Nyelvészeti vitái

Teljes szövegű keresés

Nyelvészeti vitái
Reménytelenebb, kellemetlenebb vitái, összecsapásai voltak azonban honfitársaival, közvetlen kartársaival, a Horváth István-i „őstörténeti csodabogarak”-at (Zsirai Miklós találó szavai nyomán) tovább sokasító tudós és áltudós kollégákkal, újságírókkal. Először a magyar nyelv „finnesítési törekvései” ellen többször is tollat ragadó Mátyás Flóriánnal, majd a minden korábbi (itt nem is említett) ellenfelénél kíméletlenebbül és gátlástalanabbul támadó, a magyar nyelv török eredetét hirdető Vámbéry Árminnal. Hunfalvy Pál fiatal korában értelmes célokért és korrekt eszközökkel még szívesen vitatkozott. Nyelvünk finnugor eredete akkoriban (a szabadságharc bukását követő években) még csak igen kevesek előtt volt világos, érvekkel és tényekkel kellőképp alátámasztott igazság. Éppen ezért higgadtan és türelmesen, olykor szenvedélyesen, de személyeskedéstől mentesen végezte a bizonyítás munkáját, amely főként az ő feladata volt. Szövetségese, fegyvertársa – mint erről fentebb szó esett – még alig akadt.
Vámbéry hadjárata kezdetén, a hetvenes évek elején azonban szilárd adatokon alapuló, korszerű módszerekkel igazolt megdönthetetlen tudományos igazság volt a magyar nyelv uráli eredetének tana. Nagy nimbusza birtokában ez ellen indított személyeskedő hangvételű, a sanda, sértő oldalvágásoktól sem mentes nagy erejű, indulatú és hatású támadást a „török párt” élére álló kitűnő orientalista Vámbéry, aki a látszatot és a botrányt jobban kedvelő sajtó egyes képviselőit s a közvélemény jelentős hányadát, tömegeit is felsorakoztatta maga mögött. Érthető a keserűség, amely minden valódi tudósban felébred, ha már az egyszer becsülettel elvégzett munkát, elintézett kérdést úgy kell újra tárgyalnia, mintha korábban mi sem történt volna; más intézni valókra és célokra szánt energiáját és mindennél drágább idejét általa már megoldott és lezárt probléma ismételt tisztázására, igazolására kell fordítania. A szűklátókörűség, a méltatlan gyanakvás, a rágalmazás, a tudományos mezbe öltöztetett áltudomány, az agresszív dilettantizmus, a félrevezetett érdeklődők érzelmeire (pl. nacionalizmusára) számító szándékok ellen hadakozni – sohasem álma a kutatónak, a tudománynak. Nem volt az a tárgyalt időszakban sem, miként ez a kérdés tömör, korszerű összefoglalásában, Pusztay János könyvében (1977) olvasható. Ma sem az, a magyar sumerológusok ádáz, belső és külső offenzívája idején [l. erről a témáról Komoróczi Géza tanulmányát (1976)]. Szerencsére, ebben a csatában már nem az idős mesternek kellett a vezérséget vállalnia, ez a nem irigylendő szerep Budenra várt. Budenz mellett tanítványai is harcba bocsátkoztak, s velük együtt hallatta hangját s vetette latba tekintélyét Hunfalvy Pál is. 1883-as értekezésében – írja Pusztay (102–103.) „nemcsak nyelvészeti, hanem etnológiai oldalról is bírálja Vámbéryt. Elveti Vámbéry azon állítását, hogy a turk elnevezés miatt töröknek kell tartani a magyart, mert szerinte ez csupán összefoglaló név volt, amely több népet is jelölt az egykori forrásokban. A magyar nép jellembeli tulajdonságairól, (például szabadságszeretet) azt állítja, hogy az ilyen tulajdonságok, magatartások a körülmények hatására alakulnak ki. A nyelvi elemzésben megemlíti Hunfalvy, hogy valóban vannak közös finnugor-törökségi elemek, melyek közt megemlíti a magánhangzó-harmóniát, a névmások hasonlóságát és egy sor szó egyezését. Mindezek mellett Hunfalvy Pál az alapszókincs, valamint a szabályos hangmegfelelés bizonyító erejét hangoztatva elveti Vámbéry rokonsági elméletét. Rámutat Vámbéry módszertani hibájára, hogy az egy magyar nyelvet vetette össze a török-tatársággal”.
Az övön aluli ütések azonban nem a nyelvészet oldaláról érték! Vámbéry – miként Hunfalvy idézi – (1883. 3–6.) más eszközökkel is él ebben a „háború”-ban: „Húsz éve immár, hogy Hunfalvy Pál tudós társával, Budenz Józseffel, a finn-ugor nyelv- és fajrokonságunk megállapításán dolgozik. De bármily nagy tudományos készlettel és alapos készültséggel dolgoznak azon, tudományuk nem bír átmenni vérünkbe (!) s a magyarság csak kétellyel és kedvetlenül fogadja, a mit ők bizonyosnak állítanak.” Majd meggondolkodtató mondatok után így folytatja keserű írását: „Régóta állok … a hazafiatlanság hírében. Bátor vagyok erről egy anekdotát közleni, melyben egy kis magyar psychológiai vonás tűnik elő. Midőn 1856-ban a »Magyar Nyelvészet«-et akartam megindítani, több általam ismert és tisztelt magyar írót támogatásra szólíték fel. Az egyik – még él, azért nem nevezem meg – támogatását megígérvén, egyszersmind azt is tudatá velem, hogy egy igen tekintélyes akadémiai tag által – az ugyan nem él többé, de azért mégsem nevezem meg, tudván, hogy »de mortuis« stb. – figyelmeztetett arra, hogy engem az osztrák kormány azért vesztegetett meg, hogy a magyar nemzet hitelét a finn rokonság hirdetésével lerontsam, tehát óvakodjék tőlem.” (Íme, a hírhedt vád, amelyet manapság is előszeretettel emlegetnek a Nyugaton élő „magyar sumerológusok”! D. P.)
Majd még szomorúbb, leverőbb részletek következnek: „A »Századok« … lapjain Jalava Antal »Magyarország és népe. Negyven utazási levél« czímű munkáját ismertetém, a mely 1876-ban Helsingforsban, finn nyelven jelent meg. Annak 34–36. leveleiben a szerző a finn és magyar nyelvek egymáshoz való viszonyáról értekezik, ezt írván többi közt: »Azon megegyezés, a mely a finn és magyar nyelvek alkotásában, még inkább pedig egyes szavaik között megvan, világosan mutatja, hogy a két nyelvnek s a két nemzetnek közős fészkök volt. El is ismerték azt Finnországban, mióta ott némi tudása lett a magyar nyelvnek: ámde Magyarországon eleinte nagyon nem szerették ezt a rokonságot. S miért? Mert a magyarok szégyenlik vala. Hogyan? a híres hunok utódjai amolyan semmire kellő népnek volnának rokonai? Sértő ez a nemes magyar nemzetre nézve; azt csak a gyűlölet vagy irigység foghatja reája.« – Ilyetén közvéleménynek voltát Kossuth könyvéből is (Ludwig Kossuth’s gesammelte Werke, deutsch von Zerffy, Privatsekretär desselben. 3. Band. Leipzig, 1850.) bizonyítja Jalava. (5.) [S kell-e több, mint Kossuth nevével, vélekedésével – vagy vélt vélekedésével – érvelni egy hasonló jellegű vitában? D. P.] … Annak harmadik kötetének 188. stb. lapjain Kossuth elpanaszolja, hogy a magyart még attól a jogtól is meg akarták fosztani, mely szerint maga határozza meg eredetét. Szláv és német írók, minden tudományos alap nélkül, így folytatja Kossuth, holmi barbár és megvetett népekkel rokonítják a magyart, hogy nevetségessé tehessék a nemzetiségét. Fájdalom, akadának magyar írók is, mi inkább elkeseredést, mint csodálkozást kelt, a kik ellen nem állhatván a habsburgi diplomaták cseleinek, csábításainak, elfojtották magokban a nemzeti érzést és csatlakoztak amaz idegen írókhoz. – A sok esztelen, alaptalan hypothesis között, mondja Kossuth, azt támogatják legtöbben, mely a magyarokat és finneket egyeredetűeknek állítja… »De micsodák a finnek? Hitvány ravaszok, csalók, pénz után áhítozók; testi és lelki tulajdonságaikra nézve az emberiség legalsóbb fokán állók. S ők volnának a magyarok ősei vagy testvérei? Valóban, ha nem ismernők a habsburgi historicusok titkos útjait, eszközeit, azt lehetne hinnünk, hogy csupa ember-szeretetből tulajdonítanak a nyomorult finneknek ilyen jeles fiakat…« „Idevágó eszmefuttatását rezignált megállapítással zárja: „Kossuth ugyan, a mint a Századok nevezett folyamának 776. és 777. lapjain olvassuk, nem akará a Zerffy »hitvány irodalmi üzérkedését« magáévá tenni: de ha falsus is Kossuthra nézve, a mit Zerffy a finn Hypothesis megczáfolása végett felhoz, az mégis »a magyar vérbe általment« meggyőződést fejezé ki, s csakis azért meré Zerffy azt Kossuthnak is tulajdonítani…”
Mindehhez kevés a hozzáfűzni való! Az egyszerű szavakkal nehezen jellemezhető Zerffy életéről és tevékenységéről a közelmúltban fontos cikket majd könyvet írt Frank Tibor (1980, 1985). Az is közismert a tudósok körében, hogy Kossuthot komolyan foglalkoztatta a török nyelv (l. erről Kakuk Zsuzsa – 1967 – tanulmányait!). Nevét tehát akár a zászlójukra is írhatták volna a török tábor képviselői!
Munkácsi szép visszaemlékezésében is szóba kerül „a tudós származása és kutatási tárgya” sokszor felhánytorgatott, rosszízű tétele, szembeállítása, amely őt magát is személyében érintette. Hisz a hírhedt háború bajvívói közül a fontosabbak – származásukat tekintve – ugor oldalról éppúgy nem voltak „magyarok” (Hunfalvy, Budenz, Munkácsi, Simonyi stb.), miként a török fél vezéralakja, Vámbéry Ármin sem! Lehet, hogy ez a körülmény is közrejátszott pl. Arany fokozatos visszahúzódásában a nyelvtudománytól, s késztette ingerült, gúnyos kis epigrammái megírására? Vajon – egyebek mellett – nem éppen ennek a körülménynek az ismerete motiválta később és motiválja ma is a magyarkodó dilettáns őskeresést?
A válasz keresése érdekében érdemes Munkácsi idevágó szavait idézni (1912. 421. sz. 164–65.): „Mily különös intézkedése a sorsnak, hogy ez a férfiú, kinek annyit köszönhet a magyar tudomány, nem magyar szülőknek volt gyermeke … Pályája e kezdetét sokszor hánytorgatták fel a későbbi nagy nyelvtudósnak kíméletlen ellenfelei. Erre czélzott Lugossy József, midőn … »a nemzeti ép érzék« szükségét hangoztatva a nyelvészeti búvárlatoknál kevésbé hasznosnak ítéli az olyannak munkásságát, ki »számos nyelv birtokában van, de … ép nyelvérzéke hiányzik«, vagy ha »nyelvünket bármely okon nem az anyatej tisztasága, édessége és melegsége fokáig bírja hatalmában« … Mátyás Flórián is odavágja a Hunfalvytól eredt »finnezés« veszedelmei fölött való háborgásában, hogy »ezt a tévedést csak az szüntetheti meg, ki az ügy mellett lelkesedésen kívül, a magyar nyelvet anyatejével szopta« … De nincs mit csodálkoznunk ily kifakadásokon a múlt század közepén, midőn a történelmi kritika nagymestere, Pauler Tivadar is hasonlóképp vélekedik 1900-ban…: »Baskiriába… s nem máshova kell utaznia, ki keleti rokonainkat fel akarja keresni. Csakhogy … törzsökös magyarnak, ne csak olyannak, ki talán Magyarországon született, magyarul is beszél, kell lenni annak, ki oda utazik, hogy legyen meg benne az igazi magyar természet, igazi magyar érzés s így a magyar foklore nyilvánulását a baskirokban megtalálja, felismerje.«
„S íme Munkácsi zárómondatai ezekre az őstörténeti kutatásokhoz nélkülözhetetlen „előfeltételekre”: „Hogy a »magyar anyatej« s az »igazi magyar természet« nem föltétlen kellékei a magyar tárgyú kutatás sikerének, sem általában a magyar ügy hűséges szolgálatának, annak fényes bizonysága gyanánt áll előttünk Hunfalvy Pál élete…”
Az idézetek ezúttal is önmagukért szólnak. Jellemzik a kort, a kor tudományos életét s a tudomány fejlődése során megszülető problémákat, a viták stílusát, hangnemét, s – nem utolsósorban – a polémiákban résztvevők személyiségét, emberi és tudósi arcképét. Helyzetüket is egyben saját közegükben és a közéletben. Hunfalvy tartalmas, színes életében végül is csak epizódok voltak az idézett viták, amelyek egy más korban s egy másik tudós életművében minden bizonnyal központi fontosságú helyet foglaltak volna el. A tanulságokat főként az utókor szívlelheti meg, s a viták érvkészletéből sok későbbi fejleményre következtethet a történész, az eszmék és ideológiák alakulásának kutatója.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT