A MUZEOLÓGUS PROFESSZOR

Teljes szövegű keresés

A MUZEOLÓGUS PROFESSZOR
Györffy István szakmai tevékenységének két legfontosabb színtere, a múzeum és az egyetem szervesen kiegészítette egymást. Misem mutatja ezt jobban, mint hogy egyetemi oktatásának gyakorlati óráit, szemináriumait évtizeden át a Néprajzi Múzeumban tartotta, azon okból, amit egyik levelében így fogalmazott meg: „A néprajzi tanulmányokat végzett, doktori szigorlatot tett ifjúság ezzel a speciális képesítéssel egyedül a fővárosi és vidéki néprajzi múzeumokban helyezkedhetik el s a Néprajzi Múzeum falai között tanítványaimnak módomban van a teljes múzeumi kiképzést is megadni.” Világosan látta, hogy az egyetemen a tudósképzés mellett legalább olyan fontosságot kell kapnia a muzeológiai oktatásnak. Személyes tapasztalásból tudta, hogy a múzeumi munka milyen speciális ismereteket kíván meg; hogy a sok áldozattal megalakuló muzeumoknak mindenekelőtt muzeológus szakemberekre van szükségük.
Amint életrajzából tudjuk, Györffy 1906-tól, kora ifjúságától a Néprajzi Múzeum munkatársa, és amikor 1926-ban egyetemi katedrára lép, már két évtizedes muzeológiai tapasztalat áll a háta mögött. Majd közel egy évtizeden át, 1934-ben történt nyilvános tanári kinevezéséig, a múzeumi és az egyetemi munkát párhuzamosan végzi, de kapcsolata a múzeummal haláláig sem szakadt meg. Vagyis nyugodtan mondhatjuk, hogy Györffy élete végéig – a szó legnemesebb értelmében – megmaradt muzeológusnak. Három évtizedes muzeológusi munkásságának még eredményeit is lehetetlen összeszámlálni, nemhogy a kevésbé látványos, de rengeteg időt és energiát felemésztő mindennapi múzeumi tevékenységéről akár vázlatos képet is rajzoljunk. Önálló könyvet kívánna meg ez!
Amikor azt mondottuk, hogy Györffyt az élet nevelte etnográfussá, maradéktalanul beleértettük ebbe a muzeológus fogalmát is. Otthonról és diákkori vándorútjairól hozta magával azt az alapos tárgyismeretet és múlhatatlan tárgyszeretetet, amely nemcsak sokrétű múzeumi, hanem tudományos munkájának is bázisát, elengedhetetlen feltételét jelentette. Ennek az ismeretanyagnak kamatoztatására és további bővítésére, rendszerezésére nyitott lehetőséget a Néprajzi Múzeum, ahol kezdettől a magyar hímzés, textil- és viseleti gyűjteményt, valamint a balkáni, kaukázusi, török-tatármongol néprajzi anyagot kezelte, és emellett néhány éven keresztül (1909-től) a Keleti Múzeum gyűjteményét is gondozta. Éppen ez utóbbival kapcsolatban kapta azt a muzeológiai feladatot, hogy a rendkívül vegyes kultúrtörténeti anyagból az egyetemi oktatást elősegítő, szemléltető kiállítást rendezzen. Az 1910-es évek elején a Kereskedelmi Akadémia második emeletén négy teremben elhelyezett, jól sikerült múzeumi kiállítás teljes egészében a fiatal Györffy munkája, a kiállítási tárgyak tárolására szolgáló szekrénysorok tervezésétől a tárgyak konzerválásáig. Elkészítette az addig gondozatlan anyag teljes nyilvántartását, tárlók szerinti kimutatását, leíró kartonjait, vagyis megteremtette a korszerű muzeológia alapvető feltételeit. Munkájáról a Kereskedelmi Akadémia évkönyveiben több alkalommal beszámolt. Hogy milyen nagy súlyt fektetett a nyilvántartásra, arról az ő szorgalmazására létrehozott karcagi múzeum gyűjteményének 1921-ben készített kimerítő jegyzéke is tanúskodik (közli a Szolnok megyei múzeumi évkönyv 1973). Az ezernél több becses néprajzi tárgy restaurálásáról és átmeneti elhelyezéséről a Néprajzi Múzeumban ő maga gondoskodott.
A múzeumi munka, de egyáltalán az etnográfusi tevékenység legfontosabb területének mindenekelőtt a gyűjtést tekintette. 1934-ben a Budapesti Hírlapban az újonnan felállított néprajzi tanszék feladatáról a következőképpen nyilatkozott: „Ami programmunkat illeti, egyelőre nem lehet másról szó, minthogy minél több fiatal erőt, minél nagyobb szakképzettséggel állíthassunk a gyűjtés munkájába.” Látta és átélte a paraszti kultúra tárgyi és szellemi hagyományainak egyre gyorsabb pusztulását, átalakulását; érzékelte a múzeumi gyűjtemények szegényességét a népi kultúra teljességével szemben. Mint muzeológus fáradhatatlan szorgalommal gyűjtötte a tárgyakat, gyarapította múzeumi gyűjteményeit; egyetlen útjáról sem tért meg üres kézzel. Mint egyetemi oktató pedig a tárgygyűjtés fontosságát, a tárgyak ismeretét igyekezett tanítványaiba plántálni. Erről Keszi-Kovács László így emlékezik meg: „Nagy súlyt helyezett arra, hogy az egyetemi hallgatók minél behatóbban ismerkedjenek meg a tárgyakkal. A néprajzi gyakorlatok egy részét – tanársegédeivel – a Néprajzi Múzeumban tartotta. Ott sorra került minden tárgycsoport. A népviseletet eleinte maga mutatta be. Amíg tanári szobája kint volt a Múzeumban, tele volt a szoba népviseleti darabokkal, szőttesekkel, a legváltozatosabb népművészeti tárgyakkal. A hallgatóktól elvárta, hogy lehetőleg minden tárgyat és annak a funkcióját is ismerjék. Szemináriumi beszélgetései során a mondottakat lehetőleg tárgyakkal is illusztrálta, illetve a tárgyakhoz fűzte magyarázatait. Ezáltal készített elő a múzeumi munkára; tanításaiban így volt jelen a néprajzi muzeológia.” Ő maga lenyűgöző tárgyismerettel rendelkezett, amint Gunda Béla írja: „Bámulatosan ismerte a magyar föld tárgyi műveltségi javait. A Néprajzi Múzeum gyűjteményében nem volt olyan textília, eszköz, kerámia vagy pásztorfaragás, amelynek származási helyét meg ne mondta volna.”
A tárgyak alapos ismeretével kapcsolatban a néprajzi képzés fontos elemének tartotta a terepmunkát. Törekedett arra, hogy tanítványai kezdettől fogva minden szemeszterben lehetőleg minél többet dolgozzanak terepen, és elvárta, hogy az adatok mellett tárgyakat is gyűjtsenek, igyekezzenek rajzolni és fényképezni, tehát minél többet megörökíteni a népi kultúra egyre fogyó tárgyi világából. Sokra tartotta, ha valaki jól tudott rajzolni, volt érzéke a fényképezéshez és értett a fotólaboratóriumi munkákhoz. Tanítványainak gyakran adta kölcsön gépét, filmeket is mellékelt a gyűjtőútra. „Hangoztatta, hogy mindent nem zsúfolhatunk be a múzeumokba, de írásban, képekben és rajzokban úgyszólván mindent. Szükségesnek tartotta a szabadtéri néprajzi múzeumot és a néprajzi adattárat” – írja Keszi-Kovács László. Tehát a terepmunka során végzett adatgyűjtés olyan szélesebb szakmai hasznosítására is gondolt, amely megfelelő adattári elhelyezéssel a későbbi kutatásokat is hatékonyan szolgálja. A néprajzi gyűjtés nélkülözhetetlenségére nevelő professzor a muzeológus gondjával ügyelt a gyűjtések eredményére, és biztosította a gyűjtött anyag múzeumi elhelyezését.
A terepmunkát, az adat – és tárgygyűjtést fáradhatalanul végző muzeológus szemléletmódja nyilatkozik meg abban, hogy a népi tudás elsajátítását tartotta a legjobb néprajzi módszernek. Alapelvként vallotta, hogy a népi tudás olyan kulturális értékeket tartalmaz, amit fel kell tárni, meg kell ismerni. A magyar népi kultúra még nem tűnt el, ezért a magyar etnográfus még nem szorul elméletekre, hanem arra kell törekednie, hogy a széthullóban levő adatokat összegyűjtse. „Minél teljesebb a gyűjtés, annál biztosabban mutatja meg az anyag, hogyan kell feldolgozni.” Maga is ezt a gyakorlatot követte, tanítványai figyelmébe is ezt ajánlotta.
A népi kultúra feltárásának halaszthatatlanul sok tennivalója, a gyakorlati muzeológiai munka is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Györffy lebecsülte a tudományos elméletek jelentőségét. Az elméletekről azt tartotta, hogy „azok jönnek és elmúlnak, de az adatok érvényben maradnak”. Amint Gunda Béla szemléletesen rávilágított, Györffy „a magyar pásztorok véleményét többre tartotta, mint Bastian, Ratzel vagy Graebner elméleteit. Minden néprajzi problémát a magyar néprajzi kutatás ablaküvegén keresztül látott, értékelt és tett magáévá”. – Hiszen nemzedékek mulasztását kellett pótolnia mind a gyakorlati muzeológia, mint a muzeológusképzés terén. Jóllehet, egyéniségénél fogva sem érzett vonzalmat a külföldi elméletek nyomon követése, netán alkalmazása iránt. Mint ahogy a vitákat is kerülte, nem szívesen lépett ki a megragadható konkrétumok határai közül. Azonban ha ritkán ellenvéleményt kellett nyilvánítania, azt olyan alapos felkészültséggel tette, olyan meggyőző érvekkel állt elő, hogy a vita le is zárult. Jól mutatja ezt Nyíregyháza és Debrecen településformája (Föld és Ember 1929) című cikke, amelyben ízekre szedi Treiber morfológiai alapon nyugvó állítását, hogy ezek a városok német eredetűek; majd rendkívül alapos történeti és településtani kutatásainak adataival igazolja, hogy mindkét város magyar állattenyésztő és földművelő lakosságú faluból fejlődött ki.
A mind teljesebb adatfeltárás igénye miatt biztatta tanítványait a gondos levéltári munka végzésére, a helynévgyűjtésre, a régi kéziratos térképek tanulmányozására, de éppen így a tárgyak beható megismerésére is. Örült, ha valaki a kutatómunka minél több területébe beletanult. A kérdőív és a statisztika alkalmazásánál viszont óvatosságra intett. Arra figyelmeztetett, hogy mindent konkrétan, történeti távlatban kell vizsgálni, a kultúrjavak kölcsönzése helyett inkább azoknak egy adott tájban való egyéni fejlődésére kell a vizsgálatot irányítani, mert – az annyiszor idézett félig tréfás mondása szerint – „minden megvan mindenütt”. Ezért az etnográfus legelső dolga – mai kifejezéssel élve – az etnikus specifikumok megragadása. Erről bizonykodik gazdag tudományos munkássága is.
Györffy István kivételes tanári személyiségéről tanítványai a legmelegebben emlékeznek meg. Gunda Béla írja róla, hogy „mint professzor mindazokat maga mellé fogadta, akikben csak szikrányi érdeklődést látott a magyar néprajz iránt. Éppen ezért közelebbi és távolabbi tanítványai rendkívül sokrétű tudományos szellemet képviselnek. Tanítványai rajongtak érte, mert végtelen közvetlenséggel, atyai szeretettel viselte gondjukat. Múzeumi, tanári szobájában tanítványaival hosszú délutánokon át beszélgetett, együtt sétált, ebédelt velük. A tanítványok vasárnaponként felkereshették őt őrszentmiklósi tanyáján. Érdeklődött anyagi helyzetük iránt, ha szükség volt rá, ruhával látta el a szegényebbet, szállást adott nekik és pénzkölcsönnel támogatta őket. Akiknek emelkedett tudományos felfogásában és tudásában bízott, azok számára lehetővé tette a külföldi tanulmányutakat, hogy az idegen környezetben végzendő terepmunka nehézségeivel is megismerkedjenek. Bukarest, Bécs, Bázel, Párizs, Hamburg, Stockholm, Helsinki, Tartu voltak azok az állomások, ahol a tanítványok bekapcsolódhattak az európai néprajzi tudomány vérkeringésébe”. Így teremtette meg a magyar néprajztudomány európai kapcsolatainak, a hazai etnográfiai kutatások nemzetközi rangjának feltételét, noha azzal mit sem törődött, hogy saját kutatásainak eredményeit külföldön megismerjék. Amíg tanítványainak egész sorát vezette a szaktudomány magas színvonalú, európai rangú művelésének útjára, saját maga számára fontosabb és időszerűbb feladatot szabott ki, amikor az egyetemi katedráról már nem feltárni, hanem megmenteni igyekezett a néphagyományt. „Eleven csatorna volt a nép legrejtettebb világából egyenesen a pesti egyetem katedrájához, a tudomány fényéhez. Azért, amit a néptől kapott, adni is akart valamit. A nép múltjánál egyre többet foglalkoztatta elméjét és szívét a nép jövendője.” (Illyés Gyula)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages