NÉPRAJZI MUNKÁSSÁGA (Paládi-Kovács Attila)

Teljes szövegű keresés

NÉPRAJZI MUNKÁSSÁGA (Paládi-Kovács Attila)
Hunfalvy életművének élesen kirajzolódó vonulatát alkotják a néprajz és a folklór tárgykörébe tartozó tanulmányai. Ez irányú tevékenységét nem lehet az 1876 utáni életszakaszhoz kötni – mint Munkácsi tette –, mert érdeklődése jóval korábbi. Zsigmond Gábor mutatta ki, hogy 1844 és 1856 között már kiformálódtak a Hunfalvy által kívánatosnak vélt „embertudomány” körvonalai. 1850-ben Igaz Aranybulla című dolgozata kimondta, hogy a társadalom és a nemzet kapcsolatából következően külön tudományszakot kell alapítani a társadalom, és külön szakot az etnikum vizsgálatára. Csak ezektől együttesen várható a nemzeti társadalom megfelelő leírása. Felfogásában a társadalom – mint állandó fejlődési folyamatban levő emberi kapcsolatrendszer – univerzális. A társadalom azonban mindig nemzeti formában realizálódik, a nemzeti nyelv, gondolkodás, tudomány adja meg folytonosságának lehetőségét. Társadalom és nemzet – két egymástól soha el nem választható jelenség.
Tovább érlelte nézeteit a kortárs német szerzők, Stein, Widman és Riehl könyveit olvasva, de társadalomról, fajról, etnikumról kifejtett gondolataikkal szemben állt. A német földön kialakult Volkskunde teóriáját nem fogadta el a rasszok és kultúrák összefüggéséről, a népek önkényes osztályozásáról, a kultúraalkotó és a kultúrabefogadó népek kategóriáiról. Hunfalvy látta, hogy a romantika hazai légvárai mekkora kárára voltak a helyes nemzeti önismeretnek, ezért új etnikumkutató koncepciót dolgozott ki. Ennek lényege, hogy a magyarságot nem tekintette nyelvében és kultúrájában ősidők óta változatlannak, szittya fajánál fogva uralkodó kultúrnépnek, hanem a történelem folyamán változó, sok néppel érintkező és vegyülő, a nyelvi és kulturális kölcsönhatások által is fejlődő etnikus társadalomnak fogta fel. 1856-tól 1864-ig ezen elméletének bizonyítása, az új etnikumtörténet és nyelvtörténet megalapozása kötötte le. Ezt követően 1876-ig a magyar nép eredetének, ötvöződésének kérdése állt figyelmének középpontjában.
Hunfalvy a néprajz fő céljának az etnikum megállapítását tartotta. Meghatározásában „az ethnographia az a tudomány …, melly a népeket leírja, úgy a mint vannak; az ethnologia pedig az, melly kutatja, hogyan lett a nép. De közönségesen egynek veszik a két szónak értelmét, s a tudomány mind azt kutatja, hogyan lettek a népek, mind le is írja azokat”. (Magyarország ethnographiája. 1876. 47.) Ha mereven ragaszkodunk az előbbi definícióhoz, akkor Hunfalvy nem etnográfus, hanem etnológus volt. Őt a leírásnál jobban foglalkoztatták a népek keletkezésének, őstörténetének titkai. Meggyőződéssel vallotta azt a többször is hangoztatott tételét, miszerint „a nemzetiség alkotóelve vagyis etnikai különállásának legjelentősebb tényezője a nyelv. A meddig a nyelv él, él a nemzet is; ha meghalt a nyelv, megszűnik az ethnos, s abba az ethnikai egyedbe olvad, melynek nyelvét fölvette. A physikai vagy anthropológiai sajátság fennmaradhat esetleg továbbá is; de nem a koponya alkata s nem a bőr színe alkotja lényegét a népek ethnikai jellegének”. Erre a kérdésre még 1881-ben az orientalisták berlini kongresszusán tartott előadásában is visszatért. „A nyelv és a vallás sem függnek a physikai sajátságoktól; nem volt soha külön nyelve és vallása a hosszú agyúaknak és rövid agyúaknak, a szőke és barna embereknek…” (Vö. Munkácsi Bernát 1912–95.) A székely kérdésről folyó vitában is szükségét látta hangsúlyozni: „A fajok elenyésznek a nemzet fogalmában; mert a fajok csak a zoológiai substratumát teszik a nemzetnek, melyet a nyelve, műveltsége, társadalma, tehát mind nem zoológiai dolgok képeznek.” Másutt is hangoztatta, hogy a nemzetben a faj helyére más tényezők lépnek, s hogy „a nemzet lesz nyelve, hite és társadalmi szerkezete által”.
Más műveiben szintén éles különbséget tett faj és etnosz között.
Az etnosz fogalmának magyar megfelelőjét keresve hangsúlyozta a nép és nemzet szavunk jelentésének eltéréseit. Felfogása szerint „A nemzet fogalmában a nyelv a legfőbb ismertető, azért a nemzetiség mind azt magában foglalja, a minek az a jelleme. A nép fogalmában az ország, a tartomány, a föld a fő ismertető; azért a népség is ezekre vonatkozik; továbbá a népes, népesség a lakosság sűrűségét fejezi ki.”
(Magyarország ethnographiája. 1876. 48.) Tehát a korabeli Magyarország népe magában foglalja az összes lakosságot, de ez a néptömeg annyi nemzetre, nemzetiségre oszlik, ahány nyelv uralkodik az országban. Hunfalvy módszertani alapelve szerint a néprajzi egyezéseknek etnológiai szempontból akkor lehet bizonyító ereje, ha ezeknek a jelenségeknek az egyezését a reájuk vonatkozó nyelvi jelenségek megfelelése kíséri. Enélkül nem bizonyítható közöttük a genetikai kapcsolat. Ez a tétele túlságosan is szigorúnak bizonyult. Később a „Wörter und Sachen” kutatási irányzat munkásai számtalan példát találtak a’ szó és a tárgy történeti útjának eltéréseire, a jelentésváltozásokra és a fölösleges szókölcsönzésekre.
Magyarország ethnographiája című művében a terjedelmes elméletimódszertani bevezető után az akkori országterület népeinek, etnikumainak történetét tekintette át a legrégibb időtől a XIX. század közepéig. Ebben a könyvében – vázlatossága ellenére is – máig használhatóan állította össze a magyar honfoglalás előtt itt élt népek történetének adatait. Alapjaiban helyesen vázolta fel a magyar etnogenezist, mutatta ki a nyelv és az etnikus kultúra legfontosabb történeti rétegeit, tisztázta a székelyek, kunok, jászok, besenyők szerepét népünk kialakulásában. Mindezek alapján szokták nevezni ezt a művét az első magyar történeti etnológiai kézikönyvnek. Olyan etnikus kutatás betetőzése, amelynek alapelve az evolúció, módszere pedig a szigorú forráskritika és az összehasonlítás volt.
Ez a könyve különösen nagy hatást gyakorolt a kor magyar közvéleményére. Hunfalvy megállapításai a magyar nép és nyelv eredetéről, finnugor rokonságáról és hazánk nemzetiségi viszonyainak történeti alakulásáról ennek révén váltak széles körben ismeretessé. Tény, hogy ebben a kötetben leíró néprajzi anyag alig van, holott akkor már meglehetős mennyiségben rendelkezésre állt volna. Ennek az a magyarázata, hogy a leíró néprajz tárgykörébe tartozó jelenségek kevés támpontot nyújthattak volna a fő vonalak kijelölésére, ezért nem is tartoztak szorosan könyve tárgyához. Később maga állapította meg : „A Magyarország ethnographiája, melyet 1876-ban kiadtam, csak politikai vagy külső. A lélektani vagy belső ethnographiájára Magyarországnak gyűjteni az anyagot, a mi Társulatunknak a feladata.”
Üdvözölte és a Századokban ismertette Herman Ottó nagy művét, a Magyar halászat könyvét (1887), amelyet az ún. tárgyi néprajz első nagy hazai teljesítményének szoktak tartani. Ez a monográfia ugyanis kétséget kizáróan igazolta, hogy a halászat igenis ősi foglalkozása volt a magyarságnak, akárcsak a finnugor népeknek, és számos egyezést, párhuzamot mutat a rokon népek halászatával.
Részletekkel is foglalkozott a folklór és az ősvallás területén. Első folklór tárgyú munkája 1840-ben az Athenaeumban jelent meg Bölcs Lokmán meséi címen. Az ott közölt meséket arab nyelvről fordította magyarra egy francia fordítás segítségével. Bevezetőben szól a mesék természetéről, keletkezéséről, „vándorlásáról”. A szóban forgó mesékről megjegyzi, hogy nem arab eredetűek, s az arab nyelvű változatok csak Mohamed próféta után, a VII–VIII. században születtek.
Később a finnugor népek népköltészete keltette fel az érdeklődését. 1850-ben tanulmányt írt a finn ősköltészetről, 1853-ban pedig a Kalevala beható ismertetésére vállalkozott. Ebben a mű egyes részleteit is közölte saját – nem irodalminak szánt – fordításában. A Kalevala értékelésében Hunfalvy maga is az irodalmi romantika hatása alatt állt: Számára ez a hatalmas népeposz a finnugor népek szellemi kiválóságának ragyogó bizonyítéka volt, hatásos fegyver mindazokkal szemben, akik fanyalogva fogadták a finnugor rokonságról szóló tételeket. A finn irodalom ügyének barátait is igyekezett megnyerni, és egyengette a magyar fordítások útját. Kazinczy Gábor bizonyára ezért ajánlotta Hunfalvynak néhány finn népmesét ismertető közleményét 1855-ben.
Másik kedves témája volt a vogul mitológia. Regulyval 1857–58 telén egy terjedelmes vogul teremtésmonda fordítása kapcsán ismerkedett a számára addig érthetetlen nyelvvel. Ez a monda, s a benne felsejlő mitológiai világ annyira megragadta, hogy 1859-ben ezt választotta akadémiai székfoglaló előadása tárgyául. Egy vogul monda címen tartott és közölt értekezése az első eredeti vogul szövegközlés hazánkban. Nemcsak nyelvi tekintetben nevezetes, hanem tartalmánál fogva is. A föld teremtéséről szóló szöveg tartalmi elemzését ekkor még nem kísérelte meg, csupán szótárt és grammatikai jegyzeteket csatolt hozzá. Később azonban több előadásában és dolgozatában tért vissza erre a témára és a vogul folklór más részleteire. Érzékelte, hogy a világ teremtésének egészen új, más népeknél ismeretlen hitregéje került a kezébe. Megsejtette a vogul mondavilág belső rendjét, időszintjeit, őstörténeti jelentőségét. Numi torom, a legfelsőbb lény a vogulok hite szerint, de a világot nem közvetlenül maga teremtette.
1864-ben a vogul medvetiszteletről értekezett az Akadémián. Reguly gyűjtéséből olyan medveénekeket mutatott be, amelyeket a sikeres vadászat után szoktak énekelni a megölt medve fölött tartott toron. Akkor még nem volt ismeretes, hogy az obi-ugor népek a medvét égi eredetű, szent állatnak tartják, amelynek a neve is tabu. Kiengesztelését szolgálta az igen gazdag medvekultusz, a rítusok és énekek sora. Hunfalvy a medve isteni eredetéről szóló finn hiedelmek bevonásával értelmezte Reguly anyagát.
Még bővebb terjedelemben tárgyalta ezt a kérdéskört A vogul föld és nép című kötetben (Bp., 1864), amely ma is alapvető etnográfiai kézikönyv. Hunfalvy elsőként figyelt fel a vogul népköltészetnek és ősvallásnak erre a később sokat és alaposan vizsgált kérdéskörére. irányította rá Munkácsi Bernát figyelmét is, aki aztán 1892–96-ban – a finn Kannistót megelőzve – négy vaskos kötetben adta ki a Vogul népköltési gyűjteményt.) Hunfalvy nagy gonddal gyűjtötte össze és rendszerezte a vogulok életmódjára vonatkozó adalékokat. Egyenként analizálta a körükben járt utazók, Strahlenberg, Pallas, Reguly, Castrén és Ahlqvist híradásait e nép életviszonyairól, anyagi műveltségéről, és e töredékes leírások alapján külön fejezetben tekintette át a különösen fontosnak ítélt vadászat és ruházat tárgyait, jelenségeit; a lakásviszonyokat (beleértve a bútorzatot, a település- és hajlékformákat); továbbá a család és rokonsági szervezet jelenségeit, a társadalom és az állam életéhez kapcsolódó fogalmakat, az időegységek neveit.
A kirajzolódó képet analógiaként használták aztán az ősmagyarság műveltségének rajzához, s idővel ezért is Hunfalvyt okolták. Különösen tanulságosak e tekintetben Nagy Géza 1894-ben kelt sorai: „Hunfalvy után nagyon elterjedt az a felfogás, melyet régebben én is hittem, hogy az ősmagyarság életmódja kizárólag vadászatból, nyuszt- és evetfogdosásból meg halászatból állt, és csak akkor kezdett lovat s más háziállatot tartani, midőn a törökség hatása alá került. De e felfogás mellett némely jelenséget aligha tudunk megmagyarázni.” Márpedig Hunfalvy nem tekintette kizárólag halász-vadász népnek az ősmagyarságot, s elvetette azt a tételt, hogy a lótartást török népek révén ismerték meg eleink. Így írt erről a Magyarország ethnographiája című könyvében (1876. 168): „Némellyek, mint Kunik is Sz. Péterváratt, azt vélik, hogy az ugor eredetű magyarok a török érintkezés által lettek lovas nemzetté … A nyelv tanúsága is ellene szól. A ugor eredetű szó (vogulban lu, osztjákban lau, lovi) ; így a kengyel szó is (kengel = csizma-al) … azonképpen a nyereg (vogulban najri) és sarkantyú is azok.” Érvelését a magyar lótartás ugor kori előzményeiről Munkácsi Bernát, Mészöly Gedeon, újabban pedig Hajdú Péter fejlesztette tovább, s bizonyította a tétel lényegének igazát.
Foglalkoztatta a magyar ősvallás és népköltészetünk legrégibb rétege is. Folyóiratában, a Magyar Nyelvészetben 1860-ban közölte Torkos Sándor dolgozatát (A’ regélés Zala megyében), s a cikkhez fűzött jegyzeteiből látható, menynyire megragadta képzeletét már a Plánder 1838. évi közleményében is emlegetett rök ökör és a regő rejtem kifejezés értelmének rejtélye. Magyarország ethnographiája című kötetében (1876) külön fejezetet szentelt az ősi magyar hitvilág emlékeinek. Az alapréteget finnugor analógiák segítségével kívánta tisztázni, mert felfogása szerint „minden nemzetnek saját mitológiája a nyelv képződése korában keletkezett, amikor a társadalom fejlődése elején állt vala”. Mivel a nemzetek eredete azonos nála a nyelvek eredetével, kézenfekvő hogy a nyelv őrizhette meg a mitológiai töredékeket is. Már itt felveti, hogy a magyar Ukkon-pohár kifejezésben a finnek istenének, Ukkonak a neve őrződött meg. Erre a kérdésre évek múltán ismét visszatért. Vogul párhuzammal magyarázza a magyar rejtezni, révülni szócsoport hiedelmi hátterét, s lehetségesnek tartja, hogy a táltos, manó, tündér fogalomkör is ősi mitológiai maradvány. Felteszi, „hogy a finnugorok a hold változásai és járása szerint alkották a hetet, hónapot és esztendőt; sőt az eredeti hetes számrendszert is. A finnugor holdesztendő szerencsésebben volt alkotva, mint ,a görögök és rómaiak régi esztendeje”.
Magyar mythologiai adatok s egyéb című értekezése (Nyelvtudományi Közlemények 1876.) cáfolta azt a vélekedést, hogy a Hadúr kifejezés ősi eleme nyelvünknek, s mint ilyen, mitológiai emlék. Kimutatta, hogy csupán az irodalmi romantika teremtette, Dugonics és követői terjesztették műveikben. Ezzel szemben az áldomás szó és az ezzel megnevezett jogszokás valóban ősi hagyomány emléke. 1877-ben a Budapesti Szemle hasábjain foglalta össze nézeteit a széles nyilvánosság számára (Ugor–magyar–finn mythologiai töredékek). Ebben az értekezésben ismertette a világ teremtésére és az özönvízre vonatkozó vogul mondákat, a Kalevala és a Kalevipoeg fontosabb mítosztöredékeit, és ismételten kifejtette a finnugor népek ősi hetes számrendszerének bizonyítékait, így említi hét és hétfő szavunk nyelvi megfelelőit a vogulban. Ezek után pedig azt kívánta bizonyítani az imádni, áldomás, egyház, íz, tündér, vérszerződés, Ukkon-pohár szavak és a velük jelölt fogalmak révén, hogy maradtak „némi morzsái” a régi magyar mitológiának a mi nyelvünkben is.
Nem kell mondanunk, mennyire igaztalan volt az „ugor–török háború” során ellene hozott vád, miszerint érzéketlen a néprajzi jelenségek iránt, s hogy nálunk először Vámbéry könyve méltatta jelentőségének megfelelően a néprajzi bizonyító anyagot. Hunfalvynak volt érzéke a néprajzi részletekhez is, bár ő maga inkább az alapok, a tudomány tartópilléreinek megteremtésével volt elfoglalva. Herrmann Antal megfogalmazása szerint „a hazai ethnographia terén Hunfalvy titáni munkája után is sok hézag maradt”. Az úttörő, alapozó műveknek minden részlete azonban nem is lehet kidolgozott, s a „detail munkások találtak s majd találnak helyreigazítani valót. De hogy e téren van, amit csak igazítani kell, az is Hunfalvy érdeme”.
A néprajz történetébe, mint a Néprajzi Társaság első elnöke, beírta nevét tudományszervezőként is. A fennmaradt jegyzőkönyvekből nyilvánvaló, hogy Hunfalvy az első előkészítő tárgyalásoktól kezdve halála pillanatáig vezetője volt annak a tudós körnek, amely a Társaság megalapítását célul tűzte és feladatait kijelölte. 1887. december 5-én az ő elnökletével ültek össze az Akadémia földszinti saroktermében az „alapító atyák”, s bízták meg György Aladárt az alapszabályok, Herrmann Antalt pedig a programtervezet megfogalmazásával. Hunfalvy vezetésével vitatta meg az előkészítő bizottság az elkészült tervezeteket, az ő aláírásával továbbították az alapítás tárgyában készült folyamodványokat a belügyminiszternek, s később az ő javaslatára kérték fel József főherceget a Társaság védnökéül. Az 1889. január 27-én megtartott alakuló közgyűlésen mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a Magyarországi Néprajzi Társaság megválasztandó elnöke nem is lehet más, mint Hunfalvy Pál. A Társaság alapszabályát, amit az alakuló közgyűlés elfogadott, szintén ő és a titkárnak megválasztott Herrmann Antal látta el kézjegyével. Elnöki megnyitójában az alapszabállyal összhangban fogalmazta meg a Társaság célkitűzéseit: „A magyarországi néprajzi társaság czélja a magyar állam és a történelmi Magyarország mai és egykori népeinek tanulmányozása, valamint kölcsönös megismerkedés útján a hazában élő népek közt testvéries egyetértésnek és az együvé tartozás érzetének ápolása.” Felfogása szerint „a néprajz a mai népekre nézve okvetlenül szükséges kiegészítője a történelmi tudománynak”, mert sok olyan kérdést vizsgál, amit az mellőzni kénytelen vagy csak elvétve érint. Tárgya az ország népeinek eredete, fejlődése, állapota; etnikai jelleme és antropológiai mivolta, a néplélek és a népélet megnyilvánulásai, amelyek nagyon számosak és különfélék. Nyitó előadásában néhány példa elemzésén azt kívánta bizonyítani, hogy „minden nyelv, mely Magyarország területén hangzik, egy-egy kincsesbánya a néprajz számára”.
A Társaság – komplex célkitűzéseinek megfelelően – sok szakosztályt állított fel, és 1890-ben alapított folyóiratát, az Ethnographiát is széles horizontú tudományos fórummá tette. Első évfolyamaiban még több a történeti, irodalomtörténeti dolgozat, mint a néprajzi, de később megsokasodtak benne a hazai népek, népcsoportok anyagi kultúrájából és folklórjából közvetlenül merítő cikkek.
Hunfalvy nemcsak elfogadta a neki felkínált elnöki széket, hanem tényleges szerepet vállalt a kezdeti nehézségek leküzdésében. Munkácsi szavaival szólva úgy szerette a Néprajzi Társaságot, „mint szellemi életének későszülött sarját. Itt találta fel második családját, itt látta maga köré gyűlve az ősz mester tudományos munkássága folytatóit, utódait, az ifjabb nyelvész és ethnographus nemzedéket, mely őt hódoló tisztelettel becsülte s belső vonzalommal szerette. Hű kötelességtudással járt el az ülésekre … Elnöki megnyitóiban irányított bennünket”.
Így adódott, hogy a Néprajzi Társaságban ünnepelte tudományos pályájának talán legszebb napját 1891. november 28-át, amikor emlékülést rendeztek a tiszteletére. Ezen Xantus János alelnök megnyitója után Herman Ottó, Munkácsi Bernát és Réthy László, Herrmann Antal, Katona Lajos és Vikár Béla tartott előadást. „Mint jóságos nagyatyát körülötte zsibongó gyermekei és unokái, úgy rajongtuk mi ekkor őt körül…” – emlékezett vissza az eseményre Munkácsi. Köszöntötte ezen a napon Eötvös Loránd, a Tudományos Akadémia elnöke is, akinek csaknem szállóigévé vált az a megállapítása, hogy Hunfalvy munkássága bebizonyította, „a tudomány akkor is, ha tárgya magyar s magyar ember magyar nyelven műveli, a tudományos világ közkincsévé válhatik”. Hunfalvy az ünneplést követő harmadnap elhúnyt. a Társaság ügyeit vívő alelnök Xantus János pedig joggal állapította meg, hogy ezzel véget ért a Magyar Néprajzi Társaság működésének első korszaka, mely telve volt a kezdet nehézségeivel. A hőskor lezárult, a Társaság súlyos viszályok és nézetkülönbségek ütközőterévé vált. A további korszakok, különösen az első világháborút követő évtizedek a Társaság sajnálatos csonkulását, beszűkülését hozták, ami már nem egyezett Hunfalvy eredeti elképzeléseivel.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT