A MESE VILÁGA

Teljes szövegű keresés

A MESE VILÁGA
A Volksmärchen und Heldensage megjelenése után, 1932-ben Honti Pécsett doktorált, majd 1933-ban Budapesten tanári oklevelet szerzett német és angol nyelvből.
Hiába volt akkor már világszerte ismert nevű folklorista, – a Horthy-korszak Magyarországa nem tartott számot Honti Jánosra még mint középiskolai tanárra sem.
Igaz, nemcsak az 1919 után félreállított Honti Rezső fiának s a Kerényi-kör tagjának nem jutott állás ebben az időben – hasonló sors várt a vele egyidőben végző más fiatal diplomás bölcsészek többségére is, akiket politikai hátrány nem terhelt. Ez volt az értelmiségi munkanélküliség egyik legnyomasztóbb korszaka. Kezdődik tehát az álláskeresés, kilincselés. Külföldi ösztöndíjakra is pályázik Honti, etnológiát szeretne tanulni.
Egyelőre azonban minden kapu zárva. A következő években több iskolában ideiglenesen óraadó tanár, 1933/34-ben a ciszterci rend gimnáziumában, 1934-ben a VII. kerületi Madách gimnáziumban tanít, anélkül, hogy állandóbb foglalkozásra reménye lenne.
Ekkor azonban váratlan fordulat áll be életébe: megnősül.
Első házassága rövid ideig tartott, válással végződött. Ebben a periódusban írta meg egyik legjelentősebb magyar nyelvű monográfiáját: A mese világát.
Ez a néhány év – melyben a fasizmus erősödik Európa-szerte, s a második világháború már előreveti árnyékát – olyan Honti életében, mint a vihart megelőző csend. Úgy tűnik, hogy Honti Jánosnak is van helye, életlehetősége Magyarországon. 1936-tól a Széchényi könyvtár alkalmazottja lesz, s végre megfelelő környezetben, tudományos munkakörben, jó barátok közt dolgozik. A sok nyelvet tudó, filológusnak kiváló Honti természetesen könyvtárosnak is kitűnő. Könyvtárosi munkateljesítménye, a visszaemlékezések szerint, jóval felülmúlta az átlagot. A Múzeum-kertre nyíló kis szobájában gyakran látogattuk meg a szorgalmasan gépelő Hontit, aki szerette ezt a munkahelyet. A Széchényi könyvtár vezetői, munkatársai egyaránt szeretik, becsülik, az idősebb generációból különösen közvetlen főnöke, Goriupp Alice támogatja, a fiatalabbak közt is sok a jó barát. Egy ideig együtt dolgozik Ortutay Gyulával és Tolnai Gáborral is, akik a Szegedi Fiatalok körét képviselik a könyvtárban.
Az 1930-as évek közepe táján a két legjelentősebb fiatal magyar mesekutató – Honti János és Ortutay Gyula – módszere egyre világosabban körvonalazott.
Ortutay a hagyomány élő hordozóinak, a magyar parasztság életformájának vizsgálatából indul ki, a paraszti alkotóegyéniségek szerepét és hatását keresi. Honti elismeri a jelenkutatás fontosságát, de a szinkrónia és diakrónia vizsgálatát egyaránt fontosnak tartja, a komplex tudományos vizsgálat fontosságát hangsúlyozza. Honti Gondolatok a néprajzról című tanulmányában így ír: „Meg kell járnunk az irodalomtörténetet, a régészetet, a történelmet, a nyelvészetet – egyszóval meg kell járunk a logos egész területét.”
„És ha ezt tudjuk, nem lesz tovább probléma, hogy mit tegyünk, nem lesz többé terméketlen vagy elaggott a néprajztudomány.” – „Érvényesülnie kell a néprajz másik nagy feladatcsoportjának, annak, amely a szociológia és a lélektan diszciplínáin, a jelent vizsgáló néprajz két közeli rokon- és segédtudományán túl messzebb vezet a filológia területére.”
Ortutay a magyar falut jól ismeri, és politikai orientációjú irányt képvisel. Honti inkább filológus és kultúrtörténész. Ugyanakkor Honti is foglalkozik a népköltészet jelenével és jövőjével (A néphagyományok megmentéséről. Debreceni Szemle 1934.), Ortutay pedig történeti kérdésekkel. Éppen ezért nem véletlen, hogy Honti Jánosnak a magyar történeti néphagyományról szóló tanulmányai főként az Ortutay szerkesztette Magyarságtudományban jelentek meg: A magyar epikus hagyomány című tanulmánya éppúgy, mint az Epikus néphagyomány. Ezt a gondolatsort a Minervában megjelent Anonymus és a hagyomány zárta le.
Hontinak a magyar hősmondáról írott tanulmányai alapvető fontosságúak lettek a háború utáni magyar mondakutatás számára is. A korai elméletek romantikus és túlzó nézeteit már Király György könyve bírálat tárgyává tette, de a régi magyar epika kérdései továbbra is nyitott kérdések maradtak. Honti néhány – nem túl hosszú – tanulmánya ezen a téren is példát mutatott, új módszerek felé vezetett, s napjaink fiatal mondakutatói és hős epika kutatói is azon az úton haladnak, melyet Honti jelölt ki.
A mese világával új periódus kezdődik Honti tudományos működésében. A finn földrajzi-történeti iskola módszerén s kérdésfeltevésén ekkor már túljutott, sőt később egyik legmaradandóbb értékű tanulmányában, a Mesemorfológia és mesetipológia című tanulmányban, mely 1939-ben német nyelven a Folk-Liv c. Svédországban megjelenő folyóiratban látott napvilágot, a mesetípuskatalógusok egész rendszerét bírálja. (E tanulmányra reflektált pl. 1964-ben a Nemzetközi Mesekutató Társaság Athénben rendezett kongresszusán Ina-Maria Greverus professzornő is, ez a mai napig is Honti egyik legtöbbet idézett tanulmánya.)
A mese világával kezdődnek azok a tanulmányok, amelyekben az epikus folklórműfajok – mítosz, hősmonda, mese, monda, legenda – specifikumát igyekszik megközelíteni.
Honti e műfajokat nem tematikus, funkcionális vagy formai kritériumok szerint határozza. meg, hanem a bennük megnyilvánuló világnézet, alapgondolat, tartalom szerint. Mintaképe e módszerben elsősorban André Jolles Einfache Formen című könyve (1930). Honti maga így fogalmazza meg műfajelemző módszerének fő tételeit az Ismeretlen népmese című, posztumuszan kiadott tanulmányában: „A minden műfajban közös (legalábbis lehetőség szerint közös) epikus elemek, tudjuk, különféle célok szolgálatában állhatnak össze egységessé, különféle lelki és gondolati tartalmakat fejezhetnek ki, a világot különféle oldalairól láttathatják, de mindebben a kifejező funkcióban egy mozzanat legalábbis közös: a történés, az elbeszélés mozzanata … Ennek a mozzanatnak magának több vagy kevesebb köze lehet a kifejeznivaló gondolattartalomhoz vagy világképhez, aszerint, hogy ezek a tartalmak maguk mennyire eseményszerűek vagy időbeliek …
A mítoszi történés a világ örök kérdéseire választ adó, örök érvényű őskép. Az eposzi történés egyszeri pillanat történése, de örök érvényű nemcsak abban, hogy nagyságánál és jelentőséggel terhelt voltánál fogva örök példa, hanem abban is, hogy a cselekvők és közönség vérségi kapcsánál fogva egyszersmind örökletesen kényszerítő példaadás. A legendai történés szintén példaadás, de nem az egyszeri nagy tett erejével követeli a követést, hanem annak az örök érvényű világnézeti tartalomnak az erejével, amely benne tükröződik, és amely ez eseményt ha nem is ismétlődővé, de megismétlendővé teszi. A mesei történés különbözik mindettől: az örökkévalóság mozzanata és ezért a példaadás mozzanata is hiányzik belőle; a mese a pillanaté és az egyéné. A mese történése a kaland.”
Szilágyi János György így jellemezte Honti módszerét: „A mese világában meghatározásában Jolles munkájából indult ki, de tovább jutott nála. Rámutatott, hogy a mesékben érvényesülő világ sajátossága a való világ korrekciója: a valóságban létező határok lerombolódnak, a valóságban szemben álló ellentétek a mesékben megszűnnek, de mindez nem céltalan és tetszőleges játéka a fantáziának; hanem meghatározható és meghatározott célt szolgál, a világ tényleges rendjének helyébe egy másik, vágyott rend állítását; a mese nem olyannak mutatja be a világot, amilyen az a valóságban, hanem amilyennek lennie kellene”. (New Hungarian Quarterly 1965.)
Honti tehát a műfaji sajátosságok mögött azt a mondanivalót kereste, melyet ezek kifejeznek, az alkotások mögött az európai kultúrát, az európai embert, mely létrehozta őket.
A mese világa című könyvben írja: „A mese alkotója … a korlátlan lehetőség-világból nem vesz fel mindent … Az ember tennivalója a világgal szemközt az értelmezés, a megformázás: az, hogy emberi valósággá, emberi szellemben megformázottá tegye a világ valóságait … Nem csak világképnek a kifejezése a mese, hanem azonkívül irodalom. Nem csak tartalom, hanem forma is, mégpedig nem pusztán egy emberi világkép formája, hanem irodalmi forma, elbeszélés, melynek célja van … Irodalmi formát adni a felismert valóságnak, a felismert valóságokat úgy csoportosítani, hogy gyönyörködtető, felemelő, amellett az emberi élethez mégis hasonló szerkezetű képpé álljanak össze, ez már több, mint a valóságnak egyszerűen világképbe való feldolgozása. Az ember élete viszontagságokból, kalandokból áll, amelyek hol jól, hol rosszul végződnek, de a kikerülhetetlen és jóvátehetetlen vége mindig a halál … Ezekből a lehetőségekből, ebből a laza szerkezetű, álomszerű világból választja ki a mese költője – aki benne él – azt, ami a korrekciója az emberi életnek. Nem olyannak adja a világot, mint amilyen, akármelyik aspektusából nézve, hanem olyannak, mint amilyennek lennie kellene.”
Az ismeretlen népmesében ismét visszatér ezekhez a kérdésekhez: „ …Olyan kérdésből indultunk ki, amelyet a mesetudomány már régen felvetett, de azonnal túl is tette magát rajta egy kényelmes munkahipotézissel… Ennek a kutatási iránynak munkája termékeny volt, ha problematikája, módszerei és eredményei ki is hívhatták a jogos kritikát és … úgy látszik, tudatában maradt annak, hogy a mese kérdéseinek összességét a maga módján nem tudja megragadni …
… ahol egy bizonyos szellemi állásfoglalás a világnak egy sajátos aspektusát állítja az emberi szem elé, azt éppen, amit a mese világa szó fejez ki közvetlen érthetőséggel, ott az elbeszélés-elemek egy sajátos formába illeszkednek és így alakul a mese ennek a világnak a kifejezésére. A világlátásnak egy sajátos módja fejeződik ki törvényszerű formában, a többféle világlátási módok kifejezésére egyaránt alkalmas elbeszélési elemekből.”
Ugyanakkor Honti határozottan tiltakozik az ellen, hogy mesemeghatározását azonosítsák azokkal a 30-as években divatos freudista elméletekkel, melyek a meséket a „vágyálmokkal” azonos kategóriába sorolták. A mese világa című tanulmányában, mely a Magyarságtudomány Tanulmányai sorozatban jelent meg (és nem azonos hasonló című könyvével), ezt írja:
„Közelfekvő lenne azt gondolni, hogy a mese olyasvalami, mint az álmok bizonyos fajtája, amelyeket a pszichoanalízis vágyálmoknak nevez. Az elfojtott vagy másképpen kielégíthetetlen vágyak az álomban, amikor a praktikus valóság tudata nem ellenőrzi olyan szigorúan a lelki tevékenységeket, fölszínre jutnak és legalább álomképek alakjában elégítik ki azt, aki ébren hiába vágyódott a teljesülésükre. Végeredményben az álom is csak olyanfajta lelki jelenség, mint a mesevalóság felismerése: olyan világ áll az álmodó előtt is, ahol nincsenek lehetetlenségek, jóvátehetetlen dolgok, áthághatatlan határok. Mégis nagy a különbség az álmok és a mese világának normatív volta közt. Az álomban minden fölszínre juthat, ami az ember lelkében akár elfojtva, akár nyíltan él. Nem csak szép, de borzalmas álmaink is vannak, nem csak arról álmodunk, amit kívánunk, hanem arról is, amitől rettegünk. Az álom nem válogat és nem formáz meg, az álomban nincs teremtő akarat és művészi cselekedet. Az álom nem egyértelmű, szétfolyó, nem több, mint puszta átélése a lefokozott öntudat világának. A mese ezzel szemben felismerés: felismerése a mese világának, és nem is csak puszta felismerés, hanem ezenfelül még állásfoglalás a felismert valósággal szemben és válogató megformázás: művészi alkotás. Az álom a lefokozott szellemiség megnyilvánulása. A mese arról tesz tanúságot, hogy a világnak egy törvényeket nem mutató, a praktikus, logikai oldallal éppen ellentétes pólusú valóságát az ember nem lefokozott, hanem cselekvő szellemmel élte át, formázta meg, tette művészetté. A hasonlóság a mese és az álom között nem megy a lényegig: inkább csak külsőséges.”
Honti tehát nyilvánvalóan esztétikai kategóriák körülhatárolására törekedett, feltételezve, hogy a tartalom, a kifejezésre váró mondanivaló kialakítja a megfelelő formát is, amelyben realizálódik. Hogy ezek a kategóriák történetiek, s a társadalmi fejlődés szakaszainak felelnek meg, ez Honti számára teljesen evidens volt, s erre művei során mindig utalt is.
Hontinak ezek a megállapításai a modern magyar folklór műfaj-elmélet előfutárainak tekinthetők.
Folklórműfaj-elmélete sokkal modernebb és haladóbb, mint pl. a finn folklórmódszer vagy az akkor divatozó pszichoanalitikus mesekutató irányok módszerei.
Ha korai halála meg is akadályozta abban, hogy eredményeit rendszerezze, nem is kétséges, hogy pl. a Märchenmorphologie und Märchentypologie a háború előtti folklórműfaj-elmélet egyik legérettebb és átgondoltabb koncepciójú tanulmánya.
Honti folklórműfaj-elméletét konkrét példákkal illusztrálta. Ilyen példákat találunk bőven A mese világa, Az ismeretlen népmese. A mese és legenda, A mese története, a Hungarian Popular Balladry, a Notices sur la légende populaire, a Zum Eingliederungsproblem der ungarischen epischen Überlieferungen, s egy sor más művében is.
Éppen a történeti-társadalmi fejlődés és a műfajok összefüggésének kérdésével kapcsolatosan fordul figyelme újra meg újra az óegyiptomi novellisztikus elbeszélések és az ókori keleti nagyepika felé. Még 1938-ban egy Párizsból írt, Dobrovitshoz intézett levelében is újra hangsúlyozta, hogy a fennmaradt Gilgames-szövegcsoport véleménye szerint nem eposz. Emlékeim szerint e kérdéseket évtizedeken keresztül vitatta a két barát, s képesek voltak éjfélkor is feltelefonálni egymást, hogy az „eposz vagy nem eposz”, „mese vagy nem mese” problémáját újra meg újra megtárgyalják.
Honti műfajelméletének a modern nemzetközi folklórkutatásban számos folytatására találunk, anélkül azonban, hogy ezek mindig név szerint is hivatkoznának Hontira: hiszen e körbe vágó műveinek nagy része magyarul jelent meg. Így Hontira a nemzetközi mesekutatás inkább mint a finn földrajzi-történeti módszerű magyar mesekatalógus szerzőjére s nem mint e módszer kritikusára emlékezik vissza, bár pl. Ina-Maria Greverus említett athéni kongresszusi előadásában elég pontosan határozza meg, hogy mit keresett Honti: az alap- vagy központi motívumot, melyre az „alapgondolat” kifejezést használja. „Honti egy morfológiai szempontok szerint felépített meserendszert kíván – írja –, s azokat a meséket, melyek azonos vagy hasonló motívumokat tartalmaznak, illetőleg azonos központi, vagy alapmotívumot, egy csoportba akarja sorolni…” „Így az »anyag« fogalom helyett (melyhez a típus és motívum is tartoznak) a »tartalom« területére megy át. Ha ezt konzekvensen továbbgondoljuk, akkor eljutunk nemcsak a mese, hanem mindenféle elbeszélő műfaj gondolati családfájához.” (Thema, Typus und Motiv. IV. International Congress for Folk-Narrative Research in Athens. 1965. 133–134.)
Ezzel a gondolatmenettel Honti kilépett abból a bűvös körből, melybe az 1920-as években a finn módszert követő mesefilológia került, mely a szerteágazó típusok és motívumok mögött nem találta már a tulajdonképpeni mondanivalót, s teljesen elfelejtkezett arról, hogy a mesék és mondák fantasztikus szövevényében az értelmet is keresse.
A Hontiéhoz hasonló kísérleteket az 1960-as években már azonban szép számmal találunk: ide sorolhatjuk pl. Ina-Maria Greverus tanulmányait, a svájci Max Lüthi szép elemzéseit (pl. az Urform und Zielform in Sage und Märchen című tanulmányt, Fabula 1967.), a cseh Sirovatka, a szovjet Meletyinszkij s mások népiepikatanulmányait, hazánkban Voigt Vilmos történelmi-strukturális műfajelemzéseit.
Ugyanakkor, amikor Honti a finn földrajzi-történeti iskola módszerétől és célkitűzésétől távolodott, földrajzilag is más területre helyeződik érdeklődése (bár természetesen a magyar népköltészet kérdése mindvégig első helyen maradt).
Azonban a német fasizmus erősödése következtében Európa haladó germanistái nehéz helyzetbe kerülnek. Haladó tudós az 1930-as évek végén már nem szívesen ír a német hősmondáról, hiszen ebben az időben Hitlerék történeti mondájukat, pl. a Nibelung-mondát is mindinkább felhasználják a politikai propaganda céljára.
Így terelődik Honti figyelme a régi izlandi családtörténetekre, a sagákra, s mellette új földrajzi-műfaji területként a kelta, főleg az ír költészetre.
Az ír népköltészet gyűjtése a harmincas években Európában az elsők közé kerül. Honti levelezésében fennmaradt néhány hozzá intézett levél S. O. Duileargától, az ír Folklór Bizottság vezetőjétől. Az egyik levélben beszámol Hontinak arról a nagyméretű gyűjtőmunkáról, amely hazájában folyik: 1935-ben pl. 40 000 oldal folklórszöveget gyűjtöttek Írországban. Honti tanulmányt is irt Celtic Studies and European Folk-Tale Research címen, amely az Írországban kiadott Béaloideas c. folyóiratban jelent meg 1936-ban.
Az ír költészethez való közeledéséhez az indítékot részben a Sziget című sorozat megjelenése is adta. A „sziget” fogalmat Kerényi szimbolikus értelemben használta, kifejtve (s a Kerényi-terminológiára átfordítva), hogy a fasizmus növekedése során a humán tárgyak művelői úgyszólván kényszerítődnek a szigetre való visszavonulásra. Ugyanakkor Kerényi hangsúlyozza, hogy a sziget „nem a visszavonulás partja, hanem a betörésé”; Németh László fogalmazása szerint „a szigetnek épp az a rendeltetése, hogy legyen egy hely; ahol minden jó hívást követni kell és lehet”.
A Sziget első kötete 1935-ben jelent meg, tehát a Kerényi-kör, a Stemma fénykorában készült. Hontinak e tárgykörből készült legjelentősebb tanulmányai azonban nem ebben a sorozatban jelentek meg, hanem az Argonauták című folyóiratban, melyet Hajnal Anna és Trencsényi-Waldapfel szerkesztett. Az Argonautákban megjelent tanulmányok csak részei Honti e tárgykörből írt magyar és idegen nyelvű sorozatának.
Később, párizsi tartózkodása során is tovább foglalkoztatja a „sziget” gondolat, és kötetet is kívánt Szigetek legendái címmel készíteni. Ez a kötet azonban nem jöhetett létre. Honti tervezete szerint ez a következő részekből állott volna
Határok és oszlopok;
Mítikus szigetek és legendás utazások;
Utazások a valóságból a legendába;
Utazások a legendából a valóságba.
A régi ír epikában külön műfaji csoportot képeztek az „utazások”, amelyekben a hajósok távoli szigetekre jutnak. Ezek a szigetek azonban csak a felületes szemlélő számára az örök ifjúság és boldogság szigetei, valójában túlvilági, halálos jelképek.
Honti kutatásai során eljut eddig a pontig, s itt visszafordul. A kelta „szigetmítoszok”-ban az ellenállhatalanul édes, halálos szigetek hívogatják az élőket. De Honti sem visszavonulni akar a szigetre; hanem onnan betörni az élők világába, egy új, szebb jövőt megalapozni. Így ellenpólusként szól azokról a felfedezőkről is, akik számára a hajózás, a szigetkeresés nem a halált, hanem az életet jelentette: a kereső, messzire törő európai ember jelképeiről, Odüsszeuszról s a régi viking hajósok felfedezéseiről. Az élet és halál ellenpólusait találja meg e szigetekről szóló hagyományban, a tudós érzékenységével a maga nyelvére fordítva le a kor embertelenségét s az embertelenséggel szembefordulók hősi harcát. „Halálos kényszer: akinek útjába került a boldog sziget, vagy akiért a boldog sziget elküldte a követét, az halálos kényszer alatt áll, mert a kelta sziget-élmény nem az élet élménye, a kelta sziget halál-sziget” – írja.
„Az izlandi norvég telepesek pedig, Európa legracionálisabb, leglogikusabb, legkövetkezetesebb kultúrájú népe a középkorban, ebből a mítoszból is csak tetterőt és cselekvési készséget merítenek. A mythos ösztön-oldalához kevés érzékük van, nekik a mythos csak célpontot ad. Nem olyan értelemben, hogy a boldogság keresésére indulnak el – ennél kevésbé izlandi cselekedetet azután már alig lehetne elképzelni. De elindulnak, mert új célpontról tudnak. Az izlandiak nem akarják a világot és főként nem akarják a világ belső, lelki valóságait mythos formában átélni … Azok a kategóriák, amelyekben az ő gondolkozásuk mozog, a történelem és földrajz kategóriái.” (A sziget kelta mythosáról. Argonauták 1937.)
E tanulmánycsoportba tartozik A középkor Odysseusáról című tanulmány is, éppúgy mint a később írt, viking utazásokról szóló tanulmányai: New Ways to Vinland Problems, Vinland and Ultima Thule, Late Vinland Tradition s a töredékes, posztumuszan megjelent Szigetek legendái (Ethnographia 1945.).
A kelta „halálos” szigetekkel való foglalkozás nyomán fordult figyelme a túlvilági utazásokkal foglalkozó különféle magyar mesék, népi elbeszélések felé is: így pl. A halhatatlanságra vágyó királyfi és az Angyalbárányok története egyre gyakrabban foglalkoztatják (Mesék és mítoszok halálról és halhatatlanságról, Mese és legenda, Az úrfiú, aki a paradicsomban járt című antológia).
Más tanulmányaiban is kitér a túlvilági utazások kérdésére: az élet és halál kérdéseivel való egyre gyakoribb foglalkozás a kor politikai képének tudományos vetülete. Hiszen mindenki látja már a közelgő világháború szörnyűségeit kirajzolódni. Nem véletlen, hogy Honti halála után barátja, Dobrovits Aladár, éppen a Halhatatlanságra vágyó királyfi címen tartott a Néprajzi Társaságban elhunyt barátjáról előadást.
E tanulmánysornak is mindig újra visszatérő kérdése, hogy az utazások, a „szigetre való eljutás” témáján keresztül milyen műfaji különbségek állapíthatók meg az európai epikus folklórban.
A kelta, főleg ír elbeszélések, amelyek. utazásokról, a boldogság szigetének kereséséről szólnak, többségükben mitikusak: a bennük szereplő szigetek és tengerek nem reálisan létező szigetek és óceánok, hanem túlvilági jelképek.
Egy másik csoport (melybe Honti az Angyalbárányokról szóló magyar elbeszélést is sorolja) legendai formát öltött, keresztény, vallásos, allegorikus átértelmezést nyert.
Az utazásokról szóló mesék száma is nagy, hiszen a mesehősnek gyakran kell hosszú, kalandos utat megtennie, míg célját eléri.
A Halhatatlanságra vágyó királyfi történetét azonban Honti több tanulmányában is „antimesének” nevezte, hiszen szemben az európai varázsmesék általános tendenciájával, a hős e történetben soha nem érheti el eredeti célját. Vagy halhatatlanná válik, de nem hazájában, hanem egy másik világban, „tündérországban”, vagy hazatér; s otthon meg kell halnia.
„A mesének, mint nagyon jól tudjuk, rossz vége nem lehet – írja Honti –, a mese hősének végül boldogulnia kell, még ha a boldogulás olyan végleges formáját, mint a halhatatlanság, egy más mese sem akarja hősével eléretni.” (Mesék és mítoszok halálról és halhatatlanságról)
Szintén belső kritériumok alapján igyekszik megállapítani Honti, hogy az izlandi családtörténetekben, sagákban szereplő utazások mennyiben őrzik valóban megtett utak emlékét, s mennyiben költöttek. A sagákban leírt utak valódi történelmi tények, pl. Grönland és Amerika felfedezésének emlékét őrzik, más útleírások itt is a fantázia termékei. Természetesen, arra is van példa, hogy valóságosan megtett utak emléke az egymást váltó generációk ajkán legendás, vagy mitikus történetté válik már.
Honti 1937-ben, A mese világában is rámutatott már arra, hogy az utazásokról szóló történeteknek kétféle szerepe lehetett az európai népek valódi történelmében: ösztönző és elrémítő. Elrémítő, mezt a hosszú tengeri utazás veszélyeit, a távoli földrészeket szörnyű vonásokkal ecsetelték; ösztönző, amikor a távoli szigetek, földrészek csodálatos örömeit írták le.
Honti tehát az „utazás” és „sziget” fogalmakat elsősorban a műfaji meghatározás szempontjából elemezte újra meg újra. „A határokat nem ismerő világot kifejező mese, és a polgári öntudatot pontos információkkal meggyökeresíteni akaró saga ugyanazt az elbeszélő elemet használják. Ugyanaz az elbeszélő elem fordulhat elő a határ-tagadó mesében és a végtelenül szilárd valóság-keretű saga-ban” – írja.
Ugyanakkor természetesen Honti is tudja, hogy az európai folklór epikus műfajai közt az átmeneteknek végtelen sorozata van. De a „Vinland felfedezése” motívum jó ideig iránytű Honti számára, hogy mese, mítosz, monda, legenda sajátos jegyeit megtalálja. (Utolsó tanulmányában, az Orestes és Hamletben az egyes epikus folklórműfajok tragikumfogalmának elemzéséhez kezd – itt tehát új utakra lépett Honti.)
*
A fő publikációs fórum Honti pályakezdésétől fogva az Ethnographia című folyóirat, amely még 1943-ban is közli műveit. Nemcsak jelentős tanulmányai jelentek meg az Ethnographiában, hanem számos könyvismertetése is, amelyeknek köre szinte felmérhetetlenül tág és változatos. Honti ismertetéseket írt vogul népmesékről, magyar és a legkülönbözőbb idegen nyelveken megjelent mesemonográfiákról, vallástörténeti és germanisztikával foglalkozó művekről, etnológiai munkákról az Ethnographia számára.
De munkatársa volt más hazai folyóiratoknak is: szinte pályakezdése óta írt tanulmányokat, glosszákat a Magyar Nyelvőrnek, Magyar Nyelvnek, hosszú éveken át munkatársa – amíg csak politikai meggyőződése ezt lehetségessé teszi – a Deutsch-Ungarische Heimatsblätternek.
Rengeteg más folyóiratban is találunk Honti-tanulmányokat: pl. 1934-ben a Debreceni Szemlében jelent meg A néphagyományok megmentéséről, a Népünk és Nyelvünkben a Mesekutatás és mesegyűjtés. 1935-től a Magyarságtudományban publikál (A mese világa, Magyar epikus hagyomány) , de munkatársa pl. a Népünk és Nyelvünknek is (Mesetudomány és vallástörténet) . Később is publikál a Debreceni Szemlében, Diáriumban, Filológiai Közlönyben, munkatársa az Új Lexikonnak s más lexikonoknak is.
Honti tudományos terveiről 1936 februárjában a következő hivatalos munkatervben számolt be:
Dr. HONTI JÁNOS MUNKAPROGRAMJA
1. A Széchényi Könyvtár aprónyomtatvány-gyűjteményének áttanulmányozása a XIX. sz. vásári irodalmának (ponyva) vizsgálatára annak a kérdésnek a szempontjából, hogy mi a népköltéshez való viszonya. Különösen fontos és még feldolgozatlan terület a képmutogató és hasonló aktuális és ponyván forgó verseknek a szerepe mint népballadaforrásoké.
2. Megkezdett és tervezett munkáim elkészítése:
a) „Gross-Irland. Studien über Vinland, Hvitramannaland und die Märchen vom Lande der Unsterblichkeit.” Ez a kb. 10. ívre tervezett munka, amelynek anyagát javarészt 1934-ben, párisi tanulmányutamon gyűjtöttem össze és amely kb. félig készen áll, a halhatatlanság tengerentúli országainak mítoszait dolgozza fel széles folklorisztikai és vallástörténeti alapokon. A tárgyalásban nagy mértékben vonja be a kelta népek középkori hagyományait, amelyeket a folklorisztika számára, különösen nálunk, még senki nem zsákmányolt ki, de amelyek sok eddig homályban maradt kérdésre tudják majd megadni a feleletet. A magyarországi kelta-tanulmányok megindulásától folklorisztikai és vallástörténeti-ethnologiai látókörünk nagy kiszélesedését várhatjuk (vö. Mesetudomány és vallástörténet c. dolgozatomat, Népünk és Nyelvünk VII, 107). A munka második részének középpontjában a „Halhatatlanságra vágyó királyfi” magyar meséje fog állni (Magyar : Népköltési Gyűjtemény I. 361). Ezt a részt talán külön mese-monografia keretében is ki fogom dolgozni.
b) Másik tervezett munkám egy essay-ciklus a népmeséről, kapcsolatban egy népmese-antológiával. Tíz-tizenöt tanulmány volna ez (mindegyik 8–12 nyomtatott oldalnyi), mindegyik más és más oldalról világítaná meg a népmesét. Mindegyik tanulmányt egy mese előzne meg, amelyet a világ népmesekincséből a tanulmány illusztrálásához és megvilágításához választok ki. A mesék közül azokat, amelyek nem magyarok (bár lehetséges az is, hogy az antológiát csupa magyar meséből fogom összeállítani) lehetőleg az eredetiből és az eredeti hangulatát visszaadó módon fordítom. A tanulmány-ciklusból a népmese képének minden oldalról meg kellene mutatkoznia, és a szervesen hozzákapcsolódó antológia segítségével az olvasó előtt a könyv tárgyának, a népmesének, teljesen elevenné kell válnia. A tanulmányok közül kettő már készen van: az egyik, „A mese világa”, a Magyarságtudományban (I, 19) jelent meg, a másik, „A mese története” a Napkelet 1936 áprilisi számában fog megjelenni.
3. A vakáció alatt népköltési gyűjtőutakat tervezek a Dunántúl, a Palócföld és az Alföld egy-egy néprajzilag érdekes vidékére. A helyek kiválasztásához szükséges tudakozódást és levelezést még nem intéztem el, így pontos helyről még nem számolhatok be.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages