TÖRTÉNETIRÓI MUNKÁSSÁGA

Teljes szövegű keresés

TÖRTÉNETIRÓI MUNKÁSSÁGA
Hunfalvy Pál történetíróként a nemzeti ábrándok és hiúságok lerombolója volt, aki könyörtelenül bánt el a nemesi történetírás romantikus, tudálékos állításaival. Szily Kálmán szavai szerint: „Minket a hun–magyar rokonság ábrándjától foszt meg, a székelyeket a hun leszármazás dicsőségétől, az oláhokat pedig az ő rómaiságuktól s a Trajanus katonáitól való leszármazás édes hiedelmétől… Ábrándjaink lerombolása mindnyájunknak fájt eleinte, különösen a székelyeknek és az oláhoknak. De mind hiába, nekik is bele kell nyugodniuk a tárgyilagos igazságba.” (Magyar Nyelv 1910. 10.)
Hunfalvy megkérdőjelezte a magyar krónikák hitelét, s rámutatott, hogy azokat a történetírók csak szigorú kritikával használhatják, mint megírásuk korának irodalmi termékét. A tudomány feladata, hogy a meséket és a mendemondákat leválassza a valóságos tényekről, mert csak az „igaz történet” lehet az élet tanító mestere. Másrészt azt is hangsúlyozta, hogy a „nemzeti álbüszkeség” csak árt a tudománynak. A társadalomtudós számára a nemzetiség elsősorban nem érzelmi, hanem tudományos elemzést kívánó kérdés.
Nemzetietlen lett volna Hunfalvy és a népies irányhoz tartozó történészek – Ipolyi Arnold, Rómer Flóris – kis csoportja, mert ellene szegült a romantikus nemesi történetszemléletnek? Éppenséggel ők adtak valódi programot etnikai sajátságaink vizsgálatára, népünk igazi értékeinek felmutatására – mint azt Várkonyi Ágnes kimutatta.
„Öntudatosabb nemzeti irány a tudományban, művészetben és közműveltségben csak eredeti népies költészetünk, őshagyományaink, mondáink, régi táj- és népszólásunk s nyelvünk teljes ismeretének alapján emelkedhetik fel méltón és némi eredeti önállással” – vallották Ipolyiék. Az új nemzeti műveltség hordozóit ők a falvak és városok munkás népében, Hunfalvy szavaival „a mezővárosok kallódó gyermekeiben” látják. Nem csoda, hogy e történész kör minden tagját igaztalan támadások, vádaskodások érték már az 1850-es évek elején. Hatásuk a kortárs történetírásra mégis vitathatatlan. Szalay László például a hun hagyomány és rokonság kérdéséről Hunfalvy koncepcióját tette magáévá már 1857-ben megjelent művében is.
Ma már szinte érthetetlen, mekkora tájékozatlanság uralkodott a magyar nép eredetét és rokonságát illetően az 1840–50-es években, még tudós körökben is. Horvát István naiv buzgalma a világtörténelem csaknem minden nevezetes népével kapcsolatba hozta őseinket (pl. Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történetéből című munkájában), s a közvélemény szilárdan hitt a világhódító hun néptől való leszármazásban. Sajnovics János és Gyarmati Sámuel eredményeiről nem vettek tudomást, Ludvig August Schlözer és más külföldi kutatók műveit finn rokonságunkról még kevésbé ismerték. Reguly hazatérése alkalmat adott arra, hogy a rokonság és az eredet kérdése ismét napirendre kerüljön. Az Akadémia nyelvtudományi osztálya jutalmat tűzött ki olyan munkára, „mely a nyelvek rokonsági rendszerét s a magyarok abbani helyét tárgyazza”, s 1850-ben érkezett is egy pályamunka a felhívásra.
Az őstörténeti vitát Szontágh Gusztáv tanulmánya váltotta ki (A magyarok eredete. Új Magyar Múzeum 1850–1851. 67–93.), amely kétségbe vonta, hogy lehetséges a honfoglalás előtti magyarság kutatása csupán műveltségének rekonstrukciója alapján, s hogy léteztek eredendően kultúrnépek. „Barbár volt minden nemzet eredetileg, a műveltség akármely fokán álljon most; mert ez a primitív állapot. Szégyen barbárnak maradni, ha magát művelhetné, s e szégyent nem vallotta nemzetünk. Önmaga az minden Ázsiából kikölt népek közül, mely polgáriasodott életre fejlődvén ki, karöltve haladt a korszellemmel. Ez dicsőségünk.” Rokonságot csupán a hunok és ősmagyarok nomadizáló életmódja között látott, a finn rokonságról pedig kimondta: „… sem a magyar nyelv nem származik a finntől, sem a finn a magyartól, hanem mindkettő önálló ága egy közös törzsöknek, az ural-altaiinak, melyhez a mandzsu, mongol, török-tatár, szamojed és finn nyelveken kívül a magyart is kell számítanunk” (I. 90–91.). Szontágh érvelése nagy hatást gyakorolt Hunfalvyra, s a kibontakozó vita – amelyben Wenzel Gusztáv és Toldy Ferenc is részt vett –, még inkább meggyőzte arról, hogy őstörténetünk vitás kérdéseit nem lehet megoldani az összehasonlító nyelvtörténeti kutatások nélkül. Szólt erről már Nyelvészeti tennivalóink s a finn népek régisége című értekezésében 1851-ben, de saját ilyen tárgyú értekezésével csak 1864-ben lépett a nyilvánosság elé. A magyarok eredete a Budapesti Szemlében jelent meg, hogy minél szélesebb közönséghez szóljon, s összegezte addigi részmegállapításait. Érvelését döntően az összehasonlító nyelvtörténet tanulságaira alapozta. Összevetette a finn, ugor és egyes török népek szókészletének meghatározott, vélhetően legrégibb szavait (pl, az emberi testrészek elnevezéseit, a természeti tárgyak neveit stb.), majd sorra vette a grammatikai egyezéseket. Végkövetkeztetése szerint a magyar nyelv az uralaltáji nyelvcsaládba, annak is az ugor ágába tartozik. Egyes megállapításait később elvetette, más részleteit tovább finomította a kutatás. Az alapkérdésre adott válasza azonban végérvényesnek bizonyult, még ha kellett is harcolnia igazáért a „törökösök” táborával.
A rokonságon túlmenően kifejtette, hogy a honfoglaló magyar társadalom nem volt egységes sem etnikailag, sem foglalkozását tekintve. A társadalom sohasem állhat egyetlen társadalmi osztályból, mert a társadalom léte a munkamegosztásra épül. Nem állhatott a honfoglalók népe sem csupán nomád harcosokból. Vadászok, halászok, földművelők is voltak benne a pásztorok mellett. Hunfalvy felfogása szerint a magyar nép folytonosan érintkezett és keveredett más nyelvet beszélő etnikumokkal, anélkül hogy nyelvét és önállóságát elvesztette volna.
Ugyanakkor A vogul föld és nép című munkájában (1864.) jelezte álláspontját, hogy miként a magyarok hun eredete nem egyéb irodalmi koholmánynál, nincs semmi bizonyítéka a székelyek hun eredetének sem. Bővebben kifejtette ezt az álláspontját 1876-ban, a Magyarország ethnographiájaban. Rámutatott, hogy a történeti kútfők Attila halálától a XIII. századig mintegy 800 éven át Erdélyben sem hunokat, sem székelyeket nem említenek. Arra nézve, hogy a székelyek ugyanolyan magyarok, mint a többi magyar népcsoport, legdöntőbb bizonyítéknak a székelyek nyelvét találta. Ez ugyanis a „kifejlett magyar nyelvvel egyezik meg”, s mutatja a honfoglalás előtti török hatás és a honfoglalás utáni szláv hatás nyomait. Mivel az ország nyugati határán is éltek az Árpád-korban székelyek, a mai székelység őseiben nem külön népfajt, hun-szkíta maradványt kell keresni, hanem a régi gyepűk őreinek a határőr népességnek a leszármazottait. Hunfalvy szerint a székely név az Erdély szóhoz hasonló módon keletkezhetett, azaz belső fejlődésű szó. (A székely szónak az eredete azonban máig sincs végleg tisztázva.) Erdély szavunk azonban valóban az erdő és az elv szó összetételéből alakult és eredeti jelentése: ’erdőn túl’.
Fejtegetéseit a kortársak, különösen az erdélyi tudósok megdöbbenéssel fogadták, s megkísérelték védelmezni a székelyek szkíta-hun eredetéről vallott nézeteiket. Először Nagy János száll vitába Hunfalvy tételeivel A székelyek scytha-hun eredetűsége és az ellenvélemények című művében (Kolozsvár, 1879.); majd Deák Farkas avatkozott a vitába kioktató hangnemben írt, Horvát István-i színvonalon álló munkájával. Két ellenfelének Hunfalvy terjedelmes önálló munkával válaszolt (A székelyek. Felelet a székelyek scytha-hun eredetűségére. Bp., 1880.). Érveit három tétel köré csoportosítva, adatok tömegével bizonyította a székelység magyar eredetét. Ezúttal még nyomatékosabban hangsúlyozta, hogy Anonymus és a krónikaírók nem a néphagyományból merítették a hun-magyar rokonságról és a székelyek hun eredetéről szóló állításaikat. A krónikák által megörökített „históriai mesék” éppenséggel idegen földről eredeztethetők. Ugyanis a nyugati krónikások és hírforrásaik nevezték a magyarokat hunoknak, mint előttük már az avarokat is jelölték ezzel a népnévvel.
A vita azonban még nem zárult le, de felkészültebb történetírók részvételével folyt tovább. Szabó Károlynak 1880-ban két közleménye is megjelent erről a kérdésről a Századokban. A székely nemzeti névről című értekezése elveti a Hunfalvy által adott etimológiát, s a székely szót ugyanolyan elemezhetetlen népnévnek mondja, mint amilyen a besenyő, a kun vagy a kozár. A magyarországi székely telepekről írott tanulmányában pedig Hunfalvynak azt a tételét vitatja, hogy a székelyek az Árpád-korban határőrök voltak Magyarország nyugati gyeptű mentén, onnan telepítette őket László király Erdélybe. Szabó pont fordítva gondolta, s azt bizonygatta, hogy a székelyek egyes csoportjai mai lakhelyükről kerültek a nyugati végekre.
A székely eredetkérdés vitája az 1880-as években valósággal lavinává duzzadt, s Pauler Gyula, Réthy László és Nagy Géza révén új adalékok, szempontok is felmerültek. 1890-ben A régi székelység című kötetében Szabó Károly ismét kiadta a tárgyra vonatkozó dolgozatait. Hunfalvy eközben már más irányú – főként rumunológiai – kutatásaival foglalta el magát, s Vámbéryval szemben védelmezte finnugor rokonságunkról hirdetett nézeteit. Azonban a Századok 1890. évi kötetében még egyszer visszatért a székely kérdésre A magyar nemzeti krónikák című tanulmányában. Kitért rá a román néptörténetről írott, befejezetlenül maradt könyvében is. Korábbi álláspontját újabb érvekkel, adatokkal támasztotta alá. Érvelésében az a tény, hogy a krónikák, legendák a kunok, besenyők betöréseit leírva sem említenek székelyeket Erdélyben, ugyanakkor szólnak a nyugati gyepűvidék székely telepeiről, azt bizonyítja, hogy előbb éltek Magyarországon, mint Erdélyben. Egyes székely községek magyar királyokról történt elnevezése (pl. Szentistván, Szentimre, Szentlászló stb.) szintén arra vall, hogy a magyar kereszténység századaiban e királyok uralkodását követően keletkezett településekkel van dolgunk.
A székely eredetkérdés tisztázását Hunfalvy maradandó tudományos eredményének kell tekintenünk, még akkor is, ha egy-egy részletkérdésben tévedett, vagy feltevését eddig nem bizonyította a kutatás. A vita 1905-ben Karácsonyi János jeles tanulmányával (A székelyek eredete és Erdélybe való települése) jutott – igaz nem véglegesen – nyugvópontra. Karácsonyi Hunfalvyval egyező módon, de bővebb apparátussal bizonyította, hogy Erdélyben az első székely telepek László király idejében keletkeztek, s hogy a székelyek nem származhattak a hunoktól, hanem a XI. század végére már egységesült magyar etnikum egyik ágát alkotják, s Magyarországról telepítették őket a keleti határok védelmére. Ezt bizonyítják a nyelvtudomány újabb eredményei is, Benkő Loránd összefoglalásában (A nyelvföldrajz történeti tanúságai. MTA I. Osztály Közleményei 1967. 29–48.).
Behatóan foglalkozott a magyar etnikumba beolvadt keleti néptöredékek kérdésével is. Magyarország ethnographiája című könyvében kitért a kabarok, izmaeliták, úzok, besenyők, kunok, jászok beköltözésének és magyarrá válásának történetére. Különösen a kunoknak szentelt sok figyelmet. Jerney megállapításaira építve (Palócz nemzet és palócz krónika, orosz és lengyel évkönyvek nyomán. Magyar Történelmi Tár I. Pesten, 1855.) úgy vélte, hogy a kunok két irányból érkeztek a Kárpát-medencébe és két időpontban. Előbb jöttek a Mátra-Bükk vidékén megtelepült palócok elődei az Északi-Kárpátok felől, szláv területről. A második és közismert kun betelepülés déli, délkeleti irányból történt, s ez a nagy lélekszámú kun etnikum a tatárok által fenyegetett országban kiváltságokat érhetett el. A kun–palóc töredékek beolvasztásában – Hunfalvy felfogása szerint – szerepet játszott a bélháromkúti apátság, amelynek korai történetét Ipolyi Arnold írta meg az Archaeologiai Közlemények 1866. évi kötetében.
A magyar nép etnikai integrációjának és konszolidációjának izgalmas kérdését tárgyalja Hunfalvy A Kun vagy Petrarca Codex és a kunok című 1881. évi közleményében. Ugyanis a kunok történetét vizsgáló hazai szerzők közül többen még a kun nyelvemléket őrző kódex publikálása után is meg voltak győződve arról, hogy a kunok már akkor magyar nyelvűek voltak, amikor a Kárpát-medencébe bebocsátást nyertek. Ez volt a felfogása Gyárfás Istvánnak, a hazai kunok legismertebb kortárs kutatójának is. Értekezésében Hunfalvy ismerteti a Kuun Géza gróf gondozásában. kiadott Codex Cumanicust, a XIII. század végén a Krímfélszigeten keletkezett kun nyelvemléket, amelyet az egyik velencei könyvtár őrzött. Ez a forrás kun, perzsa szavakat és latinról kun nyelvre fordított egyházi szövegeket tartalmaz, s egyértelműen bizonyítja, hogy a kihalt kun nyelv a török nyelvcsaládba tartozott. A kun nép, akárcsak a többi keleti néptöredék, idegen nyelven beszélt, amikor bebocsátást nyert az Alföldre. Magyarrá válása, kulturális és nyelvi hasonulása csak ezt követően mehetett végbe. (Az említett forrást behatóan vizsgálta Györffy György: A Codex Cumanicus keletkezésének kérdéséhez c. tanulmánya, Bp. 1942.)
Amilyen szigorú tárgyilagossággal és alapossággal végezte kutatásait a magyar őstörténet, az etnogenezis és népcsoportjaink eredete terén, olyan hideg fejjel ítélt a román nép és nyelv eredetének, rokonságának vitás kérdéseiről is. Életének utolsó 15 évében 33 közleménye jelent meg ebben a tárgykörben, s ezek között néhány testes könyv is található. A Magyarország ethnographiája című kötete már 1876-ban a románokkal is nagy terjedelemben foglalkozott. Látva, hogy a téma élénken foglalkoztatja a nemzetközi tudományos közvéleményt, eredményeit, álláspontját a román etnogenezisről több ízben kifejtette német nyelven is. 1879-ben a régészek bécsi kongresszusán francia nyelvű előadásában rámutatott, hogy a román népcsoportok közös őshazáját a Dunától délre, a Balkánon kell keresni (Le peuple Roumaine oú Valaque. Tours, 1880.). Teljes történeti áttekintésre először 1883-ban, Die Rumänen und ihre Ansprüche címen kiadott könyvében vállalkozott. Történeti dokumentumok alapján azt állapította meg, hogy az első román pásztorcsoportok a XII. század végén jelentek meg Erdélyben, s nagyobb rajokban csak a tatárjárás utáni időben települtek be. Migrációjuk a későbbi századokban is folytatódott és a XVI–XVII. században különösen megerősödött a török háborúk által elpusztított területeken. A könyv második része a kései betelepülés nyelvészeti bizonyítékait veszi sorra. Felfogása szerint a dákoromán kontinuitás elméletének ellentmond az a tény, hogy a magyar és a kárpátukrán nyelvjárásoknak XII–XIII. század előtti román kölcsönszavai nincsenek. Ezzel szemben a magyar nyelv több száz korai szláv jövevényszava azt bizonyítja, hogy a IX. század végén a magyarok szlávokat találtak a Kárpát-medencében, így Erdélyben is, s tőlük sok kifejezést vettek át az egyház- és államélet fogalomköréből is. A román nyelv szókincse trák-, illír-, albán kapcsolatokra mutat, s szoros rokonságban áll a Balkánon ismert román (isztriai, megleni, macedóniai) nyelvváltozatokkal, amelyekre szintén nagy hatást gyakorolt a bolgár nyelv. Mindez nem érthető akkor, ha a román nép és nyelv Erdélyben keletkezett a római uralom néptörténeti mértékkel mérve rövid ideje alatt (i. u. 106–271), amit a népvándorlás hosszú századai követtek. A könyv harmadik részében „Mesék és ábrándok” cím alatt a dákoromán származás és kontinuitás eszméjének kialakulásával, forrásaival, historiográfiájával foglalkozik.
A román őstörténet kérdését Hunfalvyval sokban egyező módon ítélte meg Robert Roesler német kutató, akinek 1875-ben megjelent művéhez (Romanische Studien. I–II. Leipzig) szokták kötni – tévesen – a migrációs elméletet. Ugyanis Franz Joseph Sulzer a XVIII. század második felében a Balkán félszigeten felfedezett román néptöredékek ismeretében már 90 évvel korábban kifejtette ezt a nézetet (Geschichte der transalpinischen Daciens … Wien, 1781–1782), s tőle függetlenül, a magyar Benkő József Erdélyt leíró latin nyelvű művében szintén a Balkánra helyezte a román nép őshazáját (Transsilvania … I–II. Vindobonae, 1777–1778.).
Roesler és Hunfalvy egybehangzó kutatási eredményei nagy izgalmat keltettek a dákoromán elmélet hívei körében, akik akkor a román történetírók többségét tették ki. Munkácsi szavaival élve „erélyes tevékenység indult meg közöttük a nemzeti légvárak megmentésére”. Hunfalvy állta a két évtizeden át folyó tollharcot, és iskolát teremtett a kérdésről írott dolgozataival. Vitapartnereinek válaszolt Neuere Erscheinungen der rumänischen Geschichtsschreibung című könyve (Wien, 1886.), de ez is csak előmunkálat volt a készülő nagy szintézishez.
Említettük, hogy még a halála előtti este is Az oláhok története című könyvén dolgozott, amelyben a kezdetektől a XVII. század legelejéig áttekintette a román néptörténetet. Kéziratát a Magyar Tudományos Akadémia jelentette meg (Bp., 1894.). Réthy László, aki a könyvet sajtó alá rendezte, előszavában megjegyezi: „…tudom azt, hogy az oláh történetírás mai vezérei e munkát, is azzal a gyanúsítással fogják fogadni, melylyel előbbeni műveit fogadták; Hunfalvyban a magyar politika eszközét keresvén, , mert elfogultságukban Hunfalvyban a tudóst nem merték látni.” A tudományos igazság elfogadását azonban csak idő kérdésének tekintette, akárcsak Szily Kálmán, aki a Magyar Nyelvben írta 1910-ben: „Eljő az idő … és Hunfalvy Pált a román oknyomozó történettudomány nagyjai közé fogják sorolni.” Munkácsi Bernát pedig 1912-ben a következő értékelést adta: „Hunfalvy jelentősége e téren épp annyira korszakalkotó, mint a magyar összehasonlító nyelvtudomány s a magyar ethnológia tudományszakaiban, de itt még abból a gyakorlati szempontból is mérhetetlen becsű, hogy veszedelmes politikai ábrándoknak semmisítette meg szilárdnak hitt alapjait. Ez ábrándoknak forrása és foglalatja a dákoromán történeti eszme…” Ma már tudjuk, hogy Munkácsi várakozása, hite a történeti igazság erejében szintén ábrándnak, illúziónak bizonyult Abban azonban nem tévedett, hogy a román etnogenezis és Erdély őstörténete terén Hunfalvy korszakalkotó munkásságot fejtett ki.
A posztumusz két kötet nem tartalmaz váratlan felfedezéseket, nem hoz új forrásokat, melyeket előző munkáiban ne érintett volna. Legfőbb értéke, hogy az egész feltárt anyagot hatalmas egésszé rendezi, szenvedélymentes hangon ismerteti és értelmezi. Összefüggéseiben tekinti át a Kárpát-medence és a Balkán-félsziget népeinek történetét a római uralomtól elkezdve, folytatva a középkoron, behatóan tárgyalva a népvándorlás eseményeit, különös gonddal elemezve a magyar honfoglalást közvetlenül megelőző helyzetet, s összefoglalva a székelyek eredetéről, s a magyar krónikák forrásértékéről más munkáiban megfogalmazott eredményeit is. Valószínűsíti, hogy I. Justinianus császár korában (526–555) elkezdődött a későbbi Bulgária területén egy köznépi, vulgáris latin–neolatin – nyelv kialakulása. A VI–VII. században kialakult nyelv és ősromán nép a IX–X. században kezdett szétválni. A blach, vlach népnév is csak a X. századi írott forrásokban jelent meg először. 1020 táján egész Bulgáriában éltek románok szétszórt csoportokban. Szétköltözésüket, migrációjukat a szlávok balkáni beáramlása és saját pásztorkodó életmódjuk siettette. Hunfalvy lépésről lépésre nyomon követi a románok feltűnését Erdélyben az addig feltárt oklevelek alapján. A románok első említését II. András korabeli, 1222-ben és 1223-ban kelt feljegyzésekben találta meg. A későbbi kutatások némileg finomították, korrigálták ide vonatkozó megállapításait, de a mű eredményei a lényeget tekintve időtállónak bizonyultak. Ugyanis nem sokat változtatott az alaphelyzeten a később felfedezett néhány oklevél, melyek alapján a románok megjelenését Szeben és Fogaras vidékén 10 évvel korábbra, 1210-re lehet keltezni.
Hunfalvy máig jól használhatóan állította össze a román etnikum történetének későbbi századaira, államalakulatainak kezdeteire vonatkozó forrásadatokat, különös figyelemmel Róbert Károly és I. Lajos király korára, Moldva és Havasalföld XIV. századi történetére. Felkeltette figyelmét az erdélyi szász és magyar reformációnak a román irodalom kezdeteit kiváltó tevékenysége. Könyve Bălcescu nyomán ismerteti Vitéz Mihály havasalföldi vajda erdélyi hadjáratát és miriszlói csatavesztését. E ponton, 1600 szeptemberében szakad vége a XIX. század derekáig tervezett műnek. Utolsó, befejezetlenül maradt mondata így szól: „Itt szakad vége Bălcescu elbeszélésének…” Ez a könyv azonban befejezetlenül, csonkán is a történetírás egyik nagy teljesítménye, amely mellett ma sem mehet el szó nélkül az, aki a román nép korai történetével kíván foglalkozni.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages