PÁLYAMÓDOSÍTÁS ÉS TUDOMÁNYOS SIKEREK

Teljes szövegű keresés

PÁLYAMÓDOSÍTÁS ÉS TUDOMÁNYOS SIKEREK
Kétévi szünet után 1850. június 10-én újra kezdhette üléseit a Tudományos Akadémia. Hunfalvy az amnesztiáról értesülvén 1850 nyarán Pestre ment és állás után nézett. Jövőjét a tanári pályán képzelte, ezért 1850. szeptember 2-án folyamodványt adott be Thun Leo osztrák kultuszminiszterhez, hogy a pesti egyetemen a görög és latin nyelv magántanárává habilitáltassa magát. Kísérlete azonban meghiúsult. Az október 7-én keltezett miniszteri végzés elutasította Hunfalvy kérelmét politikai szereplése miatt. Ezt a fontos dokumentumot Korompay (Krompecher) Bertalan fedezte fel a tudós kéziratos hagyatékában, amit a felkai Tátra Múzeum őrzött meg. Ezáltal érthetővé válik Hunfalvy pályamódosításának háttere. Tanár, professzor később sem lehetett belőle, s 1851 nyaráig, azaz egy esztendőn át nem volt semmiféle állása. Ezt a szűkös időszakot minden bizonnyal Pesten, felesége családjának anyagi támogatásával vésztelte át. Erre vallanak növekvő számban megjelenő dolgozatai, s erre vall jelenléte az újjáéledő Akadémián. Ott volt „azon lelkes férfiak sorában”, akik 1850 augusztusában megindították az Új Magyar Múzeum című folyóiratot, s az első füzet élén az ő dolgozata jelent meg. Igazi aranybulla, „intő és buzdító szózat” ennek a programadó cikknek a címe. Kihez folyamodjék a kitagadott nemzet? Hogyan ismertesse el jogát az életre s jogát ősi örökére? – teszi fel a kérdést. Elveti az ábrándos terveket, el az illúziókat, de elutasítja a csüggedést, a lemondást is. A nemzet felemelkedését szolgáló munkálkodásra hívja fel a nehezen eszmélkedő, hadak által legázolt, kivérzett és megcsúfolt országot. Tettre, cselekvésre szólítja fel a magyarságot, amikor szorgalmazza az anyagi jólét emelését, hitelintézetek létesítését, a takarékos, szorgos életvitel és a műveltség terjesztését a nép körében is, a nemzeti nyelv ápolását és a tudományok művelését. Programja az egész nemzet életét érintő, józan politikai program.
1850–51-ben minden idejét a tudományos kutatásnak szentelte. Több bölcseleti cikke is meg jelent Platónról, kidolgozta saját új antropológiai, etnikumkutató koncepcióját (vö. A társadalom vagy Stein, Widman és Riehl) és sorozatban jelentek meg nyelvészeti cikkei, recenziói. Ilyen intenzív kutatómunkát a Szepességben, iskolai munkával megterhelve nem végezhetett volna. Végül is, hogy ez a poliglott, filozofálásra hajlamos jogász, tanár és volt iskolaigazgató negyvenéves korában pályát változtatott, főként az Akadémia akkori vezetőinek köszönhető. Toldy Ferenc „titoknok”, aki hosszabb időn át ellátta a könyvtárőr feladatát is, már 1846-ban felmentést kért a könyvtár gondjai alól. A jelöltek között akkor is szerepelt Hunfalvy neve, pedig jó állása volt. Most azonban az állástalan Hunfalvyn kellett segíteni. Végül Teleki József gróf, az Akadémia akkori elnöke és könyvtárának alapítója döntött a javára. (Egy évtizeddel korábban támogatta Bajza javaslatát, Hunfalvy levelező taggá választását is.) 1851. június 30-án elfoglalhatta tehát az Akadémia 300 pengőforinttal javadalmazott könyvtárnoki állását, amelyben haláláig megmaradt. Ettől kezdve negyven esztendőn keresztül volt munkahelye és második otthona az akadémiai könyvtár. Nagy kedvvel és lendülettel látott neki a könyvtár rendezésének, s e munka kedvéért egy ideig még a kutatásait, írásai közlését is félbehagyta.
1851-ben Toldy révén ismerkedett meg személyesen Reguly Antallal, de ismeretségükből nem lett azonnal munkakapcsolat. Embertelenség is lett volna munkára erőltetni azt a férfit, akinek energiáit felemesztették több esztendei utazásainak fáradalmai, a vogul és osztják föld bejárásával járó izgalmak és nélkülözések, betegsége (mindinkább elhatalmasodó vérbaja). Néha szívesen mesélt kalandjairól; de többnyire gondolni sem szeretett fáradalmaira. Hunfalvytól a magyar nyelvtudomány ügyének felvállalása „muszáj Herkulesi” tett volt. Hasonló helyzetbe került akkoriban öccse, aki eredetileg történetírónak készült. 1851 decemberében írta bátyjának Késmárkról a következő sorokat „Egyébiránt csak közlöm veled szándékomat, s miután a történelemírásnak akarom egész erőmet és életemet szentelni, ítéleted és véleményed szerint hajlandó vagyok más tárgyakat is felkarolni.” [Kiemelés tőlem – P. K. A.] Hunfalvy úgy ítélte, hogy az őstörténethez a nyelvtudományon át vezet az út, ezért finnül tanult és nyelvészkedni kezdett. (Öccse pedig néhány év múltával a földrajzot választotta fő működési területül.)
Nyelvtudományi tájékozódása mellett is folytatta Platón filozófiájának tanulmányozását, fordítását, s 1854-ben testes kötetben adta ki Platon munkái címen. Ezekben az években lépett kapcsolatba az uráli, altáji nyelvészet jeles külföldi szakértőivel, s tudósította a hazai olvasókat az „altáji nyelvészetben mutatkozó mozgalmak”-ról, de maga még nem vállalkozott többre, mint finn, magyar és török szavak egybevetésére. Megtanult finnül olvasni, fordítani, s hazánkban elsőként ismertette a Kalevalát. 1853-ban saját fordítású részleteket is közölt a finn népeposzból. Ezenközben bevezetést és jegyzeteket írt Homérosz magyarul akkor megjelenő Iliászához.
1856-ban úgy ítélte meg a helyzetet, hogy volna már érdeklődés egy önálló nyelvészeti szakfolyóirat megindításához. (Addig ugyanis az Új Magyar Múzeum című folyóiratban közölte ilyen tárgyú cikkeit.) Magyar Nyelvészet néven adták ki az új folyóiratot, amelynek célkitűzéséről Hunfalvy mint szerkesztő Mit akar a magyar nyelvészet? című programcikke tájékoztatta az olvasókat. Akik azonban nem lehettek számosan, mint visszaemlékezéseiben maga is utalt rá fanyar öniróniával: „Nemcsak szerkesztettem, hanem magam írtam, magam javítgattam, s magam is olvastam a Magyar Nyelvészetet.” 1856-tól 1861-ig ilyen viszonyok között is megjelent hat évfolyam, s ennek a szaklapnak fontos szerepe volt a tudománytalan, „délibábos nyelvészkedés” visszaszorításában. Hunfalvy 1858-ban könyörtelenül kipellengérezte Mátyás Flórián szóhasonlításait és szóeredeztetéseit. Gyomlálta, irtotta a romantikus, nemesi történetszemlélet Horvát István-i hagyatékából sarjadó tudálékosságot.
Közben azonban egyéb fontos események történtek. 1857 őszén Reguly vogul gyűjtéseiből kéziratokat szedett össze, és Toldy Ferenccel Hunfalvyhoz küldte, hogy készítse elő kiadásra. Hunfalvy azonban nem tudott vogulul, ezért a télen át közösen rendezgették Reguly gyűjtéseit, s e közös munka révén igyekezett a vogul nyelv rejtelmeibe hatolni, struktúráját felvázolni. Nagy szerencse, hogy 1857 őszén Reguly visszanyerte vitalitását, s szeptember–október folyamán hosszú gyűjtőutat tett a Palócföldön, ahol a nyelvrokonoktól hozott néprajzi anyaghoz kívánt hazai párhuzamokat gyűjteni. Kettejük közös nagy munkája 1858 májusáig tartott. Akkor Reguly ismét elfáradt, s a végleg kimerült férfi meghalt, mielőtt anyagát rendezték, megfejtették volna.
Hunfalvy életében kedvező fordulat volt, hogy 1857-ben öccse feleségül vette egy budai gyógyszerész leányát, és maga is Budán telepedett meg. Benne a családszerető Hunfalvy Pál újabb támaszra, szellemi társra talált. Ő akkoriban a pesti belvárosban, a Röck-féle ház II. emeletén lakott feleségével, a Szervita tér 7. szám alatt. Röviddel ezután még egy szerencse érte. Hívására 1858-ban Göttingából Pestre érkezett Budenz József, a fiatal német nyelvész. Az indoeurópai és a török nyelvekben kitűnő felkészültségű tudóst rávette a finnugor nyelvek tanulmányozására, s arra, hogy legyen társa a Reguly-hagyaték feldolgozásában. Hunfalvy kijárta, hogy 1861-ben Budenz is állást kapott az Akadémia könyvtárában. Így érte el, hogy Budenz végleg Magyarországon ragadt, magyarrá vált, s később alig írt más nyelven, mint magyarul.
Hunfalvy életének az 1850-es évek végén újabb felívelő szakasza kezdődött. A Magyar Tudományos Akadémia 1859-ben rendes tagjává választotta. (Ugyanakkor lett rendes tag Arany János is.) Székfoglalóját Egy vogul monda címen tartotta. Összefoglalta benne mindazt, amit nyelvrokonságunkról addig kiderített a szakirodalomból és Reguly anyagából. Ezekben az években nagy harci kedvvel vetette bele magát a nyelvészeti vitákba is. Vitázott Ballagival, Lugossyval, Brassai Sámuellel és szinte mindenkivel, akinek publikációi jelentek meg a hazai nyelvtudomány kérdéseiről. Vitacikkeinek azonban sohasem volt személyeskedő éle, vitapartnereit sértő, kicsinylő felhangja.
1862-ben új folyóiratot indított Nyelvtudományi Közlemények néven, mintegy az akkor megszűnő Magyar Nyelvészet folytatásaként.
Ezt a ma is létező folyóiratot 1878-ig szerkesztette. Akkor Budenznek adta át, s ezen idő alatt fiatalabb kartársával együtt valóságos iskolát teremtett e folyóirat révén. Minden módon szorgalmazta, s időnként vitapartnereinek is figyelmébe ajánlotta a finn nyelv hazai megismertetését. 1861-ben a finn nyelvet tanulók számára adott ki saját szerkesztésében egy testes és változatos tartalmú antológiát, Finn olvasókönyvet. Ebben a kötetben a finn mellett szerét ejtette az észt folklór és irodalom ismertetésének, bemutatásának is.
Tudományos elismertsége és a politikai viszonyok változása tette lehetővé számára, hogy visszatérjen a közéletbe. 1861-ben a szepesszombati választókerület, amelyik az 1848-as parlamentbe bejuttatta, ismét országgyűlési képviselőjévé választotta. 1865-ben pedig a késmárki kerület választotta képviselővé.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT