Egyetemi előadások
Egyetemi előadások
Hunfalvy életművében alig ismert és alig méltatott részek ezek. Néhány tanítvány visszaemlékezése szól róluk csupán, kiemelve a professzor előadásainak szigorú logikáját, fegyelmezett rendszerességét, pontos fogalmazását. Alig kihasznált szerencse, hogy az előadásairól készült hallgatói jegyzetek néhány példánya kőnyomatos formában még ma is fellelhető. Ismeretes pl. főkollégiumának, az Egyetemes és összehasonlító földrajznak, a földrajzi tényezőkről, Afrikáról, a földrajztudomány történetéről, néhány európai nagyváros fekvéséről, az etnográfia köréből tartott előadásainak litográfiája. Ezeket a jegyzeteket végigtanulmányozva megállapítható, hogy Hunfalvy egyetemi előadásai során jutott a földrajzi gondolkodás legmagasabb szintjére. Jegyzetei arra mutatnak, hogy itt nemcsak a ritteri összehasonlító földrajzból levezethető geográfiai összefüggéseket foglalta össze igen kimerítően, de az azon túlmutató, legújabb irányzatok és eredmények bemutatására is vállalkozott. Régi és újabb nézeteket állított egymás mellé; összevetett és véleményezett. Sokszor olyan jelenségeket elemzett részletesen, olyan problémákról fejtette ki elképzelését, amelyeket nagy leíró munkáiban nem is említ, s az olvasó azok alapján joggal hihetné őt tájékozatlannak ezek tekintetében.
Különösen figyelemre méltó az Egyetemes összehasonlító földrajz és a Földrajzi tényezők című jegyzete (1881). Az előbbinek ismeretlen a jegyzője, és a dátum is hiányzik róla, de a régi egyetemi tanrendből, az irodalmi hivatkozásokból (a legutolsó 1874-ből származik), valamint egy mellékötött másik jegyzet 1877-es évszámából nagy valószínűséggel a 1876-os év őszére datálható, amikor a 300 oldalas jegyzet anyagát heti öt órában adta elő. Az időpont ismerete azért érdekes, mert így ítélhető meg igazán az előadott tananyag korszerűsége.
A jegyzet tematikája – mai kifejezéssel élve – igen szélesen értelmezett általános természeti földrajz. A Föld égitest jellegéből indulva (alakja, mozgásai) végül biogográfiai kérdésekig jut. A vallásosként ismert Hunfalvy részletesen ismerteti a Föld fejlődését heliogenetikus alapon. A lehűlés során gravitációs differenciálódás történt, és 50–60° C alatt „támadhatott víz s némi szerves élet” – írja. Az élővilág fejlődéséről szólva mondandója lényege: egyre fejlettebb szervezetek, egyre szélesebb elterjedésben. A föld felületének nagy alakzatait a korban divatos sokféle formában veti össze főleg geometriai alapon. Igen érdekes, bár ma már csak történeti értékű a föld három kontinens- és óceánpárra való beosztása. Ezt ugyanis földtörténeti és szerkezettani alapon teszi. A három kontinenspár: a két Amerika, Európa–Afrika, Ázsia–Ausztrália. Erre a csoportosításra az ad alapot, hogy a múltban Európa Afrikával összefüggött, viszont az erszényesek tanúsága szerint a karbonig Ausztráliával egy szárazulatot képező Ázsiától elválasztotta a mai Nyugat-Szibériai-Alföld helyén hullámzó tenger. Az óceánpárok a Csendes- és Atlanti-óceán vonatkozásában egy ma is meglevőnek gondolt É-i és D-i medencéből, az Indiai-óceán esetében pedig a ma létező résznek a hajdani Urál hegység menti tengerrel való kiegészítéséből adódnak. Érdekes felfedezéstörténeti adalék, hogy a kutató expedíciók eredményeit kiválóan ismerő Hunfalvy 1876-ban még nem látja bizonyítottnak Antarktisznak mint kontinensnek a létét.
„A földségek domborzati viszonyai” címszó alatt bemutatott relieftípusok (síkságok, feltérségek, hegységek) kapcsán részletesebben beszél a völgyekről, amelyek között a geológusok megkülönböztetnek „eróziói” vagy kimosásos és a hegységekkel együtt keletkezett völgyet. Később a vizet és annak hatásait tárgyalva részletesen jellemzi a folyószakaszokat is, rámutatva azok esésbeli, hordalékban mutatkozó és morfológiai különbségeire. Ebben a részben volt szó a jégről is. A „jégsikamok” (gleccserek) kapcsán említi az Alpok korábbi erősebb eljegesedését, és ugyanezt bizonyítva látja a Tátrában is: „a Rolbachi völgyben az oldal és homlokmorénák helye most is látható”. 1876-ban rendkívül korszerű – és sok német geológust és geográfust megelőző – az az álláspontja, hogy a németországi vándorkövek a jég munkájának eredményei. (Torell glaciálteóriája Németországban csak a svéd kutató 1875-ös berlini előadása után kezd szélesebb körökben elterjedni.) Itt említhető meg az az 1881-es jegyzetében található igen logikusan végigvitt gondolatmenet, amely a hajdani eljegesedés florisztikai bizonyítékát adja. (Az egymástól elszigetelt európai magashegységek hasonló flórája arra mutat, hogy ezek a növények korábban Európa-szerte elterjedtek voltak, de a felmelegedés után csak a hideg magashegységekben maradhattak meg.)
Nemcsak biogeográfiai szempontból, hanem minden bizonnyal Hunfalvy egész gondolkodását illetően is fontos jegyzetének alábbi részlete: „Akár elfogadjuk Darwin theoriáját, akár nem, annyit el kell ismernünk, hogy a növények és állatalakok egy bizonyos központból kiindulva akként fejlődnek, amilyen nagy területen terjednek el ameddig a tenyészéshez kívántató életfeltételeket megtalálják. A növény és állatvilágban is uralkodik versengés, az életrevaló növény elnyomja a gyengébbet … de minél távolabb terjed valamely állatfaj eredeti hazájától, annál különbözőbb körülmények közé jut, amelyek következtében kissé átalakulnak, válfajok keletkeznek, melyekből végre önálló külön fajok lesznek.” Darwin neve és tanai számos alkalommal merülnek fel előadásain (pl. az etnográfia kapcsán is). Az idézett részhez hasonlóan másutt is óvakodik attól, hogy feltétlen csatlakozását hangoztassa, viszont gondolatmenete teljesen követi Darwint, még az ember származását illetően is. A teleológia és a darwini természetes kiválasztódás közismert szembenállása miatt egyáltalán nem magától értetődő ez az álláspont. Hunfalvy maga is küszködhetett az ellentmondás feloldásával. Néprajzi előadásán pl. a természetnek célt tulajdonít a kiválasztásban, míg e jegyzetének már idézett helyén a föld alakulásában a természeti törvényre hivatkozik.
A földrajzi tényezőkről tartott előadásában a társadalom és állam fejlődésére nagy hatású természeti viszonyokat veszi sorba, és hatásuk jellegét is elemzi. Itt szinte minden olyan tényező és kapcsolat szóba kerül, amelyekre egy ritteri jellegű geográfia megírásakor gondolni lehet. Ezek főbb csoportjai: a földrajzi fekvés, a vízszintes tagozódás, a terület belső szerkezete és geoglógiai viszonyai, a hegységek és a vizek. Részletes bemutatásuk közben nagyszámú példával él, igen sok ma is fontosnak tartott kapcsolatra hívja fel a figyelmet, de ugyanakkor nyilvánvalóvá lesznek e szélsőséges földrajzi determinizmust hirdető irányzat túlzásai is (pl. hegyek és síkságok hatása lakosaik jellemére). Az ember visszahatását a környezetre kisebb jelentőségűnek tartja, s előadásában nem is foglalkozik vele.
Jegyzetei alapján ítélhető meg leginkább, hogy milyen szintű földrajzi tudással és milyen földrajzi személettel bocsátotta útjára hallgatóit, akik Magyarországon az első szakképzett földrajztanári nemzedéket alkották. Ezek a hallgatók kétségtelenül a legmodernebb ismereteket kapták, s alkalmuk volt megérezni, hogy a földrajz sem művelhető az összefüggéseknek – főleg összehasonlításokkal való – feltárása nélkül. Viszont az is igaz, hogy a professzor előadásaiból nem ismerhették meg igazán a tényleges földrajzi részletkutatások ízét és jelentőségét. A magyar földrajz további előrejutásához pedig egyre inkább ezek napirendre tűzése vált szükségessé.
