A MAGYAR NÉP TUDÓSA
A MAGYAR NÉP TUDÓSA
Illyés Gyula iménti sorai arról a politikusról is vallanak, aki az egyetemi katedrán, a „tudomány fényében” talált rá népe kultúrájának, a néphagyomány megmentésének útjára. Györffy István ugyan a harmincas évek közepén lett művelődéspolitikussá, de ha legelső írására tekintünk (Alakítsunk Nagykun Múzeumot! Nagykunsági Hírlap 1906), láthatjuk, hogy munkásságát kezdettől áthatja a nép művelődésével való törődés. Gondoljunk csak arra a több tucat népszerűsítő cikkére, amelyben igyekszik a parasztságot saját értékeire, háttérbe szoruló hagyományainak megbecsülésére ráébreszteni. De ide sorolhatjuk a Nagykunsági krónika, A szilaj pásztorok vagy akár A cifraszűr című könyvét, nem is szólva azokról a népművészeti kiadványokról, amelyeket a Néprajzi Múzeum gazdag anyagából jelentetett meg. Minden alkalmat megragadott, hogy a hagyományok megbecsülésére neveljen, megóvására ösztökéljen. Ennek érdekében javasolta 1931-ben Paulini Bélának, aki ez időben a pesti színpadon népszínművek parasztszereplőkkel való előadásával kísérletezett, hogy inkább a parasztság saját hagyományait: dalait, táncait, ünnepi szokásait adassa elő. Ehhez a Néprajzi Múzeum szakmai támogatását is igyekezett biztosítani. Így indult el a Gyöngyös Bokréta-mozgalom, amely a kezdeti sikerek után egyre inkább üzleti vállalkozássá torzult, és szakmai ellenőrzése kicsúszott a múzeum kezéből. 1937-ben a Néprajzi Társaság révén megkísérelte a mozgalom eredeti célkitűzésének helyreállítását a néphagyomány hitelességének biztosítására létrehozott bizottság és megfelelő anyagi fedezet megteremtésével. A néphagyomány és a nemzeti művelődés kérdésével foglalkozó munkájában (1939) még aggodalommal írja, hogy a „Gyöngyös Bokréta azonban a mai – bár lelkes –, de hozzá nem értő vezetés mellett előbb-utóbb olyan gyökereszakadt hazug látványossággá, népies magyarkodássá süllyed, mint amilyenek a szüreti mulatságok”.
Annak lehetőségét is megtalálta, hogy közigazgatási szakemberek számára előadásokat tartson a néphagyomány és az iskolán kívüli népművelés vagy éppen a közigazgatás és a népismeret összefüggéseiről, a népi kultúra hivatalos elismerésének fontosságáról. Ezeket a gondolatait az 1939-ben megjelent művelődéspolitikai programjában rendszerezte.
Egyetemi katedráját is a néphagyomány megmentésének szolgálatába állította, nemcsak egyetemi előadásai révén, hanem azzal is, hogy tanszékét olyan intézetté kívánta fejleszteni, amely az egyetemi ifjúság széles rétegét taníthatja meg a népélet ismeretére. Ezért törekedett a Néprajzi Intézet mielőbbi megalakítására; ezért támogatta a népi, nemzeti kultúra valamely területével foglalkozó egyetemi intézetek felállítását (mint pl. a magyarságtudományi vagy településtörténeti intézetet) ; ezért szorgalmazta a népélet kutatásának országos megszervezését.
Művelődéspolitikai programjának kiformálódásában természetesen az általa művelt szaktudomány kapott meghatározó szerepet. Sok oldalú néprajzi kutatásai vezették el azon későbbi megfogalmazáshoz, hogy „a hagyományos népi műveltség kerek egész – a falusi élet minden vonatkozására kiterjedő művelődés. Nem 8–10 tantárgya van, mint az iskolának, hanem száz és száz. Ha csak egy kicsit is foglalkozunk a népi tudással, csodálattal látjuk annak sokoldalúságát”. A feudálkapitalizmus felemás polgári művelődésével szemben a parasztság kultúrájának ez a – bár egyre inkább múltba vesző – teljessége arra a felismerésre ébresztette, hogy a néphagyományt kell megtenni egy új, nemzeti művelődés alapjául, pontosabban hagyományainkra építve kell önálló és egységes nemzeti kultúrát megteremteni, amely hozzájárulhat a politikai önállóság biztosításához. Erre pedig egyre égetőbb szükség van, amikor Európa újabb háborús készülődése – az első világháború tanulságai nyomán – a magyarság nemzeti létét fenyegeti. Okkal írja 1938-ban: „Jobban ismerjük az ógörögök életét, mint a magyar parasztét. A humanista nevelés szükségességét hangoztatjuk, miközben a humanistának nevelt európai népek állig fegyverbe öltözve, vérbenforgó szemekkel, fogcsattogtatva állnak egymással szemben, hogy egymást kiirtsák. Azt azonban hiába tanultuk a görög bölcsektől, hogy az ismeretek kezdete az önmegismerés. Ismerjük-e a népet, mely egyetlen erőtartalékunk?” E világosan megfogalmazott politikai indíték jegyében sürgeti a népélet komplex tudományos kutatásának mielőbbi megindítását, amely nyomán kibontakozhat a népi kultúra társadalmi méretű megismerése. Egész nemzetben gondolkodó művelődéspolitikai koncepciója megvalósításának első lépését teszi meg, amikor idejét és erejét nem kímélve fáradozik e kutatások intézményes keretének létrehozásán. Teleki Pál kultuszminiszterhez fűződő ifjúkori barátsága révén éri el, hogy 1938 őszén megalakul az országos hatáskörű Táj- és Népkutató Központ, amely azonnal 250 fiatal kutatót foglalkoztat a népélet tanulmányozásának legkülönbözöbb területén. A munkacsoportokban dolgozó etnográfusok, szociológusok, nyelvészek, jogászok, antropológusok, geográfusok stb. munkáját egyformán nagy érdeklődéssel kísérte, hétről hétre felkereste őket, tanácsaival, útbaigazításaival mindannyiuknak hasznára tudott lenni. Mindenre ügyelő lankadatlan érdeklődése összekötő kapocs volt az egyes munkaterületek között. A nagy lendülettel kibontakozó intézményes kutatómunkához hamarosan csatlakoztak a falukutató mozgalom képviselői, a népi írók, a paraszti származású egyetemisták. Györffy már ekkor kapcsolatban állt olyan baloldali népi írókkal, mint Darvas József, Erdei Ferenc, Somogyi Imre vagy Veres Péter.
A Táj- és Népkutató Központ jó lehetőséget nyújtott arra, hogy az érdeklődő ifjúság a népélet tudományos tanulmányozása révén megismerkedjen a parasztság gazdasági és politikai problémáival, valós helyzetével, és így soraiból a néphez hű, demokratikus értelmiség formálódjon. Noha az intézményt két hónap múlva – munkáját ismertető és propagáló kiállítása miatt – jobboldali nyomásra fel kellett oszlatni, Györffy nem hagyott fel művelődéspolitikai terveivel és tevékenységével. Míg a Központ erősen lecsökkentett apparátusa tanszéke keretében tovább működhetett, ő maga a Néprajzi Intézet révén igyekezett összefogni és szélesíteni a parasztfiatalok táborát. Az Intézetben rendszeresen tartott szemináriumszerű esti összejöveteleket, ahol a magyar parasztság problémáit vitatták meg. Maga köré gyűjtötte a parasztszármazású egyetemistákat, tanulmányi kirándulásokat szervezett számukra, részt vett nyári táborozásaikon, támogatta őket; és egyre többet foglalkoztatta a diákegyüttélés lehetőségének megteremtése, a parasztfiatalok kollégiumának megszervezése. Ez a sokirányú fáradozása tulajdonképpen művelődéspolitikai koncepciójának gyakorlati megvalósítását szolgálta. Jól látta, hogy elsősorban a parasztságból származó értelmiségiek összefogásával és bevonásával teremthető meg az a társadalmi bázis, amely a nemzeti művelődés elképzelése szerinti újjáformálásának alapja lehet. A népéletet közvetlenül és jól ismerő paraszti származású fiatalok – tudatos és aktív részvételükkel – a néphagyomány értékeit gyorsan és hatékonyan építhetik be a nemzeti műveltségbe. Ezért is fordított oly sok gondot és fáradságot az egyetemen a népből jött hallgatók nevelésére.
A társadalom egészét érintő művelődéspolitikai programját: A néphagyomány és a nemzeti művelődés című munkáját a német birodalmi terjeszkedés, az Anschluß hatására önti formába és terjeszti a kultuszminisztérium elé. „Munkája egyetlen középponti gondolat körül forog: hogyan menthető meg a magyar népi művelődés számtalan értéke s ebből következően egész magyar művelődésünket, magyarságunk egész életét hogyan lehet és kell a népi hagyományok, a magyar nemzeti tradíciók szellemében újraépítenünk. Látnivaló, hogy ez a középponti gondolat sugárkéveszerűen nyomban sok-sok részre bomlik, ebből a középponti gondolatból nemzeti művelődésünk majd minden kérdésére feleletet találhatunk Györffy komoly, a nagy nevelők felelősségétől áthatott könyvében” – írja recenziójában Ortutay Gyula. Györffynek a 40 témakörben kifejtett véleménye és konkrét javaslatai az irodalomtól a magyar konyháig, a gazdálkodástól a közoktatásig mind a nemzetmegtartó hagyományok ápolása érdekében igyekeznek mozgósítani, mert amint írja, „Valami alacsonyrendűség érzése vett erőt rajtunk. Nem becsüljük azt, ami a miénk. Kapva kapunk mindenen, ami idegen, ami »európai«. Pedig Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapíthatjuk az európai művelődést. Európa az egyéniséget keresi és értékeli bennünk, nem a tanulékonyságot.” Ezzel összefüggő fontos figyelmeztetése: „Ha azonban csak az európaiságra törekszünk, lehetünk nagy műveltségű népek, de minél hamarabb megszűnünk magyarok lenni. Valahányszor nagy nemzeti veszedelem fenyegette a magyarságot, ösztönösen mindig a hagyományaiba menekült. Vajjon nem érkezett-e el az ideje, hogy a középosztály felülvizsgálja a nemzeti műveltségről vallott eddigi felfogását s a néphagyományokat tegye a magyar nemzeti művelődés alapjává” Világos és közérthető megfogalmazása mindez a nemzeti öntudatot felébreszteni akaró felelős állásfoglalásnak.
Györffy István munkásságának áttekintésekor láthatjuk, hogy művelődéspolitikai érdeklődése, nemzetféltő tenni akarása a második világháború közeledtével hogyan szélesedik ki mindjobban és veszi át szaktudományos tevékenysége helyét. Azt is láthatjuk, hogy szorosan vett szakmai munkáiban a kezdetben oly nagyhatású komplexitás miként adja át helyét a 30-as évek közepére annak a sajátos egyoldalúságnak, amelyről legpregnánsabban A magyar tanya (1937) című, szintézisnek tekinthető összefoglalása tanúskodik. Ez pedig nem más, mint a maga korában a rokontudományokra oly nagy hatást gyakorolt, később pedig oly sok támadásra okot adó „nomád” koncepciója. Hogy ez a tudományos alapozottságú gondolatrendszer milyen szervesen illeszkedett bele művelődéspolitikai programjába, arról A néphagyomány és a nemzeti művelődés megfelelő fejezetei egyértelműen vallanak. Világosan megmutatkozik, hogy a húszas években kibontakozott szaktudományi kutatások eredményeit a Magyarság Néprajza nagy szintézisének megírása után a harmincas években már nem építette tovább, hanem azokat művelődéspolitikai koncepciójának szolgálatába állította. Györffy korszakos jelentőségű tudományos eredményei (a gazdálkodás, település, viselet stb. terén) végső soron mind egy-egy olyan etnikus specifikum feltárását jelentették, amelyet egyenrangú tényezőként állíthatott szembe a nyugat-európai műveltséggel; amellyel a háborús veszélyben megalapozhatta nemzeti öntudatra ébresztő művelődéspolitikáját; amelyből a német kultúrfölény mind sodróbb propagandájának gátat emelhetett. Ez a politikusság, ha úgy tetszik, tudósi elkötelezettség, amint azt Szabó László kifejtette, ad magyarázatot arra az egyoldalúságra, amellyel Györffy a harmincas években a magyarság etnikus produktumait, hagyományos népi kultúráját nomád eredetűnek, egyértelműen keleti gyökerűnek tartotta. E politikusság jegyében szűkült le a korábbi – szakcikkeiben még inkább az európaitól eltérő mozgékonyságra utaló – általánosabb értelmű nomád terminológia a harmincas években írott munkáiban eredeti jelentésűvé, keleti tartalmúvá.
Györffy István életpályájának áttekintésekor egy kivételes tudósi életmű tárul ki előttünk, amely rendkívül sokfelé ágazó érdeklődése és hirtelen lezárulása ellenére is koncepciózusan kerek egésszé, rendszert alkotó egységgé állt össze. Népétől kapott szaktudományával mindvégig annak hasznára akart lenni. – Ha nem is jutott el az alapvető társadalmi változás szükségszerűségének felismeréséhez, olyan programot dolgozott ki, amelyből a megszerveződő szocialista művelődéspolitika is meríthetett. Élete utolsó éveiben kifejtett aktív tudományos és közéleti tevékenységével következetesen szembehelyezkedett a német expanzióval, éppen annak a szaktudománynak a segítségével, amely a legalkalmasabb és leghatékonyabb kiszolgálója lehetett volna a háborús készülődés táplálta ferde indulatoknak, nemzetiszocialista érdekeknek. Tette pedig mindezt népe, nemzete iránti szeretetből, tudósi elkötelezettségből, mert – ahogy Illyés Gyula szólt róla – „A magyar nép tudósa volt. Szeretném így is mondani : a magyar nép lett tudóssá benne”.
