TERMÉKENY ÖREGKOR, ALKOTÓ ÉVTIZEDEK

Teljes szövegű keresés

TERMÉKENY ÖREGKOR, ALKOTÓ ÉVTIZEDEK
Életének utolsó három évtizedéről keveset mondhatunk. Ennek a hosszú, termékeny életszakasznak legfőbb eseményeit az újabb művek megjelenése, az újabb tudományos viták, a külföldi kongresszusokon tartott előadások, az utazások és az elismerés megnyilvánulásai jelentették. Munkácsi Bernát az 1864-től 1875-ig tartó időszakot „a nyelvészeti főalkotások és ethnológiai előtanulmányok”, az 1876 és 1891 közötti éveket pedig „a magyar ethnológia megteremtése” korszakának nevezi Hunfalvy életében: Nem is jogosulatlan ez a „korszakolás”, ha érdeklődésének változását, stúdiumainak alakulását követjük nyomon. Életének keretei azonban mit sem változtak. Haláláig az Akadémia „könyvtárnoka” maradt, s mivel 1865-től lakása is az újonnan épült akadémiai székházban volt, jóformán ki sem kellett mozdulnia az épület falai közül.
1864-ben megjelent a Reguly gyűjtését feldolgozó nagy kötet, A vogul föld és nép. Ezzel a munkával a magyar nép finnugor rokonsága, eredetének kérdése világosabbá vált, de Hunfalvyt nem elégítette ki a magyar etnogenezis kezdeteinek nyomozása. Az 1860-as években már szorgalmasan kutatta Magyarország más népeinek őstörténetét is. 1867-ben több dolgozata jelent meg a románokról; írt a román nyelvről, az erdélyi helynevekről, a román államiság kezdeteiről.
1869 nyarán felesége és sógornője kíséretében hosszabb északi utazást tett a Balti-tengert övező tájakon. Az észt, finn, svéd, dán, német tudóstársak lelkesen segítették egész utazása során. Elmélyedt a bejárt országok, megismert népek történeti és társadalmi viszonyaiban. Olvasmányaiból szerzett ismereteit, személyes tapasztalatait, megfigyeléseit két kötetben megírta, s előbb 1871-ben magyarul (Utazás a Balt-tenger vidékein), majd 1874-ben németül is megjelentette.
A személyes találkozások, ismeretségek is hozzájárultak széles körű külföldi elismertségéhez. Egyre-másra kapta a külföldi tudományos társulatok, akadémiák tagságáról szóló okleveleket. Először a Finn Irodalmi Társaság, majd az Észt Tudós Társaság választotta tiszteleti tagjának, 1873-ban pedig a Porosz Tudományos Akadémia vette fel levelező tagjai sorába. Élete végén már kilenc külföldi tudományos társaságnak volt a tagja. A Magyar Tudományos Akadémia képviseletében is mind többet utazott külföldi kongresszusokra. 1874-ben az orientalisták II. kongresszusán Londonban tartott előadást a turáni nyelvek kutatási metodikájáról. 1875-ben pedig közölte utolsó jelentősebb nyelvészeti tárgyú munkáját, az Éjszaki osztják nyelvet.
Életének utolsó húsz évében, az 1870-es évektől fogva azonban már főként etnográfiai és történeti kutatásainak élt. 1876-ban publikált műve, a Magyarország ethnographiája, egyik betetőzése volt ilyen irányú kutatómunkájának. Ez a könyve a következő évben németül is megjelent (Ethnographie von Ungarn), s nagy hatást gyakorolt a hazai és külföldi tudományos közvéleményre. Főleg e könyve révén váltak ismertté Hunfalvy korábban is hangoztatott, folyóiratokban publikált megállapításai a magyar nép és nyelv eredetéről, Magyarország etnikumainak történetéről és népmozgalmairól. Ennek nyomán robbant ki az évekig tartó vita a székelyek eredetéről is 1879-ben. Még el sem csöndesült a „székely-vita”, amikor megjelent Vámbéry Árminnak A magyarok eredete című műve, amely a később „ugor-török háború”-nak elkeresztelt viharos vitát elindította. E viták tartalmára itt nem térünk ki, de egy mozzanatuk feltétlenül az életrajzhoz tartozik. Mégpedig az, hogy egyes ellenfelei személyében támadták meg Hunfalvyt. Azzal érveltek, hogy a magyarsághoz későn asszimilálódott, a magyar nyelvet nem anyanyelveként tanulta meg, hogyan merészkedik hát éppen ő döntőbírául feltolakodni a magyar nyelv és nép eredetének kérdésében. Alantas módon, tudománytalan érvekkel próbálták a vitából kizárni, s Hunfalvy lelkét nem először keserítették igaz magyarságát kétségbevonó támadások. Munkácsi írja, hogy 1856-ban, amikor Hunfalvy megindította a Magyar Nyelvészet című folyóiratot, rágalmazó akció indult ellene. A lap egyik támogatójától tudta meg, hogy egy tekintélyes akadémikus figyelmeztette, óvakodjék Hunfalvytól, akit az osztrák kormány megvesztegetett, hogy a finnugor rokonság hirdetésével a magyar nemzet hitelét lerontsa. A hun–magyar rokonság s a szittya dicsőség hívei – tudományos érvek híján, – később sem riadtak vissza az effajta intrikától. Hunfalvy azonban nem vált keserű emberré, nem vonult vissza, s végül minden harcot végigharcolva, híveivel, tanítványaival győzelemre vitték a tudományos igazságot.
Öreg korában is szorgalmazta a magyar tudományos eredmények külföldi megismertetését, részvételünket a nemzetközi tudományos életben. 1877-ben az ő szerkesztésében indult meg a Literarische Berichte aus Ungarn című akadémiai folyóirat, amelyet 1881 után Ungarische Revue néven jelentettek meg. Ez utóbbit két éven át egyedül szerkesztette, majd 1883-tól 1891-ig, haláláig Heinrich Gusztávval közösen. Jól tudta, mennyire fontos a külföld tájékoztatása Magyarországról, a hazai életviszonyokról, a nemzetiségek helyzetéről, s arra törekedett, hogy „a külföld ítélete elé hiteles s meg nem hamisított tényeket állítson”. 1881-ben részt vett az orientalisták berlini kongresszusán, és előadásában azt fejtegette, hogy a nemzetiség princípiuma, alkotó elve, etnikai különállásának legfőbb tényezője a nyelv. 1883-ban előadást tartott a leydeni orientalista kongresszuson is, s újabb külföldi akadémiák, tudós társaságok választották tiszteleti tagjukká, Párizsban, Dallasban, Philadelphiában, Prágában, Bécsben.
Munkakedve, munkabírása aggastyán korában sem hagyta el. Fáradhatatlan volt az Akadémia és a Kisfaludy Társaság ülésein, a Luther Társaságban, melynek elnöke volt, az evangélikus egyház iskolai ügyeiben. 1883-ban az Akadémia az I. Osztály elnökévé és az igazgató tanács tagjává választotta, s a politikai közéletben megtisztelték a királyi tanácsosság címével, majd a főrendiházi tagság méltóságával. Baráti köre révén is a tudományos közélet egyik vezető személyisége volt. Azokat, akik az ő szorosabb köréhez tartoztak, akadémiai osztályülések után meg szokta volt hívni magukhoz vacsorára. Szily Kálmán visszaemlékezése szerint „A 80-as években, mikor már én is e körhöz tartoztam, Budenz, Fraknói, Greguss Ágost, Gyulai Pál, Heinrich Gusztáv, Keleti Károly és Szabó József voltak a rendes vendégek”. Ez az imponáló névsor valószínűleg nem is teljes, mert a 80-as években Hunfalvy János még élt, s tagja volt e baráti körnek.
Az 1880-as években kutatásai főként a román nép és nyelv történetére irányultak, s az előtanulmányok egész sorozatát publikálta készülő nagy monográfiájához magyar és német nyelven. A nemzetiségi viszonyok és a történeti emlékek, régészeti leletek helyszíni tanulmányozása végett 1886 nyarán hosszabb körutat tett Erdélyben, és a következő évben tanulságosan foglalta össze utazásának tapasztalatait a Budapesti Szemlében megjelent cikksorozatában. Kapcsolatba került azokkal a férfiakkal, Meltzl Hugóval és Herrmann Antallal, akik az első lépéseket tették a néprajz hazai barátainak tömörítésére, összefogására.
Hunfalvy Pál 1887-ben kezdte tárgyalásait a Néprajzi Társaság megalakítása érdekében. (Öccse a Magyar Földrajzi Társaság alapító, első elnöke volt.) Az 1889. évi alakuló ülésig Herrmann Antallal együtt számos előkészítő tárgyaláson vett részt, s a megalakulást követően is igen aktívan vezette a Magyarországi Néprajzi Társaságot, ahogy akkor nevezték. Elnöksége alatt, szellemi irányításával alapították a magyar néprajz szakfolyóiratát, az Ethnographiát, de ennek szerkesztésében már nem vállalt részt. Munkácsi Bernát szavai szerint : „Ebben a társaságban ünnepelte tudományos pályájának talán legszebb és legboldogabb napját 1891. november 28-án, midőn akadémiai tagságának ötvenéves jubileuma alkalmából tiszteletére emlékülést rendeztünk.” Az, ülésen elhangzó előadások és a Hunfalvy irodalmi munkásságát tartalmazó bibliográfia 1891-es évszámmal Hunfalvy Album néven később önálló kötetben jelent meg.
Az ünneplést követő harmadnapon, november 30-án Hunfalvy örökre lehunyta szemeit, s így a tiszteletére készült albumba már Gyulai Pálnak a ravatalnál elhangzott búcsúztatóját is beszerkesztették. „Nincs köztünk többé az a valódi tudós – állapította meg a búcsút vevő barát –, aki az európaiságot erős nemzeti érzéssel párosította.” Utolsó nagy műve, Az oláhok története, amelyen még a halálát megelőző este is dolgozott, torzóban maradt. Kéziratának utolsó sora így hangzik: „Itt szakad vége Bălcescu elbeszélésének…” A népeink barátságán fáradozó nagy román hazafi neve e mű végén jelkép az utókornak. Kéziratát egyik tanítványa, Réthy László rendezte sajtó alá és tette közzé két kötetben 1894–95-ben.
Milyen ember volt Hunfalvy Pál? Kortársai, barátai, tanítványai tisztelettel nyilatkoztak róla. Életrajza, műveinek felfogása, levelezése is egy tiszta jellemű emberre, igazi tudósra vall. A mindig derűs, nyugodt és szerény Hunfalvy sokak bizalmát, ragaszkodását élvezte. Joggal írta róla levelezésének kitűnő ismerője, Loványi Gyula: „Belső kiegyensúlyozottság, bölcs életszemlélet, kötelességteljesítés, szerénység, kifogyhatatlan segítőkészség és a mélyből fakadó derű; ezek azok az elemek, amelyekből Hunfalvy nemes veretű egyénisége kiformálódott. Hunfalvy Pál nemcsak nagy tudós, hanem ami több ennél, nagy ember is volt.” (Loványi 1961. 20) Szily Kálmán emlékei szerint „Hunfalvy, ha bántotta is valami rendszerint tudott magán és indulatain uralkodni. Csak ha Deák Ferencet, s a 67-es kiegyezést ócsárolta valaki, vagy ha valamely tudományos dolgozatban gondatlan könnyvérűséget, vagy lelkiismeretlenséget kellett tapasztalni, tört ki belőle az indulat; amott a fölháborodás, itt a megvetés hangján.” (Szily 1910. 12.) .
Deák józan, cselekvéseit a reális lehetőségekhez igazító szellemében működött Hunfalvy a tudomány mezején. Politikai téren is megnyilvánult Deák-pártisága, s bár a napi politikától általában távol tartotta magát, 1861-ben politikai nyilatkozatot tett Deák Ferenc felirati javaslata mellett. 1889-ben pedig nyílt levéllel fordult a budapesti egyetemi ifjúsághoz. Erre a nyilvános felszólalásra az indította, hogy a honossági törvény meghozatalán felbuzdulva az ifjak tömeges zarándoklatot kívántak szervezni Turinba, Kossuthhoz. Hunfalvy a rajongó Kossuthkultuszt nem szerette, sőt veszedelmesnek ítélte. 1848–49-ben hűséggel követte az országgyűlést, de a pártharcokban akkor is a békét, kiegyezést óhajtó párt oldalán állt. Politikai ellenérzéseit tetézte, hogy Kossuth a magyar nyelv eredetéről folyó vitában a „török párt” oldalán állt, s már az 50-es években elvetette a finnugor rokonság gondolatát.
Hunfalvy magyarsága a melldöngető, szájhős magyarkodókkal szemben álló, önként vállalt és igaz magyarság volt. Öccsével együtt vallotta: „…én ugyan vérem szerint német származású vagyok, de tiltakoznám, ha teljes és tökéletes magyarságomat kétségbe vonná valaki.” A tudomány mezején pedig a XIX. században kevesen tettek annyit a reális, helyes nemzeti önismeret érdekében, mint Hunfalvy Pál.
A szász parasztgyerekből lett tudós, a munkát élete sarokkövének tekintő értelmiségi a szolid polgári erényeket tartotta követendőnek. Erről vallott 1855-ben megjelent Munka, szorgalom és még valami című cikksorozatában is a Pesti Naplóban. Feleségének a családja szintén a munkája révén felemelkedő iparos polgárságot képviselte. Apósa, Röck István 1804-ben helyezte át műhelyét Ausztriából Pestre, de az 1840-es években már szita- és rostagyárosnak nevezték. Maga is tisztelte a kétkezi munkát, a gazdálkodást. Valószínűleg a Röck család révén jutott ahhoz a mintegy 50–70 holdas birtokhoz, a Tiszaföldvár melletti Homokpusztán, amelyen 1860-tól (esetleg már korábban is) maga gazdálkodott. Még a Balti tenger mellékéről is rendszeresen irt instrukciókat homokpusztai mindenesének, s ugyanakkor beszámolt neki az északi mezőgazdaságban tett megfigyeléseiről.
Meghitt, testvéri viszonyt ápolt hasonló életelveket valló öccsével, Hunfalvy Jánossal, akit tanulmányai és pályakezdése idején anyagilag is támogatott. Mivel saját gyermekei nem voltak, öccse és a Röck-familia gyermekei jelentették számára a családot. Az elhunytáról szóló gyászjelentést felesége, Röck Karolina és unokaöccse, Hunfalvy Géza adta ki.
Szoros kapocs fűzte az evangélikus egyházhoz. Több mint negyedszázadon át volt a városligeti fasorban (ma Gorkij-fasor) épített gimnázium felügyelője a Deák téri egyház megbízásából. Érdemeit az iskola falán elhelyezett emléktábla örökítette meg. Neki is része volt abban, hogy ez a gimnázium az ország egyik legjobb iskolájává vált, s növendékeiből később világhíres, Nobel-díjas tudósok kerültek ki. Érdemei elismeréseképpen választotta őt elnökének a Luther Társaság. E szoros kapcsolat és gyermektelensége teszi érthetővé végrendeletét, melyben 2000 koronát hagyott Nagyszalók evangélikus templomára, 4000-et a budapesti protestáns árvaházra és 80 000 koronás tőkével alapítványt tett a pozsonyi evangélikus teológiai akadémia számára. E tőke kamataiból évenként 2–2 végzett növendék kapott kétéves ösztöndíjat külföldi egyetemek látogatására. Hunfalvy nemcsak élete tudományos eredményeivel, gyakorlati munkálkodásával, egész emberségével, hanem alapítványaival még holtában is e haza és nemzetei jövőjét kívánta szolgálni.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT