NYELVÉSZETI MUNKÁSSÁGA (Domokos Péter)
NYELVÉSZETI MUNKÁSSÁGA (Domokos Péter)
1850-ben már kevés olyan jelentős kultúrközpontja, egyeteme volt Európának, ahol a nyelvtudomány gazdái, művelői ne hivatásos szakemberek, képzettségük és diplomájuk szerint is ne filológusok lettek volna. Nálunk viszont még közel két évtizedig élve élőnek bizonyult az a (csupán Révai idején megszakadt) hagyomány, azaz az a gyakorlat, hogy a magyarországi nyelvtudomány különféle kérdéseiben a döntő szó kimondói a legkülönfélébb szakmák képviselői voltak a polihisztorok egyre fogyatkozó (s voltaképp egyre korszerűtlenebbé váló) fajtájából. Hiába vált időközben önálló tudománnyá a nyelvészet, művelői – nálunk – még a múlt század közepén is a legkülönfélébb egyéb szakterületekről (jog, orvos, teológia, hadtudomány stb.) verbuválódtak, s az ő élükre állt, az ő csoportjukat szervezte viszonylag szakszerű nyelvészgárdává, ill. taposta ki az utat segítségükkel a másfél-két évtized után, színre lépő valódi nyelvészek számára Hunfalvy Pál. Mintegy prológusának s egyben programadásnak is tekinthető „nyelvészeti nagy tennivalóink”-ról írt, 1850–1851-ben publikált tanulmánya:
„Minden európai azon helyhez képest, mellyet az igazán európai életben tart – írja itt –, osztozik minden tudományos fáradságban, ennélfogva a nyelvészetben is. A magyar nemzet okvetlenül köteles részesnek beállni azon munkálkodásba, melly a classicus és a sémi nyelveket és irodalmakat tűzi tárgyul…, de e munkálkodásban a vezérséget mások foglalták el, kik a múlt századokban többet akartak és tudtak a szellemi munka birodalmában tenni … Ámde az ural-altáji nyelvészeti körrel, melynek annyi történelmi homályt kell felderíteni, mi magyarok egészen másképp vagyunk: itt a vezérséget nekünk kell megragadnunk, ha tudományos működésünk a legnagyobb szégyent, a tehetetlenség feletti szégyent nem akar vallani! Valamint a Kaspi-tenger mellékei azon kapuk, melyen Közép- és Éjszaki-Ázsiából Európába jöttek a nemzetek, azonképpen legyen a magyar tudomány e tekintetben kapu, melyen az európai szellem vizsgálatai KözépÁzsiába kalauzoltassanak…”
Az itt megfogalmazott feladatokról később többször – nézeteit tovább finomítva – is szól. Kijegesedő felfogásának lényege: „…Sajnovics és Révai óta meglehetős sokat beszéltek a mieink a magyar, finn és lapp nyelvek rokonságáról: de annyi sok nyilatkozó s ítélni bátorkodó közt nem volt egy sem, ki tanulás által győződött volna meg arról, a mi nyilatkozásának vagy éppen ítéletének tárgya vala … A rokon nyelvek tudása nélkül nem találhatni alapot, amelyre építeni .lehet. Mindaddig, míg nyelvtudósaink a finn és török nyelveket nem tanulandják, sem nyelvtani, sem szótári könyveink nem fognak a nyelvtudomány kívánalmainak megfelelni…” (Idézi: Szily 1910. 6.)
Azt hihetnők, hogy e felismeréseivel az 1850-es évek elején nem áll egyedül, s feladata megoldásában is akad segítsége, első helyen éppen a hatalmas tudományos poggyászával végleg hazatért és Pesten megtelepedett Reguly Antal személyében. Tény, hogy voltaképpen helyette és az ő helyén Hunfalvy kezdi megszervezni és kiépíteni a Reguly (csak vázlatosan megfogalmazott) elképzeléseinek s terveinek megfelelő, komplex szemléletű magyar uralisztikát; fokozatosan` bázist is, kereteket is teremtve az új tudományszakoknak. Maga magát is együtt építi és fejleszti ezzel a szakmával, sorra veszi és tanulmányozza ő is a rokon nyelveket, olvassa s egyben ismerteti is az egyre gazdagodó nemzetközi uralisztikai szakirodalmat, s válik ilyképp rövid néhány év alatt az uralisztika egész területén járatos tájékoztatóvá, inspirátorrá.
Pápay József éles szemű meglátása szerint (41.): „…mint történettudós … belátta, hogy nemzetünk eredetének és őstörténetének földerítésében az összehasonlító nyelvtudománytól várhatunk legtöbbet, mert e tekintetben a nyelvek a legbizonyosabb tanúk és legrészrehajthatatlanabb bírák.” „…ő – írja alább (46.) – elsősorban is történetbúvár volt, nyelvtudománya is a történettudomány szolgálatában állott; a magyar nyelvet azért hasonlította össze rokonaival, hogy földerítse nemzetünk eredetét és viszontagságait. Nyelvhasonlításaiban legtöbbször megelégedett a hasonló mozzanatoknak egymás mellé állításával, anélkül, hogy a különböző nyelvi alakokat visszavezette volna bárminő egységes alapformára. Ezzel korántsem kicsinyeljük le Hunfalvy elévülhetetlen érdemeit, mert hiszen nyelvünk eredetének kérdésében ő mondta ki a döntő szót, annak finnugor eredetét a legközelebbi rokonnyelvek pontos ismertetésével kétségbevonhatatlanul bebizonyította s ezzel egyszersmind a finnugor nyelvtudományt hazánkban új életre keltette…”
A tanulmányozandó rokon nyelvek sorában első helyre a finnt tette. Mint már szó esett róla, a szabadságharc bukását követő hónapokban finn nyelvtant és szótárt kér és kap Toldy Ferenctől. Uralisztikai tárgyú írásai közül – életműve egészét tekintve – a finn vonatkozásúak a legszámosabbak, s témájuk szerint is a legváltozatosabbak. Nyilván már a kezdet kezdetén sem azért került érdeklődése homlokterébe a finn, mert azt vélte volna a legközelebbi rokonnyelvnek. Egyszerűen tudta, hogy a magyar mellett a finn a legjelentősebb, legfejlettebb, legkidolgozottabb uráli nyelv, amelynek alapos ismerete nélkülözhetetlen az uralisztika eredményes műveléséhez. Ezért is szorgalmazta utóbb lankadatlanul barátai és hívei körében a finn nyelv tanulását, s egyebek mellett ezért is vállalkozott 1861-ben finn olvasókönyv összeállítására.
A szerző így indokolja műve megjelentetését (amelyet egyébként egy tankönyvsorozat egyik kötetéül szánt) : „Bár irodalmunkban régiebb időktől fogva, jelesen Sajnovics János munkájának … megjelenése ólta …, nagy viták folytak is volt arrul: a’ magyar nyelvnek van-e vagy nincsen rokonsága a’ finn nyelvekkel; ’s bár Révai Miklósnak a’ korát megelőző és felülmúló tudománya nemcsak elismeré azon rokonságot, hanem a’ finn nyelvnek tanulását a’ magyar nyelv-tudományra nézve szükségesnek mondó és fényes példájával igazolá is: a’ rokon nyelvek kérdése mind a mellett csak az imént múlt hatodik évtized alatt ’s csak a’ Magyar Akademia kebelében nyilatkozott tudományos igyekezet által fejlődött annyira, hogy tanulásuk szükségét már nem igen kételheti meg senki, a’ kinek bármi csekély fogalma van is a’ történelmi nyelvtudományrul. De a’ rokon nyelvek közt tulajdonképi Finn nyelv az, a’ mellynek ismérete, úgy látszik, leghelyesebben utasít bennünket a’ több rokon nyelvek tanulására. ’S van neki magában is előnye a’ többek felett, t.i. eredeti mondáji és népköltészete, milyeneket a’ magyar nyelvben nem találunk, ’s talán egy rokon nyelvben sem fogunk többé találni. A’ rokon nyelvek tanulását legjobban mozdítjuk elő, ha legelőbb a’ finn nyelv megtanulására szerezünk eszközöket…” Az Előbeszéd későbbi passzusaiban is megnyilvánul igényessége és sokoldalúsága: „…a Finn Olvasókönyv kidolgozásában két irányt tarték szem előtt, azt, hogy nyelvgyakorló könyvünk legyen, ’s azt, hogy némileg Finnországot, a’ finn történeteket és irodalmat, tehát a finn nép szellemi állapotját ismértető könyvünk legyen…” A tartalmas tankönyvnek külön érdeme, hogy finn szerző tollából (Ahlqvist) származó finn nyelvű tanulmány közreadásával az észt folklór és irodalom bemutatására is ismételten módot talál.
Hunfalvy Pál természetesen azzal is tisztában van, hogy a magyar nyelv finnugorsága mellett a döntő bizonyítékokat a legközelebbi rokon nyelvek, a vogul és az osztják szolgáltatják; s még az osztjáknál is nagyobb mértékben a Reguly által nagyobb mennyiségben s gondosabban gyűjtött vogul nyelvű anyag. A vogul nyelv megközelítéséhez azonban nincsenek (mert nem is léteznek még!) keze ügyében a nélkülözhetetlen segédletek; részletes és megbízható nyelvtanok, komoly szótárak vagy szójegyzékek, nyomtatott szövegek; s még rosszabb a helyzet az osztják esetében. Igaz, közvetlen kollégája, az obi-ugor nyelvek és kultúrák akkoriban egyetlen igazi ismerője, a vogulok és osztjákok körében korábban éveket eltöltött, s ott sok ezer sornyi folklór-feljegyzést készítő Reguly Antal. De a tudós társadalomban az is ismeretes, hogy a csodálatos anyag a gyűjtő számára is hét lakattal lezárt kincses ládának bizonyult. A terepmunka során az időnyerés okán elmulasztott jegyzetelést, pontos fordítást idehaza már nem tudta pótolni, emlékezete nem birkózhatott meg a roppant szövevényes és nehéz feladattal. Hunfalvy Pál Toldy Ferenc közreműködésével mindenesetre megkísérli Reguly lankadó életkedvét, becsvágyát serkentgetni, s előcsalogatni, amennyit csak lehetséges a gyorsan kopó, töredező vogul emlékekből. Nagyszabású vogul tárgyú munkájában (1864) így emlékszik Regulyval történt találkozására, voltaképpeni közös művük elkészültének egyes állomásaira: „Regulyval, a’ kinek utazásait mind növekvő érdekkel kísértem volt, 1851-ben ismerködém meg itt Pesten. Az olta igen gyakran ösztönzém utazásainak leírására ’s gyűjteményeinek kidolgozására. De teste kifáradva ’s szelleme meglévén törve, arrul néha szinte hallani sem akart: másszor meg szívesen elbeszélle tapasztalásaibul egyet-mást, a’ minek érdekessége még inkább fokozza vala az óhajtást, bár Reguly leírná utazásait. Még nálam is jobban ösztönzé folyvást Toldy Ferencz, sajnálkozással látván, hogy idő múltával mind bajosabbá válik majd a’ munka a’ betegeskedőnek. Végre az 1857-diki ősz egyik napján nagy örömmel hoza nekem Toldy egy csomó írást Regulytul, azon üzenetével, hadd készítsem el kiadásra. Megragadván az alkalmat mindjárt hozzá sieték, ’s arra kérém, hogy olvassa velem a vogul szövegeket, hogy megtanulhassam a nyelvet, mert csak azután lehetnék segítségére. Reá álla kérésemre Reguly – a’ ki, ha néha elbeszélle is valamit úti kalandjaibul, még sem szereti vala közleni hozományait –, ’s azon naptul fogva szorgalmasan olvasók a’ vogul mondákat. E’ foglalatosság felvidítá őt, ’s nagy munkakedv szállá meg. Fáradhatatlanul kezdé rendezgetni szó- és nyelvtani jegyzeteit; emlékezetei megújulának; ’s úgy látszék, hogy testileg szellemileg felidül. De ez a’ jó kedv csak az 1858-diki év tavasz utóhaváig tarta. Ezután megszűnék hozzám járni, avval biztatván engemet, hogy a’ nyári szün-idő alatt a’ budai hegyeken fog mulatni és épülni, ’s majd ősszel megújult erővel folytatjuk a’ munkát. Én is nyárhóban falura menék, ’s ott nemsokára a’ szomorú hír ére, hogy Reguly august. hó 23-án meghalt…” – Két bekezdéssel alább Reguly tevékenységével kapcsolatban olyan megjegyzést tesz, amellyel nem lehet teljesen egyetérteni: „Kár – írja –, hogy Reguly, visszatérőben, a’ Volga mellékein a’ csuvasok, cseremiszek és mordvinok közt is gyűjtögete, mert az elvonta éjszaki tanulmányaitul, ’s kifáradt testét és lelkét új-új munkára erőltette: de engede a’ magyar Akademia óhajtásának, a’ melly Regulynak egészségi állapotját nem ismeri vala. Az ott összegyűjtött nyelvadatok becses toldásai a’ már megvolt csuvas, cseremisz és mordvin nyelvanyagnak…” Többről volt és van azonban itt szó, mint „becses toldásokról”! A magyar uralisztikának (főként pl. Budenznek) a Reguly haza hozta Volga-környéki nyelvi anyag (szövegek, példamondatok, szójegyzékek, nyomtatványok) volt az említett nyelvekre vonatkozó szinte kizárólagos hiteles forrása. – Abban viszont igaza van Hunfalvynak, hogy Reguly végső erőtartalékait tovább csappanthatta ez az MTA kérte kitérés és munka (amely egyébként nem ellenkezett nagy utazónk eredeti terveivel, komplex jellegű kutatási szándékaival). A kiadványt Hunfalvy maga így jellemzi: „Itt a’ vogul földet és népet illető hagyományait [ti. Regulynak! D. P.] közlöm, a’ mellyek reánk ’s a’ nyelvtudományra nézve legnyomosabbak, ’s a’ mellyeket Reguly segítségével tanultam megérteni. Munkám kelletinél is lassabban haladt, mert Reguly egyetlen egy vogul szöveget sem fordított volt le; … csak most veszi az olvasó mind azt, a’ mit a’ Reguly hagyományaiban a’ vogul néprül találtam ’s meg bírtam fejteni…” A vogulokról (nyelvükről, történetükről, folklórjukról) több kitűnő, anyagában lényegesen gazdagabb, szakszerűbb munka jelent meg ugyan e kiadvány óta (elsősorban Munkácsi és Kannisto sokkötetes nagy vállalkozásai), de ezek nem feledtethetik ezt a kiváló, a maga korában egyedülálló, úttörő monográfiát, a vogulság első tekintélyes, rangos bemutatását.
Reguly osztják szövegei azonban már feltörhetetlen diónak bizonyultak számára, noha megfejtésüknek többször is nekirugaszkodott, s ehhez minden felhasználható és elérhető segédeszközt is igénybe vett. (Köztudott, hogy ezt a minden korábbinál bonyolultabb, nehezebb munkát Pápay József végezte el – a helyszínen, az osztjákok földjén; szerencsésen fellelt kiváló adatközlők segítségével.) Mégsem kevés és lebecsülendő az sem, amit Hunfalvy Pál e másik igen közeli rokon nyelv hazai megismertetése és szakszerű megközelítése terén tett; közleményei hazánkban az első állomásai a tudományos igényű osztják filológiának. Az éjszaki osztják nyelv című dolgozatát Munkácsi is nagyra értékeli (1912. 404–405.): „Mai napig is, harmadfél évtized után, ez az egyetlen rendszeres éjszaki osztják nyelvtanunk, mely kimerítő alapossággal sorolja elő s tárgyalja főleg a forrásaiban található alaktani jelenségeket, melynek adatai azonban – mivel a szöveganyag csak kevés aprósággal terjed többre a Máté-evangélium tíz első fejezeténél –, sajnos összevéve sem elégségesek ahhoz, hogy belőlük akár az ige-, akár a névragozásnak teljes és világos képét nyerhetnők.”
Hunfalvy Pál a már említettek mellett és a permiek kivételével voltaképpen módszeresen számba vette a fontosabb uráli nyelveket (köztük – elismerésreméltóan – a tudományban rokonként véglegesen csak később elkönyvelt s kutatott szamojédot is), s egy-egy rövidebb-hosszabb közleményben, főként a bemutatásra és leírásra törekedve a nyelvtudomány számára – alapfokon – valamiképp hozzáférhetővé, tanulmányozhatóvá tette pl. a mordvin és a lapp nyelvet is. Nyelvhasonlításra is vállalkozó munkáiban, amelyek nyelvészeti munkássága szintéziseit jelentik, szóba kerülnek egyébként (ill. adatokkal szerepelnek) az általa külön-külön nem tárgyalt rokon nyelvek is.
Négy évtizedes tudományos tevékenysége során többször is összegezte az uráli nyelvek rokonságáról, egybetartozásáról kialakított nézeteit, első vállalkozása e tárgykörből (1851–1852) kétségkívül úttörő jelentőségű. Kállay Ferenc 1844-es áttekintése óta magyar nyelven ez volt az első szakszerűnek mondható összefoglalás nyelvünk hovatartozásáról, a nyelvi rokonság mibenlétéről. Az az ő korában divatos felfogás, amely a magyart lényegében uralaltáji nyelvnek véli, azaz a finnugorok mellett a törököket is a rokonságba sorolja, késői munkáiban némiképp módosul, de ezek a tanulmányok már akkor keletkeztek és jelentek meg, amikor Budenz vezetésével teljes vértezetben tevékenykedett már a képzett, hivatásos hazai uralisták növekvő létszámú gárdája. Hunfalvy életművében mindazonáltal nem az összehasonlító nyelvészeti fejtegetések, új megfelelések és törvényszerűségek felfedezése és ezek elméleti kifejtése a lényeges, a meghatározó. Igazságtalanság lenne ezért az éppen ezen a területen észlelhető fogyatkozásai és hiányosságai alapján megítélni – főként pedig elítélni – munkásságának nyelvészeti jelentőségét. Objektívnak tűnő, de a kelleténél szigorúbb bírálatot – elsősorban a magyar uralistákkal szemben, pl. Reguly, Hunfalvy, Munkácsi, Halász és Pápay kapcsán – főként a kortárs finn kollégák gyakoroltak. Sokkal kedvezőbb feltételek közt tevékenykedve – mint pl. a nyelvrokonok földjére minden komplikáció nélkül eljutó orosz állampolgárok! – könnyű volt rámutatniuk bizonyos hibákra, tévedésekre. Nem kívánnám kétségbe vonni a szakszerű és elfogulatlan kritika jogosultságát, de a vérbeli nyelvész Castrén sem gyűjtött pl. olyan gazdag és tartalmas szövegeket a nyelvrokonoktól, mint a szakértelem tekintetében többször is elmarasztalt Reguly. A gőgös, és távolságtartó A. Ahlqvist a vogulok földjét megjárva sem tudott olyan gazdag anyagú, beleérzéssel megírt, tartalmas könyvet összeállítani az obi-ugorokról (1885), mint az élő vogult sohasem látott és hallott Hunfalvy. Még sem hányta ezt szemükre egyetlen magyar tudóstársuk sem! – A törökséget pedig egyébként még maga Budenz is jó ideig a finnugorok előtt majd ezekkel együtt a magyar nyelv rokonának hitte. Hunfalvy előkészítő munkája nélkül Budenz József sokkal nehezebben és csak nagy késéssel férkőzhetett volna az egyes finnugor nyelvek közelébe (amelyeket azután magasabb szinten, szakszerűbben maga is bemutatott). Legnevezetesebb és legtöbbet emlegetett munkájának, Magyar–ugor összehasonlító szótárának (1873–1881) voltaképpeni korai, olykor ötletadó előzményei Hunfalvy cifrázat- és magyarázatmentes szófejtései, pontosabban: szópárhuzamai. Mindazonáltal – mintegy illusztrációként – érdemes egy rövid passzust (s egyben 3 etimológiai adatsort) is ideiktatni a nyelvhasonlító Hunfalvy fejtegetéseiből: „Az eredeti vagy származási időszak a rokonok között folyván el, megmondhatjuk itt, mellyek a rokonok? Azok a finnek …, az esztek, karjalaiak, vatja-k [= vótok! D. P.] vepsze-k és lívek, mellyek egy szoros egységet, a finnséget teszik; továbbá az ugorok, úgymint: a permiek, a szirjének, votjákok; a vogulok, a cseremiszek, mordvinek. Ezek nem tesznek ollyan szoros egységet, mint a finnek … Végre a lappok, kik nyelve mintegy közepett van a finnek és ugorok közt, s némelly alakjaival legközelebb vág a magyarhoz.
A felhozandó példákat és mutatványokat nem fogom valamennyi rokon nyelvbül szedni, hanem leginkább csak a vogul, osztják és a tulajdonképpi finnből: …
Magyar Vogul Osztják Finn
szem sem sem silm
fog ponk penk pii
vér ver vir ver”
szem sem sem silm
fog ponk penk pii
vér ver vir ver”
(1876. 224–25)
Megállapításai csak részben helytállóak, etimológiái leegyszerűsítettek, a megfeleléseket részletesebb hangtani, helyesírási, dialektológiai, nyelvtörténeti és jelentéstani magyarázatok nélkül sorolja egymás mellé (de általában helyesen!).
Az utókor így vélekedik nyelvészeti értekezéseiről, működéséről: „Ámde ezek a dolgozatai csak téglák voltak a finnugor összehasonlító nyelvtudomány majdan felépítendő épületéhez, s a hazánkba érkező Budenz ezen épületnek még a körvonalait sem láthatta.” (Lakó, 1980. 30.)
Szamojéd tárgyú cikkéről írja Hajdú Péter: „Feladata az volt, hogy felhívja a figyelmet a szamojéd nyelvek kutatására. A magyar és a szamojéd közötti rokonságot a szamojéd tárgyas igeragozás bő tárgyalásával – Castrént némileg félre is értve – bizonyítja”. (1956. 52. l.)
Ezeken a rendkívül tapintatos mondatokon túl – eltekintve Pápay föntebb idézett tömör és él nélküli vélekedésétől – voltaképpen alig akad érdemi észrevétel a nyelvészeti, tudománytörténeti, ill. biográfiai irodalomban Hunfalvy Pál nyelvészeti működését illetően. A szerzők többnyire elhallgatják vagy megkerülik ezt a kérdést, s nem gyakorolnak szakszerű s részletes kritikát róla mint nyelvészről – általában, s mint összehasonlító nyelvészről – különösen. Pedig nem kegyeletsértés az a megállapítás, hogy nagy műveltsége és készültsége ellenére voltaképpen csak kiváló érzékű s igen hasznos munkát végző amatőrnek bizonyult ezen a területen, azaz: nem volt vérbeli nyelvész. A nyelvészetet végső soron csupán eszköznek tekintette legkedvesebb diszciplinája, az őstörténet kutatásában (amelynek ugyancsak nem volt a szó szoros értelmében vett specialistája). „Bármely nemzet eredetét kétféle eszközök segítségével kell keresni, mivel azt csak is azokkal lehet megtalálni, ha megtalálható. A segédeszközök egyik fele a rokonnyelvek tárházaiban van lerakva, melyet azokból ki kell szedni” – írja a magyarok eredetéről szólván 1864-ben.
A tudományszervező
Tudományos útjairól
Nyelvészeti vitái
A nyelvrokon népek irodalmának népszerűsítője
