Farkas Gyula: HERMAN OTTÓ ANTROPOLÓGIAI ÉS RÉGÉSZETI TEVÉKENYSÉGE
Farkas Gyula: HERMAN OTTÓ ANTROPOLÓGIAI ÉS RÉGÉSZETI TEVÉKENYSÉGE
Herman Ottó természettudományos világnézetének kialakításában szerepet játszottak a múlt század közepének olyan antropológiai szempontból is jelentős eseményei, mint Darwin műveinek megjelenése 1859-ben, majd 1871-ben, 1881-ben létesül Budapesten világviszonylatban a negyedik embertani tanszék, melynek vezetője Török Aurél, és 56 éves, amikor Dubois 1891-ben Jáva szigetén megtalálja a Pithecanthropus erectus maradványait.
A múlt század végén fejeződik be a természettudományoknak az a korszaka, amikor egy ember már képtelenné válik arra, hogy akár egyetlen tudomány összes eredményeiről is képet tudjon alkotni magának. Ebben az időszakban zajlik le hazánkban a honfoglalás ezredik évfordulójának megünneplése. Nem valószínű, hogy a társadalmi eseményekre is oly hamar reagáló Herman Ottó ezen események bármelyikének hatása alól is ki tudta volna vonni magát.
Életének is voltak azonban olyan eseményei, amelyek bőven szolgáltattak okot arra, hogy figyelme az antropológia és ősrégészet irányába terelődjön.
Az 1864–72 közötti kolozsvári tartózkodása alatt gyakori vendége volt azoknak az összejöveteleknek, amelyeket vasárnap délutánonként Sámi László kollégiumi professzor Farkas utcai lakásán tartottak, és ahol személyes ismeretséget kötött Török Auréllal. A kolozsvári professzor, az antropológia egyik legkiválóbb magyar művelője lett később a Budapesti Egyetem Embertani Intézetének vezetője.
1865 nyarán az Erdélyi Múzeum Egylet megbízásából részt vesz a magyar orvosok és természetvizsgálók pozsonyi vándorgyűlésén, ahol a tudományok sok kiváló egyéniségével ismerkedhetett meg, így többek között Rómer Flórissal és Lenhossék Józseffel, a kiváló anatómussal és antropológussal.
1868 őszén a pesterei Igricbarlangot keresi fel, ahol a barlangi medvének, az ősember egyik legfélelmetesebb ellenfelének lelőhelyét ismeri meg. Az 1873-as szászvesszősi tartózkodása alatt Darwin és Haeckel munkáit tanulmányozza. 1875-ben a budapesti Nemzeti Múzeumban Pulszky Ferenc amatőr régész igazgatósága alatt dolgozik. 1885-ben lillafüredi otthonából gyakran ellátogat a Szeleta-barlang bejáratához, hogy gyönyörködjék „az ásó nyomán kiforduló szebbnél-szebb ősemberi kőszerszámokban”.
1888-ban a sarkköri madárélet tanulmányozására indulva június 8-án felkeresi Berlinben Rudolf Virchowot, a híres patológus-anatómust, akinek az ősember és előember körül folyó vitában kimagasló szerepe volt. Észak-európai útja során közelebbről megismerkedik a lappokkal, akikről bőséges embertani anyagot gyűjt, de ásatag csontokat is hoz haza.
1894-ben a Néprajzi Múzeum élére – Xanthus János halála után – ifj. Jankó János kerül. Eredetileg Herman Ottót akarták, Wlassics Gyula akkori kultuszminiszter fel is ajánlotta neki az igazgatói állást; az előző igazgató fizetésénél nagyobb illetmény biztosításának elmaradásán múlt, hogy nem őt nevezték ki.
Az 1889-ben létrehozott Magyarországi Néprajzi Társaság egyik szakosztálya volt az ősnéprajzi vagy paleontológiai szakosztály, amelynek egész munkakörét csaknem egyedül Herman Ottó látta el. 1893-ban a miskolci diluviumból. kimutatta a pleisztocénkori ősember első magyarországi kőszerszámait. Kétségtelen, hogy antropológiával elsősorban az 1900-as párizsi világkiállítás alkalmából kerül szorosabb kapcsolatba, amely azután éles viták kiindulópontja lesz.
Mégis úgy tűnik, hogy ez a kapcsolata akkor kezdett komolyabbá válni, amikor áttért az etnográfia művelésére. Ennek a megítélésénél elsősorban Waitz hatásával kell számolnunk, aki hatkötetes nagy munkájában a fizikális antropológia egy részeként említi az etnográfiát és etnológiát. Virchow egész működése is szorosan összeforrt a néprajzzal, antropológiával, archeológiával. Nyilván ezért is kereste fel őt Herman sarkköri utazása alkalmával. A bécsi Anthropologische Gesellschaft meghívására 1896 februárjában Bécsbe utazik, és ott bemutatja ősfoglalkozásokkal kapcsolatos anyagát.
Meghitt barátja Finsch Ottó német ornitológus is, aki 1904-től kezdve a braunschweigi néprajzi múzeum igazgatója, s antropológiai tanulmányokkal szintén foglalkozott.
Antropológiai érdeklődését bizonyítja, hogy etnográfiai könyvespolcán megtalálható volt Anders Retziusnak a finnekről írott könyve és Ripley antropológiai munkája is.
Herman Ottó antropológiai jellegű munkásságának megértéséhez tudnunk kell, hogy szenvedélyes vitatkozó volt, aki végsőkig kitartott egyszer kimondott vagy leírt álláspontja mellett. Küzdelmes élete bizonyos mértékben merevvé tette; ennek tulajdonítható, hogy tudományos véleményét, nézeteit sohasem revideálta. Ezzel tiszteletet és megbecsülést is szerzett magának, de ugyanakkor a meggyőzhetetlen különc hírébe is keveredett. Ez az oka annak, hogy az a hatalmas irodalom, amelyet róla írtak, nagyon sok vitatkozó jellegű munkát foglal magába.
Azt is figyelembe kell vennünk, hogy nemcsak vitairatai, de antropológiai jellegű írásai is meglehetősen sok szubjektív elemet tartalmaznak.
És még egy nagyon fontos tényt kell megemlítenünk. Az életével foglalkozó közlemények mind hangsúlyozzák a magyar nép és a magyar föld iránti határtalan vonzalmát és szeretetét. Minden ténykedése hazájának kulturális felemelkedése érdekében történt. Éppen ez késztette arra, hogy a magyar tudomány elmaradottsága miatt sokféle munkába fogjon és több tudományterületet műveljen. Pályája vége felé azonban a tudomány fejlődése és Herman egyénisége között olyan ellentmondás jött létre, amelynek a feloldására az idős tudós már nem volt képes. Ebben az időben vitatkozó hajlamának erősödésében igazságszeretetén kívül ez játszotta a legnagyobb szerepet.
Herman Ottó antropológiai tevékenysége egyrészt etnikai antropológiai jellegű, s az élő magyarság megismerésére irányult. Ez főként A magyar nép arcza és jelleme című munkájában jutott kifejezésre. Másrészt az ősember magyarországi felkutatására vonatkozó munkássága több kisebb közlemény megírásához, és nem utolsósorban az ősember leleteinek, eszközeinek magyarországi felfedezéséhez vezetett.
A jellegzetes magyar típusok ábrázolásának igénye nem Herman Ottónál figyelhető meg először. 1893 tavaszán Munkácsy Mihály megbízást kap a magyar kormánytól az épülő új Országház számára hatalmas, a honfoglalást ábrázoló történelmi festmény elkészítésére. Ez a festmény Párizsban készül. A magyar közönség Munkácsy művét a „magyar típus” ábrázolásának szempontjából bírálta. A nagyközönség véleménye – Bartucz szavait idézve – az volt, hogy a „képnek a fajtípust illetőleg hitele nincsen”. Így vélekedett Herman Ottó is. Az észrevétel jogos volt, noha nehéz egy művésznek olyan képet festeni, amelyen a jellegzetes magyar arcok megjelenítése mindenki megelégedését vívhatná ki, egyszerűen azért, mert az ízlés és a magyar típusról alkotott elképzelés igen sokféle. A magyar típus többféle, és mindenki azt tartja a legjellegzetesebbnek, amelyik tapasztalatán alapuló elképzelésének a legjobban megfelel.
A századforduló előtt többen foglalkoztak az élő magyarság tanulmányozásával. Jankó kalotaszegi típusokról írt könyvét éppen Herman Ottó ismertette, s azt is meglehetősen elmarasztalta. Az volt a véleménye, hogy a tehetséges fiatal kutató nagyon felületesen tárgyalta a problémákat, „kalotaszegi tatár típusai” nem felelnek meg a valóságnak, fényképfelvételeinek elkészítési módja rossz.
A magyarságot embertani szempontból ebben az időben tökéletesen megismerni nem lehetett, mivel akkor még meglehetősen kevés adat állott rendelkezésre.
Ez különösen akkor tűnt ki, amikor a Párizsban 1900-ban megrendezésre került világkiállítással egyidőben megszervezett XII. nemzetközi antropológiai és régészeti világkongresszusra a Magyar Nemzeti Múzeum Jankó Jánost küldte ki, hogy ott a néprajzi osztályt képviselje. Ugyanazon időben a földrajztudósok is rendeztek külföldön kongresszust, és a hazai sajtó az arra induló két magyar kutatót azzal támadta, hogy „hol az ő tudományos ballasztjuk, mely nélkül tudományos sokadalomra eljárni tilos?”. Jankó Jánost ez érzékenyen érintette, és jóllehet a kongresszus megtartásától már csak mindössze néhány hét választotta el, azonnal hozzáfogott, hogy a kifogásolt hiányt antropológiai téren is pótolja, „s a világ szeme előtt ne üres kézzel legyen kénytelen megjelenni”.
Jankó, aki ebben az időben csak az 1898-ban osztják földön gyűjtött, valamint a feldolgozás alatt levő Balaton-vidéki etnikai anyaggal rendelkezett, szerette volna a Balatonmelléki lakosság anthropologiája című munkáját elkészíteni. Mivel a kongresszus megtartásának ideje vészesen közeledett, már nem volt lehetősége arra, hogy a teljes anyagot értékelje és azt vigye magával Párizsba. Kénytelen volt beérni azzal, hogy felvételei közül a sokszorosításra alkalmasakat a megvizsgáltak nevének és legszükségesebb antropológiai adatainak feltüntetésével, rövid történeti bevezetéssel ellátva a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának kiadásában megjelentesse. A kongresszus megnyitásáig még így sem jelent meg az anyag nyomtatásban, és ezért előadása alkalmával nem is a később szétküldött nyomtatványt mutatta be, hanem csak 48 egyénről készített eredeti fényképfelvételeit.
Az antropológusok reagálása az említett kiadványra eltérő volt. Lenhossék Mihály véleménye szerint, „Jankónak a Balaton mellékéről vett sorozata nem nevezhető sikerültnek”. Max Bartels német antropológus viszont nagyon kellemes meglepetésnek tartotta és kívánta, hogy további szerencsés folytatása legyen. John Boddoe angol antropológus örömmel üdvözölte, és azon elhatározását fejezte ki Jankónak írt levelében, hogy azt a Nagybritanniai Embertani Társulatban, melynek egyik alelnöke, bemutatja. Semayer elismerte, hogy a fényképfelvételek kívánnivalót hagynak maguk után, de úgy vélte, hogy a vizsgálati anyag részletes feldolgozása után elsőrangú tudományos anyagként fogják azt kezelni. Sebestyén Gyula a kiválasztásban követett eljárást tartotta hibásnak.
A polémiára mindenkor hajlamos Herman Ottó Noviban töltött nyaralásának idejét arra használta fel, hogy 1902-ben megírta A magyar nép arcza és jelleme című munkáját, amelyben könyörtelenül kipellengérezte Jankó János kiadványát. A könyv megírásában saját elhatározásán kívül szerepe volt barátai unszolásának is, de valószínűleg szerepet játszott Jankó iránti számtalan fenntartása is.
Első pillanatban úgy tetszhet, hogy Herman Ottót ennek a munkájának a megírására Jankó János kifogásolható felvételei késztették. Ha azonban tüzetesebben megvizsgáljuk a kérdést, kiderül, hogy erre inkább más okok késztették. Bartucz szerint Herman Ottót elsősorban az ingerelte fel, hogy Jankó János kiadványa keresztezte és megelőzte az ő ilyen irányú elképzeléseit és terveit.
Kétségtelen, hogy Jankónak minden jóakarata mellett sem lett volna szabad olyan hamar és főleg olyan felületesen elintézni a kiadvány sajtó alá rendezését, mert ezzel jogosan váltotta ki az elitélő kritikát.
Úgy gondoljuk, teljesen felesleges lenne a nagy vitát kiváltó könyv részletes bírálata, hiszen annak idején ezt több szerző megtette. A bírálatok nem voltak mentesek a túlzásoktól, például Fadrusz János véleménye szerint Herman könyve a magyar nép meggyalázása.
Bár Török Aurél véleménye nyomtatásban nem jelent meg, Semayer munkájában megemlíti, hogy Jankó kiadványát ő is rossznak tartotta. Igaz, Herman Ottó munkájáról is az a véleménye, hogy „tudományos munka számba egyáltalában nem jöhet”, jóllehet Herman „zseniális formaérzékkel” mutatta ki az „igazi magyar typusokat”.
Az antropológusok megdöbbenve álltak Herman könyve előtt. Elismerően csak azok nyilatkoztak, akik más szakterületen dolgoztak, így Alexander Bernát és Vámbéry Ármin. Kétségtelen, hogy a legerősebb kritika Semayer és Dobsa részéről érte, akik Herman Ottó hangvételét és stílusát átvéve igyekeztek megvédeni a koránt elhunyt Jankó Jánost.
Az egyik „céhbeli” bíráló tehát Dobsa volt. Mint Török Aurél tanársegédje vette sorra a munka egyes fejezeteit, és legfőképpen azt kifogásolta, hogy Herman a szemnek olyan nagy jelentőséget tulajdonít. Antropológiai felkészültségével kapcsolatban megjegyzi: „Ennek a nagy elismerést kivívott könyv írójának az anthropológia iránt nincs érzéke, azt kicsinyli, s az anthropologiának újabb typust kereső vizsgálataiban nem járatos”. A Herman által leírt típus „magyar lelkéből sugárzik ki, de komoly tudományos alapja nincsen”. A könyv szerinte gyönyörű olvasmány, de mint tudományos munka értéktelen. Ez az oka annak, hogy a nagyközönség előtt szokatlan érdeklődést keltett ugyan, de tudományos körökben inkább csak feltűnést okozott.
Herman Ottó könyvében elsősorban Jankó fényképfelvételeit bírálta, és igazának bizonyítására részletesen elemezte a kongresszusi kiadvány fényképmellékleteit. Megítélése szerint a magyar nép jellegzetes típusainak jellemzésére elsősorban a szem, az orr és a mimikai izmok a legalkalmasabbak. Éppen ezért külön súlyt helyez a nevetés és sírás befolyásoló hatására, amelyről Jankó „védőügyvédjének” az a véleménye, hogy ezek a tulajdonságok a típusok tanulmányozásához „egytől-egyig körülbelül annyira használhatók, mint a magyar szalonnafajták ízének kitapasztalásához azok bőrkéi”.
Herman Ottó minden jóakarata ellenére sem látta azt, hogy a magyarság embertanának megismeréséhez elsősorban az egész emberi test szomatometrikus és morfológiai vizsgálata szükséges, amelyet a színkomplexió adataival összefüggésben lehet csak megfelelő módon értékelni.
Herman Ottó tehát könyvével tudományos körökben pontosan az ellenkező hatást érte el; mint amit szeretett volna, és bármenynyire igyekezett is a századforduló magyarságának jellegzetes típusait illusztrálva bemutatni, az a legjobb akarata ellenére sem sikerült.
Munkájának azonban mai szemmel nézve is van egy rendkívül nagy érdeme. Csupán a könyv megírásával is nagy szolgálatot tett a magyar antropológia ügyének, mert éppen az ezzel kapcsolatos vita bizonyította be, hogy e téren a külföldhöz viszonyítva mennyire el vagyunk maradva. S ahogy más tudományterületeken, így az antropológiában is ösztönösen észrevette azt, hogy mi a tudomány legfontosabb feladata. Dobsának adott válaszában írta „Ezzel (ti. könyvének megírásával) jogot váltottam annak követelésére, hogy különösen a céhbeliek ne rosszkedvű bírálattal álljanak elő, hanem írjanak jobbat és tökéletesebbet!”
Herman elsősorban Semayer és Dobsa kritikájára válaszolt. Meg kell mondani, hogy ezek a közleményei már világosabbak, mint könyve volt. Ezekben fejti ki felfogását az emberfajták megkülönböztethetőségéről (természetesen szomatikus értelemben!). Így szerinte:
1. az emberfajták sajátságaikat makacsul megtartják,
2. ha egyes típusok eltűntek, azok adott nép esetében újra nem fordulnak elő,
3. minden nép visel bizonyos jellegzetes vonásokat, de olyan egyén nincsen, aki népének összes jellemzőjét magán viselné,
4. minden nép típusa egy bizonyos ideális központ körül csoportosul,
5. keveredett népeknél több az individuális, mint a kevéssé vagy egyáltalán nem keveredett népeknél,
6. az Árpád-kori temetők fő típusainak a keskeny arcú dolichokephal és szélesebb arcú brachykephal, közepes termetű formákat tartja.
Felfogása sok tekintetben helytálló, tény azonban, hogy a nép és faj fogalmát következetesen keveri. Lényegében egy-egy emberfajtával azonosított egy-egy népet is. Nem látta, hogy ugyanazon emberfajta több népnél is előfordulhat.
Kifejtette azt is „Dobsa úrnak” adott válaszában, hogy mi volt könyve megírásával a célja: elsősorban ki akarta mutatni, hogy Jankó típusai nem igazi „magyar typusok”; megmutatni hogy – véleménye szerint – melyek a magyar típusok, és miben lehet keresni a típusalkotó jegyek okát.
Nagyon lényeges megállapítása, hogy a típusok keresésénél vissza kell nyúlni, s a nép történetét is vizsgálni kell ahhoz, hogy igazán jó munkát lehessen végezni. Nem ismeri el a mérések kizárólagosságát; és megadja annak is az okát, hogy miért a szemre helyezi a hangsúlyt. Azért teszi ezt, mert süket ember – ő pedig, mint tudjuk az volt – a szemekből olvas!
Dobsának írt válaszát még bővíti, és a későbbi évek alatt is írt a magyar etnikum kérdéséről, ezek a közlemények azonban csak korábbi álláspontjának ismétlései.
Végeredményben tehát ha nem is tudta saját maga ezt a bonyolult kérdést megoldani, munkájával termékenyítő hatást fejtett ki.
És éppen ez adja ilyen jellegű tevékenységének az értékét.
Herman Ottó a pásztoréletről szóló nagy munkájában a kőeszközök mintaszerű áttekintését adja. Kétségtelen, hogy az ősember eszközeinek részletes elemzésével olyan folyamatot indít el, amely végül is számos hazai lelet, majd magának az ősember csontjainak feltárásához vezetett.
A néprajz és ősemberkutatás összefüggése vetődött fel az 1896. évi kiállítás pásztoréleti és halászati részével kapcsolatban Orosz Endrében is, amikor ezt írta: „Az ethnográfia az ősembertannak egyik legkitűnőbb segédtudománya.” A halászati eszközök alapján jól lehet ugyanis az ősember életmódjára is következtetni.
Nem véletlen tehát, hogy Herman kutatásai során eljutott az ősember problémájához. Teljesen világosan látta a kéz és a munka szerepének jelentőségét az emberré válás folyamatában.
1891-ig külföldön számos helyen tártak fel leleteket, Magyarországon azonban ősemberlelet nem került elő. Az említett év nyarán a miskolci Avas-hegy tövén alapozás közben három jellegzetes alakú kődarabot találtak, amelyeket az épülő ház tulajdonosa 1892 decemberében a minden iránt érdeklődő Herman Ottónak küldött el. A leleteket a Természettudományi Társulat 1893. február 19-i (más helyen február 15-i) ülésén mutatta be Herman Ottó az érdeklődőknek első ízben. Majd az Országos Régészeti és Embertani Társulat 1893. február 28-i ülésén ismertette Hampel József, ugyanakkor Halaváts Gyula geológus azok paleolit voltát kétségbe vonta. Herman nyomban felismerte a leletekben az ősember eszközeit. A leletek diluviális korból való származásáról az Archaeológiai Értesítőben polemizált Halaváts Gyulával.
Első munkájában igen alapos megfontolások után, de a természettudós óvatosságával jelentette ki: „…már a geológiai viszonyoknál fogva is megvan annak nagy valószínűsége, hogy a miskolci lelet a palaeolith korból való … . amely … hazánk területéről minden kétséget kizáróan eddig még nem volt kimutatva.” S ez adja egyben közleményének fontosságát is. A leleteket nagyon találóan szakócáknak nevezi el, és azokat chelléen típusúaknak tartja. Elsőrendű fontosságúnak tekinti a földtörténeti korokat jelző rétegek pontos megállapítását. Egy kellően meg nem alapozott geológiai vélemény váltott ki az után Halaváts Gyulával egy újabb vitát, melynek nyomát az akkori szakirodalomban számos helyen megtaláljuk. E vita létrejöttéhez Herman Ottónak egyik közleményében ismertetett és Telegdi Roth Lajos főgeológus által megadott rétegtani felvilágosítás szolgált alapul.
Herman Ottó két igen alapos közleménye ellenére Török Aurél is ellenvéleményt nyilvánított. Amennyire helytelen módszerrel nyúlt Herman az élő magyarság tanulmányozásához, legalább annyira helytelen volt Török Aurélnak is ez a megnyilatkozása. Nem csoda tehát, hogy Herman a nagytekintélyű antropológus professzor véleménye ellenére is meg volt győződve igazáról, és töretlenül hitt a pleisztocénkori ember hazai létezésében. De a vita számára akkor meglehetősen kilátástalan voltát is jól látta, amikor megjegyezte: „Ezt a felfogást (ti. Török Aurélét) én, kinek akkor csupán az alaki bizonyíték állott rendelkezésemre, nem törhettem meg.” A hazai antropológus tekintélye előtt azonban a külföld már nem hajolt meg ennyire, és Moritz Hoernes külön méltatta könyvében a miskolci leletek jelentőségét, és azokról ábrát is közölt.
1894-ben Herman a korábbi lelőhelyről újabb jellemző kovaszilánkot kapott, majd 1905-ben ismét egy újabb, ezzel már az ötödik leletet írta le a másik kettővel együtt. Az eredmények arra késztették, hogy a miskolci diluviális ember kérdését ismét felvesse. Ez az újabb indoklás szakkörökben feltűnést keltett, és a Miskolc-vidéki statigráfiai viszonyok revideálásának problémáját tette aktuálissá. Megoldásában a véletlen is segített Herman Ottónak.
A magyar kormányban a földművelési tárca akkor cserélt gazdát, és a koalíciós kormány új földművelésügyi minisztere Darányi Ignác lett. Régi híve és igaz tisztelője volt Herman Ottónak, akinek csak egy szavába került, hogy Darányi elrendelje a tárca keretébe tartozó Földtani Intézetnek, hogy végezze el a borsodi Bükk-hegység területének geológiai reambulációját (földtani térképezését). Ez a munka megoldotta a problémát. Igazolta ugyan azoknak a föltevését, akik szerint a lelet nem diluviális rétegből került elő, de igazolta Herman Ottó feltételezését is. Az Avas-hegy távolabbi környékén ugyanis a jégkorszakbeli rétegek kimutathatók voltak. A konklúzió csakis egy lehetett: a miskolci szakócák másodlagos lelőhelyről kerülték felszínre.
Végeredményben tehát eldőlt a kérdés, és az eredményeket Kadič is összefoglalta. Eszerint az 1891-ben és 1894-ben feltárt leletek valószínűleg másodlagos lelőhelyen, az 1905-ben talált újabb leletek pedig meg nem állapítható geológiai szinten feküdtek, alakjukat tekintve azonban minden kétséget kizáróan paleolit eszközök.
A miskolci leletek kérdésének tisztázása után a Földtani Intézet Kadič Ottokárt bízta meg a Bükk hegység barlangjainak megvizsgálásával, aki Herman Ottó tájékoztatásai alapján elsősorban az alsóhámori Szeleta-barlangot és Puskaporosi-barlangot vizsgálta meg, tizennégy másik barlanggal együtt, abból a szempontból, hogy alkalmasak-e paleontológiai és prehistóriai kutatások végzésére. A diluviális ember Szeleta-barlangi jelenlétét a medvecsontok, tűzhelynyomok és 1907-ig negyven darab paleolit kőeszköz feltárása igazolta.
Egy tudós számára talán nem lehet jobb érzés, mint az, hogy feltevését tények igazolják. Ez alól Herman Ottó sem volt kivétel, amit az igazol, hogy 1908-ban közölt cikkében a következőket írja: „…bevégeztem feladatomat, és azzal a tudattal teszem le a tollat, hogy az ősember nyomát magyar földön biztosan kimutatnom sikerült.” Azonban nem múlt el felette sem nyomtalanul a vihar, mert még húsz évvel azután is, hogy az első leletről hírt adott, visszaemlékezésében ezt írta: „Boucher du Perthes sorsa magyar földön is mintha kicsinyben ismétlődésre kelt volna … az első három tárgyat … palaeolithnak tekintettem, és leírtam, tehát mint elsőt a magyarok földjéről, amelyre nézve fennállott a feltevés, inkább tévedés lehetősége, hogy az ősember elterjedése magyar földre nem nyúlt át. Mi természetesebb, mint az, hogy ellenem, aki az ellenkezőt bizonyítottam, szintén ádáz harc indult.” De ezt a harcot megvívta, s hogy miért, annak is megadja az okát idézett munkájában. „Legsajátabb anyaföldünk, hazánk legnagyobb kincsének, az ember őstörténetének megállapításáról van szó, amely érdekünk, de főkötelességünk is!” Ő valóban tett is ezért, amit a magyar ősemberkutatás lendületes megindulása bizonyított.
Ezért nevezi Lambrecht 1893. február 19-ét – a miskolci leletek első ismertetésének időpontját – a magyar barlangkutatás születésnapjának, 1906. november 14-ét – a Szeleta-barlangban megkezdett próbaásatások napját – pedig a barlangkutatás keresztelőjének. Ezt követte 1910. január 28-a amikor megalakult a Magyarhoni Földtani Társulat Barlangkutató Szakosztálya azzal a céllal, hogy a szépen gyűlő ősemberi kőszerszámok után az ősember csontmaradványait is mielőbb feltárják. Erre minden reményük megvolt, hiszen 1909-ben a répáshutai Balla-barlangban már megtalálták egy aurignaci-kori gyermek koponyáját.
Herman Ottó zsenialitásának köszönhetjük a magyar ősemberkutatás megkezdését. Soha el nem évülő érdeme, hogy ilyen irányú iskolázatlansága ellenére a kezébe került kőeszközök paleolit jellegét azonnal felismerte, és a figyelmet egy addig teljesen elhanyagolt kutatási területre irányította. Megfigyelőképességével társult intuícióinak köszönhetjük, hogy ezek a kutatások először éppen a Bükk hegységben kezdődtek, és hamarosan eredményt is hoztak. Elképzelhető, mennyire visszavetette volna az ősemberkutatást egy eredménytelen irányban megkezdett ásatássorozat. Ő szabta meg a kutatás célját is, mely szerinte „nem egyoldalú mesterséges és mesterkélt alaprendszerek alkotása, hanem az ősember fejlődésének és összes életviszonyainak megállapítása a természet alakulatainak mentében. A kutató vessen számot az ősember összes szükségleteinek lényegével, és vegye számba azt is, amit ezek mondanak neki.” Az ő elgondolása alapján sikerült a magyar barlangkutatóknak és régészeknek az ősemberleletek. feltárása terén olyan sikereket elérniök, amelyeket tőlük a nyugat-európai eredmények alapján a külföld kutatói elvártak.
Az ősember magyarországi létezésére vonatkozó feltevését fényesen igazolta azután a Cserépfalu melletti Subalyuk-barlangban 1932-ben feltárt neandervölgyi típusú ősemberlelet is, valamint az 1965-ben Vértesszőlősön felszínre került előember nyakszirtcsontja és fogai. Úgy tűnik, az utódok megfogadták Herman jótanácsát: „Az ifjú erőteljes nemzedék lépjen a rogyó vének helyére, s a palaeolith kutatásnál használják fel Miskolc és a borsodi Bükk hegység tanulságait. Induljanak a fiatalok, s ha valaki: én kívánok nekik teljes sikert. Amidőn a sikerért küzdenek, gondoljanak a magyar tudományosság s benne édes magyar hazánk kulturális érdekére, jövendőjére, mert mindnyájunknak, akik magyarok vagyunk, elsősorban ezt kell szolgálnunk!”
A magyar biológia történetében egyedüli tudós volt Herman Ottó, aki számos más tudományágban is maradandót alkotott. Elsősorban a kiváló ornitológust és néprajzkutatót tiszteljük benne, de az ősemberkutatás terén végzett munkásságával a magyar antropológia történetébe is örökre beírta a nevét. Szorgalma, tudása és akaratereje, a tudományos igazságok felderítése érdekében tanúsított fanatizmusa például szolgálhat minden kutató számára.
FARKAS GYULA
