NOBEL-DÍJ
NOBEL-DÍJ
Nem mindenki kap egykönnyen Nobel-díjat. Meglehet, Röntgennek elég volt észrevennie egy új sugárzást, és ennek néhány tulajdonságát. De Broglie még diákként, disszertációs munkája során felfedezte az anyaghullámokat, máris utazhatott Stockholmba. James Watson is huszonéves korában keveredett a fág-csoport közelébe, onnan a kettős spirál elgondolásához. A Svéd Akadémia mindannyiukat a nagyeredmény elérése után szinte azonnal elismerte. Hevesy György esetén azonban nem érték be egyetlen kiemelkedő felfedezéssel: a kor legnagyobb tudósainak két évtizeden keresztül kellett állandóan jelölniük, míg végre átvehette a kémiai Nobel-díjat.
Már az odaítélés eljárása sem egyszerű, ráadásul merőben konspiratív.
Az első lépésben a tudósok bizonyos csoportja jogot kap a jelöltállításra. Ezek a megfelelő indokolással megküldik írásbeli javaslatukat a személyre, és lehetőleg csatolnak egy példányt a szerintük díjazandó műből. A komolyan vehető jelölések eljutnak a Svéd Akadémia illetékes (fizikai vagy kémiai) bizottságához, mely öt tekintélyes tudós tagból áll, mindannyian svédek. A második lépésben ez a bizottság végzi el nagy titokban a javaslat érdemi vizsgálatát. Az egyik bizottsági tag önálló tanulmánynak is beillő, írásbeli értékelést készít a díjazandó munkáról, ennek tudományos jelentőségéről, múltbeli és várható jövőbeli tudományos hatásáról. Az értékelés alapján a bizottság megírja saját testületi javaslatát, és elküldi az Akadémia illetékes (esetünkben kémiai) osztályának. A harmadik lépésben az osztály – első sorban ennek titkárai – megvizsgálja, rendszerint jóváhagyja a javaslatot, majd a jegyzőkönyvben rögzített határozatát továbbítja az Akadémia plenáris ülése számára. Az utolsó, negyedik lépés a plenáris ülés. Itt döntik el szavazással a díj sorsát. Azonban a szavazás aránya és a vita titokban marad, az ülésről nem születik jegyzőkönyv. Csak a végeredményt rögzítik: ki kapja és milyen indokkal az esedékes díjat. A közbülső lépések dokumentumait, a jelölők és jelöltek nevét, az indoklásokat, elutasításokat, jegyzőkönyveket elzárják az Akadémia levéltárába, és hétpecsétes titokként kezelik. Ötven év múlva azonban lehullik a lepel; minden dokumentum felkerül a vasajtóval lezárt pincékből a nyitott ajtajú kutatószobákba.
Hevesy György Nobel-díjának kálváriája 1924-ben kezdődött, és minden elképzelhető bonyodalmat magában foglalt, beleértve az állandóan változó ajánlókat, az olykor merőben eltérő tudományos indoklást, sőt még a politikai fuvallatok irányváltásait is.
Először 1924-ben jelölték Nobel-díjra, mindjárt négyen, mindannyian drezdaiak, és mindannyian ugyanazon indok alapján: egy új kémiai elem, a hafnium felfedezéséért. Azonban a javaslatot nem támogatta a második lépés öttagú bizottsága. A jelölést elbíráló bizottsági tag, H. G. Söderbaum hosszú riportjának konklúziójában azt állította”; bár némely felfedezés, amilyen a hafniumé is, megérdemel bizonyos népszerűséget, magától értetődő felfedezésnek tekinthető, nem tulajdoníthatunk neki olyan értéket, mint azoknak, melyek kutatáson alapulnak és ezért Nobel-díjjal kell megkoronázni őket”. Nem tűnt fel neki, hogy valami fontosabb dologról lehet szó, hiszen mások ugyanebben az évben szintén a hafnium kutatásáért jelölték Georges Urbain francia kémikust, Hevesy nagy ellenfelét is. Holott ha a tudósok valamiért komoly jelentőséget tulajdonítanak a 72. számú elemnek, talán érdemes lett volna megérteni, miért. (Megjegyzendő, hogy Urbain a későbbi számos jelölés ellenére, sohasem kapta meg a díjat.)
Minden esetre Hevesy nevére a következő ajánlás 1927-ben érkezett, éppenséggel egy francia, Jean Perrin írógépéből. Eszerint Hevesyt a hafnium, Urbaint a lutécium felfedezésért kellene kitüntetni. Ez ismét jelezte, hogy Hevesy és Urbain valahogy összekötődik, amikor a hafniumot emlegetik. Ugyanez évben Le Blanc Hevesyt a hafnium kutatásában vele együttműködő holland Dirk Costerral közösen javasolta a díjra. Két évvel később Erich Tiede, Friedrich Paneth és Otto Hahn ugyancsak Costerral együtt javasolta Hevesyt. Hahn szerint vagy Hevesyt egyedül vagy Costerral közösen kellene kitüntetni. Paneth indoklásában megemlítette Hevesy hafniumról szóló könyvét és a radioaktív indikátorokkal végzett munkáját, amely immár a második tudományos eredmény, melyet Nobel-díjas színvonalúnak tartott a szakma. Egy további ajánló, a radiokémikus Marckwald Hevesy és Coster mellett Bohr díjazását is javasolta ugyancsak a hafnium felfedezésért. A javaslatokat ezúttal a kémiai bizottság akkori elnöke, a szakmában igen jelentős eredményt felmutatott, kitűnő The Svedberg bírálta el, de ismét nem jutottak tovább; igaz, megszűnt a korábbi merev elutasítás is. 1933-ban ugyancsak a hafniumért és ugyancsak Costerral közös díjra javasolták Hevesyt.
Az első ajánlás után éppen tíz évvel Arthur Hantzsch ismét nem csupán a hafnium felfedezésért javasolta Hevesyt, hanem radiokémiai munkáiért is. Kiemelte, hogy a hafnium kutatása nem pusztán egy új elem felfedezése, hanem a szervetlen vegytan új irányát mutatja meg. Hangsúlyozta a vanádiumcsoport és a kálium vizsgálatában, illetve a röntgenspektroszkópig terén elért eredményeket (ismét újabb szempontok!), az indikátormódszer kidolgozását és alkalmazását, valamint Hevesy kitűnő könyveit. Mintha a kémikus szaktekintélyek egyre több érvvel szeretnék megpuhítani a kemény ellenállást tanúsító Nobel-bizottságot, de, nem tudni, miért, valahogy mégsem sikerülne.
Az ezt követő jelölés, 1935-ben, Bécsből érkezett, H. Marktól, aki immár Hevesynek a radioaktív indikátorokkal kapcsolatos eredményeit helyezte első helyre. A radioaktív indikátorokat a kémiai analízisben olyképpen használják fel, mintha például valamely szín helyett a radioaktív sugárzás jelezné, jelen van-e és milyen mennyiségben a kimutatandó anyag. Mark javaslatában egy alapvetően új kémiai trend megjelenését emelte ki: „a fizikai módszerek kémiai problémákra való alkalmazását és az így elért jelentős előrelépést”. Ezt a tendenciát „Hevesy professzor úr testesíti meg leginkább”. Mégpedig, mint írta, nem csupán az indikátormódszer feltalálása révén, hanem ennek alkalmazása révén is, továbbá a hafnium felfedezésekor használt elméleti és kísérleti módszereiben, finom röntgendiffrakciós elemzéseiben, a radioaktivitás kutatásában, az atommag felépítésének jobb megértéséhez vezető eredményeiben. Svedberg, a bíráló most viszonylag röviden tekintette át az érintett területeken történteket, hiszen korábban már.megadta a részletes elemzést.
Az 1936-ban született ajánlások néhány új vonást mutattak. Mindenekelőtt azt, hogy ezúttal az atomfizika francia hírességei ajánlották Hevesyt. Igaz, nem egyedül, hanem ismét honfitársukkal, Urbainnel közösen. F. Joliot és I. Curie mindkettőjük esetén a ritkaföldek kutatásában elért eredményeket hozta föl indokként, Jean Perrin hasonlóképpen, de ő Urbainnél kiemelte a lutéciumot, Hevesynél a hafniumot is. Talán arra gondolt, hogy Hevesy az igazi hafniumszakértő, de Urbainnek, hazája nagyjának is meg kell adni az elismerést. Egy másik jelölő, a bécsi A. von Eiselsberg három pontban foglalta össze Hevesy melletti indokait: „Isotopentrennung”, a hafnium felfedezése és fontos munkák a geokémia területén. Ez utóbbi ismét új indok a korábbi ajánlásokhoz képest, hiszen a geokémia eddig egyáltalán nem szerepelt a javaslatokban.
A radioaktív indikátorok módszere, vagy ahogy később hívták, a nyomjelzés, az egyre szélesedő biokémiai alkalmazások következtében lassanként bevonult a biológia és a medicina alapmódszerei közé. Nyilván ez az oka, hogy 1939-re már ez vált az ajánlások fő indokává. Két magyar, Széki Tibor és Gróh Gyula közös javaslatában hangsúlyt helyezett a radioaktív indikátormódszer korai magyarországi alkalmazásaira, a Gróh és Zechmeister együttműködésével végzett úttörő jellegű kísérletekre. A harmadik jelölő, maga Niels Bohr a radioaktív indikátormódszer feltalálása mellett az élőszervezet vizsgálatát emelte ki. Ekkor a javaslatokat elbíráló The Svedberg négyoldalas beszámolóban tekintette át a szakterületet, immár a mesterséges radioaktív izotópok létezésének fényében. Leszögezte, hogy Hevesyt 1924 óta jelölték három alapvető indok alapján: a hafnium felfedezése, radiokémiai munkássága és a radioaktív indikátor módszer. Az utóbbi jelentősége több szakaszban bontakozott ki. Az első 1913-25, a második 1925-35. Ez utóbbiban Svedberg a biokémiai és orvosi alkalmazást, kivált a foszfor radioaktív izotópjával elért eredményeket tartotta figyelemreméltónak, illetőleg azt a körülményt, hogy immár nemcsak maga Hevesy, hanem sokan, köztük a szakterület kiemelkedő személyiségei (például A. Krogh) is eredményesen használják. Ennek ellenére Hevesy még mindig nem érkezett be.
Jelentős fordulatot hozott a következő év. Ekkor, 1940-ben, már maga Svedberg volt az egyik ajánló, a brit Astonnal és a svéd Palmearral közösen. Aston javaslatában megemlítette a hafniumot, de kivált az „izotópindikátorokat”, melyeket „világszerte alkalmaznak”, és hivatkozott a mesteri röntgenanalízisekre is. Ez alkalommal a bírálatot végző Svedberg teljes 14 oldalt írt az indikátormódszer kialakulásáról és kiteljesedéséről.
Talán ez az elmélyült tanulmány inspirálta a bizottságot, hogy végre javasolja Hevesyt a díjra. Tény, hogy 1940. szeptember 2-án mind az ötlik aláírásával Hevesyt ajánlották a kémiai Nobel-díjra az Akadémia illetékes osztályának. Az indoklásban már csak a radioaktív izotópos nyomjelzés szerepelt, a hafnium kimutatása nem. Október 25-én az Akadémia titkársága, most már az osztály javaslatára, el is fogadta a jelölést, ám példátlan módon úgy döntött, ebben az évben nem adja ki sem a fizikai, sem a kémiai díjat, inkább tartalékolja a pénzt az alap számára.
Hevesy tehát hiába jutott fel a hegycsúcsra, a zivataros idő miatt nem gyönyörködhetett a látványban. Hiába jelölték tizenhat éven keresztül, az aranyplakett és az összeg átvételére még akkor sem került sor, amikor már látszólag minden akadályt legyőzött. Ráadásul hiába nyert az egyik évben, ez mit sem számított a következőben. Minden kezdődhetett elölről: ajánlások, bírálatok, szavazások:
És az abszurd meg-is-van-nincs-ismeg helyzet is folytatódott. 1941-ben H. C. Urey jelölte Hevesyt Rudolph Schönheimerrel együtt, de „pris reserveras tilt följande ár”, azaz, mit tesz Isten, újra visszatartották a díjat. A következő évben Krogh jelölte kémiai, Ortvay Rudolf fizikai díjra, ám a helyzet mit sem változott. A díjat igazából már elnyert Hevesyt mindig újra kellett jelölni, újra keresztül kellett mennie az értékelési eljáráson, és hiába sikerült minden, csak nem ért révbe.
Az ezt követő év azonban meghozta az újabb áttörést. Ezúttal a régi genovai barát, Luigi Rolla javasolta Hevesyt. Javaslatában visszanyúlt az 1913-as első radioaktív indikátoros vizsgálatáig, megemlítette a Gróhval közösen végzett kísérleteket, és eljutott a kiterjedt biokémiai alkalmazásokig. A bizottság számára Svedberg készített egy újabb tizenkét oldalas mintaszerű jelentést. Ismét áttekintette a radioaktív nyomjelzés történetét, és kiegészítette a legutóbbi évek fejleményeivel. A bizottság ennek alapján javasolta az osztálynak, hogy az 1943-as díjat Hevesynek ítéljék oda olyan riválisok előtt, mint Otto Hahn vagy G. N. Lewis. És, csodák csodája, november 11-én az Akadémia megint elfogadta a jelölést. Ezzel Hevesy már másodszor nyerte el a díjat, de még mindig nem vehette át, mert ezt sem adták ki. Most azonban nem tartották vissza, csak annyi történt, hogy egy évvel később nyújtották át.
A nyerés, de meg nem kapás történetei mögött politikai okok rejlenek. A háború alatt ugyanis az egész Nobel-rendszer elbizonytalanodott. Elsősorban nyilván a sokakat felkavaró Ossietzky-ügy miatt. Carl von Ossietzky német baloldali pacifista volt, akit 1933 után internáló táborba zártak. Minden bizonnyal ez elleni tiltakozásul, 1936-ban odaítélték számára a béke Nobel-díjat. Ez Hitlert annyira felbőszítette, hogy megtiltotta a németeknek a díj esetleges átvételét, sőt azt is, hogy bárkit jelöljenek rá. A német tudósok engedelmeskedtek: Richard Kuhn 1938-ban, Adolf Butenandt 1939-ben a kémiai, Gerhardt Domagk, szintén 1939-ben, az orvosi díjat nem vette át. (A háború után mégis megkapták az oklevelet és az érmet, de a pénzt nem.) A díj visszautasítása felettébb kínosan érintette a Nobel-alapítványt. Úgy védekezett, hogy előbb egy évre elhalasztotta az 1940-es díjak kiadását, 1941-ben és 42-ben pedig javasolta a svéd kormánynak (nyilván hasonló esetek elkerülése végett), hogy egyáltalán ne osszanak Nobel-díjat, 1943-ban pedig tartsák vissza. Ez utóbbiakat egy év múlva, 1944-ben mégis kiadták. Az intézkedések mellesleg alaposan megsértették a díj deklarált politikai semlegességét, melyet még az első világháborúban is fönntartottak, amikor csak az elnapolás és nem a visszatartás mellett döntöttek. Sajátos módon, a sok tiltás és halasztás egyáltalán nem érintette a bizottságok munkáját: az egész gépezet, a jelölések, értékelések folytatódtak, mintha mi sem történt volna.
A bizonytalanság 1944-ben már csökkenni kezdett. Hevesynek ismét két ajánlója akadt, W. M. Goldsmidt és L. Mazza, mindketten alapvetően az indikátormódszert emelték ki indokaik között. Április 18-ra Svedberg, sokadjára elkészítette most már eléggé rövid javaslatát, az elején megemlítve az 1940-es és 1943-as kedvező döntést, és kiegészítve az újabb pozitív javaslattal. Szeptemberben a bizottság úgy döntött, korábbi határozatára való tekintettel Hevesyt javasolja az 1943-as díjra, Hahnt, az újabb jelöltet pedig az 1944-esre. Október 18-án az Akadémia titkárai úgy foglaltak állást, hogy Hevesy díját csakugyan ki kell adni, ám Halmét éppúgy visszatartják, mint korábban Hevesyét. Most már valóban elhárult minden akadály: 1944. november 9-én az Akadémia plénuma megszavazta Hevesy kémiai Nobel-díját „az izotópok mint nyomjelzők alkalmazásáért a kémiai folyamatokban”.
Nem sok sorstársa ünnepelte életének csúcspontját éppen 1944 végén. Hevesy Nobel-díjának története azonban nagy vonalakban magában foglalja sok nagy magyar tudós pályájának szinte minden abszurdumát: üldöztetést, politikai bonyodalmakat, világra szóló sikereket, a széles körű nemzetközi tudósközösség szimpátiáját és az itthonról éppen csak csordogáló elismerést. A Nobel-díj aranyérméről visszaverődő csillogás persze különös fényt vetít az életpályára és a két legnagyobb felfedezés részletes történetére is.
