Tudományos útjairól
Tudományos útjairól
Hunfalvy Pál nem tartozott az íróasztalától és könyvtárától elszakadni nem tudó kutatók közé, mozgékony alkat lévén, ifjúkorától élete alkonyáig viszonylag sokat utazott, utazhatott, s kifejezetten szakmai utakra is vállalkozhatott a pihentető, kikapcsolódást jelentő kirándulások között. Hazai útjainak felsorolását meg sem kísérlem (közülük pl. az erdélyi kifejezetten fontosnak bizonyult!), ausztriai és németországi tanulmányútjainak részletezését is mellőzöm, csupán az uralisztika szempontjából lényeges és jellemző útrakeléseit veszem számba. Ezek teljesen összhangban állnak már bemutatott tevékenységével, pontosabban a magyarországi uráli tudományok megszervezésével, fellendítésével, kapcsolatrendszerének kiépítésével. A Regulyéhoz hasonlítható, mérhető hősies, romantikus, viszontagságos kálváriajárás természetesen eleve nem szerepelt terveiben, alkatától is távol állt, életkorának sem felelt meg ilyen kockázatos, előre ki sem számítható vándorlás, gyűjtőút. A kevesebb kockázattal járó, gondosan megtervezett, biztonsággal bejárható, a szakmai eredményeket szavatoló út sokkal inkább illik józanabb, realisztikusabb személyiségéhez, a szervesen épülő, épített életmű teljesebbé tételéhez.
1869 nyarán felesége és sógornői társaságában indul el élményekben gazdag északi utazására. Főbb állomásai: Danzig (Gdańsk), Riga; Reval (Tallinn), Dorpat (Tartu), Szentpétervár, Viborg, Helsingfors, Kuopio, Abo (Turku), Stockholm, Uppsala, Göteborg, Koppenhága, Lübeck. – A jól előkészített, a korabeli viszonyokhoz mérten kényelmesnek mondható tanulmányúton a barátok és a kollégák szinte kézről kézre adták az akkor már jó nevű, tekintélyes, ismert tudóst; nehézség, kellemetlenség, hivatalos okvetetlenkedés, anyagi gond nem zavarta Hunfalvyt, aki igen gondosan készült erre a körútra. Előzőleg minden elolvashatót elolvasott és tudott az állomásokról, intézményekről, ill. személyekről, amelyeket és akiket felkeresni szándékozott. „Balt-tengeri” utazásáról 1871-ben igen részletes, kétkötetes magyar nyelvű beszámolót tett közzé. Mais tanulságos, valósággal forrásértékű ez a mű, rengeteg hasznos, nehezen hozzáférhető; ritka adattal az észtek és a finnek (valamint a kis finnségi népek) történetéről, földjéről, természeti, gazdasági, politikai viszonyairól, különféle intézményeiről, a két kiemelkedően fontos, civilizált nyelvrokonnép kulturális, tudományos életéről, jelentős tudósairól, költőiről. Mindezeken túl ebben a művében is önálló fejezetben tárgyalja a finnugor nyelvek összetartozását, s dokumentálja is a rokonságot.
A könyvből néhány jellegzetes passzust már csak azért is. érdemes citálni, mert minden külső jellemzésnél, tartalmi kivonatnál hívebben igazolják és illusztrálják Hunfalvy Pál kiváló megfigyelőképességét, józan ítélőképességét, hajlamát a bírálatra és az önbírálatra, a történeti, politikai, szellemi párhuzamokat kereső és megtaláló tulajdonságát, egyben érzékeltetik írásmódjának (munkáinak többségét jellemző) bizonyos fokú nehézkességét, körülményességét is. Szinte személyes filozófiája mottójának tekinthető az a kedves és sok helyütt idézett finn közmondás, amelyet itt sem hagy el Előszavában:
Istennél a sors gyeplője,
teremtőnél siker nyitja,
nem irigynek kebelében,
sem rossz ember ujja végén.
teremtőnél siker nyitja,
nem irigynek kebelében,
sem rossz ember ujja végén.
S mindjárt itt (mintegy jó előre megsejtve hazája jövőjét) az analógia jegyében fölvet egy olyan kérdést, amelynek ugyanott jó megoldására is példát tudott mutatni:
„Magyarország területén sok nemzetiség találkozik, s itt az igények, melyeket a nemzetiségi kérdés magában foglal, szinte hangosabban nyilatkoznak, mint másutt, mi talán a nagyobb szabadságnak is tulajdonítható. Nemzetiségi kérdés van Esztországban, van Finnországban is, jóllehet a volt és létező viszonyok különbsége szerint, mindenütt más alakú. Ha valakire, bizonyosan reánk nézve tanulságos megfigyelni, mint fejlődik másutt is a nemzetiségi eszme, s mint iparkodik maga felé terelni a társadalom igényeit a melyek még követelőbbek, mint a törvény” „Az örökös parasztok és szolgák nyomorúsága közmondássá lett; ha szellemi léte sem volt irigyelhető, nem csuda. Az eszt tudott ugyan olvasni, mert az olvasást … könnyen és hamar tanulják meg. De írásra kevés úr hagyta tanítani parasztjait, félvén, hogy azzal visszaélnek. A kisebb gyermekeket otthon az anyák tanították (és tanítják ma is), a nagyobbak az egyház-községi iskolába járnak” (I. 64.), (Nem véletlen tehát, hogy az észt irodalomban megkülönböztetetten fontos szerepet játszottak a múltban, s játszanak mais a nők!) „Érezzük, hogy Esztországban vagyunk, de csudálkozunk, mert nem ily csinosnak képzeltem volt se a természetet, se a várost, se az embereket … S nemcsak egy formább, de külsőleg csinosabb is általában a pesti népnél, melyből a rongyosság kellemetlenül rí ki” (I. 115.), (Ez a megjegyzése is előítéletet oszlató, „szittya” honfitársait, a „finnezők” elszánt ellenfeleit meggondolkodtathatná!) „Először hallván eszt szólásokat igen keveset értheték; az éneket nagy részvéttel kísérhetém, szemem- tudósabb lévén a nyelvben mint a fülem. Átengedtem tehát magamat a jelenet benyomásának, mely mindenkire nézve megható vala. Miólta ezen nép meg van hódítva, most hetedfél század ólta először tart népünnepet [az első észt dalünnepségről beszél! D. P.], először érzi magát népnek … a tenger nép buzgó örömmel énekel, ájtatoskodik, nem egy elnyomott és bosszút lihegő, de a jelent hálával fogadó, s a jövendőt iparral biztosító nép” (I. 145–46.). (Itt már a higgadt, bölcs Hunfalvy szól, nem a szabadságharc egykori hivatalnoka!)
„Minden nemzetnek valódi anyja a nemzeti nyelv; az ebben megőrzött és szájról-szájra járt mondák, énekek a nemzeti gyermek-kor emlékezései, tapasztalásai, elmélkedései; az irodalom a nemzeti szellem történelme, mely bizonyos, de határozott is, mint a valóság”. (Ezt az axiómát előbb vagy utóbb minden kis nép, nemzetiség körében megfogalmazták a költők és tudósok, mélységes igazságát észtföldön járva ismételten fölismerte Hunfalvy is!)
„Azon európai népek közt, melyeknek irodalmi nyelveik vannak, az eszt nép, számra nézve, nagyon hátul áll ugyan, nemzeti öntudata is csak az imént ébredt föl : de ha szellemi munkásai, vezérei a nép gazdasági fejlődésével haladnak, ha méltóan megfelelnek fogékonyságának, az nem lesz legutolsó, ha szinte legkisebb is Európában…” (I. 231.) (Ebben a megállapításában egyenesen látnoknak bizonyult!)
„Az eszt nyelv, mint láttuk, a finn nyelvnek úgyszólván egyik nyelvjárása; a mely viszonyban állhat tehát az eszt nyelv a magyarhoz, abban bizonyosan a finn is áll … Csak előítélet találhatja kellemetlennek a finn rokonságot; az előítéletben pedig nincs igazság, s azért szükségtelen azt akár mentegetni akár megczáfolni. Elég az, hogy az előítélet már magában nem lehet igaz” (I. 329.).
„…Európában nincsenek, kik nyelvi rokonságnál fogva inkább érdekelhetnék a magyart, mint a finnek és esztek…” (II. 323.) (Nem először és nem utoljára hangoztatta itt – számos érvvel megtámogatva – ezt a mindenképp megszívlelendő tanácsát, tapasztalatát.)
Az idézetek csak csekély mértékben sejtetik Hunfalvy megfigyeléseinek sokszínűségét, pontosságát, kritikai hajlamát (s pl. külön tanulmányt is érdemlő liberális és demokratikus politikai meggyőződésének megnyilvánulásait, több kérdésben is beigazolódó előrelátását), s természetesen nem adhatják vissza fontos találkozásainak, új, személyes ismeretségeinek sokaságát, sajátos hangulatát sem. Északi útján, noha nyár volt (s köztudomású, hogy a finnek ilyenkor elhagyják fővárosukat és nyári lakjaikba húzódva pihennek és frissülnek fel), korának legtöbb számottevő finn és észt filológusával és írójával sikerült találkoznia. Szentpétervárott és svédországi állomásain is nagy számban gyarapította ismereteit, s tovább mélyítette kapcsolatait. Csak részben ismert s még csekélyebb részben közétett levelezése aligha érzékeltetheti az évtizedek során kialakított szakmai kapcsolatok rendkívül széles körét.
„Öt év múlva – írja Munkácsi (1912. 423. sz. 407–408.) – ismét alkalma nyílt Hunfalvynak egy nagyobb külföldi utazásra, midőn a M. T. Akadémia képviseletében megjelenhetett az orientalistáknak 1874-ben, Londonban tartott második nemzetközi gyűlésén. Itt ő, mint jelentésében (1875) leírja, a »turáni osztályban«… a turáni nyelvek tanulmányának módszeréről értekezett, kiemelvén, hogy nem szabad a turán nyelveket mintegy Csáky szalmájának tekinteni, a mellyel a nekünk tetsző theoriát kitömhetjük, hanem hogy minden külön csoportot magában a szoros geneologikus methodussal kell megvizsgálni, félre hagyván azon kapcsolatnak meghatározását, mely talán lehet p.o. dravida és a finn-ugor nyelvek között, de a melynek meghatározására eddigi tudományunk elégtelen még. Élénken tiltakozott Hunfalvy az angol tudósok előtt főképp amaz elmélet ellen, mely »a nomád élet viszonyaiból fejt ki némely jellemeket, s különösen hangsúlyozza, hogy a turán nyelvekben nincs traditio, nincs örökség; hogy minden embernyom más-más nyelvet csinál magának«. Rámutatott e szempontból arra, hogy pl. a magyar, vogul és finn nyelvek rokonsága sok ezer éven át fennmaradt nyelvtörténeti folytonosságról tanúskodik: továbbá épp úgy, mint az ún. turáni nyelvekben, van agglutinatio a classikus és angol nyelvekben is, végül, hogy vannak nomádok a sémi és indogermán népfajban is, mint az arabok és czigányok, a nélkül, hogy e tényből valami különös ethnikai vagy nyelvjellemet lehetne kimagyarázni az illető nép- vagy nyelvfajokra vonatkozólag.”
E nagyon is helytálló, szemléletében is korszerű és komplex, makacs – nemzetközi – tudományos babonákat oszlató fejtegetés lényegében ma is érvényes. Hunfalvynak ez a fellépése, szereplése mindazonáltal nem tartozik a kemény, kíméletlen, ellenséges hangvételű megnyilatkozások közé.
