TAKARÁS ÉS NYOMTATÁS AZ ALFÖLDÖN
TAKARÁS ÉS NYOMTATÁS AZ ALFÖLDÖN
A magyar népi gazdálkodás terén Györffy István az állattartáson kívül behatóbban még a földműveléssel foglalkozott. A levéltári forrásokból táplálkozó rövid közleményeinek többsége az alföldi, kunsági határhasználat kérdése köré csoportosul. Figyelemre méltó adatokat nyújt a Föld és Ember c. folyóiratban a karcagi határ kunhalmairól, a kis- és nagykunsági határjelekről (1921, 1922). XVIII–XIX. századi szabályrendeletek és jegyzőkönyvek szövegeiből pedig Belényes és Túrkeve egykori földhasználatára utaló adatokat hámozott ki. Jelentős gazdálkodási (állattartási és földművelési) adatokat tartalmaznak az alföldi kertes városokról írott munkái is.
Tulajdonképpeni földművelési tanulmánya: Takarás és nyomtatás az Alföldön (Néprajzi Értesítő 1928) Györffy saját megfigyeléseire, valamint a múlt század közepéig visszaemlékező idős parasztemberek közléseire támaszkodik. Adatgyűjtése a Nagyalföld területén kívül borsodi és szabolcsi helységekre terjed ki. A tanulmány elsődleges célkitűzése – a pásztorkodási vizsgálatához hasonlóan – az alföldi földművelés jellemzőinek meghatározása. A címben szereplő két fontos földművelési munkaszakasz: az aratás és a szemnyerés mutat legszembetűnőbb eltérést a hegyvidéki gazdálkodástól. Alföldi sajátosságként állapítja meg a búzatermelés elsődlegességét, a kasza kizárólagos használatát, amelyhez az aratás értelmű takarás terminológia és a rendrevágás technikája kapcsolódik. Ezzel szemben az aratósarló használatát és az aratás elnevezést tájilag is jól elhatárolhatóan találta jellemzőnek „a rozstermő homokos vagy magasabban fekvő dombos vidékeken”. További fontos különbségként rögzíti, hogy „a sarlóval való aratással együtt jár a kévébe kötés, míg a kaszával való takarásnál régebben az életet nem kötötték kévébe”, vagyis az eredeti alföldi aratásmód a rendrevágás, a gabona széna módra történő kezelése. Ide sorolja még a gabona vontatását, a szabad szérűn végzett nyomtatást: az elterített gabona lovakkal való kitapostatását. Az Alföld egész területét felölelő áttekintésnek nagy erénye, hogy időhöz és helyhez köti azokat a változásokat, amelyek az alföldi gazdálkodásban a múlt század második felétől mind erőteljesebben teret hódítottak. Szembeötlő átalakulás játszódott le pl. a kaszálás technikájában, amikor a hagyományos rendrevágásról áttértek a rávágásra, vagyis a levágott gabonát már nem a tarlóra fektették el, hanem a még lábon álló gabonának döntötték neki. Az Alföld különböző pontjain igyekszik datálni ezt a változást, amely a munkaszervezésre és a járulékos eszközökre is kihatott. Ugyanis a rendrevágás után a földön fekvő gabonát villával vagy gereblyével szedték össze kisebb halmokba. A felszedés nem kötődött meghatározott munkatársuláshoz, férfiak és nők egyaránt végezhették. A termelékenyebb új munkatechnika, amelynek elterjedésében a gépi cséplés erőteljesen közrejátszott, már nagyobb megkötöttségekkel járt. Ahhoz, hogy a kaszás zavartalanul dolgozhasson, a rávágott gabonát azonnal össze kellett szedni, tehát a marokszedő a kaszás nyomában haladt. A marokszedést többnyire nők végezték az e célra alkalmas eszközökkel (fakampóval, fűvágó sarlóval). Az összerakott markokat rendszerint férfiak kötötték kévébe. Ez a munkatechnika és munkaszervezés az uradalmi aratásban formálódott egységessé.
Alapvető leírást és rendszerezést nyújt a gabonabetakarítás alföldi módjairól. A lánccal végzett legegyszerűbb boglyavontatás változatain túl ismerteti a négykerekű vontatójárműveket, amelyek gazdag terminológiával rendelkeznek, mint pl. vontató, ördögszekér, bolondkocsi, repceszekér, csámesz. Az utóbbi két megnevezés önálló típust jelöl, amelyet szétszedés nélkül használtak. Tisztázza az eszköz sajátos elnevezését is, mely szerint a csámesz szó a Tisza alsó folyása mentén dereglyét, kompszerű vízi járművet jelent. A szó a szerb čamac ’csónak, dereglye’ megfelelője, amelynek alapja a török čam = fenyőfa. Felteszi, hogy az Alföldön az első mezőgazdasági csámeszek lóval vagy ökörrel vontatott kerék nélküli járművek lehettek. Más szóval a vízi csámeszt a szárazföldön is vontatták, ha a szükség úgy hozta, a sárhajó módjára.
A gabona szemnyerését, a nyomtatást, a kézicséplést és a gabonaverést még élő gyakorlatként figyelhette meg, e munkatechnikák leírását a legapróbb részletekre is kiterjesztette. Az egyes szemnyerési módokat egymáshoz viszonyítva, a termelékenység mértéke és a technológia fejlődése szerint rendszerezi.
Tanulmányának hatalmas leíró anyagával Györffy megerősíti és földrajzilag kijelöli a Csaplovics János és Ditz Henrik által leírt kettős gazdálkodási rendszert. Világosan kirajzolódik előtte, hogy az alföldi és hegyvidéki földművelés közötti lényeges eltérés teljesen egybevág a település és állattartás terén általa tapasztalt különbségekkel. Ennek hatása alatt jut arra a következtetésre, hogy az „alföldi gazdálkodásrendszer teljesen összhangban van az állattenyésztő nomád életmóddal”. Ezért a „nomád mezőgazdálkodás” jelzővel illeti, szemben az Európában általános „helyhezkötött gazdálkodás”-sal. Az ázsiai eredetű gazdálkodási mód lényegének felismerése – Tálasi István megvilágításában – a múlt század elején élő debreceni gazdasági író, Kállay Ferenc nevéhez fűződik, akitől Csaplovics tulajdonképpen csak átvette annak gondolatát, amit azután Györffy dolgozott ki tudományos rendszerré.
Györffy földművelésvizsgálatának szembeötlő sajátossága a történeti források, a más témaköröknél megszokott hatalmas levéltári anyag mellőzése. Jóllehet a vizsgálat tárgya: a munkafolyamat és annak eszközkészlete a recens adatokkal is plasztikusan kidomborítható, bizonyosra vehetjük, hogy szándékosan tekintett el a levéltári források felhasználásából. Ebben pedig nem az játszhatott közre, hogy az alföldi földművelés az állattenyésztéssel szemben történetileg lényegesen jelentéktelenebb volt és csak a legutóbbi időkben bontakozott ki, tehát az emlékezet, megfigyelés révén is lehetett rögzíteni, hanem sokkal inkább a hagyományos gazdálkodás kettősségét meggyőzően bizonyító, azt földrajzilag is dokumentáló dinamikus élő anyag mielőbbi közreadása. Ezt sejteti a megfogalmazás lendülete, de bizonyos zaklatottsága is. Hiszen éppen a húszas évek második fele az az időszak, amikor települési és állattartási tanulmányaiban hatalmas történeti anyagon át talál rá a kettős településre, a tanyarendszerre, a téli szállásra, a szilaj tartásra, vagyis az európaitól merőben elütő alföldi gazdálkodási módra, és ebbe a nagy történeti összefüggésbe a „jelenkutatással” feltárt földművelési szisztéma is teljesen beleillett. E felfedezésnek, egy ősi életforma egészét megidézni vágyó koncepciónak a hatása ütközik ki a nagy leíró anyag révén a „nomád mezőgazdálkodás”-hoz vezető következtetésében. Ezt az összefüggést látszott megerősíteni magának a kaszával végzett extenzív szemnyerő műveletnek, a takarásnak a neve, amely eredetileg szénaműveleti műszó is. Tálasi István elemzése tisztázta aratóműveleteink Györffy által felvetett munkatechnikai és terminológiai problémáit (A termelés és a nyelv kapcsolata aratóműveleteinkben. Ethnographia 1957). Az e munkában kifejtett korrekciókkal Györffy tanulmánya földműveléskutatásunkban mindmáig alapvetésnek számit. Amint Barabás Jenő megállapítja: „Ha a bemutatott alföldi gabonatermelést egészében mint rendszert az újabb kutatás nem is tekinti honfoglalás előtti hagyatéknak, bizonyos elemeinek korai földművelésünkben való létezését a csak nyugati tendenciákkal számoló kutatás sem cáfolta meg.”
Mezőgazdálkodásunk kettősségének szem előtt tartásával írja meg néhány év múlva (1934) a Magyarság Néprajza Földmívelés című fejezetét. Nagy hangsúlyt helyez az ősi gabonafélék felderítésére, a földhasználat, valamint a település és a mezőgazdálkodás viszonyának történeti alakulására, a tanyás és a nyomásos gazdálkodás táji körülhatárolására. A földművelés munkafolyamatának sorrendjében vezeti végig anyagtárgyalását a talaj előkészítésétől a szemtisztítás műveletéig. Mindvégig különös figyelmet fordít az egyes munkaeljárások jellemző eszközkészletére és terminológiáira. Tömören összefoglalja a kétféle gazdálkodási mód földművelésbeli jellemzőit, és megállapítja, hogy az alföldi gazdálkodás a búzatermeléshez s a nagyobb mérvű jószágtartáshoz van kötve, ezért kapcsolatait ugyancsak Dél- és Kelet-Európában, valamint Nyugat-Ázsiában kell keresnünk. Viszont egyértelműen utal arra is, hogy „A nagyhatárú, népes alföldi városok erősen nomád jellegű mezőgazdálkodását a török világ pusztítása nyomán feléledt és nagyszabásúvá nőtt külterjes, nomád állattenyésztés hívta életre”. A szálas gabonának széna módjára való kezelése s a gazdasági munkában az állati erő nagy szerepe a munkáskezek hiányára vezethető vissza. Tehát a nomádnak nevezett mezőgazdálkodást nem tekinti a honfoglalás előtti magyar gazdálkodás közvetlen leszármazottjának. Györffy földművelési szintézisében korábbi következtetéseit határozottan mérsékelte.
A matyó falvakban végzett gyűjtéseinek anyagát mindkét nagy földművelési vizsgálatában hasznosította. Azonban a hegyvidéki gazdálkodással erősebb kapcsolatot mutató, jellegzetesen átmeneti terület gazdálkodásának részletesebb bemutatását is tanulságosnak ítélte (A matyók mezőgazdasága, 1934). Alapos leírást nyújt a földművelésről, annak munkafolyamatáról, az egyes munkatechnikák és eszközök időbeli változásáról. Felfigyel az életmódra, a szociális helyzetre is, ezzel összefüggésben követi végig egy 15 holdas gazda napi tevékenységét. Nem kerülik el figyelmét a summások sem, munka- és életkörülményeikről önálló cikkben számol be.
Györffy földrnűvelés-kutatásának egyik legfontosabb vonulatát a munkatechnika és az eszközök dialektikus kapcsolatának szem előtt tartásával végigvezetett munkafolyamat-vizsgálat jelenti. Már egészen korai kisebb írásai tükrözik a munkamenet és a kapcsolódó eszközök teljes egységben való szemléletét (A tőzegvetés, Szatmármegyei szilvaaszalók. Néprajzi Értesítő 1911, 1912). Ezt a gyakorlatot érvényesíti a Magyarság Néprajza második kötetében a tőle távolabb eső gazdálkodási fejezetek (gyűjtögetés, vadászat, halászat, közlekedés, teherhordás) megírásánál. E témákban a rendelkezésére álló feldolgozások alapján elsősorban az eszközök és eljárásmódok rendszerezését igyekezett megvalósítani. Világosan fogalmazott, gazdag tárgyi anyaggal illusztrált leírásokat nyújtott. A vadászat rendkívül változatos eszközkészletét Ecsedi nyomán a tárgyak formája és használatának módja szerint osztotta fel ütő-, szúró-, vágó- és dobófegyverekre. Külön csoportba sorolta a hálók, hurkok és vermek alkalmazását; a lépezés, megétetés és mérgezés népi eljárásait, valamint a csapdák nagy formai változatait. Sajnálattal állapítja meg, a vadászati műszavak szegényességét és bizonytalanságát, aminek okát a puska széles körű elterjedésében látja.
A halászat hasonlóan gazdag tárgyi világát Herman Ottó biológiailag megokolt csoportosításához igazodva rendszerezte, amelyhez Jankó János és Munkácsi Bernát monografikus anyagát használta fel. Arra viszont nem vállalkozott, hogy a számára meglehetősen idegen témakör újabb kutatási eredményeit mind számba vegye, noha már Bátky Zsigmond interpretálásában U. T. Sireliusnak a finnugor népek rekesztó halászatával foglalkozó nagy munkája is rendelkezésére állt. Ebből következik, hogy a századforduló körüli monografikus feldolgozásokra épített szintézisét már a maga korában túllépte a kutatás. Szükségét is érezte megjegyezni, hogy „legközelebbi teendőnk a magyar halászat tanulmányozása terén tehát egy újabb összehasonlító vizsgálat volna”.
A gazdálkodás témakörébe sorolt Teherhordás, közlekedés, jármű című fejezet Györffy érdeklődéséhez már közelebb esett. Ugyan az emberi erővel végzett teherhordás Bátky munkája, amint Gunda Béla utal rá, csak az anyagközlés rövidsége miatt nem tüntette fel a nevét. A kisebb címszavakra tagolt „közlekedés, híradás” részben Györffy érdekes példákat idéz az alföldi tanyai nép híradásainak jellegzetes formái közül. Saját gyűjtéseinek tanulságait is hasznosítja a lápon való közlekedés leírásánál. Részletesen foglalkozik a korcsolya eredetével, fejlődésével. Számba veszi a vízi járművek változatos formáit és a velük összefüggésben álló megnevezéseket. Itt emlékezik meg az Alföld jellegzetes járművéről, a sár tetején lóval húzatott sárhajóról. Szép példákat hoz a székelységtől a falombon való teherszállításról. Végezetül a szekér történeti fejlődéséről és a fogatolás módozatairól ad tömör ismertetést.
Mindennek a sokágú anyagtárgyalásnak alapos tárgyi dokumentáltsága a nagy tapasztalatú múzeumi szakember szemléletére vall, aki a népi kultúrát a maga teljességében, a tárgy és az ember elválaszthatatlan kapcsolatában látta és láttatta.
