CSALÁDJA, IFJÚSÁGA

Teljes szövegű keresés

CSALÁDJA, IFJÚSÁGA
A „Tátra alji lapályon”, Nagyszalókon született 1810. március 12-én német földmíves családban. (A Pallas Lexikon tévesen augusztus 10-ét említi a születés dátumaként.) Elődei szász jobbágyok voltak, akik a közeli Hunsdorf községben éltek, s a Hunsdorfer családnevet is erről a Késmárk szomszédságában fekvő faluról kapták. Apját Nagyszalók jobbágyai elöljárójuknak választották, s a község az ő vezetésével váltotta meg magát a jobbágysorból 72 ezer forint és sok-sok pereskedés árán. A Csáky grófokkal folytatott pereskedés éveiben a több nyelven beszélő s a latinban sem járatlan községi vezető Pestre, sőt Bécsbe is eljutott a közösség képviseletében. Nagyobbik fiát a késmárki evangélikus líceumban taníttatta tovább, mert Pál tehetsége korán megnyilvánult. Jánost, akiből majdan a földrajz professzora lett, eredetileg iparosnak szánta. A tanító és a lelkész azonban rábeszélte kisebbik fiának taníttatására is.
Hunsdorfer Pál 1823 őszén, 13 esztendős korában került Késmárk városába, s ott elvégezte a gimnázium négy osztályát. Kitűnő latinista volt, szépen haladt a francia nyelvben, s már kisdiákként forgatni kezdte a német egyetemek kiadványait. Emlékezéseiben megírta, hogy például a frankfurti egyetem által kiadott értekezések német nyelvét alig értette, magyarul pedig még egyáltalán nem tudott.
1827-ben Miskolcra adták „magyar szóra”, s az ottani evangélikus gimnáziumban végezte az 5. vagyis a retorikai osztályt. Tanára javaslatára a következő osztályt a reformátusok miskolci líceumában járta, ahol kitűnő tanárai voltak. E két év alatt kellő jártasságot szerzett a magyar nyelvben, de lelkében ekkor még nem érzett közösséget a magyarsággal. Miskolcon a magyar és francia mellett a görög nyelvben is nagy haladást ért el, talán ekkor támadt vonzalma a görög filozófia iránt.
Késmárkra 1829-ben visszatérve folytatta és befejezte filozófiai tanulmányait, majd beiratkozott a főiskola jogtudományi tanfolyamára. Azt befejezvén, teológiai tanulmányokat folytatott ugyanott, minek során alapos jártasságra tett szert a héber és az arab nyelvben is. Főiskolai éveiben egyre többet olvasott a kortárs magyar irodalomból. Berzsenyi, Kisfaludy, Kölcsey, de különösen Széchenyi írásai révén kezdte megérteni és megérezni milyen célok fűtik a reformkori magyarság legjobbjait. Szeretett volna Pestre kerülni, hogy jogtudományi tanulmányait befejezze és ügyvédi vizsgát tehessen. Erre azonban egyelőre nem nyílt lehetősége; alighanem anyagiak hiányában. Ugyanis 1832-ben öccse is a késmárki líceumba került, és kettejük további iskoláztatására a családnak már nem volt elég ereje. Az ekkor 23 éves fiatalembernek mielőbb kereső foglalkozás után kellett nézni. Kínálkozott is megoldás, mert a késmárki tanárok őt ajánlották nevelőnek báró Podmaniczky Károly fiai mellé. Szegényebb sorsú fiatalemberek megszokott „pályaválasztása” volt a nevelőség a XIX. században. Hunfalvy esetében az állás vonzerejét tetézte, hogy az esztendő egy részét a főrangú család pesti házában és aszódi birtokán töltötték. 1834–1838 között a két Podmaniczky fivér, Frigyes és Ármin Miskolcon, az evangélikus liceumban végezte tanulmányait. A nevelő kérésére a Podmaniczky család hozzájárult, hogy öccse, János is velük éljen Miskolcon és járja a gimnáziumot. Ez az együttlét mindannyiuk számára kellemesnek és hasznosnak bizonyult. A két Hunfalvy szorgalma, fegyelmezettsége, kitartása jó példa és ösztönzés volt a Podmaniczky fivérek számára. A miskolci évek alatt János is megtanult magyarul, Pál pedig akkorra már érzelmeiben is magyarrá vált. Egyre gazdagodott az országról és a magyarságról alkotott képe, tágult látóköre. Hozzájárult mindehhez az is, hogy özvegységre jutott úrnője képviseletében – mint absentium legatus – részt vehetett a pozsonyi országgyűlésen. Közvetlen közelről láthatta és hallhatta az ország vezető politikusait, azonosulhatott a polgári haladást és a nemzet jogait követelő ellenzék eszméivel.
Az 1836-ik év legnagyobb részét a Podmaniczky család kíséretében Drezdában tölthette. Ottani tartózkodásának élményeit, benyomásait dolgozta fel első publikációjában, a Drezdai levelekben, amelyet 1839-ben közölt le az Athenaeum, Bajza, Vörösmarty és Schedel (Toldy) Ferenc lapja. Nem útirajzot írt, hanem – Szily Kálmán szavaival – írása „egy magyar lélek bánatos reflexiói a külföldi viszonyok megismerése közben”. Podmamiczky bárónő apja Szászországban államminiszter volt, akinek a környezetében valaki barbároknak nevezte a magyarokat valami választási verekedés, haláleset hallatán. Megírja Hunfalvy, mint öntötte el az indulat az igazságtalan, sértő jelző miatt, hogyan védte csapkodó érvekkel a magyarságot. Drezdában ekkor átélte mindazt a keserűséget, amit a haladottabb nyugati életforma láttán, s az otthoni elmaradottság ismeretében, minden művelt magyar utazó érzett abban a korban.
1838-ban a Podmaniczky fiúk befejezték tanulmányaikat a miskolci líceumban és nevelőjükkel együtt Pestre kerültek, Hunfalvy János pedig Eperjesen tanult tovább, ahol tagja lett a magyar irodalmi diáktársaságnak. Végre Hunfalvy Pál számára is elérkezett a pillanat, hogy ügyvédi gyakorlatot szerezzen és vizsgát tegyen. 1838-ban megszerzi az ügyvédi képesítést, de nem lép jogi pályára, hanem még négy évig, 1842-ig megmarad nevelőnek a Podmaniczky családnál. Ezekben a pesti években állandó munkatársa volt már az Athenaeumnak. Figyelmét saját tanulmányai kötötték le, s már munkált benne a szándék, hogy életét a magyar kultúra és tudomány ügyének fogja szentelni.
Magyarrá válásáról – ami ekkor már végérvényesnek tekinthető – maga vallott 1841-ben Emlékezés Késmárkra című cikksorozatában: „Nyíltan megvallom, mi a magyart igen távolról néztük s olly világban, a melly hasonérzelmet korántsem gerjeszte. A magyar állapot idegen volt előttünk. Ellenben a német irodalom ígéret földje vala, hová reményünk, vágyunk fordula”. A magyar nyelv megtanulása, a két első miskolci esztendő még nem fért a lelkéhez. Először Széchenyi szavaira rezzent meg: „Ki kavicsban drága kőre találna, nem lepetnék meg örvendetesben, mint mi Széchenyi Világától. Mint idegen, ki a jónak mindenütt örül, úgy becsültük előbb az új életet; majd közelebbnek is találtuk magunkhoz. Elővettük a Hitelt, elő Berzsenyit, Kisfaludyt, Kölcseyt, s mintha fiúl fogadtattunk volna, buzgóság gerjede bennünk a magyar művelődésért … Magyar társaságot is alkottunk, a melly, mint gondolhatni, a németet nem éré utól, mivel a bimbó nem irág; csecsemő társaságunk pedig annál inkább bimbó vala, mert a született magyar ifjaknál alig talált részvétre.” Soraiból nyilvánvaló, hogy késmárki főiskolásként fordult először a magyar kultúra felé. A Podmaniczky családnál töltött 9 év, az újabb miskolci, majd a pesti évek alatt pedig ténylegesen is, testestől, lelkestől magyarrá vált.
Amikor az Athenaeum szerkesztői bevonták a folyóirat munkatársai közé, s egyre-másra közölték írásait, teret kapott, hogy cselekvőleg hozzájáruljon a magyar kultúra fejlesztéséhez. Irodalmi dolgozatai, fordításai, ismertetései között korán feltűntek néprajzi vonatkozásúak is. 1840-ben folytatásokban közölte a lap Bölcs Lokmán meséit, amelyeket Hunfalvy arabból fordított. Hamarosan bevonta a lap munkatársai közé öccsét is, az akkor még Eperjesen diákoskodó Hunfalvy Jánost. E munkálkodásának köszönhette, hogy Bajza 1841-ben az Akadémia levelező tagjául ajánlotta, s úgy mutatta be, mint „több jeles philosophiai és philologiai értekezések íróját, a görög és keleti nyelvekben jártas ifjú férfit, kinek az Akadémia nagy hasznát fogná venni a szótármunkálatokban is”. A javaslatot aláírta Pulszky Ferenc és Teleki József gróf, az Akadémia elnöke. Megválasztásával inkább nyelvtudását, széles körű műveltségét ismerték el, mint addigi irodalmi, tudósi működését. A „szótármunkálatok” emlegetése is arra vall, hogy előlegezett volt a Tudós Társaság bizalma. Hunfalvy még 1841. december 12-én megtartotta székfoglalóját Thukydides jellemzése című, ókortudományi tárgyú értekezésével.
Beválasztása a Magyar Tudományos Akadémiába megérlelte elhatározását, hogy érzéseinek megfelelően, német hangzású családnevét magyarra változtassa. Csatlakozott hozzá öccse, az eperjesi joghallgató is. 1841-ben a két Hunsdorfer testvér közös levélben kérvényezte Pest-Pilis és Solt t.e. vármegyénél, hogy régi neve helyett a Hunfalvi családnevet vehesse fel. Az udvari kancellária 1842. február 17-én kelt engedélye is ebben a formában adta meg az engedélyt. Ámde később ők maguk Hunfalvyra módosították, s az utókor is ez utóbbi írásmódot fogadta el.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT