Az I. világháború utáni forradalmak: professzori kinevezés
Az I. világháború utáni forradalmak: professzori kinevezés
A német típusú egyetemi rendszerben a fiatal magántanárok többsége számára egy életre vágyálom maradt csupán a professzori kinevezés, amely egyébként azonosan egyenlő volt a beérkezett tudós státusával. Hevesy György, ambiciózus társai tömegéhez hasonlóan, mindenesetre erre törekedett. Nyilván ebből a szempontból is fontos lehetett, hogy a hazai szakkörök nagyon is számon tartották, még külföldi tartózkodása idején is.
Neve 1909-től rendszeresen felbukkant a sajtóban, legtöbbször a Vegyészeti Lapokban. Ekkor jelent meg a recenzió doktori értekezéséről, egy évvel később cikke a fémek betegségéről, majd újabb recenzió a rubídium előállításával foglalkozó tanulmányáról. 1910-ben hírül adták, hogy hazajött szabadságra, a következő évben beszámoltak külföldi sikereiről, és hogy angliai munkája után itthon kíván letelepedni. 1912-ben már csak arról, hogy hosszabb tartózkodásra tér haza Manchesterből. 1913-ban, amikor itthon tevékenykedett, hírt adtak habilitációjáról, az Akadémián bemutatott dolgozatairól, egyre sűrűsödtek a róla szóló rövidebb-hosszabb tudósítások, tanúsítva meglepően nagy aktivitását. Harmadmagával ő képviselte a magyarokat a német orvosok és természetvizsgálók bécsi vándorgyűlésén. Úgy tűnt tehát, komoly perspektíva előtt áll Magyarországon, érdemes várnia, hátha hamarosan álláshoz jut.
Laboratóriumát, mint láttuk, a Buchböck Gusztáv professzor vezetése alatt álló III. sz. kémiai intézetben alakították ki, ahonnan cikkeit datálta, és ahol tanítványai is akadtak, ha nem is nagy számban. Közben persze állandóan utazott, és a legkülönbözőbb európai intézetekben kísérletezett, mintha egyszerre több helyen is tudna tartózkodni. Ebben az időben még sejteni sem lehetett, végül is hol állapodik majd meg, megállapodik-e egyáltalán. Nem fogadott el például egy egészen kitüntető, ha nem is professzori állásajánlatot Berlinben, amelyet maga Walter Nernst, a fizikai kémia akkori pápája tett neki.
A kitűnő fizikokémikus Buchböck Gusztáv, aki egyszerre volt főnöke és barátja, igen tiszteletre méltóan igyekezett befolyását latba vetni a potenciális vetélytárs itthon tartására. Ehhez azonban új tanszéket szándékoztak volna létesíteni: a fizikai kémiait. Tanszékek alapításához azonban akkoriban is igen sok feltételnek kellett teljesülnie.
A feltételek között a politikai zűrzavar mindenesetre aligha lehetett volna nagyobb. Előbb ott volt a háború. Az sem biztos, hogy a Monarchia összeomlása kedvez-e az ilyesminek. Akárhogy is, Hevesy számára a forradalmak időszaka hozta a célba érkezést. 1918 novemberében kapta meg előléptetését rendkívüli tanárrá. December 19-én Buchböck a kar tanácsülésén előadta a javaslattevő bizottság támogató állásfoglalását, melyet a tanács 29:5 arányban, egy tartózkodással fogadott el, és 1919. január 13-án terjesztett fel a minisztériumhoz.
Rendes tanári kinevezését már a Tanácsköztársaságtól kapta 1919. május 3-án, és még ugyanezen a héten delegálták a bölcsészkari bizottságba (az akkori irányító testületbe), Babits Mihály, Beke Manó, Fejér Lipót, Winkler Lajos és mások társaságában. Ezzel tehát életében először csakugyan professzor lett, sőt mindjárt az egyetem vezető polgára.
Csakhogy kinevezésekor a „fizikai kémia rendes tanára” címet kapta, egy olyan időszakban, amikor nem is létezett ilyen tanszék. Ezért aztán valójában a II. sz. fizikai intézetben dolgozott igazgatóhelyettesi címmel, ténylegesen igazgatóként, 1919. január 1-től kezdve, mivel ennek vezetőjét, Klupathy Jenőt ebben az időben támadta meg hosszan tartó betegsége, és nem találtak számára megfelelő utódot. Tekintve, hogy a fizikai kémiai tanszéket valahogy csak nem tudták létrehozni, maga Eötvös Loránd kérte meg Hevesyt, vállalja el ideiglenesen az intézet vezetését, vele a kísérleti fizika oktatását. Niels Bohrnak március 2-án így számolt be Hevesy az ügyről: „Néhány héttel ezelőtt kineveztek a fizikai laboratóriumok vezetőjének. Ez természetesen sok munkát jelent. Kísérleti fizikát kell előadnom, és így tovább.”
Annyira türelmesnek mutatkozott, hogy az 1919-20-as tanévre újra vállalta a feladatot, ezúttal Kármán Tódor népbiztos-helyettes megbízására. Nem akármilyen tanszéket vezetett. Munkatársai között szerepelt Selényi Pál, az Egyesült Izzó későbbi kutatója, még későbbi Kossuth-díjas akadémikus és egy Hevesyvel azonos nagyságrendű, elsőrangú fiatal tudós, Polányi Mihály is, aki később Berlinben, majd Manchesterben lett a fizikai kémia professzora, később világhírű filozófus.
Hevesy nem csupán elfogadta helyzetét, hanem komolyan is vette. Talán igazi jövőt láthatott benne. Részt vett a kari bizottság ülésein, és a jegyzőkönyvek tanúsága szerint rendszeresen hozzá is szólt például a létesítendő fizikai kémiai intézet ügyéhez és az apró folyó ügyekhez is.
Mindez persze a Tanácsköztársaság napról napra változó körülményei között zajlott. Április 8-án meghalt Eötvös Loránd, aki az I. sz. fizikai intézetet, más néven a Kísérleti Fizikai Intézetet vezette. Utódlására május 13-án javaslatot tett a kari bizottság: kérték a népbiztosságot, hogy Kármán Tódort, a már külföldi (aacheni) katedrával rendelkező, briliáns tudóst hívják meg, aki ebben az időben a közoktatási népbiztosság VI. csoportjában vezetőhelyettesként működött mint a természettudományos és műszaki oktatás, illetve kutatás legfőbb irányítója. Remélték, hogy Kármán – mint a kari tanács jegyzőkönyve fogalmazott – „nagy tisztességnek fogja tekinteni, ha Eötvös Loránd, legnagyobb természettudósunk örökét elfoglalhatja”.
Csakhogy ez az örökség távolról sem volt tehermentes. Hevesy május 22-i kari bizottsági hozzászólása szerint az I. sz. fizikai intézetet „Eötvös az ő speciális vizsgálataihoz szükséges eszközökkel látta csupán el, és ezek is idegen [a geofizikai] intézet tulajdonába tartoznak”. A bizottság felterjesztése szerint „konstatálnunk kell, hogy az intézet – a geofizikai felszerelések átvitele után – tulajdonképpen a szó szoros értelmében – üres. A könyvtáron, az előadásokhoz szükséges primitív szemléltető eszközökön és pár muzeális értékű emléken kívül semmi, ami egy kutató fizikusnak szükséges.” Meglepően sivár leltár az éppen elhunyt legnagyobb magyar fizikus tanszékéről. A kar alapvető érdeke lehetett elvben, hogy az I. sz. fizikai intézetet korszerűen szerelje fel.
Hevesy komolyan neki is látott az idegőrlő feladatnak. Május 22-én javasolta a karnak, hogy az intézet számára kérjenek 50 ezer koronát bizonyos, másutt lefoglalt eszközök, anyagok kifizetésére. Június 17-én újra ugyanekkora összeget kért, mivel az előző már elfogyott, és az újabb lefoglalások után lehetővé vált, hogy további műszereket és anyagokat szerezzenek be mind az L, mind a II. sz. fizikai, valamint a létesítendő fizikai kémiai intézet számára. Ugyanezen hónap 25-én (ezúttal közvetlenül a népbiztosságnak szóló beadványban) ismét pénzt kért, most a mechanikai műhely felszerelésére, mely közösen szolgálná a fizikai, a fizikai kémiai, a lélektani és a csillagászati intézetet. És a népbiztosság, rendszerint Kármán láttamozásával, sorra teljesítette kéréseit.
Nem vitás tehát, hogy Hevesy jelentékeny aktivitást mutatott. Professzorként és intézeti igazgatóként túl akart lépni az Eötvös-féle hagyományon, legalább valamelyest korszerűbb irányban. Persze a politika zajától messze távol tartotta magát. Hevesy semmilyen pártba, semmilyen politikai motivációjú egyetemen kívüli vagy belüli ügybe nem keveredett.
Tökéletesen idegen lett volna tőle az is, ha külföldi kapcsolatait, kozmopolita életmódját, nem utolsósorban a határon túli tudományos munkásságát egyszeriben feladta volna csupán, mert kinevezték professzornak. Amint adminisztratíve lehetővé vált, felkerekedett. Július 27-én végre írásban jelenthette, hogy megkezdi hathetes külföldi utazását. Ennek során Dániába is ellátogatott, Bohrhoz, és – mint a Nobel-díjas Cockcroft által publikált, ám maga Hevesy által írt beszámolóból egyértelműen kiderül – megállapodtak, hogy Hevesy a következő évben megnyíló Bohr-intézetben folytatja majd pályafutását.
Utazásával kapcsolatban két momentumot kell tekintetbe vennünk. Az egyik a kényes július 27-i dátum, amelyet csak néhány nap választ el a Tanácsköztársaság leverésétől. Azt is gondolhatnánk, hogy Hevesy a süllyedő hajóról menekült az utolsó pillanatban. Nem találtam adatokat, melyek kétséget kizáróan bizonyítanák, hogy már korábban is el szándékozott utazni, és így felmenthető lenne a menekülés gyanúja alól. (Valószínűleg azonban csak az iratok vesztek el.) A másik momentum viszont cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a menekülési szándékára vonatkozó gyanú alaptalan: az, hogy hazajött. Hazajött és szembenézett a következményekkel.
Másfelől nem tudhatta persze, hogy a Tanácsköztársaság leverését követően éppen az egyetemen tekintik legsürgősebbnek a nagytakarítást. Holott az új kormányzat már szeptemberben hatálytalanította a Tanácsköztársaság alatti kinevezéseket. A Károlyi-féle polgári demokrácia döntéseit is csak gondos, távolról sem jóindulatú felülvizsgálat után hagyták jóvá, és akkor is csak bizonyos esetekben. Hevesy nyilván érezte, hogy az övé nem tartozik ezek közé. Az események elébe vágva, október 16-án önként lemondott. „Tudomásomra jutott – írta a dékánhoz címzett lemondó levelében –, hogy különböző hírek vannak forgalomban, melyeknek tárgya a Tanácsköztársaság idején való magatartásom. E körülmény arra késztetett, hogy arra kérjem Méltóságodat, kegyeskedjék oda hatni, hogy ebbeli megvizsgálása mentül előbb megtörténjék.” Kérése teljesült. Az eljárást egy hét múlva megindították.
