A TÁRSADALOM BIOLÓGIAI SZEMLÉLETE
A TÁRSADALOM BIOLÓGIAI SZEMLÉLETE
Huzella több munkájában társadalmi problémákkal foglalkozik, s ezekben azt kívánja bizonyítani, hogy a természet és társadalom szerkezete s az abban uralkodó törvények egységesen ítélhetők meg.
Mint orvos, aki a szervezet szerkezetét, normális és beteg működését tanulmányozta és boncolgatta, igyekezett nemcsak az egyes embert, hanem az emberi társadalmat, annak szerkezetét és functióját is az orvosi gondolkodás tükrében megvizsgálni. Így érdeklődésköre rendkívül széles volt. Ezt meggyőzően tanusítja A háború és béke orvosi megvilágításban című 1923-ban megjelent munkája, melynek előszavában munkájáról a következőket írja:
„E könyv a háborúról és békéről szól, az orvosi hivatás tendenciájáról, az orvostudomány világánál. Szól az emberről, az ember páros, csoportos, tömeges társulásáról, magánosan és társadalmi alakulatok körében végzett functiójáról, életéről, haláláról, jétákairól, munkájáról, szellemi, testi küzdelmeiről és azon társadalmi keretekről, a családról, a nemzetről, az államról, a hadseregről, a nemzetközi szervezetekről, a pártokról, egyletekről és az emberi egyesülés sokféle formájáról, melyek struktúrájukban az emberi élet, a hajlamok, az erőszak vagy kényszer erőinek hatására egészségesen békésen, vagy betegen-háborúsan megnyilvánul.”
Tudja, hogy felfogásában sokszor egyénieskedő és ezért írja, hogy: „A könyvben foglalt gondolatok és nézetek egy orvos egyéniségének, világnézetének visszahatásai a háború és forradalom élményeivel, benyomásaival és a közfelfogásban levő nézetekkel szemben.”
„A biológiai törvényszerűség azonossága alapján, mely általában az élőlények, így az emberi szervezet és a társadalom szervezetének organizációjában is felismerhető, megkíséreltem, hogy az űrt, a szakadékot az orvostudomány és a társadalomtudomány között áthidaljam és az egyén fogalmában találjam meg a kapcsolatot, amelyben egyrészt a sejt és a szervezet, másrészt az egyén és a társadalom viszonyossága párhuzamba kerül, melyen keresztül az orvostudomány rendszerét a társadalomtudományra is kiterjeszthetjük.”
Kedvenc témája Platón, Arisztotelész, Virchov, O. Hertwig és M. Verworn alapján a sejtállam kérdése, melynek fogalmában a társadalmi szerveződést össze lehet hasonlítani az élőlények szervezetével, mert a társadalmi jelenségek is a természeti törvények szerint mennek végbe. Olyan fogalmak, mint organisatió, individualizáció, asszociáció, integráció, munkamegosztás, akár reális, akár képes jelentőségükben közösen, mind biológiai, mind szociológiai jelenségeket fejeznek ki. Az egyedek és közösségük között fennálló vonatkozások kutatása a biológiai és szociológiai szerveződés közös problémája. Az intercellularis tannak a szociológiában az interpersonalis tan felel meg, melyben az individualizmus és kollektivizmus ellentéte egyenlítődik ki.
Sokszor érződik írásaiban, hogy tudja, sokan nem értenek egyet vele, s vitáznia kell, de ő akar és szeret is vitázni. „Remélem, hogy sikerül kritikájukat (azokét, akik nem értenek vele egyet) kihívnom, és akkor célomat elértem, mert amint valami vita alá kerül, problémává válik, felszabadul az érzelmek fogságából, a hit birodalmából, szentsége, varázsa megtörik, az értelem, a gondolkozás számára hozzáférhetővé lesz és a tudomány révébe kerül.” „Könnyű a hitet megcáfolni, de megdönteni nehéz.” „Át kell törni a babonák, az előítéletek sűrű bozótját.” Ezek azok a célok, amelyeket írásaival el akar érni. Az akkori közhangulatban tudja, hogy állásfoglalása nem lesz népszerű, feltűnő lesz, „olyan, mint egy magányos kunyhó a hegytetőn. Ideiglenes építmény, amely a korszellem viharát talán nem soká állhatja”. Különösen azokat a problémákat igyekszik megkeresni, melyek az emberi társadalmat mozgatják. Az egyén, a köz, az individualizmus és szocializmus, emberszeretet és hazaszeretet ellentétbe állítása vagy összeegyeztetése a feladat. Huzella ezeket nem mint ellentétes fogalmakat, hanem mint párhuzamokat tárgyalja.
A háborút mint betegséget fogja fel, az előbbi a társadalom betegsége, az utóbbi az egyén háborúja egészsége védelmére; és az orvos, kinek feladata a gyógyítás, véleménye szerint ezért jogosult, sőt feladata is a háború problémájával is foglalkozni. Arra törekszik, hogy a politikai és szociális jelenségeket a biológia alapján értelmezze. A társadalom, az állam életjelenségeit az élő szervezetben fellépő jelenségekkel veti öszsze, (1. O. Hertwig: Der Staat als Organismus, Jena, 1922.) s felteszi, hogy az előbbiek az utóbbiakból összetevődve egy magasabb, komplexebb szinten mutatkoznak. „A társadalom rendellenes életfolyamatai, betegségei, háborúi, az emberi szervezetre is érvényes törvények szerint folynak le, és ki alkalmazhatná jobban ezeket a törvényeket a társadalomra, mint az orvos.”
„A közvéleménynek nemcsak az egyes egyének megbetegedésekor kell majd tanácsért és segítségért bizalommal az orvos felé fordulnia, de a szociális élet bajaiban is…” Fájlalja, hogy „a hazaszeretetet az emberszeretettel ellentétbe állítják,” holott a kettő nem ellentéte egymásnak, sőt „az orvostudomány saját kompetenciájának körébe vonta a vallás köréből azokat, akiket szent kötelességből megkínoztak, megégettek, nem ismerve el semmi célt, mely szentesítené az emberek megkínzását”.
A hazaszeretet csak az emberszeretetet harmóniájában éltető. Az orvos a fenti eszmék alapján dolgozhat csak mint igazi orvos, küzd a járványok, az alkoholizmus ellen, beavatkozik az igazságszolgáltatásba. Az orvos a háború problémájában csak az egyén fogalmából indulhat ki, hiszen az egyének gyógyításán keresztül ismeri meg a társadalmat. E munkát orvosi szociológiának nevezi, melynek alapvető kérdése, hogy miképpen lehet az emberek orvosa a társadalom orvosává.
„Az orvos hivatása, hogy az emberek életéből a diszharmóniát kiküszöbölje, hogy az emberek életét az egészség, a boldogság, a béke összhangjára felhangolja.”
Katonaorvosként töltött háborús éveinek tapasztalatai alapján szembeállítja az orvost és a katonát. A katonának a szent és a legmagasabb: a parancs, a „szolgálat”. Ezen túl a jó katonának gondolkoznia csak a végső szükség esetén szabad. Az orvosi hivatás szellemét pedig az élet örök princípiuma szabja meg, mely a betegség, a szenvedés, a halál, a háború ellen irányul. „Az élet célja maga az élet” (Goethe). Ha az orvos e végső ideánál közelebbi vagy távolabbi célt tűz maga elé, már elveszti hivatásjellegét. Az igazi orvos tehát tudós, aki az emberekben nemcsak beteganyagot lát (mert ellenkező esetben különös hivatása mesterséggé devalválódna, amikor a más bajából él). Huzella olyan rendkívül magas erkölcsi normát állított az orvosok elé, amelynek természetesen legfeljebb csak az orvonok egy része tud megfelelni: Orvosnak csak az való, írja akiben az emberszeretet, az élet művészi értékelése dominál. Az orvosi hivatás követelményének csak felét lehet megtanulni, a másik fele művészet, melyre születni kell. Az élet teherként nehezedik arra, aki ezek nélkül orvosként akar működni.
Érdemes néhány sorral még megemlékezni arról a lelkesedésről, mellyel az orvosi hivatást glorifikálja. Krisztus csodatételei, mint írja, a gyógyítás művei voltak, és a modern orvostudomány eredményei és sikerei lényegükben nem maradnak mögöttük. A tudomány nem végcélja az orvosnak, csak eszköze, melyet felhasznál, fejleszt, amelyben válogat. Nem indokolatlan a mai fiatal orvosgenerációnak figyelmébe ajánlani ezeket a szavakat. Az is megszívlelendő, amit az orvosi tudomány és hivatás kapcsolatáról mond.
A tudományok ideálja az igazság, az orvosé az élet. Valahányszor a tudományosság reá nehezedik az orvosi működésre és nem elsősorban a beteg, a gyógyítás vezérli, elveszti magasztos hivatását.
„Általában a papok és az orvosok ismerik legkevésbé az embert. A papok csak a lelkével, az orvosok csak a testével törődnek és ez a tökéletlenség képtelenné teszi őket arra, hogy az embert megjavítsák, meggyógyítsák” (Pierre de Coulevain). Ezért kívánja meg Huzella az orvostól, hogy nemcsak a beteg testével, hanem a lelkével is foglalkozzon.
Nem lehet jó orvos, aki a természettudományokat nem ismeri. Az orvos a természettudomány bő forrásából merítheti a legtöbbet és legjobbat betege számára. Ha ezt a talajt elhagyja, kuruzslóvá válik és ráolvasással gyógyít.
A művészet szeretete is az orvos egyéniségéhez tartozik. Az orvos, aki művészi értékeléssel fogja fel az élet lényegét, szereti a zenét, mert szereti az életet.
Az élet értékét a halál nem kisebbíti, sőt a halál teszi az életet a maga kontrasztjával elképzelhetetlenül értékessé, megbecsülhetetlenné, drágává. Tolsztoj szerint „A boldogsághoz vagy a gondolkozás teljes hiánya, a tökéletes hit vagy mélyreható gondolkozás vezet”. Nem kétséges, hogy a tudós orvosnak melyik úton kell járnia. Az értelemnek és érzelemnek kell egyesülni az orvos hivatásában, az észnek és a szívnek kell egyesülni az orvos egyéniségében, a tudósnak és művésznek az orvos személyében.
Az orvos nézőpontjából a jó és rossz, a szép és csúnya, az igaz és hazug ellentétes fogalma az egészség és betegség, az élet és halál; a béke és háború ellentétében jelentkezik, ezeknek megítélésében az élet örök principíuma az állandó mértékegység:
Nem látszik különbség a régi vagy új istenek oltárán szenvedett emberi kínok és a halál, a sötét középkor kínzóeszközei, a nürnbergi vasszűz, a karóbahúzás, az emberkínzás legválogatottabb szerszámai és a modern háború hatásosabb gyilkoló szerszámai között. Nem látszik morális különbség a béke bűne és a háború erénye és azon feltalálók szándéka között, kik a modern harcászati eszközöket szerkesztették. Az orvos hivatásánál fogva szemben áll mindazon intézményekkel és felfogásokkal, melyek az emberek szenvedésének és halálának forrásai. Az orvos ugyanazon gondolatokkal és érzésekkel kell, hogy hozzányúljon a háborúhoz, mint ahogyan hozzányúl a betegség felszámolásához.
Megelégedhet-e az orvos azzal, hogy megment egy-egy életet sokszor csak azért, hogy a háborúban elpusztítsák? A pacifizmus ügyét szerinte az orvosoknak kezébe kell letenni. Az az okoskodás, hogy a háború elleni küzdelem hiábavaló, mert úgyis mindig lesz háború; a nézet, hogy a háború természeti törvény, a fatalizmus termékeny talaján áll. Ha nem is mondja ki, de minden sorából annak hangoztatása hallatszik, hogy a háború elkerülhető, ha az emberek akarják, mert a háborút nem emberfölötti erők, hanem az ember csinálja. Az orvos feladata, hogy küzdjön a betegség ellen, de ugyanúgy küzdjön a háború ellen is, javítsa meg s a társadalmi betegségekből is gyógyítsa ki az embereket. Úgy értelmezhetjük Huzella sorait, hogy az orvos, ha a háború ellen küzd, már nem egyesekért, hanem az egész közösségért, annak békéjéért küzd.
A katona és az orvos két ellentétes személyiség, ellentétes fogalmak. Hiú ábránd, hogy a katonaorvosban valaha is megbékél egymással, s ez intézményt nem tartja életrevalónak. Igazolásul felhozza, hogy milyen alárendelt szerepe volt az orvosnak a hadseregben, amit saját maga is észlelt. Követelményként állítja fel, hogy az orvos nemcsak az egyén, hanem a társadalom orvosa is legyen.
Huzella bátor helytállására és szókimondására mutat számos állásfoglalása az akkori világháborús hangulatban ellentmondást nem tűrő, az embertömegek pusztulását dicsőítő levegőben. „Mi orvosok – mondja – az embergyűlölet szellemének uralma alatt is az emberszeretet szellemét képviseljük, a béke helytartói és közvetítői vagyunk. A társadalom gyógyítói. Kik a világ szellemi életére átalakító hatással voltak, magukat orvosnak tartották. Buddha magát »páratlan orvosnak« nevezte, Krisztus is orvos volt, gyógyított, vigasztalt.”
„Nem kívülről támadom az egyházat, a tudomány felől, hanem belülre kerültem… Az egyházat egyes papjai, akik békében a szeretet igéjét hirdetik, a háborúban a gyűlöletre buzdítanak.”
Az orvostudományt, orvosi hivatásunk szellemét, erkölcsét a kor szellemévé, közfelfogássá kell tenni, az emberről a társadalomra kell kiterjeszteni.
Korunkban a szeretet, az érzelem vallása elnyomódott és az értelem vallása kerekedett felül, amelynek istene az igazság.
Huzella számos megnyilatkozásában elgondolkoztató ellentmondásokat találhatunk, melyekben nem tartja magát materialistának és ezt fejtegetésében bizonyítani akarja, ez azonban nem sikerül, mert egyszer azt mondja, hogy „a materialista tudós nem hitetlen, ellenkezőleg, hisz a tudásban, igaznak tartja amit tud, a tudományban az élet faragott képét csinálja magának, hogy azt imádja”. A másik mondatban: „ne a »memento mori«-val tanítsunk meghalni, hanem az élet bátorságát neveljük az emberekbe, ne meghalni, de élni tanítsuk őket a hazáért!”
Huzella felfogásában igen sok olyan volt, mely a társadalom szocialista berendezkedését tartotta helyesnek, de mint orvos és tudós kutató, ennek teljes horizontú áttekintését nem végezte el, megelégedett saját eszmekörére való alkalmazásával.
A tudományos szociológia megteremtését sürgeti, „hogy a gyakorlati politika a szociológia tudományának elméletére helyezkedhessék, hogy közéletünk bajainak gyógyítása a kuruzslók kezéből a társadalom hivatott orvosainak kezébe kerüljön, ezért a tudományos szociológia megteremtésére van szükség… – a tudományos szociológia csak a társadalomra kiterjesztett, kibővített orvostudomány lehet”.
„Akár le akarják rombolni a társadalom épületét, hogy romjain újat építsenek, akár csak javítani, tatarozni akarják a meglévőt, mindig csak egy nem létező, irreális, elméletileg megtervezett emberből indulnak ki, akinek az értelmét a valósághoz képest rendesen túl nagyra, érzelmeit túl kicsire szabják.”
Az élő szervezetet összeveti a társadalommal, mint egy másik nagy szervezettel. A munka megosztása a sejtek működésében éppen úgy alapja a szervezet életének, mint a társadalom életében az egyének közötti munkamegosztás. A sejt a többivel való közösségben éppen úgy új tulajdonságokat nyer, mint ahogy az egyén közösségi lénnyé alakul a társadalmi közösségben. A differenciálódás a sejteket éppen úgy egy nagyobb egység tagjává teszi, mint az egyéneket a társadalomban.
Az élet definiálhatatlan. A fiziológusoknak és filozófusoknak más-más az életre vonatkozó véleménye. Huzella az élet szerelmese, s így mint orvos, biológus és tudós kutató, sokat foglalkozott az élettel. Szerinte az a meghatározás, hogy az élet küzdelem, biológiai törvényre emelkedett. „A lét küzdelem, az élet győzelem” (Le Dantec). Szerinte is az élet kitartó, folytonos küzdelem és a „struggle for life” nem a halálért, hanem az életért való küzdelmet jelenti. Az élet és a halál princípiumának ellentétes erői között játszódik le az élet, hiszen mint azt Darwin bebizonyította, ahhoz, hogy egy állatfaj megmaradhasson, állandóan ellenségre szorul. A ponty az olyan tóban, amelyben nincs csuka, kipusztul, vagy pl. a kormorán madár, mely a tengeri halak egy fajtáját pusztítja, ha kiirtják, kipusztul a hal is, melyet ő pusztított, mert a madarak excrementumát (ürülékét) eszi. „Az élőlények láncolata egy kerek kígyó, mely felfalja önmagát.”
