GOMBOCZ MINT EMBER
GOMBOCZ MINT EMBER
Őseitől erős, robusztus szervezetet örökölt, hatalmas – nem magas – gömbölyű alakot, gömbölyű, szép fejet. Nevét, ezt a különleges, régi magyar ragadványnevet, valószínűleg az ősök testalkatának köszönhette a család. (1916 táján néha egy 12–13 éves pufók parasztfiú, Jancsi, látta el a Kollégiumban a portai szolgálatot. Egyszer bemegyek, kérdem Jancsitól: „Van valaki az igazgató úrnál?” „Van, de nem tudom ki, – a többiek úgy csúfolják, hogy gomboc” – és Jancsi jót nevetett.)
Egyéniségének fő vonása a nyugalom, a higgadtság, a biztosság volt, a nagyképűség teljes hiánya. Sohasem láttam felháborodva, a legsúlyosabb helyzetekben is egyszerű módon, természetes hangon fejezte ki véleményét. Mikor a legmérgezettebb támadás érte, plágiummal vádolta az a szegedi nyelvész, aki József Attilával kapcsolatban is megörökítette a nevét, néhány higgadt sorban válaszolt.*
MNy 1931: 142.
A higgadtsághoz természetes egyszerűség járult. Kovalovszky Miklós „Gombocz hidegnek látszó kimértségéről, félelmetes szabatosságáról” beszél (8. l.). Ezt én nem éreztem. Igaz, hogy ő egy nagy tanszék súlyos munkájában érintkezett vele, én pedig egy kedves közös stúdium, a turkológia dolgaiban.
Élete alaphangulatát a munka öröme adta. Mindig jókedvű volt, érzékeny minden örömre. Eleme volt a finom humor, s ebben elment France szarkazmusáig. Ez volt világnézetének az alapja. Beteg világnézet ez. Pedig erős, mély érzései voltak, volt benne egy gyermeki vonás.
Nem tartozott azok közé a tudósok közé, kik egy nagy hatáskörű, nagy jövedelmű fényes pályát akarnak befutni vagy megalomániás ragyogásban élik ki magukat, – egyszerű ember volt, ambíciókkal, örömökkel, de elsősorban a problémák érdekelték, a problémák meglátása és megoldása volt a legnagyobb öröme. Ebben élt, – igazi tudós volt.
Fent beszéltem kollégiumi munkájáról. Valaki – aki nem érti meg sem Eötvös Lorándot, sem Gomboczot – felteheti a kérdést: ha Gombocz francia szakos tanára volt a Kollégiumnak, miért nem dolgozott ki rendszeres előadásokat a francia irodalomról és nyelvészetről. Miért nem igyekezett érvényesülni ezen a ragyogó, világhírt adó területen? Tévedés lett volna. Neki volt egy másik szakja, melyben igazán nagy volt és amelyhez hűnek kellett maradni. (Tévedés lett volna az is, ha a Kollégium ilyen módon versenyez az egyetemmel. A Kollégium egyéniségek nevelésére, a kritikai gondolkozás mélyítésére törekedett, ebben volt a jelentősége, és a Kollégiumnak ezt a törekvését szolgálta Gombocz, mikor France regényeit olvastatta. Megvolt benne a tudós hiúsága is, de mélyen elrejtve és ez néha sajátságos formában nyilatkozott meg. Maximális követelményei voltak saját munkájával szemben, minden kötelességét igyekezett túlzás nélkül, de mintaszerűen teljesíteni; de sohasem panaszkodott, ha mellőzés érte, vagy pedig félreértették. Nem törekedett sem hazai, sem külföldi elismerésre, de minden elismerést őszinte, csendes örömmel fogadott.
Sok megragadó, jellemző vonást adhatnék Gombocz jellemének rajzához, sokkal gazdagíthatnám a fenti általános képet. Megpróbálok egyet-mást elmondani.
Munkásságát ismertetve az előző fejezetekben volt alkalmam éles logikájáról, mély kritikájáról és az igazság iránti érzékéről beszélni. Néha nem hittem az eredményeiben, de bebizonyosodott, hogy igaza van. Ma már azt tartom: – ő mondta, tehát alighanem igaz. Beszéd közben kedvelte az oxymoront, az ostobaság mezébe öltöztetett bölcsességet. Például: „Míg a köznyelvi adatokkal dolgozom, minden világos. De ha előveszem a népnyelvi adatokat is, összezavarodik minden.”* Egy másik ilyen mondata: szívesebben olvasok ostobaságokat egy szép könyvből, mint okos dolgokat egy csúf könyvből. (Itt aztán nem kell messzire menni. Sohasem érzem a silány kiállítás zavaró hatását annyira, mint Gombocz írásai olvasásakor.)
Ezt ő nem hitte. Jól látta Csüry Bálint munkássága jelentőségét. Lényegében ugyanaz volt a véleménye, mint Melich Jánosnak vagy ma Bárczi Gézának. Papp Lászlónak, Imre Samunak, Deme Lászlónak. Ma az Akadémia Nyelvtudományi Intézetében óriási munka folyik a népnyelv kutatásában.
Tudása, biztos ítélete minden szavában megnyilvánult. Nem póz volt ez, hanem veleszületett természetes tulajdonság. Beszéd közben nemigen használta ezt a fordulatot, hogy „nem tudom”. Ha kérdeztünk tőle valamit, arra óriási tudása tárházából mindig tudott választ adni. Nem mindig azt a választ kaptuk, amit vártunk, de mindig olyat, amitől okosabbak lettünk.
Műveltségével valósággal elkápráztatott bennünket. Ebben kedve telt. Ételről, italról, a könyvköttetésről, a cipőről, a sósborszeszről és ezer más dologról élvezettel és örömmel – tudásának tárházát a gazdag ember büszkeségével mutogatva – beszélt. Nem volt zene-rajongó, de könyv nélkül tudta a Lohengrint. Úgy ismerte Jókait, mint a tenyerét. Szinte könyv nélkül tudott részleteket sok regényéből. Még idősebb korában is gyakori éjszakai olvasmánya volt. Ezen maga is nevetett. De a Le rouge et le noirt tartotta – Horváth Jánossal együtt – a legtökéletesebb regénynek.
Felvilágosítása sosem volt sértő, sosem volt fölényes.
Egy-egy szellemes, csípős megjegyzést néha megengedett magának, olykor írásban is, de sohasem bántott meg senkit. Igazi polémiája sohasem volt. Ezt magyarázza tudásának biztos alapja, óvatossága, szigorú önkritikája, meg az a rajongás és tisztelet, mellyel körülvettük.
Szerettük, sok barátja volt. Ezekben nem volt válogatós. Ritkán érzett valaki iránt elemi ellenszenvet. De különösen szerette Csüry Bálintot, Klemm Antalt, Zichy Istvánt, Bóka Lászlót, A. Sauvageot-t, a Kollégium francia tanárát. Állásfoglalásaiban természetesen a tehetséget, a munkát, és a tisztességet képviselte, de engedményeket tett a kényszerítő mellékkörülményeknek. (Egyben volt érzékeny – s ezt nem is leplezte –, gyűlölte a vizsgai ajánló leveleket.) Jól látta és nagyon lenézte a közönséges embertípust. Megdöbbentünk, mikor egy irodalomtörténeti tanszék betöltésénél a rendkívüli tehetségű, de csendes Horváth Jánossal szemben, ennek kevésbé tehetséges, de mozgékony ellenlábasát pártfogolta.
A józanság, humor és szarkazmus alapján érthető meg Gombocznak a régi Magyarország társadalmi életébe való beilleszkedése. Szily Kálmán sohasem feledkezett meg dzsentrivoltáról (még kevésbé az újdonsült dzsentri, Hóman Bálint). Berlinben a Collegium Hungaricumban erős volt a dzsentri áramlat, nem volt teljes értékű ember, aki neve elé nem tette a „von” prepozíciót. Berlinben Gombocz is odatette, illetőleg megengedte, hogy odategyék. Jól esett Gombocznak, hogy elkísérhette Klebelsberg Kúnót északi útjára, hogy barátja volt a magyar, a porosz kultuszminiszternek, Zichy Istvánnak, aki különben derék ember és érdemes tudós volt. Életének ebben a korszakában emlegette – igaz, egy lólopási anekdotával kapcsolatban – első ismert nemes ősét. Ezekben a dolgok ban engedett a kor áramlatának, s részben ezzel magyarázom azt is, hogy csatlakozott Hóman Bálint hun–magyar teóriájához.
Nem azért szerettük, mert mindig kíméletes, mindig tapintatos volt hozzánk, hanem egyéb jeles tulajdonságaiért. De valóban mindig kíméletes és tapintatos volt.
Jellemző a következő anekdota egy kollégiumi kabaréból. Gombocz francia szöveget olvastat s ebben előfordul a fenętre szó. „Mi az kérem, hogy fenętre?” „Fenętre, – az kutya.” „Hát igen, kutya, kutya, de itt jobban illik az ablak jelentés. Tessék megpróbálni.”
Egy-egy mondása szájról szájra járt.
Említettem, hogy igazgatósága idejében Teleki Pál volt a Kollégium kurátora, Teleki Pál, akire súlyos politikai gondok nehezedtek, az összejövetelekről mindig elkésett. Gombocz így védte: „Teleki – életében egyszer elkésett egy félórát, és azt nem tudja behozni.” Az ilyeneknek persze gyakran olvasmányi alapja volt.
Az egyetemi előadások kérdése ma sincs megoldva. Simonyi beteges volt, nem akart nagy hallgatóságot, nagy előadóterme – reggel 8 órakor – kongott az ürességtől s rendesen cédulákról, halk hangon kevéssé érdekes dolgokról beszélt. 10–15-en nagy örömmel jártunk szombati gyakorlataira. Itt elemében volt, s elemében volt tanszéki és tanszéken kívüli megbeszéléseken, ezeken tanított, nevelt, – nagy hatással. Gombocz előadóterme zsúfolva volt, gyakorlatokat és tanszéki megbeszéléseket is tartott, de hiányzott belőle Simonyi közvetlensége, Melich romboló és építő kritikája.
Előadásait előre megszerkesztette. Pontosan leírva csak az adatok voltak, a magyarázó szöveg vázlatosan – törlés és betoldás nélkül. Sohasem tévedett az adatok útvesztőjébe, minden mondata logikus, kicsiszolt, hibátlan volt. Állva beszélt, minden szónokiasság nélkül, egyszerűen, teljes biztossággal, sokat adva a formára – külső megjelenésében is.
Előadásainak formai tökéletességek mellett természetesen súlyos tudományos tartalmuk volt. A Gombocz-óráknak hangulata volt.*
Kovalovszky Miklós így jellemzi a Gomboczot körülvevő egyetemi hangulatot: „Első mondataival megriasztott bennünket. A hangulatkeltés vagy megnyerés legkisebb észrevehető szándéka nélkül, hűvösen tárgyilagos, szinte személytelen hangon szőtte kikerekedő mondatait. Úgy szólt hozzánk, gyámoltalan, tájékozatlan tömeghez, olyan magától értetődő, már-már fölényes természetességgel, mint aki tegnapi előadását folytatja. Egyszerre és váratlanul nyakig merültünk a fonétika ismeretlen mélyvizébe. Soha nem hallott idegen műszavakban botladozott a tollunk, a katedra és a füzet közt megoszlott figyelemmel igyekeztünk egy-egy elröppenő mondatot lerögzíteni. Riadt kolléganők a fuldokló pillantásával tekintgettek körül segítségért. A professzor pedig látszólag tudomást sem vett kétségbeesett erőlködésünkről. Rövid karjával a katedrára támaszkodott, a beszéd lendületében játékosan himbálódzva néha hátra, majd előre lépett, vagy fürgén a táblához fordult, és határozott, tisztán vésett betűkkel, amelyek egyszerre tükrözték fegyelmezett külső emberi megjelenését és gondolatainak kristályosságát, felírt egy-egy példát. (Egy hónap múlva már észrevettük, hogy sokan utánozzák az írását.) A váratlan erőpróba nem ártott meg senkinek. Bizonyára szándékosan dobott be minket rögtön a mélyvízbe, hogy próbára tegyen bennünket, és a szellemi erőfeszítés igényét ébressze fel bennünk. Ezeken az első izzasztó órákon választódtak ki az egyarcú tömegből azok, akik egyre csillogóbb szemmel, a feléjük áradó szavak megnyíló értelmének fényében boldogan követték a Mestert.” (I. m. 3–4.) – Ellentétül eszembe jutnak Melich János előadásai. Ezek is telve voltak súlyos tudományos anyaggal, de nem voltak megszerkesztve. Melich állandóan csapongott, előadta új elméleteit, ahogyan éppen az eszébe jutottak: „Mit mond erről a kérdésről Simonyi tanár úr?” tette fel a kérdést. „És mit mond Melich János?” És előadta saját nézeteit, szemüvegét nem is a homlokára, hanem a hajára feltolva.
Az anyag kiválasztása, tudományos boncolása, az előadottak elrendezése, felépítése a tanári előadóművészet magas fokát képviselte.
Előadásainak tartalma: a magyar nyelvészet akkori állásának irodalmi utalásokban is tökéletes összefoglalása.
Munkáinak megfelelő megjelenési formájával, idegen nyelven való kiadásával nem törődött. Ellentéte volt annak a tudósnak, aki jelentéktelen, sokszor hibás adalékait egy díszes akadémiai sorozat külön számaként jelenteti meg. (Összegyűjtött műveit is szegényes formában adta ki a régi akadémia.)
Nyelvész-kortársai és tanítványai munkásságának elismerésében kelleténél tartózkodóbb volt. Élvezte az éles kritikát, bár ez neki nem volt kenyere, – Lehr Albert harcát Simonyi ellen, – Asbóthnak Munkácsi Árja és kaukázusi elemek a finn-magyar nyelvekben c. művéről írt bírálatát. Ezeken ő mulatott, bár nagyra becsülte Simonyit is, Munkácsit is. Melichet, mondom, nagyra tartotta, de erről sem beszélt. A fiatalokkal szemben nagyon fukarkodott a dicsérettel. Munkásságukat inkább bírálta, de legtöbbször hallgatott róluk.
Érdekesen írja le vizsgáztató módját Kovalovszky Miklós (i.m. 4). Gombocz a vizsgázóban a gondolkozó embert kereste. Erre a vizsga (mai egyetemi gondjaink egyik legsúlyosabb kérdése) aligha alkalmas. Tőlem (fonétikai kollokviumon) azt kérdezte: hogyan képezzük az r hangot? Ilyen az igazi vizsgai kérdés.
Tanszékén tanítványai szabályszerű beiskolázásával nem törődött, sem pedig egy magántanári kör kialakításával. A fiatalokkal – egyes hallgatóival is – és a nem egészen fiatal régebbi tanítványaival meleg baráti viszonyt tartott fenn, szerette őket és szórta rájuk barátsága, tudása és kritikája kincseit. Természetes, hogy az új nemzedék fiataljai között voltak olyanok, akik – különösen Melichnek szinte korlátlanul érvényesülő ferde tudománypolitikája következtében – mellőzve érezték magukat. Melich, Gombocz és a legtehetségesebb fiatalok között súlyos ellentétek kezdtek kifejlődni. Ezek a fiatalok a hatalom átvételére törekedtek, de a helyzet Gombocz haláláig lényegében barátságos maradt és nem változott.
Gombocztól bármilyen sokat tanultunk, ő voltaképpen iskola hátrahagyása nélkül halt meg.
