AZ ELSŐ BUDAPESTI ÉVEK, KÜLFÖLDI TANULMÁNYUTAK
AZ ELSŐ BUDAPESTI ÉVEK, KÜLFÖLDI TANULMÁNYUTAK
1889-ben id. Entz Géza a budapesti műegyetem állattani tanszékének lett tanára, és ugyanazon év őszén családjával együtt Budapestre költözött. Így ifj. Entz Géza a fővárosban folytatta tanulmányait a piarista főgimnáziumban. Ott is érettségizett kitűnő eredménnyel. Egyedül is, apjával is gyakran kereste fel Pest környékén a Városligeten, Népligeten, Ferencvárosi pályaudvaron túli, akkor még homokbuckákkal borított, mocsarakkal tarkított területeket, amelyek akkor még jórészt lakatlanok voltak. Rajtuk pusztai növények díszlettek, és a pusztai állatvilág fajai (pl. rákosi vipera) népesítették be. A budai hegyek – akkor még részben szőlőkkel és szép erdőkkel borított – vadregényes tájain pedig a lombos erdők szép növényeivel és változatos állatvilágának fajaival találkozott. A Zugligetben, a Disznófőnél például kunrépát (vadcikláment) szedett.
Id. Entz Géza volt gyermekeivel Svájcban, a Dolomitokban. Többször keresték fel Itáliát; Nápoly, Róma, Pádua, Velence voltak kedves látogatási helyeik. Csaknem minden évben nyáron néhány hetet töltöttek Lussin szigetén. Így már gyermek- és ifjúkorában beutazta Európa nagy részét, gyakorolta és tanulta a különböző nyelveket, és építette széles körű általános műveltségének alapjait. Mindez mély hatást gyakorolt reá, és későbbi tudományos, oktató-nevelő és társadalmi munkája felé irányította.
Középiskolai tanulmányainak befejezése után ifj. Entz Géza a budapesti tudományegyetemen kitüntetéssel szerzett középiskolai tanári (1899) és doktori (1902) oklevelet. 1898-tól 1904-ig Klein Gyula növénytani tanszékén dolgozott, 1905 és 1913 között ugyancsak a műegyetemen Daday Jenő állattani intézetében volt tanársegéd, majd adjunktus. A műegyetemen ismerkedett meg a gyakorlati állattani kérdésekkel, így az egysejtűek kutatása és általában a vizek állatainak és növényeinek élete érdekelte a haltenyésztés szempontjából. Ebben nyilvánvalóan Daday Jenő személyes hatása és a Magyarország halainak természetes tápláléka című könyve fontos szerepet játszott. Ez a kitűnő monográfia a maga korában gyakorlati és tudományos szempontból egyaránt jelentős volt, de sok tekintetben még ma is figyelemre méltó.
A Magyar Természettudományi Társulatot az 1890-es években foglalkoztató problémák döntően hatottak pályájára. Az Anton Dohrn alapította Stazione Zoologica di Napoli („Acquario” – a nápolyiak kedvenc szavajárásával) és más hasonló tengerkutató intézetek szolgáltak számára példaként. Az állattani szakértekezlet által kiküldött bizottság Herman Ottó elnökletével hazai biológiai állomás felállítását sürgette. A társulat választmánya a botanikusoktól is támogatott indítvány megvalósítására felterjesztette kérvényét (1894. április 18.) a földművelésügyi miniszterhez egy tengeri – Fiume közvetlen környékének valamelyik alkalmas pontján – és egy édesvízi – Balaton melletti – biológiai állomás létesítésére: „A Quarnero-öböl egészen sajátos természeti viszonyaival lényegesen eltér mind a Földközi-, mind az Adriai-tengerétől. Éppen ezért a trieszti megfigyelőállomás sok dologban a Quarnero-öbölre van utalva. A Balaton tudományos és egyben gyakorlati jelentősége olyan nagy, hogy az ott létesítendő állomás a külföld érdeklődését is felkeltené. Dolgozóasztalai mindig foglaltak lennének. Irányító hatással lenne még az annyira fontos, sajnos nagyon fejletlen haltenyésztésünkre is.” (Gombócz E.: A Királyi Magyar Természettudományi Társulat története. 1841–1941. – Bp., 1941. – a 264–266. oldalakon részletesen tárgyalja ezeket.)
A közoktatásügyi miniszter három év múlva (1897 júniusában) válaszolt a felterjesztésre. Jelezte, hogy a kereskedelmi miniszter hajlandó a quarnerói állomás felállítását pártolni, a Buccari-öbölt vagy a portorei kikötőt tartja megfelelő helynek erre a célra, és tengerészeti hatóságok közreműködését is biztosítaná. A földművelésügyi miniszter nem kíván az üggyel foglalkozni. A közoktatásügyi miniszter állásfoglalása előtt szeretné tudni, hogy a két tervezett állomás közül melyik volna előbb felállítandó, van-e az állomás vezetésére minden tekintetben alkalmas szakember, hány munkaasztal lenne az állomáson, és a kiadásokon kívül lehetne-e bevételre is számítani.
A társulat választmánya a vízi kutatóállomások ügyében kiküldött bizottság véleménye alapján a tengerit kívánta előbb megszervezni. Ugyanis ennek munkaköre szélesebb, nagyobb eredményekkel kecsegtető. Erkölcsi kötelezettségének tartja, hogy a Quarnero-öböl élővilágát magyar kutatók vizsgálják, politikai szempontból is fontos lenne a tengerparton egy magyar intézet működése. Portorét tartja alkalmas helynek, mert vize tiszta, és a nyílt tenger és a kikötő közlekedése is jó. Hat dolgozóasztal egyelőre elegendő lenne, ezeket horvát kutatók is igénybe vehetnék a horvát kormánnyal való megegyezés alapján. Akvárium felállításával, a quarnerói halászat, osztrigatenyésztés és más, a gyakorlati életet érintő intézmény bevonásával az anyagi haszon is lehetséges volna. A balatoni állomás ügyének a napirendről való levételét a választmány nagyon sajnálná. Fontos lenne, hogy a Balaton-kutatás tovább folytatódjék. A Magyar Földrajzi Társaság Balaton-bizottsága ugyan már 1891-ben munkatervet készített legnagyobb tavunk tudományos tanulmányozására. A Balaton geológiai, fizikai viszonyait, növény- és állatvilágát a magyar szakemberek kutatták. Ezek értékes eredményeket hoztak, amelyekről a Balaton Tudományos Tanulmányozásának Eredményei sorozat magyar és német nyelven megjelent kötetei tanúskodnak, de a tó geológiai, földrajzi, biológiai és néprajzi viszonyainak ismeretétől még nagyon messzi vagyunk.
Az 1901. májusi választmányi ülésen Lóczy Lajos sajnálattal állapította meg, hogy a Balaton mellett még mindig nincs kutatóállomásunk. Szerinte a társulat úgy hívhatná fel az illetékes minisztériumokat a kérdés megoldására, hogy biológiai megfigyeléseket végeztet a Balaton mellett. A választmány 1200 koronát szavazott meg erre a célra, és a víz lebegő élőlényeinek, a planktonnak kutatásával ifj. Entz Gézát bízta meg, aki lelkes és szorgalmas munkájával főként a protisztonok vizsgálatában ért el nagyon értékes eredményeket. Ezért a választmány ugyancsak Lóczy indítványára állandó összeget kívánt a társulat költségvetésében beállítani az 1902. évre, ha a minisztériumok évi segéllyel támogatnák a társulatot. Anyagi segítséget sajnos egyik minisztérium sem tudott adni. Így ifj. Entz sem folytathatta kutatásait.
Tudományos törekvései már pályája kezdetén az élet legősibb és leggazdagabb területéhez, a tengerhez vezették. A Quarnerói-öbölben és az Adriai-tengerben kutatta a plankton protisztonjait 1901-ben. Ennek eredménye 1902-ben megjelent doktori értekezése a páncélos ostorosokról (Peridinea, Dinoflagellata). Ebben a Quarneróban gyűjtött és a Balatonban élő ilyen fajok szervezeti sajátságával foglalkozott behatóan. Eredményei lényegéről később még szó lesz.
Protisztológiai tanulmányait a Stazione Zoologica di Napoliban folytatta 1903–1904-ben. Ennek eredménye, hogy elkészült a csillós véglények (Ciliata) egyik érdekes és különleges családjáról (Tintinnidae) szóló monográfiájának kézirata. Ezzel elnyerte a társulat Bugát-díját. A nagy mű 1908-ban magyar [15], 1909-ben német nyelven is megjelent [18].
Nápolyi tanulmányai, tapasztalatai, személyes kapcsolatai később döntőek voltak. Apja 1883-ban kutatott Nápolyban. Akkor alakult ki id. Entz Géza és Anton Dohrn között baráti viszony. Ifj. Entz Géza az Acquarióban ugyanabba a légkörbe került, mint amelyről az előtte és utána ott kutató magyarok a legnagyobb elismeréssel írtak.
A nápolyi szellemet – amelyhez hasonlóval majd évtizedek múlva ifj. Entz Géza tihanyi intézetében találkozunk – Ónodi Adolf, Apáthy István és Farkas Béla jellemezték visszaemlékezéseikben legszebben: „Röviden érintem a nagyszabású intézet sokoldalú működését – írta Ónodi 1886-ban –, amely egyrészt kitartó értékét Európára, sőt távol Amerikára és Ausztráliára is biztosítja, másrészt a zoológiai kutatások valóságos központjává emeli”. Majd így folytatja Anton Dohrnról: „Az intézetben az egyes asztaloknál dolgozó vizsgálókat hetenként többször is meglátogatja, érdeklődik vizsgálataik iránt, és szeretettel fejtegeti tanulmányait a meggyőződés meleg hangján, sokszor szinte szokatlan eréllyel.” A továbbiakban az intézet szelleméről így ír: „…rendszerint a könyvtárhelyiség és az előtte húzódó, tengerre tekintő folyosó, ahol az eszmecserék, vitatkozások élénken, néha szenvedéllyel folynak; itt vannak ebédidőben, az időveszteség kikerülése céljából az intézetben történő déli falatozások közben azok a fél vagy egyórai kellemes, sokszor tanulságos beszélgetések, amelyek a résztvevők viszonyát bizalmassá, és a kölcsönös ismeretszerzést könnyűvé teszik. Maga az igazgató jár jó példával elől…” (Ónodi Adolf: Nápolyi Zoológiai Állomás. Természettudományi Közlöny 18: 598. 1866).
Apáthynál a következőket olvashatjuk: „…kongresszus, melynek tagjai jönnek, mennek, de évről évre növekvő számmal találkoznak.” (Apáthy István: Visszaemlékezés Dohrn Antalra. Természettudományi Közlöny 44: 411. 1912.)
Még jellemzőbbek Farkas Béla szavai: „…gyűlőhely ez a világ legkülönbözőbb életbúvárainak, a világ legkülönb szabadakadémiája a tanulásnak és a tanításnak, ahol szabadon lehet tanulni és tanítani, de semmi kényszer sincs a tanulásra és tanításra.” (Farkas Béla: Apáthy István egyetemi tanár, a Magyar Adria Egyesület választmányi tagja. A Tenger 13: 7–10. 1913.)
Az európai műveltségű Entz Géza életre szóló barátságot kötött a nála jóval idősebb Anton Dohrnnal és a vele csaknem egykorú Reinhard Dohrnnal. Ebben nemcsak az játszott szerepet, hogy édesapja baráti kapcsolatban állt a két Dohrnnal, hanem a nápolyi intézet szelleme is. A vendégkutatók közül Marc de Sellys Longchampsszal került baráti kapcsolatba. Sellys Longchamps belga magántudós volt, akit 1928-ban és 1929-ben fiával, Bélával együtt egy-egy hétre Ciney melletti birtokán, az Ardennekben fel is keresett. Még bensőségesebb kapcsolat alakult ki Entz és Hugo F. Nierstrasz – később utrechti professzor – között.
Anton Dohrn a magyar kutatókat nagy rokonszervvel fogadta. A nápolyi intézet és a Casa Dohrn egyetlen egységbe olvadt. A Casa Dohrn kezdettől fogva otthona volt a vendégkutatóknak.
A második világháborúban, Nápoly bombázásakor elpusztult a Casa Dohrn. Hogy milyen volt, azt Margaret Boveri (a világhírű Theodor Boveri leánya) visszaemlékezéseiből ismerem. Eszerint a Rione Amadeon (ma Via Crispi) épült ház atmoszféráját varázslatos vidámság és melegség jellemezte. A Rione Amadeóval párhuzamos utcára ereszkedett le teraszos kiképzésben, gliciniákkal, pálmákkal a télikert. A dolgozószoba és a zeneszoba ablaka Capri felé nézett. Az erkély szinte második függőkert volt. A Casa Dohrn hangulatát nem a könyvtár, nem a műkincsek, hanem a lelkek adták. Három generáció csodálatos, bár nem minden nehézség nélküli élete kristályosította ki azt az atmoszférát, amelyben mindenki jól érezte magát.
A lebombázott Casa Dohrn helyén épült bérházban, az unoka, Antonietta Dohrn otthonában éreztem 1973-ban az egykori otthon szellemét. Ennek és az Acquarióban szerzett személyes tapasztalataimnak alapján értettem meg, hogy Nápoly miért nőtt annyira Entz Géza szívéhez. Ez magyarázza meg, hogy a szépségre annyira érzékeny lelkű magyar tudós nápolyi kutatásai után 10 évvel a világhírű Stazione Zoologicáról a következő szavakkal emlékezett meg: „De, hogy úgy a sejtelmélet, mint a származástan olyan szép gyümölcsöket teremhetett, nagyban hozzájárultak azok az expedíciók, melyek a tenger kutatásával foglalkoztak, és azok a biológiai állomások, amelyeknek eleje és legvirágzóbbja a nápolyi, ugyancsak a Mediterráneum habjai mellett áll.” [29: 20]
Entz Géza a tihanyi Magyar Biológiai Kutató Intézetben 1929-től állandó munkahelyet biztosított a nápolyi kutatóknak, ugyanígy intézete munkatársai is állandóan „asztalt” kapnak az Aquarióban.
1908-ban a Bergeni Múzeum és Biológiai Állomás vezetősége rendezte kurzuson vett részt Entz Géza, melyet neves előadók tartottak. Tapasztalatait részletesen közölte 1911-ben. Cikkében [23] olvashatunk Bergen és környékének jellegzetességeiről. Akkoriban Bergen kb. 70–80 ezer lakosú, élénk forgalmú kikötőváros volt. A tengertől Askő és az ún. skjaer-öv választotta el. Skjaernek nevezik a Norvégia partjai mentén húzódó kisebb-nagyobb szigeteket. Ezek többnyire őskőzetekből állanak, és meredeken szakadnak alá a tengerbe. A város egyik része kis félszigetre épült, a másik része a felette emelkedő hegyek lejtőire kapaszkodik fel. Fő kikötői a By- és Pudder-fjord. Közvetlen környéke hegyes-völgyes. A meredek lejtőkről, különösen esőzésekkor, zúgó patakok ömlenek a fjordokba. Tavak bőven vannak a környéken, a város vizét a közeli Sverdiket-tóból kapta. A múzeum, ahol a tengerbiológiai kurzust tartották, a város kiemelkedő pontján áll, nem messze tőle külön épületben van a tenger partján a biológiai állomás. Bergen környékének kőzetei főként gránitból és gneiszből állnak, de találhatók a földtörténeti ókorból (paleozoikum) való üledékes kőzetek is.
A növényzet a fjordok lejtőin rendkívül dús, de Bergenben is gazdag. Üde zöld rétek, nyíresek, égeresek között elszórtan tölgyek találhatók. Ez utóbbiak ritkaságának oka az ember irtótevékenysége. Az aljnövényzet a hanga és áfonya, ezek bokrait a Linnaea borealis fonja át. Ahol a talaj elég nedves, főleg bojtfűből (Eryophorum) és sásból álló zsombékok húzódnak. A nyíresekbe fenyő (Finus silvestris var. lapponica) keveredik. A nyár- és fenyőerdők mintegy 600–700 m tengerszint feletti magasságig húzódnak. Felettük a fjelder (sziklákkal megszakított gyep, vagyis köves térség) és tundranövényzet (mohák, zuzmók, évelő virágos növények, közöttük törpenyírek és sarki füzek) van.
Az állatvilág követi a flóra megoszlását. A fjordok mentén a tenger szintjétől 500–600 m-ig az európai erdőfauna és az észak-európai határfauna emlősei, madarai és más állatai élnek. A zsombékos, lápos területek lakója a már kipusztulóban levő jávorszarvas. Az erdőöv felett, a fjeldereken a sarkvidéki tundrafauna honos. Így a Bergenhez közeli Hardangervidden területén nagy rénszarvascsordák legelnek, itt él a rozsomák, a sarki nyúl, a lemming két faja, a hermelin, a hódfajd több formája és a lemmingekre vadászó hóbagoly.
Entz beszámol cikkében a planktológiai kirándulásokról és gyűjtésekről. Először a 0–1, majd a 2, azután a 10 m mélyen élő fjordplankton rétegenkénti elhelyezkedését és nevezetesebb fajait tanulmányozták. A partközeli (neritikus) planktonon kívül egy alkalommal a Michael Sars nevű norvég tudományos expedíciós hajó egyik planktongyűjtését is vizsgálták. Így a nyílt óceáni lebegő élőlényekről is fogalmat nyertek. Egy másik alkalommal a Lungengaardsvandban (Bergenben levő elzárt fjord) gyűjtöttek, amelybe egy aránylag bővizű patak sok édesvizet szállít. Ezeknek a planktonszervezeteknek legfontosabb fajait ismerteti Entz Géza. Képet nyújt az egyes kirándulásokon szerzett tapasztalatok szerint a fenék (bentosz) és a skjaer-öv állatairól. Ez utóbbi a partok mentén mindenütt apró öblöcskéket képez, és szikláit helyenként üdezöld hangamezők (Calunna vulgaris) borítják. Ugyanígy beszámol a fjordok, a kontinentális perem, a kontinentális nagy mélységek (a fjordok mélységi részei) állatvilágáról is. A polderek vagy fjordtavak, a fjordok legbelső részei, amelyeket a külső fjordrészektől magas küszöb, végmoréna választ el. A környezetből leömlő édesvíz könnyebb, így valósággal úszik a polderekben a sós tengervíz felületén. Ez a vízréteg nem engedi, hogy a sós tengervíztől elnyelt hősugarak rajta keresztül hatolva ismét szétszóródjanak. Így a víz éjjel nem hűl le egészen, az újra kisütő naptól melegítve egyre melegebbé válik. A polder vize nyáron tehát elérheti a 25–35 C°-ot. Ezt tapasztalták pl. az Indrő-poldernél. A fjordtóban élő, nagy hő- és sókoncentráció-ingadozást eltűrő, ún. curitermiás és curihalin állatvilágra is kitér Entz Géza.
E tapasztalatok után az azokat kiegészítő előadásokat és gyakorlatokat ismerteti. Így Jörgenson, Damas és Apellöf előadásai szellemében részletesen, a következő csoportosításban tárgyalja a szervezeteket: A plankton és a nekton (úszók). Az úszóknál az édesvízi halakat, a folyókban ívókat (anadróm szervezetek) és a part mentén (litorális övben) élőket tárgyalja. A kontinentális küszöb halai közül a lepényhalakkal (Pleuronectidae) és a mélyben élő fajokkal foglalkozik. Tárgyalja a nyíltvízi és mélytengeri halakat, és külön részletesen az angolnát. Végül a tengeri ugorkák, tengeri sűnök, kígyókarúak, tengeri csillagok és tengeri liliomok fajait ismerteti. Részletesen foglalkozik a hal- és tüskésbőrű fajok ökológiai és etológiai viszonyaival. A tanulságos kirándulásokon maga is sok fajt gyűjtött.
Bergenből hazajőve egy addig élősködőnek tartott csillós egysejtűt (Nyctotherus piscicola) vizsgált részletesen. Az Akadémia pedig megbízta a Lukács Krisztina-alapból kitűzött pályázat alapján a magyarországi Peridineák tanulmányozásával. E gyűjtések anyagát később Urtechtben dolgozta fel. Az eredményeket 13 cikkben közölte.
1910-ben Daday Jenő ajánlatára az Akadémia Entz Gézát levelező tagjává választotta. Levelezőtagi székfoglaló előadásában [22, 25] beszámol azokról az eredményekről, amelyeket egy általa felfedezett új amőbafaj szervezetének, életfolyamatainak és életmódjának tanulmányozásával kapcsolatban megállapított. Ugyancsak 1910-ben a Kárpát-medence tízlábú rákjairól írt cikkét a Természettudományi Társulat a Margó-díjjal jutalmazta.
1911. augusztus 26-tól szeptember 2-ig a Helgolandi Biológiai Állomást kereste fel. Erről írt cikkét olvasva megelevenedik előttünk Helgoland története. Valósággal látjuk annak földrajzi és biológiai viszonyait, a biológiai állomást. A sziklás, a homokos és az iszapos fenék állatait, a moszatok közötti faunát, az osztrigapadok állatvilágát, mindezek ökológiáját, életmódját részletesen tárgyalja. Majd a plankton legjellemzőbb állataival és életmódjukkal foglalkozik, kiemelve a helgolandi plankton feltűnő érdekességét, a nagy számban gyűjthető pelágikus lárvákat. A bentoszt, a planktont és nektont a trieszti és a nápolyi tenger állatvilágával hidrobiológiai szemlélettel hasonlította össze. A biológiai állomás akváriumában úgy mutatják be a tenger világát, mint ahogyan az a sziget körüli tengerekben él. A figyelmes látogató ugyanazt láthatja, mint a kutató, de a szemlélet a jelentős Entz cikkében.
1912–13-ban a kultuszminisztérium külföldi tanulmányútra küldte Entz Gézát. Így több kutatóintézetet ismert meg, és azokban eredményesen folytatta itthoni munkáját. Abban az időben a kutatóintézetek túlnyomórészt még nem voltak önállóak, hanem az egyetemekhez tartoztak. Így az egyes intézetek professzorai határozták meg Entz programját 1912-ben Bécsben, majd 1912–13-ban Münchenben. Ezeken az utakon személyes kapcsolatba került híres professzorokkal és kutatókkal. Húga, Emma szerint Münchenben többször találkozott a magyar származású híres kutatóval és ragyogó tollú ismeretterjesztő íróval, Raoul Francéval, id. Entz Géza egykori tanársegédjével. Egyébként nem tudtam közelebbi adatokat találni bécsi és müncheni tanulmányútjáról. Münchenben nyilván a nagy tudású és híres Richard Hertwiget kereste fel, akiről köztudott volt, hogy szívesen látta intézetében a vendég kutatókat.
1913 február közepétől kisebb megszakításokkal június végéig a berlini Infektionskrankenheiten Robert Koch Intézetében M. Hartmann professzor tanácsára egy egysejtű ostorost (Polytoma uvella) tanulmányozott. Ottléte egész ideje alatt, saját szavai szerint, Hartmann „szíves útbaigazításával és baráti jóindulatával” tüntette ki. Vizsgálati eredményeinek egy részéről a német zoológusok brémai vándorgyűlésén számolt be. Az előzetes közlemény [32] után a teljes tanulmányt 1915-ben publikálta [35].
1913-ban Budapesten, az Erzsébet Nőiskola Polgáriiskolai Tanárképző Főiskola tanárává nevezték ki. Ugyanebben az évben a monacói Nemzetközi Zoológiai Kongresszuson az édesvízi páncélos ostorosokon végzett vizsgálatairól tartott előadást. Folytatta véglénykutatásait, többek között a színüket tanulmányozta. 1916-ban a műegyetemen a hidrobiológia és haltenyésztés tárgykörből egyetemi magántanár lett. Erre valószínűleg Dadaynak már említett kiváló könyve is inspirálta.
1898-tól 1928-ig közleményeinek száma 82-re emelkedett. A 82. tanulmánya a véglények magszerkezetéről és kromatinredukciójáról szól. Ezzel másodszor is elnyerte a Margó-díjat.
1918-ban feleségül vette Krizsó Annát. Az esketési szertartást a Rózsák terén levő templomban Prohászka Ottokár végezte, és azon Budapest akkori társadalmából, a tudományegyetem és a tanárképző főiskola tanári karából sokan vettek részt, de jelen voltak orvosok, jogászok, barátok, politikusok, közöttük Tisza Kálmán is.
