Keve András: HERMAN OTTÓ TERMÉSZETTUDOMÁNYOS PÁLYAFUTÁSA

Teljes szövegű keresés

Keve András: HERMAN OTTÓ TERMÉSZETTUDOMÁNYOS PÁLYAFUTÁSA
Herman Ottó édesatyja, Hermann Károly nemcsak orvos, de lelkes természetjáró és kutató is volt. Barátjának, Petényi János Salamonnak madártani adatokat szolgáltatott, aki hálából Ch. L. Brehm Die Naturgeschichte aller europäischen Vögel című munkájával ajándékozta meg. Később ez a könyv töltött be jelentős szerepet fia pályafutásában.
Az események különös játéka, hogy 1835-ben, épp Herman Ottó születése után alig másfél hónappal érkezett Pestre az Európahírű madártudós, J. Fr. Naumann. Naumann házigazdája, Petényi János Salamon, a magyar ornitológia első jeles személyisége, éppen ebben az időben akart szakítani a hagyományos leíró jellegű madártani kutatásokkal, és egy nagy madárökológia megírását forgatja fejében. Most, hogy személyesen találkozott Naumann-nal, végleges elhatározásra jutott. A német tudományban ekkor zajlott a nagy forradalom: ki a múzeumokból és a laboratóriumokból a szabad természetbe! A madarakat nem holt példányok, preparátumok alapján kell vizsgálni, hanem természetes környezetükben. E harc két vezéregyénisége Naumann és az idősebb Brehm. Kétségtelen, hogy közülök Naumann gyakorolt nagyobb hatást az utókorra. Ez a Naumann látogatta meg ismeretei bővítése céljából Magyarországot. 1835. évi utazása és Petényivel való közvetlen ismeretsége – saját bevallása szerint – további munkái megírására ösztönzőleg hatott. De éreztette hatását a magyar ornitológiára is. Petényi és Naumann csaknem kilenc hetet töltöttek együtt. Bejárták Pest távolabbi környékét, együtt utaztak a Bánságba, s a hosszú eszmecserék nem maradtak hatástalanok.
Ha Petényi munkája még életében jelenik meg, és egy világnyelven is, a legnagyobb nemzetközi elismerésre számíthat, hiszen a nyugati munkákat olyan fajok életmódjának leírásával egészíthette . volna ki, melyekhez az utóbbi munkák szerzői nem férhettek hozzá. A magyar nyelvű kiadás pedig a helyes irányba terelhette volna a hazai érdeklődést. De nem így történt.
Petényi hatására Stetter megírja Erdély madarai című művét 1845-ben Herrmann Károly pedig az ő szellemében oktatja fiát, aki együtt járja a természetet atyjával Breznóbánya festői vidékén, majd a vadregényes Bükkben. „A gyönyörű vidék és természet közvetlen környezetében ébredt öntudatra, minek hatása kitörölhetetlen nyomokat rótt lelkében” – írja róla egy helyen Chernel István.
Természettudományos pályafutásának a Bükk után következő állomása Bécs. 1854-től 1857-ig tartó bécsi tartózkodása szabad idejében az udvari „Naturalienkanitet”-et látogatja rendszeresen, s ott jegyzeteket és vázlatokat készít. Így lesz figyelmes rá Karl Brunner von Wattenwyll, az akkor már neves, bár amatőr ortopterológus. Brunner oktatja Hermant és munkáit is vele illusztráltatja. Hatása Herman első publikációin ugyancsak meglátszik, több írásában mesterének is vallja Brunnert.
Elkeseredett, amikor bécsi tartózkodását kényszerű katonai szolgálat szakította meg. De a természetet kutató, ekkor már határozottan zoológiai érdeklődésű katonát kárpótolta Dalmácia különleges állatvilága, sajátos szépségű tája, amint ezt be is vallja: Fiumében a tengerpartra érve … néztem a sirály lenge röptét, amellyel a hullám szinét követte. Gyermekéveim legszebb álma – sok szép tengeri csiga! – beteljesedett.”
Raguzában szabad idejében hódolhatott természetbúvár szenvedélyének, gyűjthette a csigákat, kagylókat, rovarokat … Egy helyen így ír erről: „Ez volt első ismeretségem a tengerrel. Megszerettem, híve maradtam, bármily messzire dobott is a sors – a szárazra.” Ez a magyarázata annak, hogy amikor legkedvesebb tanítványa, Csörgey Titusz súlyos betegen tért vissza 1901-ben a katonai szolgálatból, kieszközölte, hogy a felettes hatóság öt hónapra Spalatóba küldje az Adria-parti madárvonulás tanulmányozására – ami egyúttal tanítványának az üdülést és a teljes felépülés lehetőségét is meghozta.
A keserves évek utolsó stációja Kőszeg, 1863-ban. Itt végre olyan emberrel találkozik, aki tudja méltányolni állattani ismereteit. Chernel Kálmán ő, a haladó gondolkodású, végtelen szerény földbirtokos. Hermannak Bécsben azt ajánlják, társuljon két vállalkozóval és alakítsanak „közkereseti társasági szövetséget” „fényírdai műtelep” felállítására. A vállalkozás nemsokára csődöt mondott, de a körülötte folyó per még évekig gyűrűzött a kőszegi bíróságon. Herman itt úgy meggyűlölte a fényképezést, hogy későbbi folyóiratában alig engedett fényképet közzétenni, még a Naumann centenáriumra szánt koszorút is inkább megrajzoltatta Vezényi Elemérrel.
Bejáratos lett a kőszegi Chernel-kúriára, ahol sokat tanult az idős Cherneltől, számára tömte ki a környéken ritkaságszámba menő ugartyúkot. Chernel hívta fel figyelmét arra, hogy Brassai Sámuel pályázatot hirdetett a kolozsvári múzeumhoz preparátori állásra. Javasolja, hogy kérvénye mellékleteként egy fehér pacsirta preparátumát küldje be. Nemcsak tanácsokkal látja el, hanem miután – tekintélyes természetbarát és közéleti személyiség – ajánlólevelével hathatós támogatást is nyújtott az állás elnyeréséhez. Ezzel elindította tudományos pályáját.
A kolozsvári állás szerény, de Herman, a nagytudású polihisztor, Brassai Sámuel mellé került. Nála jobb és hajlamaihoz illőbb mestert nem is kaphatott volna. 1864–1871 közt az Erdélyi Múzeumban dolgozott, és szépen haladt előre.
A kolozsvári évek ismertté -tették nevét szakmai körökben. 1866-ban jelenik meg első tanulmánya a kabasólyomról, ír már a pókokról, s több entomológiai és botanikai tárgyú dolgozata is napvilágot lát. A Magyar Tudományos Akadémia közleményeiben jelenik meg talán legjelentősebb madártani dolgozata a kékcsőrű récéről 1875-ben. Kutatásainak legfontosabb színtere ezidőben a Mezőség.
Brassai munkatársait fiaiként kezeli, neveli, oktatja. „Brassai bácsi szerette korholni az ifjabbakat, leszidta keményen különösen azt, aki beszéde közben a magyar nyelv szabálya, szelleme ellen vétett” – írja Lambrecht. Ekkoriban Herman már nemcsak madarakkal, pókokkal, rovarokkal, növényekkel foglalkozott, hanem 1868-ban a pesterei Igric-barlangban a barlangi medve után ásatott; s tanulmányozta a mezőzáhi jeges halászatot is.
Kolozsvárott Brassai mellett ott voltak a segítőkész barátok, köztük nem egy későbbi nagynevű egyetemi tanár, mint pl. idősb Entz Géza, Török Aurél. Mikó Imre ágya körül és Sámi László tanár lakásán két értelmiségi kör alakult ki. Herman mindkettőnek tagja volt. Az itteni vitákon finomult tudása is. Előkerül atyja öröksége, az idős Brehm munkája, melynek szelleme sugározza be további állattani munkásságát és adja Hermannak a merészséget, hogy szembehelyezkedjék kora hazai tudományos felfogásával. A kolozsvári múzeumban eltöltött évek valóban a tanulás esztendei.
Herman kezében rohamosan fejlődik és korszerűsödik a múzeum gyűjteménye.
Nemcsak tanul, hanem tanít is: a tudomány terjesztését mindig egyenrangúnak tartotta a tudomány művelésével. 1868-ban heti két órában „taxidermiát” oktatott, s ennek során több jónevű zoológust nevelt.
A kolozsvári években szorosabb kapcsolatot teremtett már a külfölddel is. Az osztrák ornitológusok vezető egyéniségétől; Victor Tschusi von Schmidhoffentől sok hasznos útmutatást kapott, kölcsönösen kicserélték véleményeiket tudományos kérdésekről. Jelentős pl. 1872-ben folytatott levelezésük a fenyőszajkó (latinul: Nucifraga caryocatactes) tojásaival kapcsolatos vita témakörében. Ezekben a levelekben jelezte Herman, hogy a jövőben mikroszkópon is vizsgálja a madártojások struktúráját, mit sem tudva arról, hogy külföldön éppen ebbe az irányba terelődnek a zoológiai kutatások. Tschusi részére rajzokat is készített.
Rendkívül élénk nemzetközi levelezést igényel a Mezőségen gyűjtött gazdag anyag feldolgozása. – Herman Ottó maga vállalja a madarakat és a pókokat, Franuenfeldnek adta át a hártyásszárnyúakat, Roggenhofernek (Bécs) a legyeket, Dietrichnek (Zürich) a félszárnyúakat, Frivaldszky Jánosnak pedig az egyenesszárnyúakat. Ezzel a levelezéssel és munkamegosztással nemcsak magának, de a múzeumnak is öregbítette becsületét.
1872-ben felgyűlt egyéni problémái, sérelmei miatt elhagyja Kolozsvárt és a mezőségi Szászvesszősre gyalogol Bedőházy János barátjához. Bedőházy örömmel fogadja, noszogatja a pók-monográfia megírására. Herman segít vendéglátójának gazdaságában, előadásokat tart a megyei gazdakörben rovartani és madártani kérdésekről. Gyűjtő útjaira szívesen kíséri el házigazdája fia. Ezek során kerül első ízben sor madárgyomortartalmak vizsgálatára. Szászvesszősön jut kezébe Darwin munkája, melyet nagy gonddal tanulmányoz. A kegyelemkenyér azonban nem ízlik neki, egyre bizalmatlanabb, amit nagyothallása is fokoz, és ami későbbi pályafutásában is sok akadályt gördít munkája elé. Végül összekoccan vendéglátójával.
Szászvesszősi tartózkodása idején Bécsbe utazva meglátogatta Brunnert, hogy a pókokról és az egyenesszárnyúakról írandó könyvet megbeszéljék. Megállapodtak, hogy Herman megírja az egyenesszárnyúakról szóló munkáját, majd gyűjtőútra indul Kamerunba. A barátai által rendezett búcsúmatiné bevételéből 1873 februárjában ismét elindult Bécs felé.
Útközben megállt Pesten, hogy elbúcsúzzék kollégáitól. A hallottak alapján Frivaldszky János és Szily Kálmán, a Természettudományi Társulat első titkára, összeültek, hogy megtanácskozzák, miként lehetne Hermant itthon tartani. Mindketten tudtak a készülő pók-munkáról. Ennek megírása érdekében szavaztatták meg a Társulattal az anyag kiegészítéséhez és a munka megírásához szükséges költségeket. Szily jól tudta kit és miért tart vissza. Nem is csalódott, mert Herman a legnagyobb lelkesedéssel dolgozott munkáján, a Társulatban népszerűsítő előadásokat tartott, közlönyében pedig utolérhetetlen magyar nyelven írta a tudományterjesztő cikkeket. Amikor Szily 1899-ben elbúcsúzott a Társulat elnökségétől, és azt Hermannak adta át, kiemelte, hogy Herman szerezte a legtöbb érdemet a Társulat helyzetének megszilárdításában.
De térjünk vissza az események fonalához. Herman az erdélyi, a kőszegi és a bükki pókfaunát már jól ismerte, ezért az ország többi részét járta be, hogy monográfiájához a hiányzó, de szükséges anyagot összegyűjtse. Vendégszerető otthonra talált a bácskai Doroszlón. Itt írta teljes elvonultságban; de annál nagyobb elmélyedéssel a könyvet. Gyűjtött Doroszló környékén, utazgatott gyűjteni Orsovától és Báziástól a Hegyaljáig, a Tátráig és a Balatonig. Közben arra is akadt ideje, hogy tudományterjesztés céljából Doroszlón olvasóegyletet alakítson.
Három év telt el azóta, hogy a megbízást kapta, és 1876-ban megjelent a Magyarország pók faunája első kötete, 1878-ban a második, 1879-ben pedig a harmadik, magyar és német nyelven.
Magyarország területéről 318 pókfajt, s a függelékben még 27 kaszáspókot tárgyalt. Ebből a tudomány számára 34, az új faj.
A mű igazi és maradandó értéke abban rejlik, hogy a szerző eltér az addig szokásos faj-leírásoktól, és saját kutatásai alapján részletes ökológiai leírást is ad minden fajról. Mindenesetre merészségnek számított Naumann és az idősb Brehm elveit átültetni a rovartanba is. A munkát Herman saját finom rajzaival illusztrálta. Koch, híres arachneológus így írt megjelenése után a műről: „Az eddig írt archeológiai munkák egyikében sem tárgyaltatott a pókok életmódja oly behatóan, oly éles elmével, mint az ön művében, és emellett nem egy új, szerfelett fontos észleletet közölt olyat, amely közel huszonöt évi tanulmányaim közben még a magam figyelmét is kikerülte.”
A pók-munkát rövidesen követte a többi nagy jelentőségű munka. 1873-ban ütötte fel fejét Magyarországon a Phyloxera-veszedelem. A veszély leküzdésére a kormány bizottságot alakított, melynek Herman is tagja: Cikkeiben útmutatást ad, hogyan védjék meg a gazdák szőleiket a Phyloxera ellen, annak élettana alapján, és keményen ostorozza azokat a mechanikus meggondolásokat, melyek több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak.
A sikerek meghozták a biztos elhelyezkedést is, 1875. február 23-án kinevezték a Nemzeti Múzeum kutatójának, korabeli szóhasználattal „őrsegédének”. 1875–79 közt kezdte tanulmányozni szellemi előfutára, Petényi hátrahagyott iratait, rámutatott azok jelentőségére, több részletet közölt is belőlük. Foglalkozott az alkalmazott madártan jelentőségével, más, kisebb madártani tárgyú tanulmányai is megjelentek, főként rendellenességekről. Közölt egy-két pókászati tanulmányt. 1877-ben felvetette az állatvédelem gondolatát, s az egyesület létrehozásáért heves harcot vívott a későbbiekben is.
A kékcsőrű récéről írt, már említett tanulmánya legjelentősebb madártani munkája. Felfedezésével egy régóta eredménytelenül kutatott témára derített fényt. Az ornitológusok jól tudják, hogy ez a récefaj milyen rejtetten fészkel, és viszonylag nagy fészkére milyen nehéz rábukkanni. Herman írta le először fészkelését és fiókáit. A későbbi esztendőkben azután külföldi szakemberek közt került szóba a kérdés. Herman csodálkozva szólt közbe, hogy hiszen ezt ő már leírta. Kollégái nem ismerték tanulmányát. A munka magyar nyelven jelent meg, s a jelenlevők szemrehányást tettek a szerzőnek, miért nem közölte valamelyik világnyelven is. Bár Herman főként a német nyelvvel szemben, mindig küzdött a magyar tudományos nyelv egyenjogúságáért, most be kellett látnia, hogy a magyar kutatók eredményei csak akkor számíthatnak elismerésre, ha azok más nyelven beszélő kutatók számára is hozzáférhetőek. A Nemzeti Múzeumban kínálkozik erre lehetőség. Elgondolása, hogy létesítsenek folyóiratot a magyar természetbúvárok számára kettős célkitűzéssel: 1. hozzáférhetővé tenni világnyelven a magyar eredményeket; 2. a magyar tudományos nyelvet művelni. Így indult meg 1877-ben a „Természetrajzi Füzetek”, melyet évekig Herman szerkesztett, 1903-ban pedig ebből alakult a Múzeum „Annales”-e.
1878. X. 27-én Herman Ottót megválasztották Szeged képviselőjévé, ezért lemondott múzeumi állásáról. Az 1879–1890 közti években ontotta a napilapokban a politikai cikkeket, ugyanakkor a természettudományok fórumain 17 madártani, 25 egyéb zoológiai, 2 botanikai cikkel, 2 útirajz könyvvel és a halászati tárgyú dolgozattal jelentkezett. Közülük voltaképp egy-kettő nevezhető csak tudományos munkának. Zoológiai szempontból néhány tényt azonban feltétlenül figyelembe kell vennünk.
Az első, hogy elkezdett foglalkozni a halak kutatásával, mely tárgykör aztán a néprajzhoz vezette át.
A másik fontos mozzanat az 1888-as norvégiai utazása. Többször említettük, hogy kedvelt olvasmánya az idősb Brehm könyve. Az ifjabb Brehm számos utazásának élményét és az újabb tudományos eredményeket beledolgozva, népszerűbb formában új munkát írt, a híressé vált Tierlebent. A későbbi kiadású „brehmeknek” további átdolgozások miatt már kevés közük van a szerző eredeti munkájához, de megőrizték. annak szellemét, fogalommá váltak. Hasonló magyar nyelvű munkát kíván Herman is szerkeszteni, és ezért két nagyobb utazást tervez. Egyiket az elmaradt kameruni útja helyett a trópusokra, másikat északra. A két tervből csak az utóbbi valósul meg. A Természettudományi Társulat kiküldi őt a Magyar Tudományos Akadémia és a Budapesti Hírlap támogatásával Norvégiába, sőt Trefort kísérőnek Lendl Adolfot rendeli mellé. 1888. VI. 5-én indulnak el, eljutnak Tromsőig és Vardőig, VIII. 24-én érkeznek vissza Budapestre. Útjukról számos cikkben számolnak be. Ezekben a néprajz keveredik a madártani tapasztalatokkal. Ha nem is lett „Brehm” belőle, de 1893-ban megjelent Az Északi Madárhegyek tájáról című könyve.
Ennek a korszaknak jelentős mozzanata a már említett Phyloxera-polémia.
Szólni kell népszerűsítő tevékenységéről, mely széles körben ismertté tette nevét. Írásainak kitűnő stílusa mindenkit megragadott. Herman nemcsak tekintélyes külsejével, nemcsak félelmetesen kihegyezett tollával, heves vitakészségével, de népszerű munkáival is tiszteletet vívott ki.
Herman 1884-ben részt vesz az I. Nemzetközi Madártani Kongresszuson Bécsben. E kongresszus még csak kezdeményezés. Többet várt mindenki a második kongresszustól, melynek megtartási jogát Svájc kapja 1888-ra. Nézeteltérések miatt ez elmarad, de Herman közbenjárására szervezését elvállalja Magyarország 1891-re.
A kongresszus színvonalának emelésére elhatározták, hogy az összefoglaló referátumokra helyezik a súlyt. Ezek közé a referensek közé került Herman azzal a feladattal, hogy a madárvonulás-kutatásának állásáról beszámoljon. A kongresszus Herman agilitása folytán olyan sikerrel végződik, hogy még 1934-ben is a rendkívül kritikus Stresemann így nyilatkozik róla: „ …olyan kongresszus volt, amely a legváltozatosabb tudományos célkitűzések jegyében állott, és ezzel minden utána következő kongresszusnak mintaképül szolgált…”
A madárvonulás kutatása abban az időben még csak a tavaszi, esetleg őszi megfigyelési adatokon nyugodott. Egyre többször hangzott el, hogy ezek az adatok nem felelnek meg a valóságnak, mert nem a madarak érkezési dátumai, hanem a megfigyelők első tavaszi kirándulásának időpontjai. Herman be kívánta mutatni, hogy reális eredmények csak rendszeres megfigyelésből adódhatnak. Ezért megszervezte a „minta megfigyelő hálózatot”, melynek tagjai 1890. II. 1. és V. 15. közt állandóan egy ponton tartózkodnak, és kizárólag a vonulás megfigyelésével foglalkoznak. Tizenhat munkatársat nyert meg a munkára. Ő maga Tótszentpált választotta őrhelyének. A vizsgálaton résztvevőknek a fenti időszakra fizetéses szabadságot és a kutatás hivatalos elrendelését is kieszközölte a minisztertől.
A kongresszus résztvevői vaskos kötetben kapták meg a vizsgálat részletes eredményeit (1895-ben, magyar és német nyelven), melyet Herman foglalt össze, s ugyancsak ő szerkesztette a 238 oldalas kongresszusi beszámolót. Amikor megérkeztek a kongresszus külföldi és hazai résztvevői, azoknak máris prezentálta Petényiről írott könyvét magyar és német nyelven, valamint Frivaldszky elkészítette a Múzeum hazai gyűjteményének katalógusát (latin nyelven), Lovassy pedig a tojásgyűjteményekét.
A kongresszus sikerének messzemenő következményei lettek. Együtt volt az ornitológus munkaközösség, most már Herman a szervezet állandósítására tett javaslatot. Az 1893, május 20-án kelt rendelet megbízta, hogy terjessze elő részletes javaslatát a Magyar Ornitológiai Központ (MOK) felállítására. Herman 1893. június 17-én nyújtotta be tervezetét, melyet június 29-én kiegészített. A tervezetet jóváhagyták, és december 4-én már megindíthatta a munkát. A szervezet elhelyezést a Nemzeti Múzeum Múzeum körúti épületének két földszinti szobájában nyert. Feladata a szakemberek és amatőrök által végzett madárvonulási megfigyelések begyűjtése és értékelése volt.
1894-ben Herman Ottó megindította az Aquila c. folyóiratot, melynek már első kötetéből kiviláglik, hogy a MOK nem pusztán vonulási adatok közlésével kíván foglalkozni.
1893–1900 közt a MOK anyaga, de főleg könyvtára egyre gyarapodott, hiszen Herman folyóiratát elsősorban külföldi folyóiratcsere céljaira használta. A fejlődést elősegítette az is, hogy Herman a külföldi madártani egyesületek példájára háromféle oklevelet adott ki, a „rendes megfigyelő”, a „levelező tag” és a „tiszteletbeli tag” diplomáját.
A gyors fejlődés azonban visszahatást is váltott ki. Frivaldszky helyén a madártani osztály élén akkor már az igen képzett, nagy műveltségű dr. Madarász Gyula állt. A két kiváló tudós homlokegyenest ellentéte volt egymásnak. A köztük levő nézeteltérésben nagy szerepet játszott az iskolai végzettségbeli különbség. Madarászt elsősorban a múzeumi anyag, míg Hermant a szabadban élű madár érdekelte; közrejátszódhatott az is, hogy Madarásznak keserű emléke, hogy az általa megindított „Zeitschrift für die gesammte Ornithologie” csak négy évfolyamot ért meg (1884–1887), ezzel szemben látta, mennyire prosperál Herman Aquilája. Madarász nevéhez fűződik, hogy a Nemzeti Múzeum madárgyűjteményét világviszonylatban a hetedik helyre fejleszette fel. Tudományos szempontból mindenképpen egyenlő erők birkóztak a vezető szerepért, két dudás pedig nem fért meg egy csárdában.
Ez idő tájt Herman Ottó előtt új perspektívák nyílottak. A századfordulón Darányi Ignác a mezőgazdaság fejlesztése érdekében tudományos intézeteket létesített a problémák alapos kutatására.
Darányi jól ismerte Hermant és képességeit. Istvánffy mellett elsősorban Hermant hallgatta meg. Ebben az időben már javában folytak a nemzetközi madárvédelmi egyezmény előkészületei, Darányi – akarva, nem akarva – kénytelen volt madártani kérdésekkel is foglalkozni. Herman tehát nyitott kapukat döngetett, amikor a MOK-ot felajánlotta a Földművelésügyi Minisztériumnak. A múzeumi szobák amúgy is szűkek lettek, az ellentétek közte és Madarász közt növekedtek. A nyomasztó helyzetből úgy találták meg a kiutat, hogy a földművelésügyi miniszter 1901. január 1-én átvette a MOK-ot. Működési helyének a József körút 65. számú épületet jelölte; munkakörének pedig az eddigi feladat mellett a madarak gazdasági szerepének „pozitív alapon” való kutatását. Herman 1907-ben elkészítette magyar, német és angol nyelven a madárvédelmi egyezmények történetét.
Madarásszal még inkább elmérgesedett a viszonya, amikor volt pártfogója fiával, egyik kedves tanítványával, majd későbbi utódával, Chernel Istvánnal megíratta Magyarország madarai különös tekintettel gazdasági jelentőségükre címmel azt a nagy madártani, főként ökológiai munkát, melyre maga is régen kész ült. A munka 1899-ben jelent meg, egyidőben Madarász hasonló művének első füzetével. A támadások kölcsönösek, pedig szellemükben a két mű teljesen más és kiegészíti egymást. Még jobban elmérgesíti a helyzetet, hogy Herman 1899-ben megbírálja Madarász ceyloni kutatását.
Függetlenné vált intézetében Herman egyre több megfelelő munkatársat nyer. 1895-ben lép szolgálatba Csörgey (Uhlig) Titusz, aki legkedvesebb embere. Szolgálatkész, hasonló gondolkodású, jól rajzol és fest, ami igen fontos tulajdonság Herman előtt. Hogy a törzsgárdából csak néhányat említsünk: 1898-ban hívja magához Schenk Jakabot, hogy matematikai módszerekkel értékelje ki a vonulási adatokat; régi erdélyi barátja, Pungur Gyula is melléje kerül 1896-ban, akire viszont a népies madárnevek gyűjtését bízza; de gyakornokoskodnak intézetében még Szalay Elemér anatómus, Soós Lajos és mások.
Maga Herman ez időben inkább szervezési gondokkal van elfoglalva. 1891–1914 közt megjelent zoológiai munkái már csak vitairatok, még egyik könyve is, mely Recensio critica automatica of the Doctrine of Bírd Migration címem jelent meg 1905-ben, ilyen jellegű. Méhely „a magyar tudományosság élő lelkiismeretének” nevezi Hermant. Megemlíthetjük a tarvarjú-kérdésben írott számos cikkét, melyeket Rotschild munkájától indíttatva írt a Geronticus egykori magyarországi előfordulása lehetőségéről, de ezek kissé erőltetett írások.
A népszerűsítő munkával is fel-felhagy, majd ismét megszólal az igazi Herman Ottó, amikor gyönyörű magyarsággal megírja és megjelenteti legkiválóbb népszerűsítő könyvét:. A madarak hasznáról és káráról címmel. A munka annyira kelendő, hogy 1914-ig négy magyar, egy német és egy angol nyelvű kiadást ér meg. Időállóságát mutatja, hogy 1960-ban újra kiadták, és ez a kiadás is rövid időn belül elfogyott. A magyar természettudományi népszerűsítő irodalomban azóta sem írtak ilyen könyvet. A munkát részben Csörgey, részben pedig Vezényi illusztrálta.
Csörgeyre bízta Herman volt mestere, Petényi hagyatékának feldolgozását; a dalmáciai megbízatást már ismertettem, de volt más megbízása is számára. Mezőgazdasági intézmény lett a MOK, tehát több ilyen irányú munkásságot követeltek tőle. Ezért 1903-ban elküldte Csörgeyt a thüringiai Seebachba a gyakorlati madárvédelem atyjához, Berlepschhez, hogy módszereit tanulmányozza és idehaza hasznosítsa. Csörgey lett így a gyakorlati madárvédelem mestere Magyarországon, Herman elgondolása alapján.
A művészeket is pártfogolja, lelkesíti Herman. Csörgeyn kívül Herman munkákat ad és irányítja Koszkolt, Nécseyt, Háryt és nem utolsósorban ennek a nemzedéknek legfiatalabb tagját, Vezényit.
Herman most már mint egy önálló intézet vezetője keveset foglalkozik a zoológiával, inkább a néprajz, az antropológia, az ősrégészet köti le figyelmét. A zoológiában tehát elsősorban irányító szerepét kell vizsgálnunk. Már fiatal korában kifejtette: „Az ornithológia főfeladatainak egyike az, hogy jegyezze meg a hasznos és kártékony madarakat, mert ha ezt nem teszi, puszta időtöltéssé alacsonyul.” Ezt az elvet következetesen vitte keresztül mind a madártáplálkozási vizsgálatok szorgalmazásával, mind a gyakorlati madárvédelem bevezetésével. Első évi tiszteletdíját felajánlotta intézetének, hogy az akkor éppen kapható, ritkaságszámba menő nagy Dresser-munkát megvásárolhassák. Ő maga nagyobb lélegzetű zoológiai munkába nem merült bele, de témaválasztásai találóak voltak, és még nagyszerűbb éleslátása, mellyel egy-egy téma kidolgozására embereit megválogatta. Szívesen fogadott újszerű témákat, melyeket a „fiatalok”, ahogyan ő mondta: „fiai” felvetettek. Így történt, hogy Scherik az akkor még nagyon is vitatott madárgyűrűzést javasolta a magyar vonulási kutatás eredményesebbé tételére, hogy Lambrecht a madarak őslénytanára vetette rá magát, Greschik pedig a madarak szövettanára.
De nemcsak intézetének tudományos nívóját igyekezett fejleszteni, ugyanezt tette évkönyvével is, melyben szívesen közölte külföldi kutatók új eredményeit.
Így örömmel fogadta Kleinschmidt jelentkezését, aki a rendszertant biológiai alapokra kívánta fektetni.
Animálta a trópusok és távoli vidékek kutatását is. Biró Lajos az ő, Fenichel Sámuel halálakor tartott gyászbeszédén lelkesült fel, és töltött éveket Új-Guineában; Almásy Györgyben egyik utódát kereste, azonban nem tudta magához kötni, de közép-ázsiai kutatásaihoz ösztönzést adott; sok tanáccsal látta el az Afrikába induló Kittenberger Kálmánt is, amikor az nála jelentkezett.
A szűk látókör messze állott Hermantól. Szívesen fogadta, ha valaki intézetében más témával is foglalkozott. Így született meg a Madártani Intézetben (a MOK későbbi neve) Pungur tücsökmonográfiája, vagy Lambrecht disszertációja a magyar malomról.
Csörgey esetében már láttuk, hogyan gondoskodott Herman „fiairól”. Az egészségi állapotával küszködő Schenknek is kerített vidéken, Sajókazán nevelői állást, hogy ezzel jövedelmét is gyarapítsa. A rendes évi jutalmon kívül nevezetesek voltak Herman szilveszteri „kapkodtatásai”, amikor a terem végébe állította a fiatalokat, a maradék intézeti pénzt az asztalra öntette, majd háromra ki-ki annyit „kapkodott” abból, amennyi ügyességéből tellett.
De Herman olykor esendő ember is volt. Közvetlen tanítványai, – tudjuk – sokat panaszkodtak erőszakossága miatt. Fiatal külső munkatársát, Warga Kálmánt azért tiltotta ki intézetéből, mert egyik népszerű cikkében megcsipkedte őt, hogyha a hím őszapó elnevezést használja, miért nem „őszanyó” a tojó? Lambrechtet megbízta, hogy egy külföldi kutató kérésére állítson össze irodalmat. Lambrecht eleget tett a megbízásnak, és rövidesen saját neve alatt megküldte a kívánt anyagot. Amikor Herman ezt megtudta, Lambrechtnek sírva kellett könyörögnie, hogy el ne bocsássa. Ennek ellenére senkiben sem kevesbedett a Herman iránti tisztelet és hűség, sőt Lambrechtben megtalálta élete leghívebb krónikását is.
Lamrecht – 1920-ban kiadott könyve előszavában – így jellemzi Hermant: „Herman Ottó nemcsak szóbeli, de írásbeli megnyilatkozásaiban is mindenkor szubjektív volt. Ez a lírai szubjektivizmus a tudósban ritka, talán nem is mindig helyénvaló, de Herman Ottó lényegéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik … Egyéniségében a legparadoxabb ellentétek találkoznak, és minden élességük ellenére is harmonikus egységgé olvadnak össze…” Valóban ez volt Herman Ottó, és a mérleg serpenyőjét nem a pillanatnyi sikerek vagy kudarcok billentik meg, hanem gondolatainak, munkáinak időállósága. Hermannak a biológiára gyakorolt hatása felmérhetetlen. Nézzünk csak körül alkotásai közt: intézete áll, ugyancsak áll a tihanyi Biológiai Kutatóintézet, melynek gondolatát ő vetette fel először; működik Zágrábban a Horvát Madártani Intézet, mely Herman hathatós pártfogásával valósulhatott csak meg. Ma is megjelennek az általa indított folyóiratok, az Annales és az Aquila. Szakmunkái ma is jól használható adattárak. Azokra a munkákra, melyeket maga csak tervezni, de megírni nem tudott, talált szerzőket, akik maradandóan megvalósították. A beható irodalmi tanulmányoktól idegenkedett, de a madártan pulzusán tartotta a kezét, és intézetét is úgy szervezte meg, hogy az mindig korszerű témákkal tudjon foglalkozni; végül népszerű könyveit még ma is mindenki szívesen olvassa.
KEVE ANDRÁS

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages