HUNFALVY FELFOGÁSA A FÖLDRAJZRÓL

Teljes szövegű keresés

HUNFALVY FELFOGÁSA A FÖLDRAJZRÓL
Az a tény, hogy Hunfalvy életében gyakran idézte Strabon mondását, amely szerint „ha van tudomány, mely méltó, hogy vele a bölcs foglalkozzék, úgy bizonyára a földrajzi tudomány az” – arra mutat, hogy mindig súlyt helyezett a földrajzzal kapcsolatos elméleti tisztánlátásra. Ez önmagában is lényeges mozzanat. A sikeres művelés érdekében először világossá akarta tenni e tudomány lényegét, feladatát és szerepét. S ezt nemcsak saját munkássága szempontjából tartotta fontosnak, hanem az egész magyar földrajztudomány előrehaladása céljából is. Nem véletlen tehát, hogy mind első akadémiai székfoglalójában (1859), mind a frissen alakult Magyar Földrajzi Társaság első előadóülésén 1873. február) ilyen témával foglalkozott. Társasági felolvasása mint a meginduló Földrajzi Közlemények nyitó tanulmánya jelent meg, és a szélesebb nyilvánosságnak is bemutatta, hogyan látja az elnök „a földrajzi tudomány jelen állását”, s milyen szellemben gondolja annak sikeres művelését.
Kétségtelen, hogy mindkét esetben Karl Ritter alakja, ill. felfogása áll a tanulmányok középpontjában. A mélyrehatóbb vizsgálat azonban számos differenciát is feltárhat a másfél évtizedes különbséggel született fejtegetések között. 1859-ben Ritter felfogását mint a két évezred óta létező és alakuló földrajztudomány fejlődési csúcspontját mutatja be. Olyan felfogás ez szerinte, amelyben kiteljesednek az ókor híres geográfusai által felvetett gondolatok, és amely messze túllép a XVIII. század (Büsching Erdbeschreibungjával jellemezhető) politikai-statisztikai kompilációinak szegényes gondolatvilágán.
1873-ban Ritter mellett Humboldt és röviden O. Peschel nézeteit elemzi. Humboldt iránti tisztelete régi keletű, hisz már 1856-ban a Család Könyvében róla írja legkorábbi földrajzi vonatkozású cikkei egyikét. Peschel munkái később születtek, így nézetei is később terjednek, inkább csak a 70-es évek derekától. Humboldtról való fejtegetéseinek végkövetkeztetése, hogy „Humboldt a természet titkainak kutatásából indult ki, a természet sokféle változó jelenségeiben kereste az egységet, a törvényszerűséget”, s így a természettani földrajz megalapítója. Ritter viszont „a fősúlyt a szellemi tényekre, a történelmi tanulmányokra, a természet és történelem belső kapcsolatának, kölcsönös viszonyainak kifürkészésére fektette”, s a történelmi és összehasonlító földrajz tulajdonképpeni megteremtője. Bár a humboldti geográfiáról is a teljes elismerés hangján szól, s Peschelt is úgy mutatja be, mint aki az újabb időkben „a szoros értelemben vett összehasonlító földrajznak veté meg alapját”, a dolgozat fő része mégis Ritter elveit elemzi, tőle idéz – mintegy illusztráló példaként – hosszabb részeket, s eléggé nyilvánvaló, hogy most is úgy véli: a ritteri eszmék termékenyíthetik meg leginkább a földrajzi kutatást.
Az sem hallgatható el, hogy 1859-ben az Akadémiába frissen beválasztott Hunfalvy Ritter – egyébként alapvetően történelmi beállítottságú – földrajzából inkább a természeti vonatkozásokat emeli ki, és e fejtegetései végén jut el a már idézett konzekvenciához, hogy „a geográfusnak a természetbúvárok vállaira kell állnia”. 1873-ban viszont a földnek az „embervilágra” gyakorolt hatásai és vele együtt a kérdés filozófiai oldalai kerülnek előtérbe.
Lássuk tehát kissé közelebbről ezt a Hunfalvy által vezérgondolatul választott és ajánlott ritteri „földiratot” (ahogyan Hunfalvy korábbi munkáiban még a földrajzot nevezi)!
Hunfalvy maga is idézi a földrajz ritteri meghatározását, amely az ő fordításában így szól: „A földirat földünk, s az egyes földterületek viszonyainak tudománya vagyis oly tudomány, mely leginkább földünk felületének téreivel foglalkozik, mennyiben ezek bizonyos erőkkel felruházvák s a természet bármely országához tartozó s bármily alakú tárgyakkal megrakvák.
A rövid (és kissé régies fogalmazású) meghatározás önmagában még keveset mond e felfogás lényegéről. Ehhez részletesebben meg kell világítani néhány benne szereplő fogalmat.
1. A föld – mondja Ritter – „a világegyetem, a kozmosz része, a természet aljzata, az emberek és nemzetek bölcsője, hazája, az emberi nem lakóhelye. Tehát egyrészt a természeti erők és törvények sokféle működésének, másrészt az emberek cselekvéseinek és az isteni kijelentésnek a színhelye.” De mint ilyen nem passzív tűrő és befogadó, hanem a legfőbb célszerűség tárháza, „az isteni bölcsesség kijelentése látható világ alakjában”, s az emberiség „nagy nevelőháza”. Úgy van teremtve, előkészítve, hogy rajta az emberi nem elterjedhessen, fejlődhessen. Tehát a földnek erkölcsi rendeltetése van, ezért szükségszerűen „felsőbb szervezettel” kell rendelkeznie. S a földrajznak feladata, hogy a földet így mint sajátosan szervezett és folyvást fejlődő természeti testet tekintse és vizsgálja.
2. A vizsgálatnak ki kell terjednie a föld minden viszonyára, nevezetesen a világegyetemhez, a természethez és az emberi történelemhez való viszonyára. Ezeket azonban nemcsak leírni szükséges, hanem közöttük az oki kapcsolatot is kimutatni. Kell tehát, hogy a földrajz „annak amit leír törvényévé emelkedjék”.
3. A definíció hangsúlyozza, hogy a földrajz a földi terekkel foglalkozik, ki kell tehát mutatnia azok számtani (nagyság, távolság) és mértani (alak, idom) viszonyait, a terek anyagi kitöltéseit (ezeken a természeti erőket, a természet ún. három országát – földkéreg, növény- és állatvilág – és az embervilágot érti) és azok elterjedési köreinek törvényszerűségeit.
Ritter különböző – főleg elméleti – munkáinak tanúsága szerint mindezek beleértendők a földrajzról adott meghatározásába. Ezzel egyben világossá válik a szerző határozottan idealista (sőt vallásos) alapállása, aki végül is a magas erkölcsi rendeltetésű föld és terei anyagi kitöltéseinek sokféle viszonyából alapvetően egyet ragadott ki: a természet és történelem belső kapcsolatának problémáját. Ritter alapkérdése tehát Peschel megfogalmazásában az, hogy „vajjon az emberi nem művelődésének menetét nem szabályozza és határozza-e meg a színhely, melyre az egyes nemzetek helyeztettek?”. A fentiekből már nyilvánvaló, hogy Ritter a kérdésre igennel felel. S ha ez a színhely (a föld) az isteni célszerűség tárháza, akkor igaza van Peschelnek abban is, hogy itt tulajdonképpen földrajzi teleológiával állunk szemben még akkor is, ha maga Ritter tiltakozott az ellen, vagy legalábbis korai kísérletnek tartotta, hogy a földrajz a föld arculatából a teremtő szándékait igyekezzen kiolvasni.
Kétségtelen, hogy Ritter viszonylag széles körben alkalmazta a földrajzi összehasonlítások módszerét (földrajzát is összehasonlítónak nevezte), de általában egyoldalúan azzal a céllal, hogy így még jobban megvilágítsa az egyes földrajzi tényezőknek az emberi fejlődésre gyakorolt hatását. Bár méltatói szerint (pl. Havass Rezső) Ritter nem utasítja el a természet és történelem kölcsönhatásának gondolatát, hatalmas terjedelmű műveiben ennek a kapcsolatnak rendszeresen csak az egyik oldalát szemléli, s így merev földrajzi determinizmusa nyilvánvaló.
Külön említést érdemlő még Ritternek az a saját felfogásából logikusan következő megállapítása, hogy „Az ember az őt szülte hazai földnek is tüköre, terménye, képviselője. A nemzetekben a haza tükröződik”. Ha ez így van, akkor a nemzeteknek létérdeke országaik földjének ismerete, hiszen az nemcsak múltbeli sorsukat határozta meg, de jövőbeli fejlődésüket is befolyásolja. Ez a konklúzió egyben határozott, és bár helytelen elvi alapokról kiinduló, de végeredményben hasznos programadás a hazai föld jobb megismerése, földrajzi kutatása érdekében.
Hunfalvy mindezekkel nagyjából és egészében egyetért. Hozzásegíti ehhez idealista (és késői éveiben fokozódóan vallásos) világnézete és alapvetően történelmi jellegű előképzettsége. Helyenként mégis előtűnő halk kritikája ezért kevésbé szól az elméletnek, sokkal inkább a megvalósítás tökéletlenségeinek. Mert mint Ritter fő művéről a Die Erdkunde …-ról írja: „Azt óhajtanók, hogy benne az anyagok megválogatásában és elrendezésében nagyobb egyszerűség, a részletekben arányos mérték legyen.” Bírálatával a lényegre tapintott: hiszen bármily sok és indokolt bírálat érheti is Ritter földrajzi felfogását, az azért tény, hogy az államismék korszaka végén tudatosan akart a földrajz számára igényes vezérgondolatot alkotni. Olyan gondolat ez, amely megköveteli az összefüggések feltárását, törvények leszűrését, s kiragadhatja a geográfiát jellegtelen és a tudományosság követelményeitől már a XIX. század elején is alaposan elmaradó leíró szakaszából. Ám Ritter maga semmiképpen sem tudta megvalósítani saját elveit. A legszélesebb topográfiai, történelmi forrásanyagot feldolgozó s a 19. kötetnél félbemaradt földrajzában a leíró adattömegben lényegében elveszett az eszme.
De ha nem is bírálta Hunfalvy a Ritter féle elveket, sőt célként tűzte maga elé az annak szellemében való alkotást, sok tény szól amellett, hogy munkásságában nem alkalmazkodott mereven e vezérfonalhoz, és sokkal inkább követte a földrajzi összehasonlításokat Ritternél jóval szélesebb körben alkalmazó Peschelt. Mert ha kevesebbet is értekezett Peschelről, annál többet hivatkozott rá, és idézte újabb munkáit egyetemi előadásain is.
Bár Hunfalvy János többször összefoglalta – többé-kevésbé a fentiek szellemében – kutatási elveit, de tény, hogy ezeket nem értelmezte dogmaként, s ha a tudományos igazság keresésében korlátnak érezte, akkor minden további nélkül el tudott tekinteni tőlük. Néhány példa erre. 1856-ban a Család Könyvében irt cikket Földünk fő korszakai címen. A tanulmány első mondata így hangzik: „Isten teremtette a világot és ennek parányi részét, földünket.” De a szöveg úgy folytatódik, mintha az első mondat nem is lenne, és a Laplace-elmélet szellemében ír a „gőzállapotról”, a kihűlésről stb. – tehát a kor színvonalán álló földszármazást és fejlődést vezet le. Másik alkalommal – egy a 70-es években tartott összehasonlító földrajzi egyetemi előadásán – Ritterre utal, aki szerint minden úgy van teremtve, hogy az emberiség fejlődésére a legalkalmasabb legyen. Ehhez az után hozzáfőzi: „Ő természetesen nem keresi a természeti törvényt, pedig ennek kell tulajdonítani a föld alakulását.”
De nemcsak a feldolgozás folyamatában tér el a korlátként mutatkozó elvektől, hanem végül maguk az elvek sem olyan szélsőségesek már, amikor Hunfalvy megfogalmazásában olvashatók. A földrajzról 1880-as egyetemi előadásán adott és Havass Rezső által idézett kimerítő meghatározásában érződik a ritteri hatás, ott bujkál a ritteri terminológia, de a reális talajtól nem szakad el, benne (akár tudományos munkássága egészében) a fideizmusnak tett engedmény nem tapasztalható.
Íme a meghatározás. „A földrajz foglalkozik a föld felületének fejlődésével, s fölemlíti azon tényeket is, melyeket különben a geológia kutat. Tárgyalja továbbá a földrajz a különböző állatok és növények elterjedését. Hasonlóképp vonatkozásban van az anthropológiával is, amennyiben a földet, mint az emberi nem lakóhelyét, mint az emberi történet színhelyét is tekinti. S éppen ez irányban fejtheti ki és fejti ki a földrajz működését a legmagasztosabb czél által vezéreltetve, a mennyiben azt akarja kimutatni, hogy a föld felületén levő alakulatok, a földrajzi tényezők mily befolyással vannak az emberi nem fejlődésére, a nemzetek művelődésére, a politikai és állami viszonyok haladására; szóval, hogy a függélyes és vízszintes tagozódásnak milyen befolyása volt a népek történetére és fejlődési viszonyaira, s miközben ezeket kutatja, észreveszi, hogy a népek és országaik között szoros összefüggés és hasonlatosság van, hogy az ember országának szülötte s annak jellegét viseli magán. Ebből láthatni, hogy a földrajzban való haladás okvetlenül föltételezi a politikai történetben való jártasságot is.” (Idézi Havass Rezső.)
Hunfalvy azért fordult a földrajz lényeges elméleti kérdéseit illetően a külföld felé, mert úgy találta, hogy a szegényes magyar földrajzi irodalom ilyen vonatkozásban nem tud támpontul szolgálni. Ez alapvetően így volt, ha földrajzi irodalmunk terjedelmét alá is becsülte. Hiszen éppen tanítványának, Havass Rezsőnek köszönhető az a magyar földrajzi bibliográfia, amely 1849-ig mintegy 5000 hazai földrajzi jellegű munkát sorol fel. S ha ezek zöme tényleg nem is tartható jelentősnek, csak sajnálni lehet, hogy Hunfalvy figyelme nem terjedt ki olyan munkákra, amelyek esetleg fél évszázaddal korábban születtek, mégis lényeges segítséget jelenthettek volna az előrehaladáshoz.
Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy földrajztudományunk jellegében a Hunfalvyt megelőző és a Hunfalvy fellépése körüli időkben többé-kevésbé tükröződtek a főbb európai irányzatok, legfeljebb bizonyos fáziskésésről lehet beszélni. Az időbeli elmaradás azonban a XIX. század első felében növekvő tendenciát mutatott. Ennek két fontos oka, ill. megnyilvánulása volt.
1. Megszűnt az a nagyszombati egyetemen virágzó természeti földrajzi iskola, amely az 1750-es évek közepétől 1777-ig Molnár János munkájának megjelenéséig – egyre értékesebb fizikai földrajzi műveket alkotott. Jászlinszky András, Reviczky Antal, Bertalanfi Pál vagy Mitterpacher Lajos könyvei a kor európai színvonalán álló, elsősorban természeti földrajzi kérdéseket tárgyaló összefoglalások. Sajnos az egyetem Budára helyezése után a természeti földrajz egyre inkább a fizika elhanyagolt peremterületére sodródik, s továbbfejlődése hosszabb időre megakad.
A XIX. század első negyedében mégis született két olyan természeti földrajzi munka, amelyek túlmutattak a nagyszombati iskola eredményein. Varga Márton, a nagyváradi tanár és Katona Mihály a falusi ref. lelkész teljesítménye (1809, ill. 1824) annyira kimagasló, hogy jogosan keresik benne méltatói (Incze, Bulla) már a humboldti szellemet is. Itt azonban ismét megtorpan a fejlődés. Varga és Katona munkái nemcsak folytatás, de lényegében visszhang nélkül is maradnak. Egyes – máig is kevéssé kutatott és értékelt – képviselői (Budai Ézsaiástól Kerekes Ferencig) ellenére a debreceni Kollégium falai között sem alakul ki tudományos földrajzi iskola.
Kerek négy évtizednek kell eltelni, hogy a magyar asszonyok 1860-as pályázati felhívására megszülessen a Hunfalvy szűkebb hazájából, a Szepességből származó Greguss Gyula új gondolatokat is adó Természeti földrajza (1864).
Viszont ekkorra már elhagyták a nyomdát Hunfalvy Magyarországának első kötetei!
2. Még a nagyszombati iskola idején elkezdődött nálunk is az államismék térhódítása (Bél Mátyás, Tomka–Szászky), s egyre inkább ezek a történelmi, közigazgatási, politikai – később – statisztikai kérdéseket tárgyaló enciklopedikus államleírások töltik ki hazánkban is a „földrajztudomány” kereteit. A természet így fokozatosan kiszorul a földrajzból, de vele együtt eltűnik a földrajzi gondolkodás is, és az államismék révén a geográfia mind jobban a történelem segédtudománya lesz. Ilyen körülmények között a Hunfalvy fellépése előtti évtizedekben Fényes Elek munkái jelentették a legfontosabb földrajzi eseményt Magyarországon. Bár Fényes is államisméket irt, de a kortársaiét messze túlhaladó forrásbőséggel és kiváló statisztikával. Műveinek – a földrajz szempontjából – másik nagy pozitívuma, hogy azokban az időbeliség helyett a térbeliségen van a hangsúly. Így Magyarországról adott leírásai az államismék korának legjelentősebb, betetőző alkotásai.
A hazai geográfia „ilyen állása”, s az emiatt is fokozódó társadalmi elvárás az 1850-es évekre egyre sürgetőbbé tette az ország természeti viszonyainak összefoglalását. Igaz viszont, hogy Hunfalvy joggal jegyezhette meg akadémiai székfoglalójában, hogy sokszor még az ahhoz szükséges előmunkálatok is hiányoznak. Természetesen szórványos kutatások történtek már, és akkoriban is folytak. Kubinyi Ferenc, Fridvalszky Imre, Kovács Gyula, Szabó József, Nendtwich Károly, Handtken Miksa, Brassai Sámuel, Kitaibel Pál és még sokan mások szerepelnek magának Hunfalvynak a felsorolásában, a külföldiekről nem is szólva. E nevek közül különösképpen ki kell emelni Szabó Józsefét. Bár az ő életútja és életműve formálisan kívül maradt a geográfián, mégis sok geológiai munkájában számos olyan fontos földrajzi meglátás olvasható, bennük olyan friss földrajzi szellem érezhető, amely nemcsak a század derekán egyedülálló, hanem már kissé a Hunfalvyt követő Lóczy-iskola előlegzése.
A hiányok ennek ellenére tekintélyesek, s az előmunkálatok állása és színvonala lényegében meghatározta az összefoglalás végeredményét.
Erre az összefoglalásra Hunfalvy János vállalkozott. Nemcsak a társadalmi elvárásokra felelt, s az akadémiai felszólításnak engedett művével, hanem a magyar földrajz egyre súlyosbodó adósságát is törlesztette azzal.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages