DIÁKÉVEK

Teljes szövegű keresés

DIÁKÉVEK
Honti János 1910. október 20-án született. Apja, Honti Rezső, nagy műveltségű nyelvész és műfordító volt; édesanyja, aki magas kort ért el, szintén író, műfordító volt.
Honti Rezső a Tanácsköztársaság idején a francia és olasz nyelv előadója volt a budapesti egyetemen. Ezért a húszas években megfosztották középiskolai tanári állásától is, s egészen 1945-ig nyelvórákat adott, nyelvkönyveket, szótárakat készített. Csak élete utolsó éveiben nyílt ismét lehetősége a gond nélküli, elismert tudományos munkára és művészi alkotásra.
Rendkívüli nyelvérzékét örökölte apjától fia is. Már középiskolás korában sok európai nyelven olvasott. Később egyforma könnyedséggel írta tanulmányait magyarul, németül, franciául és angolul. A harmincas években írül is tanult. Érdekelték a mesterséges nyelvek is: 1931-ben De fabula populare címen írt tanulmányt a Schola et Vita című folyóiratban, amely az Academia pro Interlingua kiadásában jelent meg (Milánó).
1944-ben a munkaszolgálatos Honti Ökörmezőről még ukrán szótárt és nyelvkönyvet kér levélben édesapjától, hogy a nyelvet elsajátíthassa, s ukrán népköltészeti alkotásokat gyűjthessen. Élete utolsó hónapjaiban, mikor ruhája, cipője már leszakadt róla, még Dantét olvasta eredetiben – levélben elnézést kért szüleitől: kénytelen volt a könyvet ívekre szétszedni, hogy könnyebben hordhassa magával.
Szellemi kibontakozásában az otthon értelmiségi légkörén kívül pozitív szerepet játszott az iskola is. Honti és volt iskolatársai sokszor emlékeztek meg szeretettel és derültséggel a II. kerületi Toldy Ferenc reáliskolában eltöltött évekről, hiszen a baráti kört az úgynevetett „reál” tárgyaknál általában inkább érdekelte az irodalom, a művészet, az ókortudomány. Gondosan számon tartották egymás közt, hogy hány klasszika-filológus, régész került ki abból a reáliskolából, amelyben akkoriban a latin nem volt kötelező tantárgy. Az oroszlánkörmök korán mutatkoztak a baráti körnél. Honti tevékeny részt vett az osztály diákköre, az Atom-kör munkájában is, éppúgy, mint legbensőbb barátai: Dobrovits Aladár, aki haláláig megmaradt „legjobb barátnak”, s a fiatalon, 1930-ban elpusztult festőművész, Klein Ferenc, aki rajzokkal járult hozzá az Atomkör alkotómunkájához. Az 1925. évi Atom-köri dolgozatok közül három Honti János munkája. Az egyikben a későbbi germanista érdeklődése mutatkozik: a 15 éves Honti a gótokról írt 26 oldalas tanulmányt az Atom-kör első ülésére, melyet a kör „dicsérettel” fogadott el. A másik két dolgozat csillagászattal foglalkozik. Az Atom-kör 21. ülésén „kitüntetéssel” fogadták el a Csillagok fejlődése című dolgozatot; a 13. ülés „kitüntetett értekezése” A gömbi csillagászat elemeiről című, és Honti saját kezű ábrái illusztrálják. E tanulmányokból úgy tűnik, hogy csillagásznak, matematikusnak is kiváló lett volna Honti. 1927/28-ban az iskola Honti Jánost küldte el a Pintér Jenő által rendezett főigazgatói tanfolyamra, melyet Pintér tudósképző szemináriumnak szánt, elsősorban irodalomtörténeti érdeklődésű diákok, jövendő filológusok számára. Ezen a tanfolyamon Honti már beszámolt a Szilágyi és Hajmási mondát elemző munkájáról.
Honti János érdeklődése szinte gyermekkorától kezdve a népi epika felé fordult. Kezdetben a mesék érdekelték: a mesehallgató, majd meseolvasó gyermekből szinte észrevétlenül bontakozott ki a mesekutató. De a prózai epikus alkotásokhoz hasonlóan érdekelte a verses epika is, természetesen elsősorban a magyar hősepika kérdése. Édesapja benső baráti köréhez tartozott a fiatalon elhunyt Király György, s feltehetőleg Honti Jánosnak igen korán kezébe kerülhetett Királynak a magyar ősköltészetről írt jelentős könyve.
A magyar hősepika kérdését megközelíteni azonban túlságosan nehéz feladat lett volna kezdő kutató számára, különösen Király György kritikai megjegyzései után. Ezért Honti a feladatok és megoldási lehetőségek iránti csalhatatlan érzékkel – ami későbbi munkásságára is jellemző – csak egyetemi tanulmányai elvégzése után írja le gondolatait á magyar hősepika rekonstruálási lehetőségeiről. Középiskolás korában viszont olyan témákhoz nyúl, melyek megoldása elérhetőnek tűnik. Ezért kutatja a Szilágyiról és Hajmásiról szóló epikus énekeket, mert mint írja, ez „azok közül a mondáink közül való, amelyek epikus ének formájában maradtak ránk – talán éppen az egyetlen ilyen mondánk”. (A Szilágyi és Hajmási monda szövegtörténete. ItK 1930.)
Közben pedig elkészíti német nyelven a nyomtatásban megjelent magyar népmesék típusjegyzékét.
*
Honti János abban az évben született, amikor a Folklore Fellows (FF) nevet viselő nemzetközi társaság kiadványának, a Folklore Fellows Communications (FFC) nevű sorozatnak első kötetei napvilágot láttak.
E társaságot az a felismerés hozta létre, hogy az európai népköltészet, főleg a népi epika tanulmányozása csak európai méretű összehasonlító munka alapján lehet eredményes.
Komparativista európai népköltészet-kutatás már a 19. század eleje óta létezett, de a szervezett kereteket először a Folklore Fellows társaság biztosította e munka számára.
Az európai mese, hősmonda és mítosz eredetének, összefüggéseinek kérdése akkor már régóta az irodalomtörténészek, filológusok, vallástörténészek érdeklődésének középpontjában állott. Egyfelől nyomtatásban közzétették az európai népek kéziratokban fennmaradt régi hősmondáit, mitológiai jellegű prózai és verses alkotásait. Másfelől a 19. század eleje óta egyre nagyobb mennyiségben halmozódott fel a nép szájáról gyűjtött mese-, monda- és balladaanyag. Az élő népköltészet és a társadalmi fejlődés korábbi fokához tartozó, kéziratban fennmaradt műfajok közti összefüggés felderítése az európai kultúrtörténet egyik legizgalmasabb kérdésének tűnt, annál is inkább, mert Európa peremterületein a mitológikus és a hősénekek maradványai is éltek még a nép ajkán, a szájhagyományból lehetett ezeket gyűjteni. Ez volt az az idő, mikor minden európai nép saját eltűnt naiv eposzát igyekezett rekonstruálni. Elég, ha a finn Kalevala létrejöttére, Arany János tanulmányaira és epikus műveire utalok itt.
A kutatás első stádiumában minden egyes európai nép kutatói saját élő népköltészetükből igyekeztek visszakövetkeztetni, hidat verni eltűnt mitológiájukhoz és hősköltészetükhöz. Amikor azonban az európai népi mesekincs nemzetközi volta, széles körű elterjedése világossá vált, némileg új helyzet állt elő, s új elméletek jöttek létre, melyek már feltételezték, hogy az európai mesék nem minden népnél külön fejlődtek ki a mítoszokból és hősmondákból, hanem az egyes mesetípusok kialakulása talán egy helyen, egyszerre történt – a mesék kialakulásának poligenetikus elmélete helyére a mesék monogenetikus elmélete került. Ekkor merült fel a többi között az a nézet, hogy az európai népmesék főleg Indiából származnak. – Erről a rendkívül izgalmas kérdéscsoportról a fiatal Honti János sokféle forrásból tájékozódhatott, s ismerte a haladó gondolkodású Braun Soma kismonográfiáját is az összehasonlító mesekutatásról. – (A népmese. 1923.) A századforduló körül már világos volt, hogy a történeti folyamatok és összefüggések feltárása csak az egész európai, szájhagyományban élő epikus költészet széles körű gyűjtése és rendezése útján történhet. A népmesetípusok rendszerezése, az összehasonlító mese- és mondakutatás így a századforduló egyik jelentős tudományos célkitűzése lett. A változatokban élő szóbeli népköltészet földrajzi-történeti rendszerezésének módszere a finnektől indult ki, akik e módszert a Kalevala-stúdiumok során alakították ki, s főleg az ő kezdeményezésükre jött létre a már említett Folklore Fellows nemzetközi szövetség is.
A magyar népköltészet kutatói kezdettől fogva lelkesedéssel vettek részt a Folklore Fellows társaság munkájában, annál is inkább, minthogy e vállalkozás a finn testvérnéptől indult ki. 1908-ban Katona Lajos alelnök már bemutatta a Folklore Fellows szabályzatát a Magyar Néprajzi Társaságnak (Ethnographia 1909. 64.). 1912-től kezdve szervezetten működik az FF magyar szekciója. Az FFC sorozat 12. számában Bán Aladár beszámol a magyar szekció 1912. évi működéséről, a 16.-ban pedig az 1913. évi működéséről.
A Folklore Fellows társaság célja, az alapszabályok szerint, a tudományos munka megkönnyítése, amennyiben a különböző országok néprajzi anyagát a kutatók rendelkezésére bocsátja, néprajzi tárgyú tudományos kiadványokat ad ki európai világnyelveken. Az alapszabályokban kiemelt helyen szerepelt a gyűjtemények, katalógusok kiadása, a tudományos információcsere. Az Ethnographia 1912. évi folyamában Sebestyén Gyula ír az FF szövetség célkitűzéséről. E felhívásban, melynek címe: A magyar néphagyományok emlékeinek országos gyűjtéséről, a többek közt a következőket olvashatjuk: „Azt a tudományt, melyet a hozzáfűződő fogalomkörrel az angol folklore név fejez ki leghívebben, azok a kisebb művelt népek és népelemek fejlesztették legmagasabb fokra, a melyek a nyelvük és fajiságuk fennmaradásáért folytatott küzdelmekben a néphagyomány nyelvi, költői, zenei, néphit- és népszokásbeli emlékeit nemzetiségük legősibb biztosítékának tekintik …
Északon a dán, norvég és finn egyetemeken e tudománynak már tanszéke van. Sőt nálunk is megtörtént, hogy Gyulai Pál kettéosztott irodalmi tanszékét, melyen a mester időnként egy kis folkloret is tanított, egyik oldalról az összehasonlító folklore kitűnő mesterével, Katona Lajossal töltötték be. És íme ott, a hol ez a szédületes gyorsasággal fejlődő tudomány már a legfelsőbb oktatásban is méltó helyet foglalt el, a tudós egyetemi professzorok tanácskozására gyűlnek és rövidesen megállapítják, hogy az összehasonlító folklorban többé nincs eligazodás. A mely tudományban pedig még a tudós sem igazodik el, az egyszerűen csődbe jutott.
Krohn helsingforsi és A. Olrik koppenhágai tanárok jutottak erre az eredményre …
Az összehasonlító tudományos műveletekre utalt folkloristák helyzetét szerintük első sorban a népek és nemzetek megdöbbentő arányban felhalmozódó gyűjteményeinek soknyelvűsége tette elviselhetetlenné; másrészt pedig a bábeli zűrzavarból eredő bajokat még súlyosabbá növelte az, hogy a gyűjtemények túlnyomó része újabban már kéziratban marad s az ilyen forrás a nemzetközi összehasonlító folklorenak néha még nyelvi akadályok nélkül is hozzáférhetetlen. Ezért a két tudós elhatározta, hogy »Folklore Fellows« néven nemzetközi tudományos szövetséget alapít …
Az említett két tudós férfiú az 1907. év nyarán tanácskozott ezekről s novemberre már a német J. Bolte és a svéd C. W. Sydow is segítségükre volt a »Folklore Fellows« szabályzatának szövegezésében. Mi magyarok és egyéb külföldi társaink már nyomtatott felhívást és nyomtatott szabályzatot kaptunk. Ezeket Katona Lajos alelnök a Magyar Néprajzi Társaság 1908. november 18-iki választmányi ülésén egész terjedelmükben bemutatta, s a szabályzatot annak bejelentésével, hogy társaságunk csatlakozik a »Folklore Fellows«-hoz, szószerint lefordítva közzé is tette az Etnographia 1908 évi VI. füzetében … Mire az FF első kiadványai megjelentek, Katona már nem volt az élők közt. A magyar osztályt tehát nélküle kellett szerveznünk. Az 1911. november 29-iki alakuló gyűlés az elnökséggel engem tisztelt meg, alelnök viszont Gombocz Zoltán, titkár Bán Aladár, 23 jeles folkloristánk pedig az osztály rendes tagja lett.”
Amint látjuk tehát, a magyar folkloristák örömmel s szinte azonnal csatlakoztak az FF-hez. Mégis, Bán Aladár beszámolója és Honti János mesekatalógusa között egyetlen magyar mű sem jelent meg az FFC sorozatban. Ezt a tényt az magyarázza, hogy az első világháború és a Tanácsköztársáság bukása utáni időben a magyar tudományos élet s vele a magyar folklórkutatás is nehéz helyzetbe jut. Az FF magyarországi szekciója továbbra is létezik, működik is, de az FFC publikációkban nem szerepel.
A Folklore Fellows sorozat fő profiljához tartozik a mesetípuskatalógusok szerkesztése. Már 1910-ben a sorozat 3. köteteként nemzetközi mesetípus-katalógus jelenik meg az FFC-ben, a finn Antti Aarne összeállításában. Ez az Aarne-féle Verzeichnis der Märchentypen lesz Honti katalógusának alapja is. Aarne mesetípusjegyzéke a finn kéziratgyűjteményeken, Grundtvig dán gyűjteményein s a Grimm fivérek ismert gyűjteményén: a Kinder-und Hausmärchen gyűjteményen alapult. Aarne három fő csoportba osztotta az európai népmesetípusokat: állatmesékre, a tulajdonképpeni (varázs)mesékre s a trufákra.
Aarne típuskatalógusát hamarosan követi a finn mesetípus-katalógus, a finnországi svéd mesék katalógusa, a flandriai mesekatalógus, a lapp mesekatalógus és mások. Majd 1927-ben Stith Thompson átdolgozza és kiegészíti Aarne mesekatalógusát. Honti munkája befejezése előtt már kézhez kaphatta az Aarne-Thompson-féle javított angol nyelvű katalógust, s fel is használta annak új típusszámait. 1928-ban jelent meg Schullerus román mesekatalógusa, s ezt követte Honti katalógusa, mely a nyomtatásban megjelent magyar népmesék jegyzékét tartalmazta. (FFC Sz.)
Honti János nem az első, aki a magyar mesék típuskatalógusának elkészítését tervbe veszi, de az első, aki tervét meg is tudja valósítani, s német nyelven nyomtatásban is közzé adja. Katona Lajos már az Ethnographia 1903, évi 14. évfolyamában nekikezdett a magyar népmesék típusmutatójának elkészítéséhez. 1914-ig nyolc közleményben adta közre az Ethnographiában az általa összeállított népmesetípusokat.
Berze Nagy János is már az 1910-es években hozzákezdett a magyar népmesetípus-jegyzék elkészítéséhez. Ez a mű azonban csak 1957-ben, tehát egy évtizeddel a szerző halála után került kiadásra. Így tehát tulajdonképpen a mai napig is az egyetlen, nem magyar nyelven megjelent teljes magyar mesekatalógus Hontié, s a magyarul nem tudó európai folkloristák még mindig ezt használják általános tájékozódásra. Igaz, Stith Thompson a nemzetközi mesetípus-katalógus második átdolgozott kiadásába (1961) felvette Berze Nagy katalógusának számos tételét, s Kovács Ágnes azóta angolul is kiadta a magyar állatmesék és rátótiádák katalógusát, – de mindezek nem nyújtanak a külföldieknek összefüggő áttekintést a magyar mesetípusokról.
Honti mesekatalógusa megjelenésének előzményeit jól rekonstruálhatjuk a család tulajdonában fennmaradt levelezésből. Kaarle Krohn első levele 1928 januárjából származik. A családi hagyomány szerint Honti nem merte megírni Krohnnak, hogy még középiskolába jár, Krohn egyetemi hallgatónak gondolta. Krohn leveleiből kitűnik, hogy Honti először tagja lett a Folklore Fellows szövetségnek, majd felajánlotta, hogy a nyomtatásban megjelent magyar népmesék katalógusát elkészíti a sorozat számára. 1928. március 12-én Krohn jelzi, hogy örömmel fogadná és kiadná a magyar mesekatalógust. Feltehetőleg a katalóguskészítés munkájához Honti már jóval előbb hozzálátott, mert június 22-én Krohn már azt írta, hogy megkapta a kész katalógust. Szeptember 15-én közli, hogy a kéziratot lemásoltatta, s kéri Hontit, ellenőrizze azt, mielőtt nyomdába megy.
Honti János a mesetípus-katalógusban a nyomtatásban megjelent magyar népmeseanyagot osztályozta. A bevezetésben utalt arra, hogy e munkát követnie kell a kéziratos feljegyzések rendszerezésének. Több mint 40 antológia anyagát s a legfontosabb, folyóiratokban megjelent népmeseanyagot dolgozta fel. A nemzeti redakciókat, amelyek nem feleltek meg a nemzetközi katalógus típusainak, kettősponttal jelzi.
A külföldi kutatók elismeréssel fogadták a munkát: Stith Thompson, a nemzetközi mesekatalogizálás legjelentősebb képviselője 1930. december 16-án írt levelében gratulál Hontinak a katalógushoz, melyet igen alaposnak nevez.
A magyar folklórkutatók jórészt némi fanyalgással vették tudomásul a fiatal „outsider” megjelenését. Az Ethnographiában Solymossy Sándor ismerteti a könyvet, s elismerően ír a vállalkozásról, ugyanakkor kifejti azt a véleményét is, hogy a magyar népmeséket nem lehet a nemzetközi típuskatalógus szerint osztályozni, mert annak nem felelnek meg. A dicsérő részben ezt írja: „A fiatal magyar folklorista annak a vállalatnak célja szerint, amelyben munkája megjelent, külföldi kutatók számára bibliografikus modorban, rövid jelzésekkel összeállította az eddig nyomtatásban közölt magyar népmesék jegyzékét az ismert Aarne-féle rendszer alapján. Kidolgozására az a tapasztalat ösztönözte, hogy a nemzetközi folklore-monográfiákban, amelyek rendszerint kiterjeszkednek az elérhető összes, bármi népnél található változatokra, a magyarok többnyire hiányoznak, vagy legfeljebb mutatónak van belőlük egy-egy idézve.
Munkája e tekintetben ugyancsak hézagpótlónak mondható és örvendetes jelenség szakirodalmunkban.”
*
Az érettségi után Honti János a budapesti egyetem bölcsészkarára iratkozott be, germanista lett, német és angol szakos. Folklorista vagy etnológus azért sem lehetett, mert ilyen szak nem létezett a budapesti egyetemen. Solymossy Sándor magántanári előadásait a népköltészetről azonban hallgatta.
1929-ben még mindig a Szilágyi és Hajmási mondakör problematikája foglalkoztatja, erre vonatkozó tanulmányai 1930-ban az Ethnographiában és az Irodalomtörténeti Közleményekben jelentek meg. Ez évben mintegy tíz könyvismertetése jelenik meg az Ethnographiában.
Igen érdekli az Európán kívüli, primitív kultúrák folklórja is, egyetemi évei alatt, s még később is szeretne olyan külföldi egyetemre is eljutni, ahol általános etnológiát tanulhatna. Egy ideig arra is gondolt, hogy Longfellow Hiawatha című művének indián folklór-kapcsolatait tanulmányozza, legalábbis Stith Thompsonnak egy Hontihoz intézett leveléből ez derül ki.
Ezt a feladatot azonban Budapesten nem lehetett megoldani. Így Honti ahhoz a kérdéskörhöz tért vissza, mely a germanista stúdiumokon belül legközelebb állt érdeklődéséhez: a germán népek hősmondájához. Elsősorban a Nibelung-mondakörrel, ennek hun vonatkozásaival foglalkozik, erről írja német szakdolgozatát, és ennek kapcsán rátér a hun-magyar mondakör kérdésére is.
1931 nyarán végigutazza Németországot és Ausztriát, azt az utat követi nyomon, amit a német Nibelung-ének hősei tettek meg.
1931. augusztus 13-án Passauból keltezett képeslapjában apjának meg is jegyzi: „Most történeti és megszentelt helyen állok, a Nibelung-ének szülőföldjén.”
Közben 1930–32 közt egyetemi tanulmányai mellett önkéntes gyakornok is a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárában (a mai Néprajzi Múzeum). Minthogy ennek folklórosztálya nincs, a könyvtárban, adattárban dolgozik, továbbá a népi méhészkedéssel, majd a tengerentúli gyűjteményekkel, így pl. a Róheim Géza által gyűjtött tengerentúli tárgyakkal foglalkozik.
Az 1930-as évek elején a germanisztikai előadások nem sok pozitív élményt tudtak nyújtani az ő színvonalán álló egyetemi hallgatónak. A politizáló Bleyer Jakab, az akkor már elöregedett s csak önmagát ismétlő Petz Gedeon, a színtelen Yolland Arthur egyaránt nem tudták kielégíteni a mohó filológiai és filozófiai érdeklődést; mely Hontit a egyetem felé vezette. Igaz, rengeteg külföldi szerzőt olvasott, a folkloristákon kívül elsősorban germanistákat. Különösen Andreas Heusler volt eszményképe ezekben az években. De a nyomtatott könyv nem pótolja teljesen az élőszóban hallott előadásokat, a közvetlen tanár-diák kapcsolatot.
Honti szellemi fejlődésére egyetemi évei alatt két professzor: Pauler Ákos és Kerényi Károly előadásai gyakoroltak komoly hatást. Hatásukat ma már nehezen értheti meg az, aki csak műveiket olvasta, és nem hallotta élőszóban előadásaikat, ezt nem adja vissza a nyomtatott betű.
Pauler Ákos filozófiai, főleg logikai rendszerével Madarászné Zsigmond Anna foglalkozott 1965-ben megjelent monográfiájában (A tiszta logika alapkérdései). Zsigmond Anna e monográfiában jól vázolja, hogy a kezdetben pozitivista Pauler milyen utat tett meg az objektív idealizmus felé, s melyek logikai rendszerének gyenge pontjai.
Természetesen nehéz lenne azt elképzelni, hogy a Tanácsköztársaság bukása után egy évtizeddel a budapesti bölcsészkar filozófiai tanszékét olyan professzor tölthette volna be, aki ideológiailag e rendszert nem támogatja. De Pauler magas színvonalon adott elő, és ő ismertette meg pl. hallgatóival a korszerű matematikai logikát. Előadásainak rangját egyszerűen nem lehetett összehasonlítani pl. az egykorú germanisztikai előadások gondolatszegénységével. Így érthető, hogy Honti János A mese világa című monográfiáját Pauler emlékének ajánlotta.
A másik, Paulernél jelentősebb hatást Kerényi Károly († 1973), illetőleg a körülötte kialakult úgynevezett Stemma-kör jelentette.
E körnek rövidebb-hosszabb ideig tagja volt minden tehetségesebb, klasszika-filológiát és régészetet tanuló bölcsész, aki az 1930-tól a háború kitöréséig tartó periódusban végezte tanulmányait a budapesti egyetemen.
Kerényi 1934-től kezdve a pécsi, majd a szegedi egyetem tanára volt, de mint magántanár Budapesten folyamatosan tartott vallástörténeti előadásokat. E péntek délutáni órákon kívül hallgatóival vasárnaponként kirándulni járt, és séta közben antik auktorok, vagy tudományos és szépirodalmi művek olvasására és megvitatására került sor. E kirándulások mellett létrejött a Stemma kör is, ahol „fehér asztal” mellett, melyen kenyér és bor állott, Kerényi, majd később más Stemma-tagok lakásán vitatták meg Kerényinek és a fiataloknak frissen elkészült tanulmányait. A Stemma állandó magját egy szűkebb baráti kör alkotta, de rövidebb-hosszabb ideig részt vett a „műhelymunkában” sok, azóta világhírűvé vált olyan ókortudós is, aki nem tartozott a szorosabban vett Stemma-körhöz.
A kirándulásokon, majd a Stemma-üléseken részt vevő bölcsészek korábbi rétegéhez tartozott Lengyel Dénes, a fiatalon elhunyt Gráf András és Trencsényi-Waldapfel Imre. Részt vett a kirándulásokon kezdettől fogva Kerényi néhány kortárs barátja is, így Szerb Antal. Az 1931/32-es tanévtől régészek, orientalisták, folkloristák csatlakoztak a Kerényi-társasághoz: Kovrig Ilona, Gallus Sándor, Horváth Tibor, Dobrovits Aladár, Wessetzky Vilmos. E körhöz tartozott akkor már Petrolay Margit és Honti János is, továbbá e sorok írója.
A Stemmának hosszabb-rövidebb ideig tagja volt még Szabó Árpád, Balázs Éva, Kádár Zoltán, Borzsák István, Brelich Angelo (aki később a római egyetem vallástörténeti tanszékének professzora lett), Harmatta János, majd a későbbi évjáratokból Devecseri Gábor, Szilágyi János György, Kovács Ágnes és mások. Devecseri Gábornak fiatal költőkből álló baráti köre is gyakran együtt kirándult a Kerényi-körrel, és ennek tagjai részt vettek a műfordítói munkában is (Ovidius Amores-ét pl. Karinthy Gábor fordította).
A Kerényi-kör tudományos tevékenységének egyik legmaradandóbb nyomtatott emléke a Kétnyelvű Klasszikusok sorozat volt, melyet Kerényi szerkesztett. Ez főleg antik szerzők műveit tartalmazta, az eredeti nyelven és fordításban. E sorozatnak köszönhető, hogy a magyar nagyközönség a klasszikus auktorokat végre kifogástalan magyar interpretációban kapta kézhez. E sorozatban jelent meg pl. a Horatius Noster, Catullus költeményei, a Pásztori Magyar Vergilius, a Homérosi himnuszok két kötete, ez utóbbiak Devecseri Gábor fordításában, de e sorozatban jelent meg Villon Nagy Testamentuma is, Vas István fordításában és Honti János bevezető tanulmányával.
A Stemma-kör emblémája látható a Sziget című kiadvány címlapján is. E rövid életű folyóiratnak azonban több köze volt Kerényihez, mint a Stemma ifjú tagjaihoz:. az első számban ugyan még többségben az ő tanulmányaik szerepelnek, a II–III. számban azonban már Kerényi kortársai, pl. Németh László, Szerb Antal, Kövendi Dénes, Gulyás Pál, Franz Altheim. Hontinak egy tanulmánya sem jelent meg e sorozatban.
Ha Honti életéről írunk, ezt nem tehetjük a Stemma ismertetése nélkül. Hontit szinte haláláig e kör tudományos és baráti légköre vette körül, halála után posztumusz művét is a Stemma életben maradt tagjai adták ki, s a Stemma a második világháború után, egészen 1948-ig Honti János Társaság néven működött. Így hát fel kell tennünk a kérdést: mit jelentett a Stemma Hontinak?
Először is azt a magas színvonalú tudományos baráti társaságot, mely különösen alkalmas arra, hogy egy fiatal tudóst alkotásokra ihlessen.
A Stemma pótolta részben Honti etnológiai és vallástörténeti képzését is (mint már írtam, ilyen tárgyakat akkor nem adtak elő a budapesti egyetemen). A kirándulásokon és más összejöveteleken szinte egy esztendeig pl. a finnugor medveénekeket elemezték Kerényi és a fiatalok. A Stemma tagjai közt ősrégészek, klasszikafilológusok, orientalisták, vallástörténészek voltak, lehetséges volt tehát az etnológiai jelenségek komplex, sokoldalú megvilágítása is. Az újonnan megjelenő külföldi etnológiai és folklorisztikai műveket gyakran tárgyalták a kirándulásokon éppúgy, mint a Stemma-üléseken. E kollektív munka eredménye pl. Honti Mesetudomány és vallástörténet című tanulmánya és számos, az ókori epikával foglalkozó munkája. Kétségkívül az 1930-as évek első felében hazánkban ez volt az egyetlen olyan közösség, ahol Honti tudományos elképzeléseit magas szinten megtárgyalhatta, s ahol tanácsot, útmutatást is kaphatott.
Kerényi tudománypolitikai állásfoglalása és tanári attitűdje jelentősen különbözött Paulerétől. Szilágyi János György a Trencsényi-Waldapfel Imre halálakor írott megemlékezésében (Antik Tanulmányok, 1970) Kerényi tudománypolitikai álláspontját és viszonyát az akkori klasszika-filológiai kutatásokhoz mélyrehatóan elemezte. Minthogy Szilágyi fejtegetései elsősorban az ókortudományi kutatásokra vonatkoznak, itt Kerényi módszerének más vonásait hangsúlyoznám, melyek hatottak a fiatal Honti tudományos fejlődésére.
Kerényi fő törekvése az volt, hogy a filológiai kutatásokat általában kimozdítsa abból a stagnálásból, amelybe az 1920-as évek végén jutottak. Teljesen egyetértett Hatvany Lajos kritikájával, amely a „tudni nem érdemes dolgok tudományáról” szóló könyvében olvasható (s nemrég jelent meg magyarul). (Die Wissenschaft des nicht Wissenswerten. 1908.)
Szerb Antal fogalmazása szerint „Kerényi eléggé meg nem köszönhető érdeme, hogy az utóbbi években fiatal intellektuelek számára az ókor megint izgalmasan élő aktualitássá lett. Egyetemi oktatásunkban – mely a normálisnál is laposabb és élettelenebb –, tudományos világunkban, mely az aggkori végelgyengülés jeleit mutatja, Kerényi az újszerű szín, az eleven gesztus, a teremtő nyugtalanság”. (Magyar Csillag 1940. 211.)
Kerényi a pontos tárgyi tudás mellett művészi átélést is követelt a humán tárgyak kutatóitól. A filológiai szövegelemzés szokott módszerein túl azt kívánta, hogy a filológus is „ihletett” állapotba jusson, éppúgy, mint a művészek, akik az általa elemzett művet megalkották.
Szerb Antal ezt így fogalmazta: „Kerényi … mindig fáradhatatlanul fehér izzásban van, a szellemi megszállottság hideg eksztázisa árad megragadó erővel írásaiból. Kerényi Károly felléptével … kétségkívül új szín jelent meg szellemi életünk spektrumában: a megszállott tudós, akinek a tudomány nemcsak kutató és szintetizáló munka, bár természetesen igen nagy mértékben az is, hanem mámor és vízió, mint a művészet az alkotóművész számára.” (Apollo III. évfolyam 2. szám.)
A „megszállott tudós” attitűd azonban (különösen a Sziget megjelenése utáni időben) sok kritikát váltott ki. Kritizálták azok a régivágású filológusok is, akik inkább mesterségnek tekintették a humán tudományok művelését, de kritizálták baloldalról is a Kerényi-iskolát, mert úgy látták, az irracionalizmus felé halad.
A racionális Honti számára azonban a finn történeti-földrajzi iskola analitikus módszere után Kerényi előadásai, a görög-római kultúra s más kultúrák művészi elemzése, a saját kortársaival folytatott érdekes tudományos viták nagy segítséget jelentettek, hogy a művészi alkotások elmélyültebb átélésén keresztül esztétikai kategóriák és eszmetörténeti folyamatok feltárásához jusson el (bár kétségtelen, hogy Honti 1934 körül megjelent műveiben, pl. A néphagyományok megmentése címűben néhány, ma már igen vitatható nézet és szóhasználat is felmerül, kétségkívül a Kerényi-iskola visszhangjaként).
Természetesen helytelen lenne Kerényinek és a Stemma fiatal tagjainak nézeteit teljesen azonosítani. Kerényi és a Stemma-tagok többsége közt jelentős korkülönbség volt, és Kerényi tudatában a fiatalabbak mindig megmaradtak „tanítványoknak”, egyenrangú tudományos partnereknek saját korosztályát tekintette. 1935 után ő maga is új és új módszerekkel kísérletezett, és itt a fiatalok már nem követték: pl. a Jung által kezdeményezett mélypszichológiai irányzat, melynek egy ideig Kerényi is képviselője volt, a Stemma-tagok munkásságában nem jelentkezett.
Módszertani-elméleti vitákra is sor került akkoriban a Stemmában, melyeknek kínos-fájdalmas emléke Honti és Kerényi levélváltásában is felbukkan.
A Stemma fiatal tagjainak baráti köre azonban továbbra is összetartott, és amikor Kerényi a háború alatt Svájcba emigrált, az itthon maradtak egy része még megtartotta a tudományos felolvasó összejöveteleket, gyakran éppen Honti lakásán. Fenntartották a Stemma nevet is, majd Honti halála után ezt a Honti János Társaság névre változtatták.
A szűkebb baráti kör – Honti, Dobrovits Aladár, Trencsényi-Waldapfel Imre, Lengyel Dénes, Szilágyi János György s még mások is – megőrizte mindazt, ami a Stemma tudományos koncepciójában értékes és előremutató volt, és jó barátok maradtak – a társaság jó részének nagyon is korai haláláig. A Stemma feloszlása után az életben maradtaknak Kerényihez való viszonya különböző formákat öltött, de ha eltávolodott is a külföldön élő Kerényi volt tanítványaitól, a fiatalon elhunyt Honti emlékét Kerényi és a többiek egyformán nem múló fájdalommal őrizték.
*
Honti Jánossal egy Kerényi szervezte kiránduláson találkoztam először. A gyermekifjú Honti arcvonásait megőrizték a kirándulásokon készült amatőr fényképek. Magas volt, sima hajú, világos . szemű: arcán a lágyabb gyermeki vonásokból akkor bontakozott ki a markáns férfiarc. A fényképeken viharkabátot s térdnadrágot hord, jól emlékszem, ebben rótta évekig velünk együtt a fővárost környező hegyeket. A huszonkét éves Honti akkor már világszerte ismert folklorista volt, félelmetes vitázó és szellemes vitapartner.
Ortutay Gyula így emlékezik meg az ifjú Hontiról: „A szenvedély, az igazság, a mindegyre rejtőző és szökni kész igazság megragadásának szenvedélye kerítette hatalmába, s akik szerettük, elsősorban szinte fiúsan lelkendező szenvedélyét szerettük meg benne… . S tiszta volt; engesztelhetetlenül egyenes és tiszta. Vitában soha sem kicsinyes részletszempontok vezették, de sohasem engedett semmi hamis, hazug fogalmazásnak. Minden sora, amit leírt, a tiszta és igaz szavak közül való volt: nem hazudott, nem áltatta magát és másokat. S ez a tiszta és igaz magatartása tette kérlelhetetlenné is: nem engedett semmi alacsonynak, nem alkudozott, nem mocskolta be magát abban a korban, mely szinte mindenki számára a megalkuvás, az elbukás megannyi csapdáját jelentette.” (Halhatatlan népköltészet) Honti János az 1929–33 közötti időben, tehát egyetemi tanulmányai során egyre több önálló tanulmányt és könyvismertetést írt. Ebben az időben főleg a germanisztika és a hősmonda foglalkoztatják. E korszaknak gyümölcse az 1931-ben megjelent második FFC monográfia: a Volksmärchen und Heldensage is.
E könyvében Honti nem kisebb problémát igyekszik megoldani, mint az európai hősmonda, mítosz és a népmese történeti összefüggését. Ez a kísérlet nem járt teljes sikerrel, de a Honti-könyv megjelenése óta eltelt időben sem jutott el a szaktudomány e kérdéscsoport egyértelmű tisztázásához.
A könyv megjelenésének előzményeit ismét a Kaarle Krohnnal folytatott levélváltásban követhetjük nyomon. 1931 májusában Krohn már értesíti Hontit, hogy nyomdában van a könyve.
E könyv sokkal több problémát tartalmazott, mint a mesekatalógus. Különösen sok vihart váltott ki az ősmese (Urmärchen)-koncepció és kifejezés, amelyet Honti használt, s mellyel a primitívebb európai társadalmak feltételezett, nagyrészt még mitikusmágikus elbeszéléseit jelölte, melyeket a későbbi népmese előzményének tartott.
Maga Krohn ezt írta még a könyv megjelenése előtt: „Ön nehéz témát választott, és a kutatás mai állásánál nehéz okosat írni erről. Én nem használnám az ősmese kifejezést.”
Walter Anderson, aki a Hessische Blätter für Volkskunde 1931/32. évfolyamában ismerteti a könyvet, óvatosnak és okosnak nevezi és olvasásra ajánlja, de az „ősmese” kifejezéssel ő sem ért egyet.
A svájci Heusler, a híres germanista viszont még 1936 áprilisában is így ír Hontinak: „Csak hallotta volna, hogy idézem Önt kollégáim előtt, mint Löwis of Menar segítőtársát és Sydow ellenfelét, az »ősmese«-fogalom bajnokát, melyről nemrégiben Sydow (vagy valaki más?) azt írta, hogy nem is létezett!”
Hontinak ezt a második könyvét nem fogadta jól a magyar folklorista közvélemény. Solymossy Sándor, aki a mesekatalógust is ismertette annak idején az Ethnographiában, időközben megbarátkozott Honti Jánossal, s még 1930 áprilisában meleg szavakkal ajánlotta köztisztviselői ösztöndíjra, mint az egyetlen fiatal magyar népmesekutatót.
A Volksmärchen und Heldensageról azonban lesújtó kritikát ír. Nemcsak Honti általános koncepciójával nem ért egyet, hanem főleg azt hiányolja, hogy Honti kevés magyar szerzőt idéz e műben. Honti nyomtatásban válaszol Solymossynak: műve elsősorban germanisztikai, s csak azokat a magyar szerzőket idézte, akik a szűkebben vett germanisztikával foglalkoztak.
A Honti és Solymossy közti ellentét később sem enyhült. De örömmel és szeretettel fogadta sorai közé Hontit a fiatal magyar írók és irodalomtörténészek haladó csoportja. Tagja lesz az 1933-ban alakult Irodalomtudományi Társaságnak, s ennek keretében előadásokat is tart – mint erről Szerb Antal Pohárköszöntője tájékoztat. Baráti viszony alakul ki a Stemma tagjai és a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumához tartozó fiatalok közt is. A rövid életű irodalmi és tudományos folyóiratok alapításában Honti is részt vesz. Ismét Ortutay Gyulát idézem:
„Ő is azok közé tartozott, aki tudományos munkája mellett mindegyre szervezkedett, szervezett. Hol egy baráti kutatócsoportot akartunk létrehozni, hol – természetesen – folyóiratot akartunk indítani, s hány kérészéletű folyóiratot indítottunk; hol a folklór és a classica-philologia egységét kereste, hogy ez a humanitás egy új megfogalmazásában segítse; – sorolhatnám még ezeket a rajongó ifjú estéket, szervezkedő beszélgetéseket, tervek készítését, fiatal csoportjainkat. Mindebben ő volt egyike a leglelkendezőbbeknek, a legbizakodóbbaknak.” (Halhatatlan népköltészet)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages