Az ügy szereplői
Az ügy szereplői
Mielőtt bemutatnám a még ma is kínos érzéseket keltő tárgyalás még kínosabb dokumentumait, néhány szót a szereplőkről és az üggyel kapcsolatos néhány alapvető tényről.
Mindenekelőtt történetünk hátteréből passzív, mégis jelentős szereplőként fel-felbukkan egy másik, Hevesyével azonos formátumú világhírű emigráns tudós neve: Kármán Tódoré. Kármán a proletárdiktatúra idején, távolról sem a forradalom lelkes híveként, megmaradt még a Károlyi-kormánytól kapott magas művelődéspolitikai beosztásában és nagyon fontos, egyértelműen hasznos, jó szándékú befolyást gyakorolt a Tanácsköztársaság műszaki- és természettudományos intézkedéseire. Ebben az időben már a hidrodinamika és az aerodinamika nemzetközileg ismert és elismert tudósának számított, az aacheni műszaki egyetemen professzori állást töltött be, amelyet csupán a háború miatt hagyott el ideiglenesen. Hevesyhez hasonlóan be kellett vonulnia, és itt ragadt. Legfeljebb botcsinálta művelődéspolitikusnak tekinthetjük. Igazában édesapja, a korszakos jelentőségű pedagógus-filozófus, Kármán Mór eszméit gondolta a gyakorlatban kipróbálni, a pártokhoz persze semmi köze nem volt. A Tanácsköztársaság leverése után nyomban visszatért németországi tanszékére és csak a harmincas években, a nácizmus miatt hagyta el. Ekkor áttelepült Amerikába. A pasadenai Californian Institute of Technologyn megindította a később nagy hírnévre szert tett aeronautikai kutatást és oktatást. A repüléstudomány, a rakétatechnika és számos más modern, nemegyszer általa kezdeményezett tudományág hihetetlenül eredményes, iskolateremtő művelőjévé, a szuperszonikus repülés klasszikusává vált. A Tanácsköztársaság egykori funkcionáriusa a második világháború idején és után az USA légierejének tábornokaként, majd magas rangú NATO-tisztségviselőként használta fel legendásan éles elméjét. Nobel-díjat bizonyára csupán azért nem kapott, mert szakterületén nem osztanak. Számos magas kitüntetése és címe között szerepel a Budapesti Műszaki Egyetem díszdoktori oklevele is, melyet utolsó hazalátogatásakor, 1962-ben, egy évvel a halála előtt kapott meg.
A vád tanúi nyilvánvalóan nem tartoztak Hevesyvel és Káruránnal azonos súlycsoportba. A tudománytörténeti jelentőségét tekintve – enyhén szólva – nem minden vitán felül álló „Eötvös-iskola” két oszlopos tagjáról van szó, Rybár Istvánról és Pekár Dezsőről, az Eötvös-inga két szorgos csiszolójáról, olajozójáról.
Az 1886-ban született Rybár 1910 körül még Fröhlich Izidor, a budapesti egyetem legendásan elmaradott elméleti fizika-professzora mellett dolgozott, 1912-től azonban a korszak vitathatatlanul legnagyobb magyar fizikusa, sőt természettudósa, Eötvös Loránd asszisztense lett, és iskolatársaihoz hasonlóan évtizedekig egyébbel sem foglalkozott, mint a torziós inga tökéletesítésével, ami nem tekinthető az eredeti fizikai gondolkodás netovábbjának. 1922-ben kinevezték a gyakorlati fizika tanszék nyilvános rendes tanárává. Hogy, hogy nem, éppen arra a tanszékre, amelyet előtte Hevesy vezetett. 1918-tól az Akadémia levelező, 1931-től rendes tagja, ám csak 1949-ig, amikor egy merőben más előjelű politikai fordulat ezúttal tőle vonta meg a jogosítványt: az újjászervezett Akadémia nem vette be soraiba, és így neki is megadatott a politikai üldözöttek korántsem kellemes dicsősége. 1971-ben halt meg.
Pekár Dezső 1873-ban született és már 1895-től Eötvös Loránd tanársegéde lett. Részt vett a súlyos és tehetetlen tömeg arányosságát bizonyító világhírű kísérletben. Bizonyára a torziós ingával való mérés terén szerzett szakértelmének, no meg Eötvöshöz fűződő bensőséges kapcsolatának köszönhette geofizikusi pályafutását. 1919-től működött a Geofizikai Intézet első igazgatójaként: több külföldi geofizikai expedíciót vezetett. Az ő élete is az inga bűvkörében telt. Akadémikus 1922-ben lett. 1949-ben ugyanarra a sorsra jutott, mint Rybár. 1953-ig élt.
A tanúk után lássuk az igazoló bizottság tagjait, akik közül korántsem mindenki viselkedett tisztességtelenül. Viszont mindenki biztosan ült valamely tekintélyt parancsoló professzori vagy akadémiai székben. Részt vett a bizottsági munkában Domanovszky Sándor, a magyar gazdaságés agrártörténet kiemelkedő kutatója, a művelődéstörténet professzora; nemkülönben a később egyre nyilvánvalóbban náci-szimpatizáns Hekler Antal, népszerű tanár, aki művészettörténeti katedráját 1918-ban kapta és később, a klasszika-archeológia módszerét honosította meg Magyarországon. Az ugyancsak bizottsági tag Négyesi László konzervatív esztétikai nézeteiről volt híres; előbb az irodalomtörténet, később az esztétika professzoraként működött, számos tankönyvet írt. A szintén irodalomtörténész Szegedi Rezső kivált a szláv filológia terén szerzett érdemeket. A különcnek ismert vegyész, Winkler Lajos bizottsági tag a legnevezetesebb kémikus tanszéket, Than Károly tanszékét örökölte, és az egyik legkitűnőbb klasszikus analitikusként tartják számon. Az ügy előadója, Tuzson János 1918-ban kapta meg nyilvános rendes tanári címét botanikából, miután szépen induló erdészi pályájáról, részben nyugat-európai tanulmányutak hatására, letért a botanika, a növények szélesebb köre felé. Végezetül írnom kellene az egész eljárást vezető elnökről, ám az ő személyét illetően csak találgatásra vagyok utalva. A dokumentumok következetesen csak elnöknek nevezik, sehol sem szerepel a neve vagy az aláírása. Lehetséges, hogy Angyal Dávid történész professzor, a bölcsészkar akkori dékánja elnökölt, mert ő hitelesítette a jegyzőkönyvet, és ő írta alá a javaslatot is. De ez korántsem biztos.
Biztosnak látszik azonban, hogy az elnök lehetett a politikai manipuláció fő felelőse, és mi sem állt távolabb tőle, mint az egyetemi tudományos érdekek védelme, az intellektuális színvonal megőrzése. Ráadásul a bizottság, nyilván nem véletlenül, nagyobbrészt nem természettudósokból állt, nem olyanokból, akik legalább elvben képet alkothattak volna Hevesy egész tevékenységéről, a hazai tudományos életben betöltött valóságos, még inkább potenciális szerepéről. Többségük a hatalom partvisaként szerepelt, a politikai szempont alázatos érvényesítőjeként a tudomány politikailag oly veszélyes és engedetlen világában.
