A MAGYAR „GRAMMAIRE RAISONNÉE” ÍRÓJA
A MAGYAR „GRAMMAIRE RAISONNÉE” ÍRÓJA
„Engem’ az írásra,
Nyelv-pallérozásra,
Nem a’ jutalom hív,
Hanem a’ Magyar-szív.’
Nyelv-pallérozásra,
Nem a’ jutalom hív,
Hanem a’ Magyar-szív.’
| (Gyarmathi pályázati jeligéje. 1791.) |
1772-ben Bessenyei György felléptével megmozdul a világ Magyarországon. Pontosabban: már Magyarországon is. Mert Európa akkori, nálunk mérvadó országaiban – Franciaországban, német földön, részben a Habsburg birodalomban, sőt még Oroszországban is – az öröknek tűnő feudalizmus közepette már jó ideje egy újabb nagy korszak kezd gazdaságilag, társadalmilag és szellemiségben is kibontakozni.
A kor, a „le sičcle de Lumičres”, az „Aufklärung”, az „epokha Proszvesenyija”, az „a’ meg világosodott idők”, Voltaire, Rousseau, a felvilágosodott abszolutizmus monarcháinak, Mária Teréziának (1740–1780), II. Katalin cárnőnek (1722–1796), majd II. Józsefnek (1780–1790) és a nevéhez fűződő jozefinizmusnak a korszaka. 1765-ben Angliában James Watt feltalálja a gőzgépet, 1767-ben Jenny a fonógépet, nálunk pedig II. József német nyelven kommandírozott ezredei 1789-ben visszafoglalják az egykori Nándorfehérvárt, Belgrádot, a töröktől …
A század közepe táján kezdődik és a hetvenes évektől kezdve már mozgalommá is erősödik a felismerés, hogy Európa gazdasági, társadalmi, művelődési, történelmi és politikai fejlődése következtében a „nemzet” a lét és nemlét határmezsgyéjén áll.
E döbbenetesen ellentmondásos korban a legkülönbözőbb indíttatású és a legszerteágazóbb törekvésű magyar csoportokban és irányzatokban is csakhamar egyértelműen világossá válik, hogy mind a haladásnak (a felvilágosodásnak), mind a nemzeti létnek (a függetlenségnek) szinte kulcskérdése a magyar nyelvnek a kérdése. Száz év távlatából magyar irodalomtörténetében Toldy Ferenc (18713) így szól erről: „Némely jeles hazafiak a magyar nyelvnek a köz életből (a politikai és a jogi életből), a mívelt körök s az irodalomból mind inkább kiszorúlását fájdalmasan tapasztalván, s azt a nemzeti lét fő védpaizsának felismervén, buzgón kezdék sürgetni annak virágoztatását.”
Közvetlen közelből Révai Miklós (1784) a nyelvi probléma más, még mélyebb, bonyolultabb és radikálisabb összefüggéseire is rámutat. A szóújítás-ellenzőket, a latinpártiakat így támadja: „a régi tudatlansághoz szokott, de még is tudománnyal kényeskedni kívánó együgyűek minden újság (új dolog) ellen zúgolódnak, félvén attól, hogy ki ne fordíttassanak az által kitsiny vagyonkáikból” (a pozsonyi Magyar Hírmondó 1784. január 28-i számából). Tíz év múlva Révai után a német nyelvújítás kapcsán Garve (1794) ezt így mondja majd: „Die Sprachen haben ihre Revolutionen, wie die Völker, die sie reden (A nyelveknek is megvan a maguk forradalma, mint a népeknek, akik azt beszélik).”
Baj és munka volt tehát önmagában is elég. Mindezt még megtetézve „Európa”, különösen „az Antihunnicus (magyarellenes) Németes világ” mint Gyarmathi írja 1792-ben – a magyar nyelvet szegénynek, bárdolatlannak, „kínainak” tartotta, újabb tőrt döfve a korabeli patrióta magyar szívekbe. (E körben a „csúcs” majd 1791-ben Herder jóslata lesz, mely szerint „…a mások közé ékelt kisszámú magyaroknak századok múltán talán már a nyelvét sem lehet majd felfedezni”.)
Alig kezd virágzásba a magyar nyelv, alig kezd elhagyatottságából, a latin szorításából kibontakozni (1780-ban már magyar nyelvű újság is van, a pozsonyi Magyar Hírmondó), amikor 1784-ben megjelenik II. József nyelvrendelete, mely „a német nyelvet hozta be nemcsak a közigazgatásba, hanem, bár csak részben, a közoktatásba is” (Toldy Ferenc megfogalmazása). Csak még zavarosabbá teszi a helyzetet, hogy e rendeletet éppen az a császár hozta, akit – nem minden alap nélkül – sokan a felvilágosodás, a társadalmi jólét és haladás oszlopának tartottak. A korabeli állapotot szinte sűrítve tárja elénk a Magyar Hírmondónak 1784. Szent Jakab hava 5. napján megjelent, a rendelet közléséhez fűzött „szerkesztőségi kommentárja”: „Édes Magyarim! Ezen Kegyelmes Parantsolatnak, a’ mint itt ő Felsége maga is mondja, az oka az, hogy született Magyar Nyelvünk el hagyatott, ki nem palléroztatott, és Országainkban közönségessé (általánossá) nem tétetett; régi eleink, Magyar Vérből Származott Királlyaink, bár követték vólna más Országok példáját, és a’ helyett hogy Országaikban más idegen Nyelveket bé hoztanak, bár magok nyelveiket excolálták (elhagyták), és az Ország dolgainak folytatásában a’ Deák helyett közönségessé tették vólna, most mi is, mint más Nemzetek édes született Nyelvünkel ditsekedhetnénk és e’ sem vólna akármelly leg szebb, s’ leg virágzóbb Europai Nyelvnél is alább való, talám minden (az egész) Nemzet Uraságainál és Asszonyságainál a Frantzia, és Olasznál, kedvesebb és közönségesebb vólna; ez ugyan már most késő, de azért reménylhetünk még is, hogy nétalám Kedves Maradékaink el hagyatott édes Nyelvünket, virágzóvá,’s közönségessé tehetik.”
Csodálatos – és kétszáz év után is – megható tiszteletet parancsoló a magyar szellemiség válasza II. József és a kor kihívására! A korszakban majdnem negyven magyar nyelvtan vagy nyelvtanszerű mű jelenik meg. Szótárféléből pedig vagy félszáz. A megjelent nyelvtanok száma majdhogynem termométerként jelzi a lelkesedés hőfokát. A jelentősebb alkotások közül páratlan módon 1751 és 1770 között három, 1770 és 1789 között tizenöt, 1789-től 1795-ig pedig tizenhat nyelvtan készül el. Köztük Doctor Gyarmathi Sámuel nyelvtana is, az Okoskodva tanito magyar nyelvmester.
1789-ben – a francia forradalom évében – a Bécsben megjelenő Hadi és Más Nevezetes Történetek című magyar nyelvű hírlap írói és tulajdonosai, Görög Demeter és Kerekes Sámuel nagy körülményességgel és pátosszal „Jelentés a Nemes Magyar Nemzethez” címmel pályázatot hirdetnek magyar nyelvtan írására: „… ajánljuk azon tzélunkat, melly szerént a Magyar Nyelvnek gazdagodását, rendbe szedö’dését, ’s tsinossabbodását, és ennél fogva a’ Tudományoknak-is rajta még nagyobb erö’ben lehetö’ virágzását … E’ részben úgy itéltük, helyessebben nem cselekedhetünk, mintha leg-elsö’bben-is eggy Magyar Nyelv tanító Könyvetske irása végett teszünk fel jutalom pénzt.” Teljesebb céljuk: „eggy jó móddal készülendö’ Magyar Grammatika, majd azután eggy gazdag Szó-Tár, és a’ gondolatoknak Magyar nyelven lehetö’ elö’-adását tanító munka, mellyek által el-készíttethetnék Nyelvünk olly nyelvnek, a’ mellyen ne tsak beszélleni, hanem irni, s’ tanítani-is lehessen alkalmatossan”.
A már-már varázsigeszámba menő szavak: magyar grammatika és lexikon, magyar nyelvtan és szótár, először Czwittinger Dávidnak, a régi irodalom első leltározójának a Specimen Hungariae Literatae … (Frankfurt-Lipcse, 1711) című művében, a Székely Istvánról szóló cikkelyben 1711-ben bukkan fel, hogy Bessenyei és követői révén a kor egyik nemzeti jelszava legyen.
Görög és Kerekes a nemes célra sokféle szabadkozások között a nyertes pályázónak a „Hazája tiszta szeretetével gerjedezö’ Úrnak” művéből példányokat és „húsz aranyokat” helyez kilátásba „serkentő jutalmúl”. Bíznak abban is, hogy „Hazánk Oszlop Emberei (a mágnások) is … szülöttök földje kebelébö’l reájok áradó áldások (magyarán mondva: jövedelmük) egy részetskéjét a Hazának fel-áldozni” fogják „olly drága kintsnek számára”, mint a nyelvtan és a szótár. Ez valamelyest be is következett: a kezdeti húsz aranyat 1790-ben Nunkovits György „Szerbi Püspök és Pétsi Nagy-Prépost” harminccal megpótolja.
A kor nyelvtudományosságának a szellemében – bár szabadkoznak, „a’ Grammatika írásának módja erántt távól legyen tö’lünk, hogy mi Regulákat (feltételeket) akarnánk szabni” – elősorolják kívánalmaikat: „ . . melly igen ohajtanák, hogy a’ késitendö’ Magyar Nyelv tanító Könyvben minden részei egy talpra esett Grammatikának ,a ’lehettségig való tökéletességgel, jól megmunkáltassanak; hogy a’ tudós Iró az eredeti szóknak visgálásába, s’ ki-tanulásába bé-ereszkedjen; azoknak tulajdon értelmeket kitapogatni, a’ rajtok esni szokott külömbkülömbféle szükséges változásokat fundámentomosan (alaposan) meg-magyarázni, az azokból lett ’s lehetö’ származásoknak módjait világossan fel-fedezgetni, és mind ezeknek azután bizonyos, ’s a’ mennyire lehet közönséges Regulákat [szabályokat] szabni igyekezzen. – Továbbá, hogy a’ szók öszve rakásának módját-is, más esemeretessebb nyelvektö’l meg-különböztetve, értelmes Regulákba foglalja. – Így tselekedjen a’ szóknak hellyes le-irásának, azoknak az irásban egymástól való meg-külömböztetésének, és rövideden, vagy meg-vonva való ki-mondásának módjával-is – Mind ezeken kívül, ki-kérjük, adja itéletét, a’ más nyelvekbö’l költsönözött fzók erántt, mellyeket gondol azok közzü’l fzükfégeseknek a’ meg-tartásra, ’s hogy lehetne azokból Nyelvünk terméfzetével leg meg-egyezö’bben, a’ fzóknak más nemeit-is csinálni. A’ Deák igéket: declinatio, conjugatio, ’s a’ t. vagy meg-hagyhatja, vagy pedig Magyarra-is fordithatja.»
Hihetetlen, de mindeme feladatok megoldására a javaslattevők 1789. szeptember 25-től meg egy évet sem adnak és kérik a pályázati műveket 1790. július 13-ára, a Bécs „Leopold Városában esendő Margita vására alkalmatoságával … valamelly Symbolum alatt (jeligével) . . fel-küldeni”. Még hihetetlenebb, hogy felhívásukra szűk másfél év alatt négy, majd késve egy ötödik pályamű is elkészül.
A pályázati felhívás eljutott Erdélybe is.
Gyarmathi 1792. február 12-én Kolozsvárott kelt, régi barátjának, Zilahi Sámuelnek szóló levelében arra kéri őt, hogy segítsen neki „a régi Hunno-Scythica Magyar betűk (a rovásírás)” vizsgálatában, minthogy azokba annyira belemerült, hogy még éjjel is azokkal álmodik. Ennek kapcsán barátjának előszámolja „a mult három esztendöbeli időtöltő kedves foglalatosságai”-t: orvos létére mint lett belőle nyelvtaníró. Ezeket mondja: „Én ezen emlitett esztendők alatt Grammaticalis buvárrá lettem vala, melly én bennem már ez előtt 20 esztendöktől fogva lappangott indulatot, ugy mondhatom, hogy a’ Hadi Történet nevü Ujságok Iroinak, egy ki dolgozando Magyar Grammaticára ki hirdetett jutalmok, változtatá lehetséggé. Vagy (világosabban), az inditá fel bennem az aluszékony tehettséget. Én ezen munkán tött foglalatosságaim alatt, olly kedves időket képzelék tölteni, mint a’ leg virgontzabb Titinasok a’ magok Philisseik mellett üldögéltekben. Eből a’ lőn, hogy én . . egy 80 árkusos írott Magyar Grammaticát dolgozék ki, a’ nékem adatott kegyelem rövid mértéke szerint…”
Gyarmathi munkája azonban – ami a mű érdemi részét illeti – a levél kelténél (1792. február 12-nél) már jóval előbb készen van – és „parlamenti” ügy lesz belőle. Legalábbis Erdélyben.
A mű sorsát is – mely megint csak igen sajátos – jórészt az Erdélyi Három Nemzetekből álló Rendek Országos-Gyűlésének Jegyző-Könyveiből ismerjük. Ékes, korabeli hivatalos nyelven írt Jegyzéseik szerint „Szent Jakab Havának 20-dik Napján 1791-dik Esztendöben. – Magyar Grammaticája Gyarmati Samuelnek a’ Rendeknek bé-mutattatik. A művet L. B. Jósika Antal Atyánkfia mutatja be, s általa mind maga meg-olvasván, mind pedig másokkal meg-vi’sgáltatván, olyan Munkának találtatott, a’ melly valójában meg-érdemelné a’ nyomtatás által léendő közre botsáttatását, és a’ Szerzönek is illö meg jutalmaztatását.” Ezt a Rendek kellő körültekintéssel el is fogadják s e feladatot „a’ Statusok (Rendek) kívánságára a’ Méltóságos Statuum Praesidens (Elnöklő) Ur ö Excellentziája (gróf Bánffy György?) magára vévén a Gyülés el-oszlik.”
Nyelvészeti munkák kiadási kérdései nem szoktak országgyűlések napirendi pontjai lenni. A Gyarmathi-életrajzíró Kállai Ferenc e tekintetben a következőkről tudósít bennünket: „A munka már 1791-ben készen volt, s az erdélyi Diaeta (országgyűlés) felküldötte Bécsbe, hogy az iró jutalmaztasson meg, de a lépésnek nem lett foganatja, azért az ország (Erdély) vette óltalma alá…” Általános vélekedések szerint Gyarmathi a pályázaton – mondjuk szépen – nem nyert. Kétségtelen, a pályázaton nem aratott sikert. De más sem. Pontosabban: ekkor a pályázat még el sem dőlt senkinek a javára sem. A pozsonyi Magyar Hírmondó, a Hadi és Más Nevezetes Történetek című hírlap közvetlen folytatója 1793. augusztus 7-én Jelentések cím alatt ugyanis azt közli, hogy a grammatikai pályázatban még nincs döntés, három munkát is jónak tartanak … Ugyanitt 1794. december 5-én és december 30-án hírt adnak a döntésről is. De Gyarmathi kétkötetes, vaskos munkája ekkorra már ki van nyomtatva. Valami másról lehet itt szó. (Kállai is csak ezt írja: „a lépésnek (Bécs ben) nem lett foganatja”.)
Feltűnő, hogy Gyarmathi munkája körül hányan forgolódnak. Főleg pedig, hogy kik. Tiszteletes a névsoruk: br. Jósika Antal, gr. Bánffy György, (id.) br. Wesselényi Miklós, ifj. gr. Bethlen Farkas, Fricsi Fekete Ferenc, gr. Teleki Lajos és Ferenc, gr. Bethlen Gergely, valamint Tűri László „ítélőmester”. Majd mindegyikük szabadkőműves. Van adatunk arra, hogy a nagyszebeni páholy 1787-ben széles körű művelődési programot dolgozott ki, többek között benne a nyelművelésről is. Ma már e kapcsolatok homályos kulisszatitkai mögé nehéz belátnunk. De annyi bizonyos, a legkülönbözőbb események Gyarmathi munkája érdekében előnyösen estek egybe, s megjelentetésében jó csillagzat alatt szerencsésen játszottak közre. A továbbiakban pedig minden bizonnyal nagy jelentősége volt annak, hogy 1791 végén Gyarmathi feladta Hunyad megyei főorvosi állását és évi négyszáz forintért a nagy befolyású főúr, Bethlen Gergely szolgálatába állt. (Kolozsvárott kelt 1792. március 12-i levelét – egyetlen a maga nemében – így írja alá: „Dr. Gyarmathi, E’dig Hunyadvármegyei Physicus, de most a’ Grof Bethlen Gergely Ur Udvara Házi Orvoss.”)
Az 1791. évi erdélyi országgyűlés alkalmával kerül napirendre egy másik, ugyancsak idevágó kérdés, a kor másik nagy reménye, egy tudós társaság létesítésének a terve. Bessenyei György, Révai Miklós, Bod Péter neve fémjelzi sok mások mellett a század e részében e törekvést. Ezúttal Aranka György–Kazinczy, Verseghy és Batsányi levelezőtársa – lép fel kezdeményezőleg. Több iratban és nyomtatványban is propagálja az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság eszméjét. Lelkes javaslatát, a társaság megalapítását „a nyelv mívelése, és szükséges esméretek terjesztése” érdekében az erdélyi 1791-es országgyűlés Rendjei el is fogadják. De a működéshez szükséges királyi leirat a társaság megalakítását nem hagyja jóvá. (Mint „Próba Társaság” fognak majd létrejönni és összeülni először „M. [aros] Vásárhelyt X-bernek 3-dik napján 1793-ban”.) Közben pedig – 1792-ben – Natorp Vilmos, római szent birodalmi nemes és erdélyi birtokos, Bécsből 1500 „Német forintokat” küldött a tervezett társaság javára erdélyi indigenatusa, magyar (nemesi) honosságának elnyerése „érdekben” („a’ miért hazafiusággal meg is tiszteltetett” – Kállai Ferenc).
Mindezek után az erdélyi országgyűlés „Mind Szent Havának 18-dik Napján 1792. Esztendőben” a következő határozatot hozta: „…mivel az Ország Szándéka lenne Magyar nyelv mivelő Társaságot álitani, ezen Társaságnak fel-állításában elő-vett czélnak megnyerésére nevezetes eszköz lenne egy jó Magyar Grammaticának tsinálása, minekutánna tehát a’ mult Ország Gyűlésének ideje alatt Doctor Gyarmati egy ollyan Gramaticát terjesztett az Ország Rendjei eleibe, azért szükséges lenne azt Natorp Vilhelmb által azon Társaság számára ajánlott 1500 Forintokból kinyomtatni olly formán, hogy az el-adando Nyomtatványoknak árából azon Költség a’ Társaságnak vissza fordittassék.”
Gyarmathi műve tehát megjelent, 500 példányban, 1794-ben. A kiadás költségeit Natorp 1500 forintjából fedezték, a fennmaradó összeget – „548 frt 30 krt” (más variáció szerint „532 ftból álló ajándekot”, ismét mások szerint „500 frtot”) – Gyarmathi kapja meg jutalomként. (Ez a kitűzött pályázati díj tízszerese!) Az eladott példányokból befolyt összeget pedig – az eredeti elképzeléstől eltérően – az erdélyi magyar színjátszás javára – mégpedig szinte szimbolikusan –, a kolozsvári színház alapítási költségeire fordítják.
1794-ben végre megszületik a döntés a Görög és Kerekes által meghirdetett pályázaton is. Erdélyi és magyarországi, kolozsvári és nagyenyedi, illetőleg debreceni tudós vélemények alapján az első díjat a pályázat kiírói nem adják ki. A másodikat díjat 26 arany formájában „a legjobbnak itéltetett Grammatika” írója, Földi János debreceni orvos kapja, Magyar nyelvkönyv avagy grammátika c. munkájáért. A harmadik díjat megosztva, és nyolc-nyolc arannyal jutalmazva hárman nyerik el: Veres Mihály debreceni lakos, Benkő László, nagyenyedi „Togátus-Theologus” és Gyarmathi Sámuel. (Kerestaly Ignátz és Kassai világi papok pályaműve pedig elkésve érkezett be. Ezért díjat már nem kaphattak.)
A „nagy művet” végül a jutalomhirdetők megbízásából a debreceni pályabírák (Domokos Lajos városi főbíró, Szikszay György prédikátor és Benedek Mihály superintendens) írták meg, részint a beküldött pályaművek nyomán, részint azok bírálataként – egy kicsit a bíráló a megbíráltnál mindenképpen okosabb „elv” alapján –, a következő címen: Magyar grammatika, mellyet készített Debreczenbenn egy magyar társaság. Bétsbenn a Magyar Hírmondó iróinak költségével, Alberti betűivel. 1795. Ez lett későbbi elnevezése szerint a híres Debreceni Grammatika. Gyarmathi művének – majd Révai Miklós Elaboratior Grammatica Hungarica-jának – a rivális társa.
Gyarmathi Sámuel szóban forgó művének a „Homlok írása” az első köteten: „Okoskodva tanito magyar nyelvmester. Melly írattatott Gyarmathi Sámuel N. [emes] Hunyad Vármegye Orvossa által. Első darab. A’ Nagy Erdély Orfzági T.(ekintetes) N. [emes] Rendek költségével. Kolo’sváratt, Nyomtattatott Hochmeister Márton, Tsász. (ári) K. (irályi) Dicast. [erialis, azaz: kormányszéki] Könyvnyomtato és priv. [ilegialis, azaz: kiváltságos) Könyváros Betüivel 1794.” A második kötet („Második darab”) címlapján már – érdekes – nem említi az erdélyi rendeket. Megváltozott a kiadás helye is: „Kolo’sváratt, és Szebenben” lett belőle.
Gyönyörű írás Gyarmathi Nyelvmestere! A jó hétszáz oldalas hatalmas munkát bárhol ütjük is fel, mindenütt találunk benne valami megcsodálni valót. Adatot, tételt, vagy gondolatot. A legszebb benne mégis: szemlélete és módszere.
Gyarmathi már munkája címében is jelzi, hogy „nyelvmestere” [nyelvtana] okoskodva tanító. Rendszeres nyelvtan: grammaire raisonnée. Nyelvtana így abba a ritka sorba tartozik, melynek első gyöngyszeme az 1660-ban megjelent, Bacon, Descartes és Leibniz nyomán életrekelt és Port-Royal-i nyelvtan néven nevezett mű, a „Grammaire générale et raisonnée. – Contenant | Les fondemens de l’ art de parler; expliquez d’ une maničre | claire et naturelle. | Les raisons de ce qui est commun ŕ toutes les langues, et des principales differences qui s’y rencontrent. | Et plusieurs remarques nouvelles sur la Langue Françoise”, azaz: „Egyetemes (vagy: univerzális) ésszerű (racionalista) nyelvtan, mely tartalmazza a beszélés művészetének alapjait, világos – »claire«, ahogyan a »felvilágosodás«-t is kifejezik – és természetes módon kifejtve. Ésszerű (logikus) alapvetései mindannak, ami közös minden nyelvben és ami fő különbség közöttük. Továbbá számos új megjegyzés a francia nyelvről.”
Gyarmathi szinte egy csapásra nem csak hogy meglátja a racionalista szemléletű nyelvtan módszerbeli remek lehetőségeit, hanem e módszernek jeles alkotójává is válik. Ebben bizonyára jelentékeny szerepe volt Gyarmathi kartéziánus: wolffiánus, matematikai-filozófiai iskolázottságának, orvosi-természettudományos képzettségének, s nem utolsósorban a hazai (erdélyi) református-comeniusi hagyománynak.
Elképesztő – és ez legnagyobb erőssége –, hogy a XVIIII. században Gyarmathi milyen világosan látja (fedezi fel?) a nyelv rendszerszerűségét, és milyen lelkes, tudatos következetességgel tárja elénk e rendszerszerűségben a magyar nyelv törvényeit. „Ars grammatica”-ja: „A’ Nyelv Mester (Grammatica) nem azt tanitya, hogy mit nem kell inni, vagy mondani hanem inkább azt, hogy mit kell irni és mondani … Azért ezen munkában is a’ … hiba nélkül valo irás és beszélés modjának törvényei értelmes rendel (Systematice) adatnak elö”. Továbbá: „ . . ollyan rendbe kivántam a’ Nyelvünk tanulására vezető útmutatásokat rakni, mellyet legvilágosabbnak, és legkönnyebbnek képzeltem”. És egy mondat még tőle ugyanerről, az előtte írt nyelvtanokat bírálva (melyben eddig jobbára csak hivalkodást láttak s érte Gyarmathit keményen megrótták): az addig írt grammatikák mindegyike „nem egész munkának, hanem tsak valami gyülevész Jegyzések rendeletlen rakásának neveztethetnék”. Mindezek után már szinte elvárjuk, hogy ezt is leírja: „…sem a’ Deák [latin], sem más nyelv Syntaxissát nem követjük, tudván azt, hogy ez [ti. a magyar] azoktól erö’ssen kölönbözik; hanem az ö’ természetéhez [ti. a magyaréhoz] alkalmaztatjuk magunkat …’
Gyarmathi „az első [magyar] Syntaxis” írója (ezt magáról ki is jelenti). Valóban, ő ír – nálunk – először mondattant. Legalábbis a teljesség igényével. Abban pedig valószínűleg a magyaron kívül is a legelső sorba tartozik, ahogyan Gyarmathi a syntaxisát felépíti.
Rendszerezésére már a könyve bevezetőjében („Elöljáró Beszéd”) felhívja a figyelmet: „Az e’dig irt Grammatikákban a’ származóknak (Derivativa) égy Summába gyüjtött minden végzeteiröl, és azoknak egymás végtibe lehetö toldozgatása módjairól, nem vólt szó, holott ugyan Számosok a’ végzetek, és különös figyelmetességet kiván azoknak megtanulása, mert az, az igaz Kults, a’ magyar szók valoságos jelentéseinek kikeresésére, és sok ezer szóknak rövid idö’ alatt lehetö’ megtanulására. Azt pedig a 96. §. bö’vö’n megmutatja. Ugy vélem, hogy egy illyen Utmutato Tábla készitése, még égy Irónak se jutott eszibe, én legalább senkitö’l azt nem tanultam.” A megnevezett 96. §. szöveges bevezetőjében pedig: „Hogy tehát mindent valami [ami] a’ Magyar öszverakáshoz [mondatalkotáshoz] meg-kivántatik jó rendel elö’-adhassuk … az öszverakás [a mondattan] részeit, és a’nak törvényeit illyen formán rendeljük [rendezzük] -el:…”. És ez után valóban következik az „Utmutato Tábla”, a Syntaxis (– valójában a magyar nyelv –) rendszerének előzetes, hierarchikus – ágrajzos – felvázolása, ami alapján pontról pontra haladva fogja majd az egyes részeket leírni. A „Syntaxis est vel…” [A mondattan az vagy …] kezdetű felosztása a „Syntaxis”-t először a „törvényes” (Legitima) és a stiláris (Figurata vel Ornata) szabályok (Regula) által alkotott részekre osztja. Ez az utóbbi, a stiláris jellegű, a Syntaxis végére kerül, a „Legitimá”-t pedig tovább bontja egyeztetési (Convenientiae) és „szabályozó” (Regiminis) részre. És innen a „Regiminis” részben a rendszerezése már lényegében úgy fut tovább, mint egy ágrajzzal élő, mai, formalizáló nyelvtani leírásban. A különbség – Gyarmathi előnyére – többek között abban van, hogy Gyarmathi rendszerezésébe beleveszi a határozóval bővített mondatszerkezeteket is (pl. „[Syntaxis] Dativi cum Verbo” és í. t.).
A kartéziánus okoskodás – közismert – a deduktív módszer híve: a ratio, az ész, a belátás igaza alapján általános tételeket állít fel s azokból kiindulva vezeti le matematikai jellegű eljárással megállapításait, az egyes törvényszerűségeket. A nyelvek világában a kartéziánus felfogás szerint a kiindulás az egyetemes (univerzális) nyelvtanból kell hogy történjék, melynek egyes tételei – véleményük szerint – a logika (a „filozófia”) alaptételeivel azonosak. (Az így megírt nyelvtanokat ezért is nevezték a XVII.–XVIII. században sokszor filozófiai nyelvtannak.) Gyarmathi a maga közvetlen mesterének Comeniust vallja. Gondosan ismerteti módszerét, melyet Comenius „a maga tanító munkáiban (in Operibus didactis) imitt amott elő adott”. Az ismertetés azonban sokban inkább Gyarmathi, mintsem mestere szemléletét tükrözi. A Comeniusra való hivatkozással summázott nézet a kartéziánus mód klasszikusan tömör megfogalmazása: Comenius „Lántz szemi öszve-függéssel hozza-le a’ maga törvényeit a’ közönséges [egyetemes] nyelv-mesterböl [nyelvtanból] (Grammatica Universalis) … és meg-mútatja, hogy azok igen hellyesek, s a’ természetböl fojnak”. (Majd hozzáteszi: „…de nem valami fellegbe járó meg-foghatatlan szókkal, mint némelly újabbak tselekedtek…” – ezt Gyarmathi írja, mégpedig 1791-ben!).
És ezután felvázol egy tíz tételből („Törvények”-ből) álló grammatica universalis-t. „Fundamentomot”, alapot, ahogy a kartéziánus követelmények előírják. Deduktív eljárással e szerint készül el majd magyar szintakszisa. („Ezen közönséges [általános] Fundamentomokból fojnak a’ természeti öszverakásnak [mondattannak] (Syntaxis naturalis) – itt a magyarnak – minden fő törvényei, mellyek minden nyelvekben illenek. „)
E tíz törvényből álló egyetemes nyelvtan (grammatica universalis) néhány tételét már e nyelvtan puszta ténye miatt is érdemes felsorolnunk. Az egyszerűség kedvéért mai – és rövidített – átfogalmazásban: Minden mondat (Sententia) feltétlenül alanyból és állítmányból áll. Az alanyi rész a mondatban „elöl” kell hogy legyen. A főnév és a melléknév között (és a hasonló egyebekben) legyen egyeztetés nemben, számban és esetben. Az állítmányi rész „mindjárt” kövesse az alanyi részt, hogy az alany kimondása után rögtön tudjuk, mit állítunk róla. A mondatban az alanyon és az állítmányon kívül „a mellesleg oda járúló nevek” – a tárgy, a határozók (a vonzatok) – csak meghatározott rendben és érvénnyel következhetnek. És így tovább.
Tisztán áll előtte az univerzális (az egyetemes, az absztrakt) és a speciális (az egyedi, a konkrét) nyelvrendszerek közötti különbözés izgalmas kérdése: „Minél tovább távóznak ezen fundamentomokból valamelly nyelvnek öszverakási magános [egyedi] törvényei; (Regulae Speciales Syntacticae) és minél több ki-vételek (Exceptiones) vagynak benne; az a’nál nehezebb, tsudálatosabb, és szövevényesebb”. Ilyen szerinte a magyar nyelv is. Majd a mondat így folytatódik: „ . . és a’nál kevesebb gondot forditott azon nemzet a’ra, a’ maga meg-szokott szollása formáinak bévételekor. Félek hogy ez alá a’ vád alá ne essék a Magyar nyelv-is.”
Comenius a nyelvről szóló tanítását Phrasis (szókapcsolat) Sententia (mondat) – Periodi (szakasz) – Oratio (beszéd) tagolásban csoportosítja. Vele szemben Gyarmathi az alaktan (és szótár) – mondattan tagolást tartja helyesnek: „Az Etymologia [itt: alaktan] e’dig elé a’ szókat a’ beszéd nagy épületéhez mint egy elö-készitette…”, de „a’ legszebb szók, és kitételek-is nem formálhatnak szép nyelvet, valamig azok az öszverakás törvényei szerint öszve nem rakattatnak”. Mintegy „szép Palotává”. Továbbá: „A’ beszéd ugy lesz értelmes ha a’ szókat nem hányjuk széljel, tsak a’ mi tettzésünk szerént; hanem minden szót, tsak úgy, és é’pen oda helyheztetünk; a’ miképen, és az hová a’ több szók öszve függése engedi, mert azok a’ lántznak [a nyelvtani rendszernek] mind meg-a’nyi szemei. Ha egy mondás (mondat) vagy ki-tétel [állítás], tsak két szóból áll-is; mindjárt egyike a másiknak törvényt szab, hogy az, hol, és miként álljon, úgy, hogy az egyik mindenkor bíró, (regens) a’ másik pedig birattatott (rectum). Az öszve-rakás [a mondattan] tehát egy Fö’ része a Nyelv tanitásnak.” Ami pedig a szótár kérdését illeti,
Gyarmathi a kereken 100 paragrafusból álló nyelvtanhoz hozzáfűz 101-ként egy „öszverakásra szoktató Kis Szótárt”.
Gyarmathinak még a hibái is sokszor a rendszerszerűséghez és az elképzelt, „tökéletes” univerzális nyelvhez mint valami abszolút ideálhoz való kötődéséből és az ezzel igen közeli, a forma iránti erős tiszteletéből fakadnak. Így többek között a magyar főnévragozásban csak négy „esetet” ismer el. Ragozását egy példán bemutatva, a következőket: vas, vasé (genitivus!), vasnak és vasat. Más mindent sajátos és elgondolkoztató módon a „toldalékok” (a névutók) közé sorol. A személyes névmásokat is „szabályosan” akarja ragoztatni: én, ént stb. Az ahány hang, annyi betű elv alapján a kettős betűket (pl. cs, ny, sz stb.) egy betű segítségével javasolja írni. A „rendet” azért is fontosnak tartja – ez sokat emlegetett szempontja –, hogy az idegenek, az idegen szomszédok [!] nyelvünket könnyebben megtanulhassák. Ezért még, mint írja, „ . . szabadságot vettem magamnak Nyelvünkből némelly képzelt dolgoknak kiirtására. Illyenek: az Articulus [névelő], a’ Genetivus [a birtokos eset], az Ablativus [a honnan kérdésre felelő helyhatározós eset].” (De ennek alapján ismeri fel ugyanakkor a nyelvben az alkotás – a képzés, a produktivitás fontos elvét: „… ezen le-irt példákból, már által láthatja minden értelmes Olvasó, melly különös módot követ a’ Magyar a’ Szó szaporitásban, és a’ ki ezeket egynéhányszor illendő figyelmetességgel elolvassa, az ezeknek példáján számtalan szókat tsinálhat, a’ tsináltakat pedig, ha soha nem olvasta, vagy hallotta is, meg-értheti, és a nyelvnek fundamentomos esméretére juthat”.)
Bámulatos a nyelvi anyagismerete: hogy mit tud már a nyelvről, hogy miről nem tud már! Csak röviden: tisztában van a nyelv szerepével. Külön is fejtegeti a „beszéllö” és a „hallo” viszonyát a nyelvi alkotás létrejöttében, illetve felfogásában. Tárgyalja a jelöletlen határozókat. Látja a magyar főnév és melléknév kategóriájának sajátos egyezéseit. Ismeri a magánhangzó-harmónia szerepét. Az igék különféle aspektusait, a félmúltnak elbeszélő, „írómúlt” (Író múlt Idö’ – Perfectum Historicum) jellegét. A szórend funkcióját. A hangtanban – akárcsak francia előzményei – él a minimális eltérésű párok tanulságával: például kár-kar, fél-fel, híves-hivés, kútja-kutya, körül (de Lapide) – körül (circa), borom-porom, dagad-tagad, tzél-szél, száz-szász. (Hasonlóképpen, mint 1745-ben a finn Juslenius: tuli ’tűz’ – tuuli ’szél’ stb. A hangtana viszont egészében még meg sem közelíti Kempelen „Mechanismus der menschlichen Sprache” 1791-ben megjelent zseniális művének színvonalát.) Ő ír először számos magyar nyelvi jelenségről: pl. a -ni, -nit, -nul, -nül (nyelvjárási) határozóragokról. Egyik legelismertebb – bár távolról sem a legjelentősebb – érdemének szokás tartani, hogy ő volt az első, aki művében teljes egészében magyar nyelvű nyelvtani terminológiát használ. (Ezekről A’ Mester szók címmel külön szótárt is összeállít. – Ma is használt nyelvtani szakkifejezése az „Indúlat szó”.)
Gyarmathi hogy nyelvtaníró lett, abban nagy része volt hazafiságának, annak a fiatalkori elhatározottságának, hogy igaz hazafiként részt vállaljon nemzete korfeladatai megoldásában. Erről nyelvmestere „Elöljáró-Beszéd”-ének az első soraiban is egyértelműen hitet tesz: „Minden Nemzet bóldogsága, és ereje nevekedésének tsalhatatlan jele, vólt eleitöl fogva Nyelvének gyarapodása. Ezt bizonyitották Babylon, Aleksándria, Áthéne, Roma, Páris, London, ’s már ma, szemünk láttára Petersburg. Miben lehetne hát nagyobb buzgósággal foglalatoskodnunk, mint Nyelvünk mivelésében? Ezen igen nemes ösztöntöl serkentgettetvén, forditottam egynéhány esztendöktöl-fogva mulato oráimat, szeretett Nemzetem betses Nyelve pallérozására.”
Egyik legnemesebb törekvése, hogy a hazai mulasztások és a felkészületlenség, valamint a külföldi felfuvalkodott ócsárlás ellenére (1792-ben maga a bécsi udvar kénytelen már fellépni s egy „magyarfaló” röpiratot betiltani), itthon és külföldön egyaránt mindenki – meg a német tudós, Michaelis is, – „… Nyelvünket ollyan gazdagnak lenni hidje, mint valóban a’ millyen.” Ezért fordít oly nagy gondot mindjárt a bevezetőben a magyar nyelvnek a világ nyelvi rendjében való elhelyezésére. Meghatározó mércéje kartézianus módon mi is lehetne más mint „a’ legtökélletesebb Nyelv”, az univerzális nyelv, melyből hiányoznak „minden törvénytelenségek (Anomaliae)”. Ezt leszögezve rögvest ki is jelenti: „Már pedig azzal bátran ditsekedhetünk; hogy az Europai Nyelvek közt, a’ Magyar Nyelv legközelebb járul [áll], egy illyen nagy tökéletességü képzelt Nyelvhez.” Érvei főbb vonásokban a következők (ha ma élne, így mondaná: a magyar nyelvet a következő sajátosságok jellemzik): A magyar nyelv nyelvjárásait tekintve nyelvtani szempontból egységes. Nincs benne nyelvtani nem. Jelzői használatban sincs a főnév és a melléknév között egyeztetés („Szép aszszony, jo ember, jo embereknek”). Nyelvtanában kevés a szabálytalan („Nintsenek a’ba sok hijjános, vagy törvénytelen hajtogatasok (ragozás].” – Bárcsak így lenne!). Ragjaival és végződéseivel a mondatban az egyes szavak igen tömörek „akármelly gondolat ujabb ujabb változásainak … ki-fejezésire … alkalmatosok … p. o. Látlak, Video te. Láthatlak, Possum te videre…” – és egy abszurd változat – „Látdogaltathatok, Possum frequentur curare videre” – amit még száz év múlva is a szemére vetnek, bár ő csak a rendszer lehetőségét akarta példázni vele. Hasonlóképpen a tömörséget szolgálják a magyarban a birtokos személyjeles formák. Ez Gyarmathi egyik legkedveltebb témája. A szintaxisban külön nagy fejezetet szentel neki, 11 alponttal, „p. o. Uraitokébol, Ex eo, quod Dominarum vestrorum est”. Másik ilyen Gyarmathi által megcsodált magyar nyelvi vonás a névszói állítmány. („Egész leveleket lehet írni, minden időszó [ige] nélkül, még pedig nem erőltetve, hanem ékesen.” – Meg is teszi, még majd az Affinitasban is.) Nem használ a magyar lépten nyomon névmást, „még is nagyon értelmes, és rövid”. Több pontban is kiemeli a magyarnak a szóképzésbeli képességeit, pl. „Ház, házas, házason, házasulni; Te-getni [tegezni], Bizony-itni, Tized-elni”, és így tovább. Elősorolja a Pálfiak ~ Pálfiék, Bátyáim ~ Bátyámék formákat is. Gyarmathi „Magyarul nem tudo idegen emberrel tött probáim után” még arra is kitér, hogy a magyar a hang- és hangulatfestésben „a más Nyelvek hangja felett, hamarébb ki jelenti az alattok értetni szokott dolgot”. P. o. Mennydörög, zörög, dong, kong, dünnög, sikolt és a többi.
Ezután a tudós objektivitás szellemében így folytatja: „Azonban nem mellözhetem el, hogy vagynak nehézségei is a Magyar Nyelvnek” – de gyorsan hozzáteszi: „ámbár koránt sem ollyan sokak, mint másoknak”. E „nehézségek” egyike, hogy sok a magyarban a végződés s még a névutókat is lehet „hajtogatni” („Hozzám, hozzád, hozzája”). Továbbá, hogy egy-egy igetőből a magyar igen sok más igetövet képez. Rosszallással vegyes büszkeséggel kiszámítja – talán elsőként –, hogy a birtokos személyjeles alakok miatt „egy Magyar szónak 244. Cásussa [ragozott változata] lehet”. Azt pedig itt már el is hallgatja, bár ugyancsak kiszámította és másutt szól is róla, hogy rendszerében a ver igének 3320 „változata” van. Sok tehát a végződés és ezek is sokféleképpen alakulnak. Mindezt az idegen alig képes megtanulni. „De a’ki egyszer megtanulhatta; az a’ Magyar Nyelvnek felit tudja” (és maga is megalkothatja). Az elmondottakat végül azzal summázza, hogy kimondja, mi szerint a magyar „az, Napkeleti Nyelv, mellyre nézve külömbözik is nagyon, az Europaiaktol”, de az előbbiekkel, a „napkeletiekkel” „sok dolgokban hasonlo”.
A tipologizálás s a más nyelvekkel való egybevetés a kartézianus nyelvészet állandó gondja. Mint látjuk, Gyarmathi sem feledkezik meg erről. Egybevető kurrens nyelvei: a latin (a klasszikus és a korabeli), a német (több nyelvjárással), a francia, a héber, a görög, a cseh, a román, az angol és az olasz. (Nem csoda tehát, ha Gyarmathi nyelvi kérdésekben olyan otthonosan és biztosan mozog.)
Gyarmathi Okoskodva tanito magyar nyelvmestere – egészében és sok-sok részletében is – ma is elgondolkoztató. De a legelgondolkoztatóbb vele kapcsolatban mégis az, hogy munkája kristálytiszta gondolatai, következetes definíciói, megoldásainak algoritmusszerű jellege, tárgyalásmódjának szellemessége és eleganciája, a felfedezés örömét sugárzó emberi magatartása ellenére is majdnem kétszáz évig mintha nem is létezett volna. Leginkább még azok értékelték, akik valamely meghatározott szempontból kortörténeti adalékokért fordultak hozzá. Átfogóbb „igényű” szakmai méltatói pedig – legelőször 1884-ben – egy más tudományos iskolázottság platformjáról pedig egyszerűen meg sem értették. Mintha már Gyarmathi is előre tudta volna művének a sorsát, amikor ezt írta: munkám „a’ késő maradék emlékezetében hagyom” – melyben a hangsúly a késő szón van.
Gyarmathi Nyelvmestere valóban a késő kornak, a mának szóló alkotás. Olyannyira modern munka, hogy ezt már szinte felesleges mondani is róla.
Sajátos modern jellegének két oka is lehet. Az első maga a kor, amelyben íródott: a XVIII. század, a modern értelemben vett tudományok megszületésének a kora. De az is meglehet, hogy a mai kutatás jutott el újból a megismerés egyre feljebb jutó spirálkörében azokhoz a gondolatokhoz, amelyek Gyarmathit, elődeit és kora kutató elméit is foglalkoztatták. Nyelvmestere azonban akár így, akár úgy, mindenképpen a magyar és az egyetemes nyelvtudomány egyik prominens, örökbecsű alkotása.
