MAGYAR TUDÓSSORS A FASIZMUSBAN
MAGYAR TUDÓSSORS A FASIZMUSBAN
A Párizsból való hazatérés után Honti sorsát – mint egész Európáét – a háborús események határozták meg.
Különös ellentmondás, hogy érzelmi, családi élete éppen e háborús években lett valóban kiegyensúlyozott. Honti másodszor is megnősült, most már szép otthona volt, ahol szerető feleség biztosított megfelelő légkört a tudósnak. Könyvei, kéziratai a polcokon: Honti nyugalmat és boldogságot talált Bernáth Géza utcai kis lakásában.
A háború kitörésekor legtermékenyebb alkotó korszakát éli. Huszonkilenc éves, és a franciaországi kutatómunka és tapasztalatok gyümölcse most érik be. Az egész világon ismert szakértője, az európai és magyar népmesének a kelta és izlandi néphagyománynak. Izland fővárosa, Reykjavik, Hontit – az izlandi mitológia egyik legnevesebb élő szakértőjét – professzornak hívja meg. Honti haláláig szívesen játszott azzal a gondolattal, hogy a háború befejezése után egy időre eleget tesz e meghívásnak.
De a háború és a fasizmus lépésről lépésre hatol a tudós magánéletébe. Egyelőre még a bevonulás veszélye nem fenyegeti – az első jel a publikációs lehetőségek ritkulása, származása és politikai nézetei miatt.
Honti egy baráti levélben ezt így fogalmazta: „Jelenlegi folyóirataink egy része engem nem akar, más részüket én nem akarom.” A háborúban részt vevő országok folyóirataival való kapcsolat megszakad. – A Handwörterbuch des deutschen Märchens című sorozattal, melynek Honti évekig volt munkatársa, jóval a háború kitörése előtt megszakítja politikai okokból a kapcsolatot.
1939–40-ben még egymás után jelennek meg semleges országok folyóirataiban tanulmányai, – még a Párizsban eltöltött idő emlékei. 1939-ben publikálják Svédországban a már idézett Märchenmorphologie und Märchentypologie c. művét, melynek megjelenési körülményeiről Hontinak Sigurd Erixonnal való levelezése tájékoztat.
1940-ben jelennek meg tanulmányai a Modern Language Review-ben, a Modern Language Quarterlyben, a Heliconban (Revue Internationale des Problémes généraux de la littérature, mely Debrecenben jelent meg, de Amsterdam-Basel szerepelt kiadási helyként). A Franciaországgal, valamint más, Németországgal szemben álló országokkal való kapcsolatoknak ekkor már természetesen vége szakadt. Azonban nemcsak a külföldi kapcsolatok szakadnak meg – hazájában is egyre nehezebben tud publikálni.
Az 1940-es év publikációinak jegyzéke még nem árulkodó. Önálló kiadványként lát napvilágot még ekkor a saját gyűjtésű A mészároslegény meséje. E kis kötetben Honti egy híres palóc mesemondó családjától feljegyzett mesét publikál, mely az Odüsszeiában előforduló Polyphemos-motívum mesei továbbéléséről tanúskodik. Ez a kérdés is már évek óta foglalkoztatta.
A háború előrehaladtával a publikációs lehetőségek egyre csökkennek. Az Ethnographia és a tudományos folyóiratok honoráriumot nem fizetnek. A Széchényi könyvtárbeli állása is bizonytalanná válik. Honti ekkor már anyagi okokból bérmunkákat kénytelen vállalni: névtelenül, vagy más szerzők neve alatt fordít és szótárt szerkeszt.
A háború első éveiben a baráti kör még nagyrészt együtt van. A háború kezdetén a Stemma már természetesen nem azonos a régivel, az 1930-as évek első felének Stemmájával. Az idősebb generáció tagjai állást vállaltak, vidéken is dolgoznak, van, aki tudományos, sőt politikai irányvonalában is eltávolodott a Stemmától. Maga Kerényi is egyre ritkábban vesz részt az üléseken, majd Svájcba emigrál. Helyettük fiatalabbak csatlakoznak a társasághoz. A Stemma és a Devecseri-társaság ekkor egyre közelebb kerülnek egymáshoz, s fiatal művészek, költők, művészettörténészek is tagjai a baráti társaságnak.
A Stemma ezekben az években gyakran Honti lakásán gyűlik össze. Itt töltenek a barátok egy felejthetetlen Szilveszter-estét is, a háborús évek első szilveszterét.
Hontinak ezekről az éveiről nálamnál szebben tud szólni a költő Devecseri Gábor:
„Mikor párizsi esztendei után felbukkant a budai hegyekben – s mindig föl kellett nézni rá, oly nagyon magas volt –, már háborús, bombázásos évek jártak. Angyalként imbolygott, a magas emberek szokása szerint, akik mintegy toronyból nézve alá, keresik, hol nyugtassák meg tekintetüket; vidám volt…
S bomlottak ki nyomban, a tavaszi erdő bomló rügyei közt a viták is, főként Szilágyi János Györggyel, s röppent föl a kék egű magasba Honti Giovi fejtegetéseiből, piros tűzszárnyon, a mese világa. Amely – mint éppen ő szikrázóan szép könyvében megírta – mindig a valóság talajáról indul, mint valami repülőgép a magasba, és mindig ide érkezik, meghozott kincseivel, vissza. De ha most visszatekintek arra a valóságra, amelyről a külön mesevilág akkor felröppent, hát emlékezetemben azonnal tótágast áll a tájék, mert mi volt az a valóság? – tündérvilág és alvilág egyidőben. Fiatalság tündérerdeje és szaporodó kínok gyalázatos pokla. S biztonságos lábbal lépdelve parázson, jegyzetelő figyelemmel lovagolva felhőt, Honti János ott lebegett mesehősei közt. Erdei tündérek kórusa kísérte…
S azért volt, hogy mindent siettetni vágytunk, munkák munkálását, élet élését, ifjúi szümposzionok tréfa-sorozatát egyaránt. S ezért volt, hogy például Honti János, később, mikor már élete nem Párizs és Budapest, hanem munkatáborok pokla és – egyre rövidebb időre – otthoni könyvtára között járta ingalengéseit, a rövid szünetek idejét megosztotta műve munkálása és baráti együttlétek között. A kettő azelőtt is elválaszthatatlanul egymásba áramlott. Ezekben az években is dolgozott, fáradhatatlanul. »Hősiesen« – tolulna írógépemre a szó, ha nem tudnám, hogy még nagyobb erőfeszítésébe került volna, még iszonyatos körülmények között is, nem dolgozni. Munkája volt a lélegzetvétele. Általa és vele élt. És mégis hősiesen, mert jelentősen. A hősiesség neve az angyalok nyelvén: logika. Csak az eszmék rácsa közt, idegbomlásán felülkerekedő József Attila kristálytiszta gondolkodásához, csak a láger sötétjében araszolva író Radnóti formai fegyelméhez hasonlítható az a következetesség, amellyel Honti János életének a meggyilkoltatásába torkolló iszony-szakaszában művét építette… Honti János logikája ma is hat és teremt: kérlelhetetlen gyöngéd parancsai műve folytatóinak munkájában éltetik személyiségét.
De ezt az énjét, aki szárnyasan, egyetemi tavaszok villanyos levegőjében, hegyi fűzek és tölgyek törzse közt járt, gyermeki bájú és felnőtt-szigorú angyal-mosolyával egyszerre tudta megköszönni az érdeklődésről tanúskodó mondatot, kigúnyolni a benne rejlő képtelenséget, bevezetni a mindjárt következő ledorongolásként és ajándékként felhangzó cáfolatot, és mindenekfölött szenvedélyesen és szelíden és élvezően örülni a vitának, amely hiszen nem más, mint sűrített beszélgetés, játék, munka, élet, ezt az énjét sem szabad elveszítenünk.” (Devecseri Gábor: Tavaszi angyal. Élet és Irodalom 1965. IV. 16.)
A háborús években Honti természetesen nemcsak a Stemmával és a Devecseri-társasággal érintkezik. Jó barátságban van a Széchényi könyvtár politikailag haladó munkatársaival. Mint a múltban, most is tagja a Néprajzi Társaságnak, melynek felolvasóülésein többször szerepel. Bár elsősorban Ortutay Gyulával tart fenn kapcsolatot, szívélyes viszonyban van idősebb és fiatalabb etnográfusokkal; így Györffy Istvánnal, Viski Károllyal, Palotay Gertrúddal.
Részt vesz a baloldali írók, irodalomtörténészek társulásaiban is. Ilyen pl. a Vajda János Társaság és a különböző haladó irányú folyóiratok körül kialakult társaságok: feltűnik Honti az un. Nyugat-asztal kávéházi összejövetelein, a Hétfői Társaság baráti összejövetelein, éppúgy, mint később a Mesterházi Lajos lakásán lezajló irodalmi-politikai jellegű, zárt körű felolvasóüléseken.
A háborús években fejezi be Honti a magyar epikus történeti hagyományról írt cikksorozatát is: utolsó darabja, az Anonymus és a néphagyomány 1942-ben a Minerva könyvtárban jelenik meg. Itt Honti Anonymusnak előtte és utána is sokszor elemezett megjegyzését a „parasztok hamis meséiről vagy a regősök csácsogó énekeiről” (ex falsis fabulis rusticorum vel a garrulo cantu ioculatorum) vizsgálja újra meg. Szerinte Anonymusnak ez a szóhasználata, szemlélete nem kicsinylést jelez, mint azt oly sokan állították Honti előtt. „Így alakul át Anonymus képe a gőgös tudóséból a bölcs litterátorévá – írja. – Olyan emberévé, aki író, aki mint író ismeri az írás értékét, jelentőségét és felelősségét, de becsülése nem pusztán az írásé, hanem az irodalomé, azt megbecsüli mindenütt, ahol mint forma és mint mű lép fel, megbecsüli a cantust és a fabulát, mert hiába nem írásosak, mégis művek… Elismeri az írástalan formákat, de ismeri a helyüket is, mint író tudja, hogy bármennyire érvényesek mint forma Es mint mű, nem úgy, nem azon a síkon érvényesek, mint az írás; hogy bármennyire érvényesek a múlttal és a múlt emlékeivel szemben, nem állnak meg a scripturával szemben, ezzel szembeállítva álom és hamisság a nevük.”
Hontinak ezt a tanulmányát ma is sokan idézik, történészeink is, epikakutatóink is; egy régi vitának adott – véleményem szerint – az eddigieknél elfogadhatóbb interpretációt. Mindenesetre olyan szerző szavai ezek, aki az „írásos” és „szájhagyományban való” költői létezés szabályaival, jelentőségével teljesen tisztában van; s mondanivalóját szabatosan továbbítani is tudja:
Ezekben az években Honti szeretné megvalósítani régi álmát is: nemzetközi mesesorozatot kiadni magyar nyelven. E sorozatnak csak az első kötete, a Fabula jelenik meg, 1943-ban, Honti bevezetésével és jegyzeteivel.
A Fabula keleti meséket tartalmaz: indiai, perzsa, arab elbeszéléseket, köztük Honti gyermekkori olvasmányainak néhány kedvenc darabját is.
Egyre közelebbről fenyegeti most már Hontit a munkaszolgálatra való behívás veszélye is. Eleinte azonban még védi némileg tudományos hírneve s barátai féltő segítsége.
1943-ban a munkaszolgálat elől már nem lehet menekülni. Háros szigetére hívják be, majd egy ideig a Százados úti katonai raktárban dolgozik, és hosszabb ideig a Lehel úti katonai élelmezési központban végez rakodómunkát.
1943 őszét a galgamácsai koronauradalomban, egy disznóólban tölti, – a disznókkal egy helyiségbe telepítik a munkaszolgálatosokat. Kukoricaszárat tör, cukorrépát takarít be. Ha néha nagy ritkán hazaengedik szabadságra, rohan, hogy megkezdett művein, tanulmányain dolgozzon – tele van tervekkel, ötletekkel.
Galgamácsáról egy barátjához írt levelében olvashatjuk:
„Galgamácsa 1943. X. 17.
… a dátumban említett helység kies kisközség Aszód környékén és egy hatalmas koronauradalom középpontja. A mai szép vasárnap délután, amelyet tétlenül tölthetek lankás dombok oldalán a többnapos didergés után különösen édes napfényben, végre kedvező alkalom, hogy a feléd régóta nyújtózkodó nosztalgiámnak hangot adjak. A levél külalakjáért bocsánatot kérni triviális dolog, viszont utalni a levél nyers külalakjára mint egyéb személyi körülmények szimptómájára talán megengedett. Személyi körülményeim egy idő óta ugyanis meglehetősen nyersek és távol állnak attól, amit mint életformát magam elé szeretek képzelni.
De ez a levél nem panaszok sorozata akar lenni, inkább egy-két enyhítő mozzanatot említek meg azt, hogy Szilágyi Jancsival vagyok együtt, amely együttlét alapja némi szellemi életnek, meg azt, hogy gyakran van módom egy-egy napra a polgári életbe visszalépni s akkor egyéb barátainkkal is találkozni, végül azt, hogy helyzetem nem jár az emberi méltóság teljes megszűnésével és az emberi életigények teljes tagadásával, mint az egy-két évvel ezelőtt még szokásos volt…
Komoly munkával csak egyszer foglalkoztam, azt is akkor, amikor (tavasszal) megtudtam, hogy egy hónap múlva be kell vonulnom: ez alatt a hónap alatt egy tanulmányt írtam a népmese egyes kérdéseiről, amikről még se én, se más nem vesztegetett szót, de amelyek érzésem szerint a döntő dolgok felé kell hogy utat nyissanak. Meglátszik rajta a limitált idő és a kierőszakolt hattyúdal jellege, kissé vegyes és szerkezettelen; legszívesebben azt a címet adtam volna neki, hogy »Mindenféle a népmeséről«: Faute de mieux »Az ismeretlen népmese« lett a címe, de a publikációjával úgy látszik boldogabb időket kell várnom, mert jelenlegi folyóirataink egy része engem nem akar, más részüket én nem akarom. Azt remélem, hogy az egyszer talán megvalósuló Stemma-publikációban lát majd napvilágot…
Egy másik tervem, amit régóta dédelgettem, kis híjja hogy meg nem valósult: egy »Märchen der Weltliteratur«-hoz hasonló meseantológia-sorozatra kaptam megbízást egy fiatal és értelmes új kiadótól. Karácsonyra meg kellett volna a »Fabula« (ez lett volna a sorozat címe) első kötetének jelenni, de szabadságomról, amelyben ezen dolgoztam, hamarabb hívtak vissza, mint gondoltam volna, és így ez a dolog abbamaradt.”
Galgamácsáról még van visszafelé vezető út a Bernáth Géza utcai otthonba. De a német megszállás után a mentő akciók is reménytelénné válnak. (Dobrovitsnak pl. végül is barátját nem, csak könyvtárát, kéziratait sikerült mentenie.)
Honti János végső búcsút otthonától, családjától, barátaitól, könyveitől 1944. március 1 -én vett. A június 18-ig terjedő időt Ökörmezőn (Máramaros megye) töltötte. Ebben az időben naponként írt feleségének, szüleinek. Június 18-i levelében közli, hogy az új rendelkezések szerint a munkaszolgálatosok már csak havonként kétszer írhatnak levelet. Később azonban Pilisy Tamás álnéven is küldött haza leveleket, lapokat.
Az Ökörmezőről írt levelek Honti emberi és tudományos fejlődésének új szakaszát mutatják. Fő vonása e leveleknek: a magyarkultúrához való tartozás tudatának erősödése. Végiggondolja az elmúlt évek eseményeit, s arra a meggyőződésre jut: bármilyen poklokon is megy keresztül, haza kellett jönnie Párizsból, mert minden szál a magyar kultúrához köti, amit szigorúan el kell választani az országban dühöngő fasizmustól.
Többször említettem, hogy Honti igen sok tanulmányában foglalkozott a Halhatatlanságra vágyó királyfi történetével. E történetben a hős olyan országot keres, ahol nem fog meghalni. El is jut a halhatatlanság országába, de olyan honvágya támad, amelynek nem tud ellenállni. Hazamegy tehát, de amikor az otthoni földdel érintkezésbe jut, a halál utoléri.
Honti e történetet szinte a fasizmus kialakulása óta saját élete jelképének is tekintette. Ő is eljutott olyan országba, ahol nem volt fasizmus, ahol élhetett volna, de akár a mesehős, ő sem tud ellenállni a honvágynak. A kör bezárult: a királyfi hazaért, s végzete beteljesedett.
Egyik levelében céloz arra, hogy évekig idegen nyelven írt tanulmányokat, most azonban csak magyarul tud és akar írni.
A másik felismerés a népköltészet hordozói, a parasztság felé vezeti. Járt ugyan néprajzi terepmunkára, de valójában városi tudós, filológus volt, aki a falusi életet inkább csak a népköltészeten át érzékelte. A galgamácsai koronauradalomban csak hajcsárokkal volt dolga. De itt, a kárpátukrajnai parasztházakban valóban parasztokkal él együtt. A csupasz földön fekszenek, ember és állat összezsúfolódva egy helyiségben, de Honti csak azt fájlalja: nem ismeri elég jól a nyelvüket ahhoz, hogy jobban megismerje a föld népét. A filológus Hontinak a faluval való közvetlen találkozása ilyen tragikus körülmények közt zajlott le, s ha túléli a háborút, talán új periódus kezdődött volna életében e szempontból is.
Fájdalmas feladat idézni e levelekből, de meg kell tennünk, ha végig akarjuk követni e gyötrelmes út állomásain. A következő részletek Ökörmezőről írt leveleiből származnak 1944 márciusa és júniusa közti időben:
„…itt most három hónapja úgyszólván hyperboreusok földjén élek, elszakadva mindennapi életem minden realitásától, mindentől távol, ami hozzám tartozik, és itt, kristálytiszta levegőben, kristálytiszta hegyi folyó partján, hegyek között, amelyek, mikor ideérkeztem, ragyogó hóba voltak burkolva, most pedig a legtisztább üdeségű vegetációval, egy archaikus pásztori kultúra környezetében, ahol ember és állat egy fedél alatt lakik testvériesen – itt azt hiszem sikerült elérnem azt, aminek 34 évemmel különben is talán elérkezett az ideje. Tudok távol lenni és tudok messziről nézni, tudok figyelmen kívül hagyni minden lényegtelent, sőt minden túl speciálisat (saját szaktudományomat beleértve) és csak annak a számára van szemem, ami igazán fontos, igazán nagy és igazán örök. Igazán nagy auktorokat olvasok – szerencsére van rá alkalmam – és aktíve olvasok. Így folyik az életem, és nem tudok semmire sem gondolni, aminek különben elég oka lenne engem foglalkoztatni. Legfeljebb a jövőre gondolok és arra, hogy a humanizmusnak és filológiának milyen ezerszeresen fontos szerepe lesz, akárcsak a 6–7. században át kell mentenie egy világégés üszkein azt a kis mécsest, ami a gondjaira van bízva és ami az emberiség legértékesebb tulajdona…”
„Mert semmivel annyit nem tehetünk a hozzánk közelállókért, sőt távolabbi embertársainkért is, minthogy életünkkel példát mutassunk, megmutassuk nekik, hogy lehet szépen élni s a nehéz életet nemcsak elviselhetővé, hanem egyenesen széppé is tenni.”
„Az apámtól bőségesen kapott klasszikus olvasmányok szomjas lelkemet hosszú ideig ki fogják elégíteni: tanulmányomat, amióta befejeztem, nem merem kézbevenni és elejétől végig olvasni, mert félek, hogy rossz – bár biztosan nem az.”
„És még valamire lettem figyelmes. Tudod azt, hogy az utóbbi években a legtöbb tanulmányomat nem magyarul, hanem idegen nyelven írtam – azt is, amibe Hárosra bevonulásom előtt fogtam be és amit azért kellett abbahagyni, franciául kezdtem. Most pedig utólag vettem észre, hogy egészen magától értetődően kezdtem el magyarul írni – most, amikor ennek semmi gyakorlati lehetősége és jelentősége nincs és nem is lehet. Ez is kell, hogy valamit jelentsen. Azt, hogy a magyar kultúra és én jobban összetartozunk, minthogy ennek egy csapásra vége lehetne, és hogy én nem vagyok hajlandó a válópert beadni ellene. Ne vedd nagyképűségnek, ha ennyi nagy és egyetemes következtetést vonok le egy magában véve elég jelentéktelen tényből, s így elemzem a magam jelentéktelen személyét, mintha egy kívülálló és jelentékeny személyiségről lenne szó. A lényeg itt az, hogy minden dolognak van a tulajdonképpeni tartalmán kívül is túl szimbolikus tartalma is, és ezt nagyképűségre, szerénységre való tekintet nélkül lehet elemezni. És a szimbólum mellett, vagy abban benne, tanulság is van. Ezt a tanulságot kell neked is levonnod és magadévá tenni.”
„Az élet folytonosságát biztosítani minden élőlénynek kötelessége………. annál is inkább mert nekem még más kötelességeim is vannak: az eljövendő nehéz időkben arra is nagy szükség lesz, hogy legyenek, akik áldozatosan és mindenről lemondva dolgozzanak azon, hogy az emberi kultúra és a magyar kultúra épségben fennmaradjanak. Ebben pedig kis részt nekem is kell állanom.”
„Múltkor írtam arról, amit a tihanyi fénykép keltett fel bennem. Mindig tudtam és mindig vallottam, micsoda szoros kapcsolatokat érzek ezzel a tájjal, de hogy mennyire szorosat, azt csak most tudom igazán. S akármennyire tragikus, nevetnem kell mindenen, ami el akarja vitatni tőlem ezt az odatartozást. Érzem, hogy a kapcsolat erősebb, s én erősebb vagyok mint minden erő, ami ezzel szembehelyezkedhetik. S ha megint egyszer otthon leszek, Badacsonyba és Tihanyba nagyobb áhítattal fogok zarándokolni, mint annakidején Párisba zarándokoltunk. Ez így van, s ezt Neked is érezned kell. Az csak személyes mániám, hogy ennek az érzésnek szimboluma nálam éppen a Dunántúl és nem egy más magyar táj – lehetne mondjuk az Alföld is, de így is megvan az oka: a Dunántúl nemcsak magyar táj, hanem egyszersmind latin táj is, ókori kultúra tája s ez a kettő együtt adja meg az igazi európai magyarságot, azt, amihez elbonthatatlanul tartozom, nemcsak passzív módon, hanem azt hiszem, eddigi munkásságomban alkotóan és gyarapítóan is. Mindez nem véletlen és nem múlhat el, s ketten együtt további életünkben, még ha nem is itt fog mindig lezajlani, be fogjuk bizonyítani magunknak és a világnak, hogy ennek így kell lenni.”
Ökörmezőről V. 3-i keltezésű lapjában jelzi, hogy belefogott az Orestes és Hamlet című tanulmány írásába:
„Egyébként én már nem mondhatom magamról, hogy nem írok műveket,. mert tegnap belekezdtem »A középkori és újkori szellem különbsége és egyezése« témába. Ez az elhatározás Aischylos olvasmányaim eredménye és remélem, hogy lesz erőm írni, ahogy elképzeltem.”
Ez a tanulmány legutolsó műve lett, s 1945-ben a Magyarok című folyóirat I. évfolyamának 6. számában jelent meg.
Június 18-án már írja, hogy továbbmennek Ökörmezőről. Ahogy a front visszavonul, úgy hajtják a fasiszta őrök a munkaszolgálatosokat. Július 30. és augusztus 20. között Utcásról, Ung megyéből jön híradás, szeptemberben Debrecenben vannak. Október 1-én Nagybereznáról jön lap, október 15-én jelzi, hogy továbbmennek. Október 15 után Sátoraljaújhely és Kassa közt, iskolában lakik, éhezik, holmija fogytán. Október 25-én Ungváron vannak, novemberben egy Kassa melletti faluban.
Ezután több híradás már nem érkezik Pestre. 1945 márciusának utolsó napjaiban a Sopron melletti Kópházán halt meg, amikor már csak néhány nap választotta el a szabadulástól.
Honti János halála után barátai azonnal nekiláttak hátrahagyott művei publikálásához.
Két kisebb tanulmánya az Oriens Antiquus-ban jelent meg franciául 1945-ben. Ezeket Honti eredetileg is ennek az évkönyvnek írta (Notices sur le conte égyptien du Prince Prédestiné, Déesses servantes). Mindkettő ókori keleti tárgyú. Még 1944 szeptemberében a hosszú menetelés kínjai közt Nagybereznáról is érdeklődött e tanulmányok sorsa felől, Dobrovits Aladárnak írja:
„Mindenekelőtt köszönöm azt a sok szívességet, amelyet mint hallom tettél ügyeim érdekében és annak a reménynek adok kifejezést, hogy az Oriens Antiquus nagyobb fontosságú közös ügyünk tesz mint azok az ügyek, amikre céloztam.”
Posztumusz cikként publikálták az Ethnographiában a Szigetek legendáit, melyben soha el nem készült nagy könyvének tervéről számolt be.
1945-ben jelent meg az Orestes és Hamlet, 1947-ben az Ismeretlen népmese a Honti János Társaság kiadásában.
1962-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál a Válogatott tanulmányok című kötete. E gyűjteményes kiadásnak jó része olyan tanulmányokból áll, amelyek külföldön jelentek meg idegen nyelven, s így a fiatalabb magyar folklórkutatók nem is ismerhették őket. (Bibliográfiáját Voigt Vilmos állította össze.)
Külföldön még hosszú ideig nem tudnak haláláról. Így E. E. Kiefer 1947-ben megjelent monográfiájában (Albert Wesselski and Recent Folktale Research. Bloomington) hosszasan foglalkozik Honti munkásságával, de nem említi, mert nincs tudomása arról, hogy Honti meghalt.
A magyar tudományos élet a háború után egy sor emlékülésen s számos megemlékezésben, rádióelőadásban búcsúzott el tőle. Tudományos tanulmányokat, könyveket ajánlottak emlékének:
Ortutay Gyula Ungarische Volksmärchen című (igen sok kiadást megért) meseantológiáját, Dobrovits az Ethnographiában publikált tanulmányát (Valóság, mítosz, szimbólum, 1947) ajánlotta Honti emlékének. Alakját – regényes és átköltött formában – Mesterházi Lajos szépirodalmi műveiben örökítette meg.
Utolsó, Ökörmezőn írt tanulmánya, az Orestes és Hamlet – mely egy iskolai irkában kéziratosan maradt fenn – azért is, mert nem néprajzi, hanem irodalmi folyóiratban jelent meg, kisebb hatással volt a magyar folklórkutatásra, mint más művei. Az antik és középkori tragikumfogalmat elemző tanulmányt leginkább a saját végzetével szembenéző halálra ítélt tudós búcsújának tekintették. Holott több ennél: mert amikor az antik „mítosztragédia” és a középkori „mondatragédia” fogalmát egymással szembeállítja, ismét olyan gondolatmeneteket előz meg, amelyek mintegy húsz évvel halála után bontakoznak ki a nemzetközi folklorisztikában és esztétikában.
Francia barátai 1948. május 26-án a Francia Folklór Társaság (La Société française de Folklore et de civilisation traditionelle) és a Párizsi Magyar Intézet által közösen rendezett Honti János-emlékesten búcsúztak el tőle. A búcsú beszédet egykori munkatársa, André Varagnac mondta.
Születésének 50. évfordulóján a Magyar Tudományos Akadémia I. osztálya emlék-ülésszakot rendezett tiszteletére. Sok újságcikk, tanulmány foglalkozott életével és munkásságával.
Ortutay Gyula a Válogatott tanulmányok című kötet előszavában ezt írja Honti munkásságáról:
„Életműve így egyszerre teljes és torzó : alapvető kérdésére annyi területről hordta a feleletet, mint kevesen a békés öregséggel dicsekvő kutatók közül. Teljes tehát és mégis torzónak tudjuk, mert biztosak vagyunk abban, hogy kegyetlenül kettéroppantott élete adósunk maradt azzal a felelettel, amit csak ő mondhatott volna ki.”
Honti – korai ifjúságától – a szájhagyományban élő európai epika műfaji kérdéseinek összességére akart választ adni: a történelmi fejlődés sorrendjére és mikéntjére, az egyes ágazatok egymáshoz való viszonyára, az epikus formák kialakulásának törvényszerűségére s a folklór és irodalom viszonyára.
Ilyen célkitűzést csak rendkívüli képességekkel rendelkező tudós vállalhatott. Már a gyermekifjú Honti, csupán időtöltésként, hibátlanul csoportosította a magyar népmeséket, tehát olyan munkát végzett el, amelyet általában „felnőtt” tudósok szoktak végezni nagy apparátussal. Idegen nyelveket könnyen sajátított el, olvasmányainak köre elképzelhetetlenül széles, filológiai precizitása maximális. Mindehhez éles logika és kritikai érzék, művészi fogékonyság járult: joggal remélhette tehát, hogy e nagy igényű célkitűzést meg is tudja majd valósítani.
Honti valójában a magyar néprajzi kutatás egyetlen korabeli ágához sem tartozik. A „néprajzkutató” kifejezés igen tág kategória: magába foglalja azokat a kutatókat, akik távoli földrészek lakóiról adnak hírt, azokat, akik a magyar falu életmódját, szokásait írják le, s azokat a filológusokat is, akik csak képzeletükben járják be a világot, és ismerkednek meg más világrészek, korok vagy társadalmi osztályok gondolkodási rendszerével, költészetével.
Honti a néprajzkutatáshoz az utóbbi módon kapcsolódott. Már gyermekkorában megragadta fantáziáját a népmese, s egész életén át ennek titkait igyekezett megtudni. Elsősorban folklórfilológus vagy még inkább művelődéstörténész, kultúrfilozófus volt.
Voltaképpen egyetlen hazai vagy külföldi folklóriskolához sem tartozott. Fiatalkorában a finn folklóriskola módszerét követte, ez a módszer azonban csak rövid ideig elégítette ki. Azonban a finn iskola kritikusaival sem értett mindenben egyet: vitázott például C. W .von Sydownak és Albert Wesselskinek az európai mese eredetéről vallott nézeteivel is, (vö. Kelta tanulmányok és európai népmese-kutatás című cikkét). Módszere leginkább a fenomenológiainak nevezhető irányzat felé hajlott, anélkül, hogy ő maga ez irányzat képviselőjének nevezte volna magát.
Munkásságát a haladó gondolkodású magyar néprajzkutatók rokonszenve kísérte. Honti haláláig tagja volt a Magyar Néprajzi Társaságnak, ahol számos előadást is tartott.
Még nagyobb hatással volt azonban a fiatal és modern irodalomtörténész-generációra, akik igen nagyra tartották tudományos eredményeit. Bóka László idézett tanulmányában említi a beszélgetéseket, melyeket a folklorista Honti az irodalomtörténészekkel folytatott. Egész életében célja volt közel hozni egymáshoz az irodalom és a folklór kutatását. Jól tudta, hogy népköltészet és irodalom elválaszthatatlanul összetartoznak, s ő maga inkább a közös, mint a kettőt elválasztó jegyeket hangsúlyozta.
„Eredményekben gazdag az életmű, amit itt hagyott – írta búcsúztatójában 1946-ban Trencsényi-Waldapfel Imre. – Lehetőségekben messzire mutatnak az utak, melyeket megnyitott. De ki őrzi meg szép magas homloka alól sugárzó tekintetét, ha mi már nem leszünk?”
Ezúton mondok köszönetet mindazoknak, akik e munka során segítségemre voltak; elsősorban (az azóta elhunyt) Honti Rezsőnének és Köpeczi Bélánénak, akiknek a tulajdonában levő írásokra, levelekre támaszkodtam. Köszönetet mondok még Baróti Dezsőnek, Honti Péternek, Köpeczi Bélának, Lengyel Dénesnek, Ortutay Gyulának, Szilágyi János Györgynek, Tolnai Gábornak és Voigt Vilmosnak, akik részint visszaemlékezéseikkel, részint megjegyzéseikkel hozzájárultak e tanulmány létrejöttéhez.
