HOLLANDIÁBAN
HOLLANDIÁBAN
Entz Géza boldog házassága, sajnos, rövid idő múlva megszakadt. Szép fiatal felesége 1920-ban, alig fél évvel Béla fiuk megszületése után miliáris tuberkulózisban meghalt. A kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra. Ehhez a nagy csapáshoz még egy elkeserítő esemény járult. Méhely Lajos professzor megakadályozta, hogy Entz az állatrendszertani tanszéket megkapja.
Ekkor Hugo F. Nierstrasz, az Utrechti Egyetem professzora munkatársául magához hívta intézetébe jó barátját, aki a meghívást elfogadta.
Féléves fiát Margit nővérénél Budapesten hagyta. Béla 1922-ben és 1923-ban a nyári hónapokban nagynénje kíséretében meglátogatta édesapját, majd 1924. decemberében végleg Hollandiába költözött.
Nierstrasz intézetében Entz Géza előbb asszisztens, majd konzervátor, nemsokára rendkívüli tanár lett, és előadásait kezdetben németül, három év után azonban hollandul tartotta. Utrechtbe érkezése után, már 1920 nyarán az észak-hollandiai den Helderben a Holland Állattani Társaság Biológiai Állomásán annak vezetőjével, J. Verweyjel együtt tengerbiológiai gyakorlatokat vezetett. Ezután is évente 2–4 hetet ebben az intézetben dolgozott. Amint 1929-ben itthon megjelent cikkében olvashatjuk, a hollandok azért telepítették a Zuiderzeet a Noordzeevel összekötő keskeny tengerszoros partjára a zoológiai kutatóállomást, mert itt két olyan tengerrészlet tanulmányozható, amelynek állatvilága nagyon eltér egymástól. Ugyanis egyszer a Zuiderzee édesvízzel kevert, vagyis kevésbé sós, ún. brakvize jut az apállyal az állomás elé, máskor a nyugati szél és áramlás a Noordzee sós tengervizét sodorja oda. A két tengerrészt összekötő szorosban az áramlás igen erős, így a kikötővé alakított, gáttal védett terület fenekét az árapály állandóan tisztán tartja. Abban az időben a kutatóhelyiségeken kívül az intézetben nagy könyvtár is volt. Ott helyezték el a Hollandiai Állattani Társaság (Nederlandsche Dierkundige Vereeniging) könyvtárát is. Ezt egészítették ki az állam által fenntartott és ugyancsak itt elhelyezett halászati és halbiológiai könyvtárral.
Nyáron, az iskolai szünetek idején a különböző egyetemek hallgatói den Helderben 10–10 napos turnusokban tanulmányozták a tengeri élőlények biológiáját. Ezek a kurzusok kötelező egyetemi gyakorlatok keretében ma is folynak. Entz megállapítása szerint az ottani állatvilág nem nagyon formagazdag, de ez előnyös is a kezdő hallgatók számára. Így a fauna gazdagsága nem veszi teljesen igénybe figyelmüket. Jobban elmélyedhetnek a környezeti viszonyok és az élőlények tanulmányozásában. A szükséges anyagot az intézet személyzete és a hallgatók gyűjtötték be a tanulmányi kirándulásokon, miközben nemegyszer alaposan meg is áztak, mivel den Helderben az eső igen gyakori. A gyakorlatokon részt vevők megismerkedhettek a plankton, nekton és bentosz legjellegzetesebb fajaival. Az utóbbiakkal csak annyiban, amennyiben azokat a sekély homokos fenéken megfigyelhették. Tanulmányozták, hogy a talaj minősége és a víz sótartalma miként hat a faunára. A természetes talajok den Helderben iszaposak, homokosak, agyagosak. A partok mentén sziklatömbökből hatalmas gátak húzódnak, melyek alapanyagául sokszínű gránit szolgál, akárcsak a Skandináv-félszigeten, vagy bazaltoszlopok, akárcsak Britanniában. A rajtuk élő flóra és a köztük található állatfajok a Fucusok övétől a Laminariákig Helgoland és Norvégia hideg partjainak élővilágára emlékeztetnek.
„Ha den Helderben vagyok – írja Entz –, sokszor felvetődik bennem a gondolat, vajon nem vehetnénk-e fel legalább a tudományos kutatásokba újra azt a munkát, amelynek kezdeményezői között olyan kiváló kutatók szerepeltek, mint Apáthy István, Daday Jenő, id. Entz Géza? Miért nem jelennek meg a magyar zoológusok a tengerkutatási munkáikkal sűrűbben a szakirodalomban? Az, aki kezdeményezett, miért nem folytatja a munkáját csüggedetlenül? Hiszen a tudományt a kis nemzetek még intenzívebben művelhetik, mint a nagyok, kiknek ereje javát a politika természetszerűleg köti le. A tudomány nemzetközi kincs, a tudósok kapcsolata pedig a nemzetek fölött haladó szilárdabb összetartó szellemi erő… Ilyen és hasonló gondolatok cikáznak a magyar biológus agyán át, midőn a hollandus fiatalságot figyelmezteti valamely tengerbiológiai problémára…” [75: 44].
1920-ban két itthoni esemény hatott megrázóan Entz Gézára. Meghalt szeretve tisztelt egykori főnöke és barátja, Daday Jenő, akinek halála után, 1921-ben a műegyetemi állattani tanszéket végleg megszüntették. Már Daday életében is sokan voltak, akik a műegyetemi zoológiai tanszék szükségtelenségét hangoztatták. Hazánk akkori súlyos gazdasági helyzetében az állami kiadások csökkentése lépett szükségszerűen előtérbe. Az első világháború, a Tanácsköztársaság honvédő harcai, az Antant által diktált trianoni béke jóvátételi terhei rengeteg anyagi erőt emésztettek fel, és katasztrofális helyzetet idéztek elő. Mindez csak egyik oka volt a műegyetemi állattani tanszék megszüntetésének. A másik és súlyosabb indítóok az volt, hogy abban az időben is, akárcsak közel egy évtizeddel később, hazánkban általános volt a hiányos természettudományi műveltség. Nem értették meg, hogy a biológiai kutatások nemcsak kulturális és elméleti szempontból fontosak, hanem a gyakorlatban is nagy jelentőségűek. Az akkori közoktatásügyi miniszter magáévá tette a műegyetem állattani tanszéke megszüntetésének gondolatát. A Természettudományi Társulat 1921 tavaszán felterjesztést intézett a kormányhoz az állattani tanszék fenntartása érdekében. A felterjesztésben kifejtették, hogy a magyar állattani, főként a gyakorlati irányú zoológiai kutatásokra súlyos csapást jelentene a tanszék megszüntetése. Ez is volt az igazság, hiszen Daday világhírű kutatásai következtében akkor hazánk az egész világnak egyik ilyen irányú tudományos központja volt, Entz Géza pedig méltó utód lett volna a tanszéken. Entznek kitűnő segítőtársa lett volna Abonyi Sándor, aki Dadaynál volt tanársegéd, majd adjunktus. Ám a Természettudományi Társulat felterjesztése későn érkezett. A közoktatásügyi miniszter ekkorra már a tanszéket véglegesen megszüntette. A felszámolás szomorú, felelősségteljes és fárasztó munkájával Abonyit bízták meg, aki azt végre is hajtotta, és sokéves állami szolgálat után állás nélkül maradt. Megérthetjük, milyen fájdalmasan érintette mindez Entzet.
Hollandiai tapasztalatairól Entz Géza egy érdekes tanulmányt közölt [79]. Útikalauznak is beillő részletességgel számolt be cikkében – évekkel hazatérése után – a magyar olvasóknak a den Helderrel szemben fekvő Texel szigetéről. Amint írja, 1920-ban, mindjárt den helderi tartózkodásának első szabad vasárnapján a „Dagbraak” (Hajnal) nevű kis gőzhajóval Texel szigetére kirándult. A túlnyomóan alluviális homokból és diluviális agyagból álló sziget legmagasabb kiemelkedései a nyugati parton húzódó dűnék. Első útján meglepetve pillantotta meg a görbecsőrű gulipánokat. E madarak ittléte jelezte, hogy Texel valóságos madárparadicsom. Gyönyörködött a felreppenő bíbicekben, pajzsos cankókban, vadkacsákban és más madárfajokban. A homokbuckák közé zárt dűnetavak üde parti rétjeit a kékvirágú tárnics (Gentiana) a kétlevelű sarkvirág (Platanthera bifolia) és különféle körtikék (Pirola) díszítik. Ezek és más fajok adják a sziget változatos flóráját. A holland természetbarátok megvásárolták a területet, és mint természeti emléket őrzik és gondozzák ma is ezeket a ritka élőlényeket. Ugyanilyen védettek Texelen a madarak is, ezért élnek itt ezrével a dankasirályok, ezüstsirályok stb.
Entz az évek során több kirándulást tett tavasszal, nyáron és ősszel is e bájos szigetre. Egyik alkalommal egy, a szigeten élő holland festőt keresett fel, aki a vonulások alkalmával elpusztult madarakból gazdag gyűjteményt hozott létre. Entz gyönyörködött ebben a gyűjteményben, de ennél is nagyobb örömet jelentett számára, hogy a házigazda festő egyik szobájában megpillantotta Csörgey Titusznak egyik madárfestményét. Csörgey (1875–1961) id. Entz Gézának volt hallgatója, majd a Magyar Ornitológiai Központ gyakornoka. A széles látókörű, művészi fokon rajzoló és festő Csörgey illusztrálta Herman Ottó A madarak hasznáról és káráról című könyvét. 1922-től a Magyar Madártani Intézet igazgatója volt. Így nem csoda, hogy az ugyancsak kiválóan festő és rajzoló Entz Géza és Csörgey Titusz között már ifjúságukban mély barátság szövődött.
Entz holland egyetemi hallgatókkal is többször járt Texel szigetén. Egyik alkalommal a húsvéti ünnepeket töltötték ott, amikor sok északi szalonkát és az északi vadlibák ezreit látták.
A sziget nyugati partjainál állandóan háborgó tenger hullámai sok állatot vetnek ki. A homokos part teli van a partra került csigákkal, kagylókkal, azok töredékeivel és sok más állattal. Eljutnak ide a fókák, itt szaladgál az osztriganyitónak hívott madár is. A keleti partnál a sekély víz iszapos, ebben iszaplakó kagylók (Mya arenaria, Scorbicularia piperata, Tellina-fajok), a csaliféreg (Arenicola piscatorurn), egy Nereis nevű, soksertéjű gyűrűsféreg stb. találhatók. A kövekhez tapadva él a Cladophora rupestris nevű moszat, az Enteromorpha intestinalis halványsárga és zöld tömegei a homokon találhatók a tengeri salátával (Ulva lacuta) együtt. Ahol a víz apálykor megmarad, ott a tengeri fű (Zostera marina) telepszik meg. Mindezek nagyszámú halnak, ráknak, csigának és más állatfajoknak nyújtanak lakhelyet.
Den Helderben másik érdekesség a halcsarnok. Ez egy hosszú épület, mely a csatorna menti töltésen áll. Előtte kötnek ki a halászok hajói, bent a csarnokban lepényhalak, tőkehalfélék, makrélák, heringek és más tengeri állatok vásárolhatók. A biológus számára inkább azok a fajok érdekesek, „melyeket a halászok bosszúsan dobnak vissza a tengerbe, vagy, ha nagy tömegben fogják ki őket, otromba csizmáikkal összetapossák, mint a háló haszontalanságait”. [79: 84.]
Említettük, hogy az MTA megbízásából Entz Géza a magyarországi Peridineákat kutatta. Hollandiába magával vitte a gyűjtött anyag feldolgozása céljából az addigi adatokat, grafikonokat és a mikroszkópi készítmények egy részét. Tanulmányainak legnagyobb része a fecskemoszatra, a Ceratium hirundinellara vonatkozik. Még annak idején Budapesten naponta és néhány napon át óránként végzett méréseket ezen a fajon, hogy nagyságát és tömegét megismerje. Az így nyert több ezer adatot Utrechtben több mint egy éven át statisztikailag dolgozta fel. Eredményei egy részéről a Hollandiai Orvosok és Természetvizsgálók 1921. évi vándorgyűlésén számolt be.
1921-ben a budapesti tudományegyetem állatrendszertani tanszékére nevezték ki. Állásáról lemondott, és továbbra is Utrechtben maradt.
Az 1917–28 években a Ceratium hirundinella mitotikus osztódásáról, ún. összekapcsolódott alakjairól, variációjáról, biológiájáról közölt tanulmányokat. Foglalkozott az Amoeba vespertilio táplálkozásával és a Petalotricha ampulla csillólemezkéivel. Ez utóbbi témáról a budapesti Nemzetközi Zoológiai Kongresszuson tartott előadást (1927). Kutatta a Peridinea [12, 20, 48, 49] és a Ciliata rostocskái jellegzetességeit. [53]
1923-ban, szabadsága idején részt vett az Állattani Szakosztály januári ülésén. Az elnöklő Horváth Géza köszöntötte az új év alkalmából a megjelenteket, különösképpen a szabadságát itthon töltő Entz Gézát. Ez is mutatja, hogy Entz tartotta a kapcsolatokat a hazai egyesületekkel, intézményekkel és természetesen barátaival. Voltak pedig Hollandiában is barátai: Nierstrasz, Ihle, Jordan, Dreywenstein, Gottwald Christian Hirsch, Preis. Munkatársa volt Ludwig H. Bretschneider, aki Tihanyban is felkereste Peter D. Kipp, aki mint professzor 1963-ban is őrizte intézeti dolgozószobája asztalán Entz fényképét. Herman Jordan professzor, az összehasonlító fiziológia világhírű megalapítója 1943-ban, Entz halála után meleg szavakkal méltatta barátja emberi és tudományos értékeit [5].
