TUDOMÁNYOS ÉLETÜNK ÉLVONALÁBAN
TUDOMÁNYOS ÉLETÜNK ÉLVONALÁBAN
Hunfalvy munkaképességének teljében van. Mintegy 200-ra tehető összes publikációjának jó 40%-a 1872 után, tehát élete utolsó 16 évében születik, köztük sok, egész életműve szempontjából nagyfontosságú tanulmány, valamint legnagyobb lélegzetű munkája, a már befejezetlenül maradt Egyetemes földrajz.
Korábban igen sokirányú munkásságában egyre inkább a földrajzi téma válik uralkodóvá, s magukban a földrajzi művekben is mind áthatóbban érezhető a földrajzi szemlélet. A különböző részterületekkel (pl. folyószabályozás, az erdők és az éghajlat problémája stb.) foglalkozó tanulmányaiban a földrajzi tényezők közötti kölcsönhatások vizsgálatára, összefoglaló művében a szintézisre való törekvés figyelhető meg.
Ennek ellenére nincs szó arról, hogy munkássága egysíkúvá válna. Még a 70-es évek közepén is jelennek meg statisztikai cikkei, nemzetgazdasági kérdéseket taglaló publikációi pedig még a 80-as évekből is olvashatók. Sőt, munkásságának egy egészen új oldala csak ekkor kezd kibontakozni. 1869-es kísérlete után 1873-tól egymás után jelennek meg az elemi polgári, ipari stb. iskolák és gimnáziumok számára írt tankönyvei. Volt amelyik átdolgozott formában azután hat kiadást is megért. Legutolsó tankönyve, amely az időközben bekövetkezett (és a földrajzoktatás szempontjából igen mostoha viszonyokat teremtő) tanügyi reform szellemében készült, már csak halála után jelent meg.
Érdekes, hogy cikkei többségét, s általában a jelentősebbeket, nem az általa vezetett társaság folyóiratában, a Földrajzi Közleményekben jelentette meg. A Család Könyve 1857-es megszűnése után főleg a Budapesti Szemlében és a Természettudományi Közlöny hasábjain publikált. A Földrajzi Közlemények 1888-ig megjelent füzeteiben közölt 302 tanulmány közül csak 18 alatt olvasható Hunfalvy neve. Ezek közül is 8 a »földrajz körében tett előző évi munkálatokat«, lényegében az előző évi felfedező utazások eseménytörténetét foglalja össze. Bár ezek akkoriban a szélesebb közönség érdeklődését kiváltó és a földrajzba szervesen beletartozó kérdéseknek tűntek, e krónikák semmiképp sem tartoznak Hunfalvy tudományos csúcsteljesítményei közé. A Humboldt, Ritter és Peschel geográfiai nézeteit elemző 1873-as, valóban fontos tanulmányán túl legfeljebb még két néprajzi cikke érdemes említésre a Földrajzi Közleményekből.
Szaporodnak a Hunfalvy tollából származó kongresszusi beszámolók. Ő, mint a magyar földrajz kiemelkedő alakja, sok külföldi konferencián képviseli nemcsak geográfiánkat, de sokszor a magyar kormányt is. Kétségtelen, hogy az ilyen alkalmakon kiválóan láthatta el feladatát. Nagy nyelvtudása mellett nyugodt, kiegyensúlyozott személyisége – talán úgy is fogalmazható – diplomáciai érzéke mindig jelentős szerephez juttatta a nemzetközi fórumokon. Felsorolni is hosszú ezeket az eseményeket, s így a teljesség igénye nélkül álljon itt annyi, hogy résztvett a hágai (1869), pétervári (1872), párizsi-londoni (1885) statisztikai kongresszusokon, s az utóbbin felállított Nemzetközi Statisztikai Intézet szervezésében szerzett érdemeiért annak tiszteletbeli tagjává választották. A már említett antwerpeni földrajzi kongresszus után ott volt a Párizsban (1875) és a Velencében (1881) rendezetten is. Valamennyi kongresszuson alelnökké választották, a rendező országok kormányai pedig kitüntették. Az 1873-as és 78-as párizsi világkiállításon zsüritag volt, sőt utóbbi alkalommal a földrajzi csoport elnöke. Hat európai és a Buenos Aires-i Földrajzi Társaság választotta levelező, ill. tiszteletbeli tagjává.
Nevének külföldön való megismeréséhez természetesen nagyban hozzájárultak ott megjelent és általában idegen, főként német nyelvű (több mint 20) dolgozatai. Elsősorban osztrák és német folyóiratokban publikált. Hunfalvy helyesen érezte, hogy a magyar tudomány (s egyáltalán Magyarország) külföldi megismertetése és elismertetése megköveteli a nyelvi korlátok átlépését. Ezért indítványozta a Földrajzi Közlemények idegen nyelvű kivonatának kiadását, s az 1882 óta Abrége címen rendszeresen meg is jelent. A Magyarországról külföldön, elsősorban Nyugaton elég széles körben elterjedt téveszmék, amelyek a hazát irreálisan elmaradottnak mondták, mindig nagyon bántották. Ezek eloszlatását nemcsak általában várta külföldön is terjesztett tudományos irodalmunktól, hanem konkrét esetekben széles tudományos felkészültséggel lépett fel cáfolatukra. Életrajzírói rendszerint megemlítik Kiepert német kartográfus tanárral folytatott példás polémiáját, amikor az a magyarságot durván becsmérlő (és közzétett) nyilatkozat kíséretében visszaküldte a Magyar Földrajzi Társaság díszoklevelét. Hunfalvy magyarsága öntudatos, de józan magyarság volt. Nem mellverdeső és nem fennhéjázó. Bár „kívülről” jött, nagyjából és egészében reálisan látta a nemzet helyzetét. Tudta, hogy az előrelépés nem nagyhangú nyilatkozatok, hanem csak kitartó, kemény munka árán lehetséges. Vállalta. ezt a munkát, sőt példaadóan végezte, s ezzel adta legékesebb bizonyítékát hovatartozásának, melyet egyszer így fogalmazott meg: „… én ugyan vérem szerint német származású vagyok, de tiltakoznám, ha teljes és tökéletes magyarságomat kétségbe vonná valaki. A Duna is német hegységből ered, de Pozsonytól kezdve Orsováig magyar folyam. Én is a magyar Alföldre lefutott hegyi patak vagyok. Azt akarom, hogy mindenki így értse, hogy mi voltam és mi vagyok most.” (Idézi Király Pál.)
Hunfalvy már a kiegyezés előestéjétől kezdve egyre gyakrabban kapja idehaza az egyre megtisztelőbb (és feltétlenül megérdemelt) kinevezéseket és címeket, s nem is mindig a tudományos életterén. Ez a tény arra mutat, hogy a 67-et eredményező politikai mozgalmak és a 67-ben megvalósult dualista államrendszer nem álltak távol saját politikai elképzeléseitől. Bár pontos pártállására nézve nem nagyon találni utalásokat, de cselekvő részvétele a belsőleg önálló magyar állam megteremtésében, majd aktív közéleti munkássága annak keretei közt, félreérthetetlenné teszik, hogy nagyjából és egészében igenli 67 politikáját és kapitalizálódó társadalmát. Viszont azt is világosan kell látni, hogy ez nem jelenti Andrássy vagy Tisza kormányának elvtelen támogatását, vagy e kormányok kultuszminisztériumai (Eötvös, Trefort) működésének és valamennyi intézkedésének feltétlen (vagy akár feltételes) helyeslését. Csengery Antalnak írja egyik levelében 1868 márciusában (OSzK Kézirattár): „…úgy látszik alapos a panasz, hogy a kinevezésekben nagyon szerencsétlenek, s kivált Lónyay és Eötvös minisztériumában, azt mondják, nagyon sok alkalmatlan ember van:” A Duna budapesti szakaszának szabályozása tárgyában 1877-ben irt könyvecskéjében pedig olyan kemény hangot használ a kormány és a főváros vezető szerveinek pénzügyi politikáját, valamint a szabályozások körül viselt dolgait illetően, hogy azt talán csak a nyilvánvaló építő szándék és a tudományos igényű érvelés mentheti. S jóllehet, többször választási elnökséget vállal (viszont képviselőséget soha) Budapest több választókerületében, ez nem jelenti azt, hogy társadalmát problémamentesnek látja. Sőt, szerinte az „újkori állam” sokkal nagyobb lépésekkel fejlődik, mint a társadalom. A néposztályok ellentétei a kimondott jogegyenlőség ellenére fokozódnak – mondja vihart kavart, és részben félreértett rektori beiktatási beszédében 1887 szeptemberében. A társadalom gyökeres átalakítását, „regenerációját” kívánja a jövő érdekében. Az út azonban, amit javasol, jellegzetesen a mélységesen humanista és idealista polgár megoldása: az igaz, a szép, a jó kultuszára van szükség, s erre a legmegfelelőbb hely – mely tehát a társadalmi regeneráció kiindulópontja lehet – az egyetem.
S az egyetem, melynek falai közt tartott előadásain érte el talán legkiemelkedőbb földrajzi teljesítményeit, sem fukarkodott az elismeréssel. Már rektorsága előtt először tiszteletbeli bölcsésztudor 1873), majd dékán (1875/76) és prodékán volt. A mindig derűs és nyugodt Hunfalvy sokak bizalmát és ragaszkodását élvezte. Volt hallgatói későbbi megnyilatkozásaiban és a pályatársak visszaemlékezéseiben is mindig hangot kap Hunfalvynak mint embernek feltétlen tisztelete.
Az ország szellemi életében való igen aktív részvételére még sok további példa hozható fel. Tagja az országos közoktatási tanácsnak, a budapesti elemi és polgári iskolai tanítóképzők ig. tanácsosa, és rendszerint a képesítők elnöke, az evangélikus iskolák érettségi kormánybiztosa. Elindítója, szerkesztője, szerzője sok neves kiadói vállalkozásnak (pl. Hellwald: Föld és népei átdolgozásának vagy Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben címen induló sorozatnak stb.). Széles körű elismertségére mutat, hogy a budai házához vezető utcát már életében róla nevezték el.
Úgy tűnik, a 70-es évek elején fokozatosan felszaporodott munkája egy idő után már túlzottan igénybe vette szervezetét. Bizonyára felesége halála (1873) is hozzájárult, hogy 1875 telén egy tüdőgyulladás kis híján végzett vele. Lappangó szívrendellenességek maradtak utána. Később makacs szembaj kínozta hosszabb ideig, már-már szemevilága elvesztésével fenyegetve. Végül azonban szervezete még egyszer győzött a betegségeken, s az ősz professzornak módjában volt megkísérelni, hogy Eötvös József korábbi felszólítására megírja Egyetemes földrajzát.
Munkája bevezetőjének szánta az Ég és föld címen 1873-ban megjelent csillagászati földrajzot. A könyv azonban nem aratott osztatlan elismerést, s a kritika – akadémiai díja ellenére is – éreztette a szerzővel, hogy bár lényegi tévedésekről nincs szó, azért az alaposabb természettudományi és matematikai képzettség nem ártott volna a munkának. Talán ez szeghette kedvét Hunfalvynak, talán a következő kötetekhez való anyaggyűjtéssel foglalkozott, vagy egyéb munkái hátráltatták, mindenesetre a következő rész megjelenése késett. Ennek tárgya – mai terminológiával élve – általános természeti földrajz lett volna, beleértve a biogeográfiát is.
Ilyen körülmények között merült fel az ötlet E. Reclus La Terre címen 1867-ben megjelent, s azóta több javított kiadásban napvilágot látott és világsikert aratott élvezetes (szinte művészi) stílusban megírt, igen jól szemléltetett, s a szerző széles körű saját kutatásaival is garantált könyvének lefordítására. Hunfalvy is támogatta a gondolatot, sőt a fordítást maga lektorálta, és színvonalas tanulmányban mutatta be az 1879-ben magyarul megjelent Földet.
Ezek után Hunfalvy egy 5 kötetes leíró földrajzot tervezett Egyetemes földrajz címen kiadni, amelyből 3 kötet Európát, 2 a többi kontinenst tárgyalná. Hatalmas energiával dolgozott, és 1884-ben már megjelent az első kötet, amely Dél-Európát tartalmazza, majd két év múlva a második: A magyar birodalom földrajza, különös tekintettel a néprajzi viszonyokra. Az első két kötet nagy elismerést váltott ki, hiszen nyilvánvaló lett, hogy Hunfalvy egy hazánkban eddig páratlan, de szükséges földrajzi vállalkozást valósít meg magas nemzetközi színvonalon. A 3. kötet anyaga is együtt volt már, s a szerző az összeállítással foglalkozott, midőn 1888. december elsején az egyetemen rosszul lett. Ártatlan meghűlésnek indult a baj, de tüdőgyulladás lett belőle. Állapota gyorsan rosszabbodott, s nem sokkal azután, hogy fiatal munkatársával, Thirring Gusztávval még beszélt könyvének harmadik kötetéről, december 6-án meghalt.
Két nap múlva hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára a Németvölgyi-temetőbe.
