BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
Az 1888. december 6-át követő héten alighanem Hunfalvy János neve fordul elő leggyakrabban a magyarországi újságok hasábjain. Többnyire a címoldalak javarészét is elfoglaló méltatások, beszámolók, a belső oldalakon kisebb-nagyobb tudósítások, tárcák olvashatók az elhunytról, utolsó napjairól, a kibontakozó gyászról, a mindenfelől megnyilvánuló részvétről.
Az összkép teljesen egybehangzó: nemcsak egy szaktudomány, hanem az egész magyar tudományos élet egyik vezető alakját vesztette el Hunfalvyban. Távozása annál is inkább tragikus, mert – mint a Neues Pester Journal a csaknem ugyanakkor elhunyt Henszlmann Imrére is gondolva írja – tudományos életünk szűk élgárdája miatt egy-egy nagy tudós után szinte pótolhatatlan úr marad.
De nemcsak az első hírlapi nekrológok hangvétele ilyen. Ez csendül ki a munkásságát már tudományos igénnyel összefoglaló egykori – s időközben a földrajztól eltávolodott – tanítvány, Márki Sándor szavaiból is. Márki a Földrajzi Társaság közgyűlésén emlékezik alig másfél hónappal Hunfalvy halála után. Felbecsülhetetlen értékű életmű körvonalai rajzolódnak ki a közeli barát és pályatárs, Keleti Károly akadémiai emlékbeszédéből. Keleti (akinek az eddigi legteljesebb Hunfalvy-bibliográfiát is köszönhetjük) egyszerre objektív és elismerő. A Földrajzi Társaság még egy Hunfalvy-alap létrehozását is elhatározza mintegy a feltétlen elismerés bizonyságaként.
Bármennyire is befolyásolta ezeknek az első értékeléseknek a hangját és stílusát a veszteség közelsége, az ilyenkor kötelező illem, az előadók szubjektív érzései, lényegileg az igazat mondták. Hiszen kortársai véleményét Hunfalvy és a földrajz vonatkozásában a múlt század második felét már kellő történelmi távlatból szemlélő későbbi nemzedékek is megerősítették; és ma is csak az mondható, hogy az 1850-es évektől három évtizeden át Hunfalvy csaknem egyedül képviselte (s szinte jelentette) a földrajztudományt Magyarországon. Ő volt nálunk a földrajz első egyetemi tanára, a Magyar Földrajzi Társaság alapítója és mindig újjáválasztott elnöke, hosszú időn át a földrajztudomány egyedüli képviselője a Tudományos Akadémián. Impozáns méretű és a kor színvonalán álló irodalmi munkásságával nemcsak a tudományos – az akkor meggyökeresedett szóhasználattal: egyetemes és összehasonlító földrajz hazai „meghonosítója”, de egyben már terjesztője is. Számon tartja nevét a történetírás, a statisztika, a néprajz is.
Éppen ezért különös, hogy az első hónapok teljes elismerést kifejező emlékezéshulláma után Hunfalvy János neve több évtizedre szinte teljesen eltűnik a magyar földrajzi irodalomból. Némi vajúdás után a 90-es években a Hunfalvy-alap kérdése is elalszik, s még műveit is csak kivételesen idézik. Az utódok, Lóczy Lajos és Cholnoky Jenő nemzedéke jól megvannak Hunfalvy nélkül, az első pillanatban betölthetetlennek tetsző űr hamarosan eltűnik. A magyar földrajztudomány fejlődésében egy különlegesen termékeny és nemzetközi összehasonlításban is jelentős, magas színvonalú szakasz következik. A továbbhaladáshoz tehát – úgy tűnik – nincs szükség Hunfalvyra, s neve és életműve csak a Magyar Földrajzi Társaság fél évszázados jubileumán (1922) merül fel ismét, de már mint egyértelműen történelem. A magyar földrajz a Hunfalvyétól eltérő, új úton haladt tovább. Hogyan értékelhető hát munkássága kerek száz év távlatából Életútjának és életművének kissé részletesebb felidézése bizonyára hozzájárulhat a megnyugtatóbb ítéletalkotáshoz.
