ETNIKUMKUTATÁSAI
ETNIKUMKUTATÁSAI
Még akkor sem eshetünk különösebben túlzásba, ha Györffy István minden írását az etnikumkutatás körébe soroljuk. Hiszen munkásságának eddig áttekintett – bár önkényesen körülhatárolt – nagy témakörei, mint a település, pásztorkodás, gazdálkodás vagy a viselet szinte egyetlen olyan kutatást sem tartalmaznak, amely ne kötődne szorosan valamely etnikumhoz. Sőt, alig van olyan, amelyik nem irányul etnikus jellemzők megragadására, akár történeti, akár recens anyaggal rendelkezik is az. Írásai ilyetén összefüggésének szem előtt tartásával viszont hatalmas munkásságának áttekintése az adott szerény keretek között megoldhatatlan lenne, ezért további önkényeskedésre kényszerülünk, amikor csak a célirányos, a szűkebben vett etnikumvizsgálatait kíséreljük meg számba venni.
Etnikumkutatásairól a legteljesebb keresztmetszetet félezer oldalas posztumusz tanulmánykötete, a Magyar nép – magyar föld (Bp., 1942. Sajtó alá rendezte Györffy György) tár elénk. A könyv bevezetője szerint „Szimbóluma ez a cím mindenek előtt Györffy István egyéniségének. Egy dolgozó ember egyéniségét rendszerint két oldalról ítélik meg: emberi vonásaiból és munkájából. Ha Györffy István emberi vonásait idézzük fel, alapvető benyomásunk, hogy kevés magyar ember élt, aki lelkileg olyan közösséget érzett a magyar néppel, s akit olyan erős érzelmi szálak fűztek a magyar földhöz, mint őt. Ha életművét vizsgálja bárki, előbb-utóbb rá kell jönnie, hogy kevés magyar tudós élt, akinek munkássága annyira összefonódott a magyar nép és a magyar föld kérdéseivel, mint az övé.” A terjedelmes tanulmánykötet etnikumkutatásainak méretén túl képet ad érdeklődésének földrajzi vetületéről is. A kunok, hajdúk, palócok, matyók, dél-bihari és erdélyi magyarok, valamint a csángók kultúrájának vizsgálata szembeötlően jelzi kutatásainak Alföld-centrikusságát. Barabás Jenő mutat rá, hogy Györffy „milyen módszeresen próbálja körültapogatni az alföldi kultúra kiterjedését, főleg keleti és északi irányba. A keleti szegélyen fekvő hegyvidék tanulmányozása azt az eredményt hozta, hogy az itteni kultúra szervesen összefonódik az alföldivel, csak ennek egy régibb szintjén rekedt meg, jellegében nem más. Úgy gondoljuk, matyó vizsgálatai is beilleszthetők a körülhatárolás szándékába”, ugyanis a matyókat, éppen úgy, mint a jászokat, az alföldi magyarsághoz számítja. Nem nehéz felismerni a néptörténeti, népmozgalmi vizsgálataiban az ezzel való párhuzamokat.
Alföld-kutatásában a középponti helyet természetszerűen a kunok kapták; néptörténeti feldolgozásait három tanulmányban is közreadta (1922, 1925, 1939). E vizsgálataiban végigköveti a belső-ázsiai nomád török népek közé tartozó kunok vándorlásait, betelepedésük és megtérésük körülményeit, a török időkben való szétszóródásukat. A Komárom megyei Kocs község 1626-ban a Kiskunságból népesedett be, számosan álltak be a kunok közül az erdélyi fejedelmek hajdúi közé, de még a XVIII. század végén is előfordult migrációjuk pl. Bácskába. A török pusztítás után visszatért kunok azonban 1701-ben elvesztették addigi kiváltságaikat, mert a Habsburgok a Jászkunságot elzálogosították. A jobbágyságból roppant erőfeszítéssel 1745-ben váltották ki magukat. A visszavásárlást, a redemptiót mindmáig emlegetik. Arra is utal, hogy az egykori kun nyelv tudata még él a nép között, amiről a kun-miatyánk szövegfeljegyzései és a nagyszámú, kun eredetű helynév tanúskodik. 1939-es írásában rögzíti, hogy az alföldi parasztvárost (kétbeltelkes kertes települést) és az ezzel szorosan összefüggő tanyarendszert a jász kunoknak köszönhetjük. A rideg szarvasmarha egyik változatát, a hortobágyi pödrött szarvú juhot és a komondorkutyát is ők hozták hazánkba. Ma már a jász-kunoknak csak kis része él eredeti lakóhelyén.
A hajdúkkal Györffy épp olyan elmélyülten foglalkozott, mint a kunokkal. Már csak azért is, mert történeti kutatásai során kiderítette, hogy a XVII. században a hajdúk legnagyobb része nagy- és kiskunsági menekültekből került ki. A hajdúk eredete (1926) című cikkében írja, hogy a hajdúk kezdetben csakugyan délszláv eredetű hajcsár, pásztorféle elemekből tevődtek össze, azonban a mohácsi vész után a földönfutóvá vált alföldi magyarság lett szabad hajdúvá, és tömegesen álltak az erdélyi fejedelmek szolgálatába. A korabeli összeírások családnév-vizsgálataival bizonyítja, hogy Bocskay népének legnagyobb része alföldi, tiszántúli magyar, illetve kun. A XVII. századtól délszlávokat ne is keressünk a hajdúk között! Az idegen elemek csak később szivárogtak be a hajdú telepekre. Egy másik cikkében a következőképpen fogalmaz: „A hajdúk ősei lakóhelyükről elmenekült alföldi magyarok, főleg kunok voltak. Éppen ezért típus, életmód, szokás tekintetében nem sokban különböztek a szomszédos nagykunoktól.” Ezt a történeti kapcsolatot a település, szokások, viselet, állattartás, földművelés és építkezés legjellemzőbb vonásainak felsorakoztatásával teszi szemléletessé (A Hajdúság, 1936). A hajdúvárosokról készített településtörténeti feldolgozásaiban is részletesen megemlékezik ezen etnikum kiformálódásáról.
Amíg a palócokat éppen csak érinti gúnynévből eredő elnevezésük kapcsán, a matyókra nagy gondot fordít. Monografikus koncepciójú tanulmányában (A matyókról. Népünk és Nyelvünk 1929) mintaszerű feltárását nyújtja egy etnikai csoportnak, ezért módszertanilag is figyelmet érdemel. A településtörténeti betekintés után a névadás eredetét nyomozza, és arra a következtetésre jut, hogy „a matyó gúnynevet a szomszédos kálvinisták ragasztották rá a mezőkövesdiekre a köztük gyakori Mátyás–Matyók név csúfolására, és ezekről általánosították aztán a szomszédos katolikusokra”. Utal palóc kapcsolataikra és a Felföldről való szivárgást mutató névalakjaikra. Tipikusan alföldi kettős településformájuk, inkább állattenyésztő gazdálkodásuk nyomán állapítja meg, hogy „a duna-tiszaközi népéletnek tehát valóságos muzeális példája a matyó népélet”. Építkezésükben a sár dominál, a lakóházak sajátos üstökös, buggyos tetővel rendelkeznek. Viseletük tarka színpompája a múlt század végén fejlődött ki, a szűr is csak az 1870-es évektől vált díszessé. „Keresményük tekintélyes részét ruhára költik. Pár év előtt az egyház vette kézbe a viselet rendszabályozását, a pitykét, paszománt, flittert eltiltotta, leszedette, megégette. A ragyogóktól megváltak ugyan, de annak sem formáit, sem színét nem adták fel, mert helyette ugyanolyan színű selymet használnak” – mutat rá kultúrájuk e sajátos vonására. Jelentős a hímzésük, amelynek egyes motívumait a szűcsornamentikából vették át. Ügyes fafaragók, jellegzetes játékuk a mancsozás. A szerelmi házasság majdnem teljesen ismeretlen náluk, e téren kizárólag a szülők döntenek. A legény húszéves korában házasodik és a szüleit kérdezi, hogy „- Kit vettem el?” Ebből következik, hogy nincs lakodalmas menet, sőt a szülők is ritkán vesznek részt az esküvőn.
Györffynek az Alföld peremterületére irányuló figyelméről az alföldi eredetű dél-bihari magyarság településének, építkezésének, valamint népesedési és nemzetiségi viszonyainak rendkívül alapos feldolgozása árulkodik, amely módszerével hatást gyakorolt társtudományainkra is. Helyszíni és levéltári gyűjtései során ismerkedett meg továbbá a moldvai csángókkal. Eredetük tekintetében bizonytalan, újabban megmagyarosodott kunoknak vagy Erdélyből és Szlavóniából kivándorolt magyaroknak tekinti, és megjegyzi, hogy a csángó többféle magyarság összeolvadásából keletkezett, az még ma is kimutatható. Az etnikus vizsgálatot nehezíti, hogy a moldvai csángók és székelyek között nem lehet éles különbséget tenni. „Vannak tiszta székely falvak és vannak elszékelyesedett csángó falvak s végül tiszta csángó falvak. A székelyek és csángók között nemcsak eredetbeli, hanem nyelvi különbség is van.” A település, gazdálkodás, viselet és szokások legszembeötlőbb jegyeit ragadja meg a köröstárkányi és kalotaszegi magyarság bemutatásánál is (A Falu 1921). A magyar népcsoportokon kívül főképpen a románokról és törökökről adott közre többnyire ismeretterjesztő népleírást (A Falu 1920, 1921).
Györffy etnikumkutatásai mögött az az elgondolás húzódott meg, hogy a Magyarság Néprajzát az etnikai csoportok feldolgozásával készíti el. Korai halála azonban meggátolta ebben. Már 1924-ben A magyar nép, 1925-ben Milyen elemekből áll a magyar nép? című cikkeiben, melyek az Est hármaskönyvében jelentek meg, megfogalmazza a földrajzilag körülhatárolt magyar népcsoport felosztását. A Dunántúlon megkülönbözteti az őrségi, kapuvári, göcseji, ormánsági, püspökbogáti, sárközi népelemet; körülhatárolja a csallóközi és szlavóniai magyarságot; rögzíti a palócok, barkók, matyók vidékét; kijelöli a jászok, kunok, hajdúk nagy tömbjeit; Erdélyben a székely, kalotaszegi, fekete-körös völgyi magyarság után a hétfalusi, gyimesi, moldvai és bukovinai csángókat veszi sorra. A magyar népi kultúra belső tagolódásának ezt a tájilag megragadható rögzítését a Lukács György által szerkesztett Magyarok a kultúráért című, francia nyelven is megjelent kötetben újólag közreadta (1929). Az etnikai csoportok elhelyezkedésével kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy az Alföldön Kiskunhalas, Hódmezővásárhely, Mezőtúr, Karcag, Nagyvárad vonala határvonalat jelent, mert ettől délre a török időben kicserélődött a lakosság.
A Györffy által elvégzett népcsoport-tagolásra épül a Magyarság Néprajzának bevezetőjében Viski Károly munkája az etnikai csoportokról. Barabás Jenő szavaival: „Szemmel látható, hogy a magyarság, illetve kultúrájának genetikus-regionális tagolódásának igénye Györffy-féle gondolat, csak a részletesebb kifejtés Viski munkája.” Majd rámutat az ilyen szintetizálás akkori újdonságára, melyhez hasonló utat az európai néprajzkutatásban többnyire csak most keresnek. Györffy számos tanulmánya egyöntetűen jelzi „az etnikai problémák, a néptörténet genetikai ága, a kulturális régiók, néprajzi zónák, regionális stílusjegyek iránti átfogó érdeklődését. Több tucat saját cikken túl illusztrálja ezt a hozzá készült harmadik doktori értekezés (Lükő Gábor: A moldvai csángók). Indításának hatékonyságát pedig e témakör azóta terebélyes irodalma”.
