A tudományszervező
A tudományszervező
A nyelvtudományt nem csupán művelte (s kizárólag íróasztal mellett), de sok utánjárással, fáradsággal szervezte is Hunfalvy Pál. E tudománynak híveket, szerzőket toborzott, felolvasásokra, előadásokra buzdított, lapot alapított (s az eredmények érdekében az anyagi áldozatvállalástól sem riadt vissza), külföldi kapcsolatokat létesített, tudományos vitákba, sőt harcokba bocsátkozott. Nyelvészeti ténykedésének ez a gyakorlatinak mondható ága feltehetően fontosabb és mindenképpen hatékonyabb volt, mint az elméleti.
A „nyelvészeti nagy tennivalókról szóló híres beköszöntő cikke után öt évvel, 1856-ban megteremti s megindítja az első önálló magyar nyelvű nyelvészeti folyóiratot, a hat évfolyamot megélő Magyar Nyelvészetet. Néhány jellemző részlet nevezetes, programadó bevezetéséből: „Mit akar a’ Magyar Nyelvészet? Hogy önkéntesen ne látszassunk határozgatni, kérdezzük: mit kell akarni a’ Magyar Nyelvészetnek? Erre csak a’ lenni kellő magyar nyelv- és történelmi tudomány ’s irodalom felelhet helyesen. A’ lenni kellő magyar nyelv- és történelmi tudomány pedig országunk és nemzetünk bel- és külviszonyai által határoztatik meg.
Országunk belviszonyai okvetlenül, követelik, hogy nyelv- és történelmi tudományunk ezen országnak és az azt lakó népeknek nemcsak jelenét, hanem múltját is lehető teljesen bírja. Ennélfogva nyelvtudományunk köteles nemcsak a’ magyar nyelvről, hanem az oláhok [Lám a későbbi nagy, a „rumun” téma jelentkezése! D. P.] a’ kárpáti és déli szlávok nyelveiről is tudományosan kimerítő munkákat bírni; … Nyelvtudományunk és irodalmunk szinte ollyan tartoznék lenni, hogy mindent magában foglaljon, minek segítségével a’ régi és az új nemzetek nyelveivel és irodalmaival megismerködhessünk…” „Ha tehát nem kell is igazolni olvasóink előtt, hogy a’ Magyar Nyelvészet a’ magyar nyelv tudományát tűzi ki czélul: de igazolni kell, miért akarja ezt nyelvhasonlításra, még pedig nálunk nem kedvelt és sokak által részint gúnyos, részint gyanús szemmel nézett nyelvhasonlításra építeni? [Az újabb finn és finnugor ellenes hullám ekkorra megint elérte már a nyelvtudományt! D. P.] … a’ rokon nyelvek tanulása és vizsgáltatása nélkül sem magyar szótárt, sem magyar nyelvtant nem készíthetünk ollyat, melly kielégítse a’ tudományos igényt. – Hiába itt minden makacskodás; tetszik, nem tetszik, azon tanulási útra kell nekünk is térni, mellyet a’ tárgy természete szab ki… Magyar nyelvtudományunk és őstörténeteink a’ rokon nemzetek nyelveire és őstörténeteire utalván igen természetes, hogy az egyes altaji nyelvekről külön vizsgálódásokat is igényel a’ Magyar Nyelvészet; valamint azt, hogy az altaji nemzetek szellemi sajátságát kitüntető mondákat, hitregéket, közmondásokat is közlend, ha módjában lesz. Vállalatunk, melly szinte félve keletközik, sokat nem fog elbírni: de ha részvétre találna, ’s kiterjeszködhetnék, mind többet ragadna magához a’ megmérheteden mezőről, mellyre most először lép a’ magyar tudomány, és vezettetik a’ magyar olvasó.” A csupán töredékében idézett s megismert célkitűzések jegyében, viszonylag kis szerzőgárdával kezdi életét a lap, s Hunfalvy jelentős pénztámogatásával él 1861-ig, amikor is átadja a helyét a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos nyelvtudományi orgánumának, a Nyelvtudományi Közleményeknek. Ennek szintén Hunfalvy Pál a főszerkesztője, de munkája, felelőssége és gondja valamelyest . csökken. „A két folyóirat között – írja Lakó György (1962. 3.) – lényegileg nincs különbség: nemcsak szerkesztőjük ugyanaz, hanem azonos a programjuk is.” A Hunfalvy alapította, ill. indítványozta és szerkesztette két folyóirat igen sokat tett a hazai nyelvészet, ezen belül pedig kifejezetten a finnugor kutatások fellendítéséért, s mikor Hunfalvy 1878-ban megvált a szerkesztői tiszttől, már biztos kezekben tudhatta a magyarországi uralisztika ügyét. Joggal írja K. Sal Éva (1962. 283.): „…Hunfalvy 69-ik évében járt és nyilván úgy gondolhatta, hogy az utat végérvényesen megnyitotta az összehasonlító, ebben az esetben a finnugor nyelvtudomány számára. Feladatát elvégezte, most már a minél pontosabb tudományos felmérésen, a részletkérdések megoldásán a sor. Hunfalvy ekkorra a nyelvészet művelését már majdnem teljesen abbahagyta.”
Tény és való, hogy 1850 és 1870 között egyike (sőt a maga nemében és területén egyetlenje) volt a magyar tudományos élet aktív és eredményes szervezőinek, neki sikerült először példamutatásával, lelkesítő, ihlető hatásával, meggyőző szavaival, agitációjával legalább egy kis közösséget összegyűjtenie maga körül az uralisztika művelésére, ill. pártolására. Folyóirata számára megnyerte munkatársként Riedl Szendét (korának egyetlen felkészült és vérbeli nyelvtudósát, aki – Pesten nem lévén magyar nyelvészeti tanszék – a prágai német egyetemen működött a magyar nyelv- és irodalom professzoraként), Fábián Istvánt (az első magyar nyelvű finn nyelvtan szerzőjét, a Kalevala számos részletének átültetőjét, aki Philofennus álnéven publikált), Brassai Sámuelt (aki valóban polihisztornak számított, s eredeti meglátásaival a magyar nyelvtudományban is maradandó nyomokat hagyott), Imre Sándort, Kuun Gézát, Torkos Sándort, Ribáry Ferencet és Lőrinc Károlyt. (Mindegyikük részletesebb megemlékezést is megérdemelne!) Feltehetően Kazinczy Gábor, Szilády Áron és Barna Ferdinánd (a komplex uralisztika egyik korai művelője) is részben az ő ösztönzésére fordulnak érdeklődéssel a finnugor és a finn témák felé. A szervezés terén számos jelentős tette közül a legfontosabb, döntő jelentőségűnek is mondható a Göttingában végzett fiatal német filológus, Budenz József megnyerése az uralisztikai kutatásoknak.
A hazai és külföldi kollégákkal való személyes kapcsolatoknak nem csupán kiépítésén, de ami nehezebb, megtartásán is eredményesen fáradozott, erről tanúskodik ez ideig csak kis részben publikált (Trócsányi 1911., 1912; Wichmann 1923.) kiterjedt levelezése, s a Pesten sűrűn megforduló barátok, kollégák előtt mindig nyitva álló vendégszerető háza. Mint Loványi Gyula írja (1961. 15–17.): „Ezek az összeköttetések nem ragaszkodtak mereven a tudományos életben szokásos keretekhez és formákhoz … A konvencionális udvariasság helyébe nála a lényéből fakadó meleg vendégszeretet lépett. Ebben volt részük azoknak a Magyarországra ellátogató tudósoknak és hozzátartozóiknak, akiket meghívott pesti otthonába és homokpusztai birtokára. Ezeknek a kötelékeknek a kialakítását természetesen csak azért lehetett megvalósítani, mert Lizi asszonyban [Hunfalvy Pál feleségében, Röck Karolinában! D. P.] is megvolt rá a hajlam és a képesség…” Loványi – a teljesség igénye nélkül – a következőket említi a Hunfalvyékat felkereső, ill. velük levelező ismerősök, barátok köréből: Torkos Sándor, Fábián István, Riedl Szende, Ujfalvy Károly, Duka Tivadar, Schott Elise (Schott Vilmos felesége), Donner Ottó, Krohn Julius Bergbom Emilia, Björkman Amália, Blomstedt Jenni, Marzer Ludwig, Jannsen kisasszony, Thorsen E. M., Lindström Károly Ádám, Schiefner Antal, Wiedemann, Patterson Artur, Marre Aristide. Loványi névsorában nem szerepel: Lönnrot, Ahlqvist, Blomstedt, Y. Koskinen, A. Jalava, A. Gottlund, J. R. Aspelin, A. Genetz és D. E. Europeaus. – Nem is akármilyen ez – a részben – a kapcsolatot kronológiája alapján összeállított névsor! Még a nálunk kevésbé ismert személyek között is van olyan, aki feltétlenül több figyelmet érdemelne a magyar tudománytörténet részéről (pl. a Párizsban tevékenykedő s ott a „csúd”, azaz a finnugor nyelveket eredményesen kutató Ujfalvy Károly). A Jannsen kisasszonyként említett hölgy az észt nyelvű líra, a hazafias költészet egyik megteremtőjével és kiemelkedő alakjával azonos, aki Lydia Koidulaként ismer népe és az egyetemes irodalomtudomány. De a többi név viselőjéről is érdemes volna behatóbban megemlékezni: a szakma nem is kevés nagysága szerepel közöttük.
