Kezdetek
Kezdetek
Egy anekdota szerint, mint annyi minden Hevesy életében, a nyomjelzés biológiai alkalmazásának gondolata is Rutherford manchesteri laboratóriumában született, mégpedig a döntő jelentőségű évben: 1913-ban. Állítólag teázás közben a már sokszor említett zseniális Moseley, az újonnan felfedezett radioaktív indikációról tereferélve, csészéjébe meredt és elgondolkozott: „milyen érdekes lenne” – jegyezte meg – „ha nyomon követhetnénk a tea útját az emberi testben”. Ez persze akkor nem látszott többnek bizarr ötletnél. Hevesy és Paneth ugyanis csak azt mutatta meg, hogy a radioaktív indikáció ólomvegyületekre alkalmazható, vagy legfeljebb azokra az anyagokra, melyeknek létezett aktív izotópja. Ilyen azonban vajmi kevés akadt 1913-ban. Hogy a vízben vagy a tea alapanyagában is lehetnek radioaktív izotópok, elképzelhetetlennek látszott.
Úgy tűnt, a nyomjelzést csak viszonylag szűk körben lehet majd felhasználni és főként csak a kémiai analízis céljaira. Bőven tudtak azért olyan feladatokat találni, melyek megoldásához ólmot nagyon kis koncentrációban kellett meghatározni. Az 1910-es években ezeken kezdte el Hevesy a radioaktív indikációs módszer felhasználását. Láttuk, hogy Magyarországon Gróh Gyulával, Zeichmeister Lászlóval, Róna Erzsébettel közösen végzett kísérleteiben erre törekedett, és szép eredményeket mutatott fel a diffúziósebesség, a fázisátalakulások és a szerves anyagok molekuláris átrendeződéseinek tanulmányozásában. Hiába tűnt kézenfekvőnek, hogy az élő szervezetekben is meg kellene próbálni a radioaktív nyomjelzést, ha aktív izotópja csak olyan nehézfémeknek létezett, mint az ólom, melyek – közismert mérgező hatásuk miatt – csak igen korlátozottan használhatók élő szervezetekben.
A biológiai kísérletezés kezdő évszáma 1923. Ekkor végezte Hevesy első élettani kísérleteit radioaktív ólomizotópokkal. A koppenhágai Mezőgazdasági Egyetemen kimutatta, hogy a növényi szervezet által felvett radioaktív ólomizotóp nyomon követhető a növény belsejében. Arra a váratlan megállapításra jutott, hogy a növénybe bevitt aktív ólomizotópok fokozatosan kicserélődtek a talajból felvett inaktívakkal. Ebből arra következtetett, hogy a növények is valódi anyagcserét folytatnak, azaz nem csupán beépítenek testükbe ásványi sókat, hanem le is adnak. Egy évvel később két munkatársával állati szervezetben tanulmányozta a rádium-F-fel jelölt bizmutot, mert a bizmut fontos szerepet játszott a szifilisz gyógyításában, és fontosnak látszott követni a szervezeten belüli útját.
Ezek a vizsgálatok csakugyan ösvényt vágtak egy bejáratlan tájon. Szinte találomra vagy egyszerű feltevések alapján lehetett próbálkozni, a modellek vagy elméletek irányító fénye nélkül, mert biztos volt, hogy minden egyes mérés soha nem hallott információt nyújt. A földrajzi felfedezőkéhez hasonló kalandot jelentett új kontinensek helyett a szervezet belsejébe hatolni és követni az anyagok éppen csak sejtett útját. A távcsőhöz vagy a mikroszkóphoz hasonló új eszközt talált, amely segítségével észre lehetett venni, amit korábban soha, és amerre járt, csodálkozva körülnézett. Minden, amit látott, újszerűnek hatott.
