes tanárává Farbaky Istvánt nevezték ki. A tanszék professzorai, Hermann Emil, Hermann Miksa, Láng Károly, Pattantyus Á. Imre, Ulbrich Hugó, hazai szakmai körökben és nemzetközi viszonylatban is nagyrabecsült és elismert szakemberek voltak. A tanszék elnevezését 1904-ben „I. sz. Géptani Tanszék”-re, 1924-ben „Kohógéptani Tanszék”-re változtatták. Elnevezése a tanszék kiszélesedő működési körének és oktatási profiljának megfelelően 1954-től: Kohógéptani és Képlékenyalakítástani Tanszék.
Hosszú lenne e helyen részletezni azt a nagyarányú fejlődést, amelyet ez a tanszék Geleji Sándor professzor vezetése és irányítása alatt ért el, ezért csak a legfontosabb eredmények rövid felsorolására szorítkozhatunk.
Teljesen új, korszerű tananyag került kialakításra, amelyhez csatlakozóan 3 tankönyv, 6 szakkönyv és – a jelenlegi reformjegyzeteket nem számítva – mintegy 20 egyetemi jegyzet készült el.
Geleji professzor kezdeményezésére 1949-ben megindult a technológus szakos kohómérnökképzés, amelynek teljes szakmai oktatási anyagát ki kellett dolgozni.
A tanszéken, az oktatás mellett széles körű tudományos kutatómunka is kibontakozott. Geleji professzor elévülhetetlen érdeme, hogy a tanszéki kutatómunka megszervezésén és fejlesztésén túlmenően, elsősorban saját kimagasló tudományos munkásságával, nemzetközileg is elismert rangot és tekintélyt szerzett a tanszéki kutatásoknak.
Kezdeményezésére és irányításával 1958-ban megalakult az Akadémiai Kohászati Munkaközösség, amely a kohász szaktanszékek, köztük a Kohógéptani Tanszék alapkutatási tevékenységét is, egységes kutatóbázisban fogta össze.
A tanszékfejlesztés során egyik elsőrendű feladat volt a kísérleti kutatómunka technikai feltételeinek folyamatos megteremtése. Közel egy évtizedes munkával sikerült a képlékeny alakító műveletek méréstechnikai vonatkozásait elsajátítani és a korszerű méréstechnikához szükséges műszereket, berendezéseket részben beszerzés, részben saját előállítás útján biztosítani. Ilyen vonatkozásban a tanszék hazai viszonylatban úttörő munkásságot fejtett ki.
A kísérleti kutatómunka laboratóriumi feltételeinek megteremtése és a korszerű méréstechnikai felszerelés lehetővé tették mind az alapkutatások, mind az ipari kutatások területének kiszélesítését, színvonalának emelését.
Céltudatos és tervszerűmunkával húsz esztendő alatt a régi soproni, rendkívül szerény méretű, felszerelés és laboratórium nélküli tanszékből a korszerű technológiai kutatás eszközeivel jól ellátott, gépműhellyel, laboratóriumokkal, több ezer kötetes könyvtárral és tágas irodahelyiségekkel rendelkező, színvonalas tanszéket teremtett. Nagy kedvvel és szeretettel foglalkozott mindig beosztottjaival, akiknek legnagyobb része tanítványból önálló tudományos tevékenységre alkalmas munkatársává fejlődött.
Az egyetemi munkát, az oktatást, a nevelést, a képzés színvonalának emelését nemcsak kötelességének, hanem hivatásának is tartotta. Az ő nevéhez fűződik a Kohógéptan, Gépelemek, Hőerőgépek üzemtana című tárgyak oktatási anyagának korszerűsítése, illetve új tárgyak (Fémek technológiája, Forgácsolás, Kohászati segédberendezések) meghonosítása és a különféle tanszéki oktatási reform-intézkedések hosszú sora. A fejlődés változatos szakaszát jól érzékelteti, hogy míg a tanszék két tárgyának oktatási anyaga 1922-től 1946-ig gyakorlatilag teljesen változatlanul került előadásra, addig 1946-tól 1952-ig itt tíz különböző szaktárgy oktatását látták el, melyek előadási és gyakorlati anyagát is újonnan kellett kialakítani, jegyzeteket, tankönyveket írni a hallgatók részére. Ebben az időszakban a tanszék legnagyobb létszámú oktató személyzete – Geleji professzor mellett – mindössze egy adjunktusból és egy tanársegédből állt.
A tanszék oktatási tevékenységének fontos új fejezete nyílt meg 1949-ben a fémalakító kohásztechnológus szak létrehozásával. Az új szak létesítését Geleji professzor kezdeményezte, tantervét, programját ő maga dolgozta ki. A szak szükségességét azzal indokolta, hogy az egységes kohómérnökképzés keretében, de a vaskohász-, illetve fémhohászképzés keretében sem adható elő a – gépészeti jellegű képzéshez közelebb álló – korszerű mechanikai, fémtani, technológiai, kohógépészeti, elektrotechnikai ismeretanyag, amelyre a nagyarányú fejlődésben levő fémalakító iparág széles szakmai területét átfogó, jól képzett mérnöknek feltétlenül szüksége van. Koncepciójának helyességét, realitását az elmúlt húsz esztendő és az azóta kiképzett – közel 500 főnyi – kohásztechnológus mérnök helytállása teljes mértékben igazolta. A technológus szak oktatási, valamint a rajztermi és laboratóriumi gyakorlatok anyaga természetesen évről évre továbbfejlődött, csiszolódott. Fejlődtek a szemléltető eszközök, emelkedett a diplomatervező munkák színvonala és – mi tagadás – növekedtek a hallgatókkal szemben támasztott reális követelmények is.
Geleji professzor mindig nagy súlyt helyezett egyetemi előadásaira, melyeknek anyagát minden évben újabb és korszerűbb részeredménnyel gazdagította. Nagy jelentőséget tulajdonított az előadások szuggesztív erejének, a tanár és hallgató személyes kapcsolatában rejlő nevelő hatásnak. Óráira mindig lelkiismeretesen készült, előadásait az életből vett tanulságos példákkal, néha anekdotákkal élénkítette. Igényes volt magával szemben, de igényes volt munkatársaival és tanítványaival szemben is. Megkövetelte a pontos, lelkiismeretes munkát, a feltétlen kötelességteljesítést és az őszinteséget. Kíméletlenül üldözte a hazugságot, a nagyképűséget, a pontatlanságot és a lustaságot. Tanítványai mindig nagyon tisztelték. Szigorúsága mellett megértő, atyai támogatásban részesítette minden olyan tanítványát, aki ügyes-bajos emberi problémájával bizalommal fordult hozzá.
Geleji professzor oktatói működése elválaszthatatlan volt tudományszeretetétől. Mintaszerűen tudta egybeötvözni előadásaiban gazdag ipari tapasztalatait, hosszú üzemi gyakorlatát a színvonalas tudományos szemlélettel. Mindig és mindenütt élen járt abban, hogy az egyetemi tanszékeken az oktatás mellett aktív tudományos atmoszféra is legyen. A műszaki egyetemeken folyó kutatómunkáról szóló egyik tanulmányában erről többek között a következőket írta:
„A fiatal mérnöknek már az egyetemen fel kell készülnie arra, hogy majd a gyakorlatban a technika által feladott problémákkal eredményesen tudjon foglalkozni. Már az egyetemi hallgatóban fel kell ébrednie annak a törekvésnek, hogy a technika fejlődésén munkálkodni akarjon. A leendő mérnököknek már az egyetemen a tudományos technikai kutatás légkörében kell élniök.
A tudományos technikának, azaz annak a technikának, amely át van itatva tudományos szellemmel és fel van fegyverezve tudományos munkamódszerekkel, amely a mesteremberi tapasztalattal és ügyességgel szemben magasabb elméleti síkban mozog, ennek a tudományos technikának kiindulását a műszaki egyetemeken kell a leendő mérnöknek megtalálnia.
A tudományos kutatásnak nincsenek határai. De a tudománynak és a kutatómunkának szeretetét, megbecsülését és művelésének akaratát csak akkor mélyíthetjük el egyetemi ifjúságunkban, ha műszaki egyetemeink nemcsak ismereteket közvetítenek, de a tudományos kutatás otthonaivá is válnak.”
Geleji professzor sokat fáradozott nemcsak közvetlen tanszéki beosztottainak, de az egyetem valamennyi oktatója szakmai-tudományos fejlődésének elősegítésén. Közbenjárt aspirantúra felvételek ügyében, szívesen segített, konzultált a különféle disszertációk elkészítésében. Mindig megtalálta a módját annak, hogy fiatal tehetséges oktatók, kutatók dolgozatát valamelyik szakfolyóiratban a szakmai nyilvánosság elé segítse.
Szívvel-lélekkel oktató, nevelő volt. A tanítás szeretetét még gyermekkorában, kiváló tanító édesapjától kapta örökségbe. Mérnökgenerációk emlékeznek ma is szívesen vissza mindarra, amit tőle tanultak. Tanította a végzett mérnököket is. Számos mérnöktovábbképző tanfolyamot szervezett, és azokon sok-sok előadást tartott. Vonzódása az oktatáshoz már akkor megnyilvánult, amikor Sopronban – 1939-től 1945-ig – magántanári előadásokat tartott a Hengerművek tervezésének elméleti alapjai címmel.
Közel 30 esztendős tanári működésének tanulságai, előadásainak színvonala, módszerének eredményei és előadói egyéniségének nevelő hatása mindig emlékezetes marad azok számára, akik tanítványai voltak.
