A CIFRASZŰR
A CIFRASZŰR
Hogy a magyar népviselet legkarakterisztikusabb eleme, a cifraszűr nem lett az enyészet és a feledés áldozata, azt egyedül Györffy Istvánnak köszönhetjük. Ebben az a szerencsés véletlen is közrejátszott, hogy már gyermekkorában mindennapos közelségből ismerkedett meg e viseleti darabbal. Nemcsak édesapja szűrszabó munkája révén, hanem nagyanyja emlékezete nyomán is. Személyesen tapasztalhatta meg a divat változásának hatását, az egykor rangos mesterség gyors lehanyatlását.
Noha ez az élmény és ismeretanyag nagy hasznára vált életét végigkísérő viseletkutatásaiban, mégsem nyújthatott elegendő alapot cifraszűr-monográfiája megvalósításához. A Néprajzi Múzeumra és Bátky vérbeli múzeológusi szemléletére volt szükség ahhoz, hogy Györffy 1909-ben munkahelyi megbízást kapjon a szűrszabó mesterség rohamosan pusztuló, népművészeti értékű termékeinek összegyűjtésére. Húsz éven keresztül – számos más munkája mellett – lankadatlan szorgalommal, lelkesedéssel tett eleget e megbízásnak. Országjáró útjai során közel félszáz – ma már felbecsülhetetlen értéket képviselő – cifraszűrt vásárolt meg a múzeum számára. Ez az egyedülállóan gazdag gyűjtemény teremthetett aztán megfelelő tárgyi alapot egy nagyszabású monográfiához, aminek szükségességét Bátky már 1906-ban hangoztatta és megjelentetését szorgalmazta. Nem rajta múlott, hogy a néprajztudománynak ez a kimagasló alkotása – központi támogatás híján – Györffy nagy erőfeszítése árán, saját költségén láthatott napvilágot. – E momentum a két világháború közötti „magyart a magyarnak” jelszót harsogó kultúrpolitika valódi arculatára is fényt vet. Hiába kapott a monográfia folytatást ígérő címet: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930), ez csak bizakodás maradt, s hogy további kötetek nem jelentek meg, az nem Györffyn múlott.
A lenyűgözően nagy illusztrációs és egyben dokumentatív anyaggal rendelkező munkáról a szakmailag legilletékesebb kortárs tudós, Viski Károly recenziójában a következőket írta: „A könyv a szűr formáinak, díszítményeinek kimerítő tárháza. Ami kimaradt, csak többé-kevésbé érdekes változat lehet, amely a szűrre vonatkozó eddigi ismereteinket alig fogja gyarapítani.” A monográfia témafeldolgozásának teljessége abból a széles körű és alapos gyűjtőmunkából eredt, amit Györffy két évtizeden keresztül nemcsak terepen, hanem a levéltárakban is végzett. Kezdettől nagy figyelmet fordított az elszórt, de rendkívül becses viselettörténeti adatokra, amelyek segítségével recens anyagát két évszázaddal korábbi időkig is visszavezethette. Kitűnő információkat tárt fel a XVIII–XIX. századi tanácsi tilalmazásokban szereplő bakonyi szűrről, kunsági süvegről stb. (Néprajzi Értesítő 1909). Behatóan tanulmányozta a szűrszabócéhek történeti anyagát, a mesterség technikai fogásait, a varrás- és díszítésmódot. Különösen fontosnak tartotta az ornamentika vizsgálatát. Az ország egész területén nagy hasonlóságot mutató rendkívül egyszerű és ősi szabású szűrt elsősorban a díszítésmód alapján tipizálta és különböztette meg a bihari, a kun, a debreceni, a palóc és a dunántúli (bakonyi és somogyi) cifraszűrt. Az egyes típusokat történetük, szabásformájuk és díszítésmódjuk szerint veszi alapos vizsgálat alá, nyomon követve a történeti és táji fejlődés alakulását. XIV. századig visszanyúló források révén mutatja ki, hogy „A cifraszűrnek három nagy gócpontja volt Magyarországon : Debrecen, Nagyvárad, Veszprém. Ezekből sarjadtak ki századok folyamán a kisebb, de azért nem jelentéktelen szűrszabógócpontok. A három fő szűrszabógócpont három különböző cifraszűrtípust teremtett”. A többi ezek közötti átmenetnek tekinthető.
Rámutat ennek az ősi viseletnek etnikus kötődésére, amint írja: „A cifraszűrt a legszebb és legmagyarabb ruhadarabnak mondhatjuk, mert az ország határain nem terjed túl, sőt nemzetiségeink is csak a magyar nyelvhatár mentén vették át. Az előállító mesterek, a szűrszabók a népből sarjadtak ki, nem jártak külföldi vándorúton soha, ízlésükre, művészetükre idegen nem hatott. Azt a gyönyörű ornamentikát, mely a múlt század második felében elhatalmasodott a szűrön, magyar kéz, magyar ízlés teremtette.” A szűr szabásával szoros összefüggésben vezeti végig a díszítés fejlődéstörténetét. Huszka Józseffel szemben, aki a szűr díszítőelemeit ősi keleti szasszanida eredetűnek tartja, Györffy archivális és tárgyi adatok alapján arra a meggyőződésre jut, hogy a mai magyar szűrhímzés eredete még évszázadokra sem nyúlik vissza. A cifraszűrre oly jellemző elstilizált virágornamentika csak a XVIII. század végén jelentkezett a szűcsmunkákon, később aztán innen vették át a szűrszabók. „Alkalmasint a dunántúli, elsősorban pedig a veszprémi szűrszabók kezdhették, erre vall az is, hogy a dunántúli kanászszűr legtöbb szűcsreminiscenciát őriz. Különben öreg debreceni szűrszabók emlékezete szerint is a virágozás Veszprém felől jött Debrecenbe.”
Ha a hímzés ősiségét kétségbe is vonja, magát a díszítés megfogalmazását a magyar etnikum keleti örökségének tartja. Megállapítja, hogy a legrégibb szűrhímzések a legélénkebb színűek, mert még közelebb állnak a természetes virághoz, amelyből fokozatosan stilizálódtak el. A szűrhímzések színeinek fogyása, egyszínűvé válása a hanyatlást bizonyítja, amely a századfordulóra országszerte bekövetkezett. Tehát a cifraszűr egzisztálásának kora alig fél évszázadra tehető. Pedig nemcsak a pásztoroknak, hanem a parasztembereknek is nélkülözhetetlen ruhadarabja volt a cifraszűr. Fontos szerepet töltött be a társadalmi életben, mert a parasztlegény addig nem házasodhatott meg, amíg cifraszűrt nem szerzett magának. A leánynézőben is ez adott hírt arról, hogy a legényhez milyen szándékkal vannak. Ha véletlenül-készakarva ottfelejtett szűrét kitették korán reggel a ház elébe, akkor nem volt keresnivalója ott tovább; de ha nem tették ki a szűrét, azt jelentette, hogy szívesen látják. „Megesküdni még a közelmúltban is csak cifraszűrben lehetett, akár kánikulában, akár kemény hidegben. A cifra szűr volt a magyar parasztember díszruhája egész életén át.”
Györffy szűrmonográfiája nemcsak a maga korában váltott ki élénk visszhangot, amit Eckhardt Sándor elismerő recenziója érzékeltet a legjobban (Magyar Szemle 1931), hanem napjainkban is termékenyítőleg hat a kultúrtörténeti kutatásokra. E munka indíttatására vázolta fel Gervers Molnár Veronika ennek a viseleti darabnak ókori, keleti előzményeit (The Hungarian Szűr. An Archaic Mantle of Eurasian Origin. Toronto, 1973), és foglalkozott Gáborján Alice a magyar szűr eredetének kérdésével (Néprajzi Értesítő 1975).
A magyar nép ünnepi viseletének elmaradhatatlan díszítményeivel Györffy számos kisebb-nagyobb tanulmányában foglalkozott, melyek eredményeit beépítette monográfiájába. A Néprajzi Múzeum házinyomdája révén 1924-től megindított Magyar Népművészet című füzetsorozatban gyors egymásutánban adta közre a szilágysági hímzések, a jászsági szűcshímzések, a nagykun és matyó szűrhímzések ismertetését, majd a díszítésmód széles táji elemzését is összefoglalta (A magyar népi ruhahímzések. Bp., 1929). Huszka könyvének (A magyar turáni ornamentika története) bírálatában pedig hangsúlyozza, hogy nincs anyagtól független magyar népi ornamentika, amely semmiképpen sem átvétel, hanem részben újabb eredetű természetes virágábrázolás, mely most van elstilizálódásban, részben pedig török hagyaték. „Hogy ebből aztán mi a hódoltság korabeli örökség vagy közvetítés, vagy mit hoztak a kunok, besenyők, vagy maguk a honfoglaló magyarok, ma még eldönteni nem lehet. Sőt hiszünk az élő magyarság ornamentikateremtő erejében is” – fogalmazza meg ellenvéleményét.
Főképpen népviseleti anyaggal vesz részt a Magyar népművészet (Bp., 1928) című gyűjteményes album kiadásában, amely Bátkyval és Viskivel első közös vállalkozásuk. A terjedelmes könyv gazdag képanyagon át igyekszik megismertetni a széles közönséggel a magyar népművészet legszebb darabjait.
Természetesen Györffy érdeklődését nemcsak a népművészeti értékű viseleti darabok kötötték le, hanem maga a népviselet egésze is foglalkoztatta. Erről A feketekörösvölgyi magyarság viselete (Néprajzi Értesítő 1912) c. korai alapos leíró tanulmánya is tanúskodik. A Belényes környéki magyar falvak viseletéről megállapítja, hogy az a régi alföldi viselethez hasonlít legjobban. Gondosan számba veszi a férfi és női viselet minden egyes darabját. Amint írja, „legkedvesebb ruhadarabja a vidéknek a kuzsók. Ez ujjatlan, prémes, hímzett juhbőrmellény, csak munkában nem viselik, de egyébként nyáron a legnagyobb melegben is rajtuk van”. Részletes tárgyleírásait gazdag terminológiai készlet kíséri. Beható viseleti kutatást végzett még a Nagykunságban (Ethnographia 1937) és a matyóknál, melynek gazdag anyaga posztumusz kötetben jelent meg (Matyó népviselet. Bp., 1956). Kisebb terjedelmű beszámolót nyújtott Györffy a sárközi, köröstárkányi, kalotaszegi és cigány viseletről (A Falu 1921). XVIII. századi árszabásokat, viseletábrázolásokat, körözési személyleírásokat is közreadott (Néprajzi Értesítő 1926, 1928, 1929, 1933) , mintegy ízelítőül levéltári kutatásainak gazdag és változatos tárházából. A nagykun viseletről írott cikkében 13-féle jól hasznosítható forrást sorol fel a körözőlevelektől a végrendeletekig. A széles történeti háttér ismeretében rögzíti, hogy „habár a közvélemény mai népviseleteinkben szívesen lát a messze évszázadokban gyökerező hagyatékot, a valóságban bizonyos viseletek vagy ruhadarabok nem régóta vannak a nép birtokában. Mint minden műveltséghatás, úgy a ruha divatja is állandóan száll felülről lefelé”. Majd részleteiben világítja meg azokat a szembeötlő eltéréseket, amelyek egy kisebb néprajzi terület (a Nagykunság) kétszáz évig visszavezetett viselettörténetében megmutatkoznak.
Györffy a viseletkutatásban szerzett alapos történeti tájékozottságát, és szinte az egész magyarságot felölelő ismereteit nagy szintézisében kamatoztatta, amint Barabás Jenő megállapítja: „a tényekből kiinduló fejlődésrajza talán sehol sem kerekedett ki annyira, mint a Magyarság Néprajza Viselet fejezetében”. Györffy három emberöltő, azaz száz esztendő ruhadarabjainak történeti alakulását rajzolja meg, mégpedig nem földrajzi vagy néprajzi csoportok, hanem a ruhák anyaga, szabása és típusa szerint. Törekszik a hagyományos ruhaviselet megragadására, noha kifejti, hogy a magyar népviselet legtöbb darabját nem lehet nagy múltra visszavezetni, és rávilágít a hatósági intézkedések, egyházi tilalmak befolyására. A hagyományos népviselet éppen ezért a falusi társadalomhoz lazán kötődő pásztoroknál a legmaradandóbb. Összegzésében utal az ősi viseleti darabok délorosz, bolgár-török kapcsolataira.
Györffy István sokfelé ágazó munkásságában talán a népviselet az a terület, ahol a rá jellemző sokoldalú tevékenység: a helyszíni adat- és tárgygyűjtés, a múzeumi állománygondozás, a levéltári búvárkodás, a tudományos feldolgozás és a népszerűsítés a legharmonikusabban egészítette ki egymást, illeszkedett követésre méltó egységbe.
