A MŰEGYETEMI KATEDRÁN
A MŰEGYETEMI KATEDRÁN
Miután Ilosvayt 1882-ben a műegyetem kémiai tanszékére kinevezték, több mint egy fél évszázadon át ő volt e tanszék vezetője. Tanszéki elődje Nendtvich Károly volt, aki miután egy emberöltőn keresztül a műegyetem nyomorúságos elhelyezésű kémiai tanszékén dolgozott, nyugdíjazásakor érhette meg, hogy végre a műegyetem rangjához és akkor már kivívott nemzetközi híréhez méltó elhelyezést kapott.
Ekkor adták át rendeltetésének a műegyetem új épületét a Múzeum körúti egyetemi tömbben, a mai Puskin utcai oldalon, benne az akkor igen tágasnak és korszerűnek mondott kémiai intézettel.
Az új intézet berendezésével járó minden nehézséget a fiatal Ilosvaynak kellett vállalnia. Munkájában nyolc hónapi betegség s külföldi útjáról hozott idegkimerültsége hátráltatta. Ennek ellenére az új épület berendezésével rövidesen elkészült, s nemsokára az előadóterem a városi közönség részére szolgáló ismeretterjesztő előadásoknak is helyet adott.
A magyar műszaki oktatás gyors fejlődését bizonyítja, hogy azt az épületet, amelyet 1882-ben korszerűnek, tágnak éreztek, rövidesen kinőtték.
Ilosvay műegyetemi munkássága, különösen kezdetben, emberfeletti volt. A szűk kémiai tanterem miatt ugyanazt az előadást háromszor kellett megtartania. Azonban mindezek mellett is fáradhatatlan volt a belső és a külső munkában egyaránt. Tevékenységét legjobban így írta le ő maga 1895-ben: „Tanítunk, és megint tanítunk, administrálunk, tudományt, ismereteket terjesztő, jótékonyságot gyakorló egyesületeket szervezünk, nap-nap után kisebb és nagyobb bizottságokban ülésezünk, sőt ha valahonnan elcsíphetünk egy-két percet, tudományszakunk mezejére is kirándulunk.”
Ilosvay, aki hosszú időn keresztül kari dékán, majd rektor is volt, teljes súlyát felhasználta, hogy a műegyetem, s főleg a kémiai tanszékek jobb elhelyezést kapjanak. Az ígéret, hogy a műegyetem a lágymányosi Duna-parton új otthont kap, hamar megszületett, de az ígéret valóra válása akkor is nehezen haladt.
1903-ban nem egészen alaptalanul mondotta: „Méltán aggaszt, hogy a lassú előkészületek következtében, ha a hallgatói létszám ilyen mértékű növekedést mutat, már kinövünk az új intézetnek régi viszonyok alapján megállapított méreteiből.” 1904-re azonban elkészült – elsőnek – a kémiai pavilon. Ennek berendezése, munkába állítása elsősorban megint őrá hárult.
Ilosvay kiváló szervezőkészségét és jó szónoki adottságait gyakran használta fel a műegyetem. A legfontosabb bizottságokban működött, s hosszú éveken át állította őt kartársainak bizalma a műegyetem vezető tisztségeibe. 1886–1892 között, tehát 6 évig a „vegyészmérnöki és egyetemes osztály” (kar), 1892–1898 között, tehát újabb 6 évig pedig a „mérnök- és építészeti osztály” dékánja, majd azt követően prodékánja. Ezután 1901–1903 között a műegyetem rektori tisztségét töltötte be.
Amikor nem a legmagasabb tisztségeket töltötte be, akkor is ő számított a műegyetem egyik legfontosabb személyiségének. Oroszlánrésze volt abban, hogy a műegyetemet „nagykorúsították”, megadva neki a műszaki doktor avatási jogot.
Legemlékezetesebbé azonban kiváló oktatói munkájával vált. „Előadásain – emlékezik vissza egy volt hallgatója – rendszerint a kísérletekből indult ki, hogy a tünemények megfigyelése, a tények helyes megállapítása iránt a hallgatók érdeklődését felkeltse, és hogy meggyőzze őket arról a szigorú megbírálásról, amely a kémiai igazságokra vezető követkentetéseket megelőzi.”
Egy volt tanítványa, Mérei Kálmán írja: „Kitűnő előadó volt, szinte látszott rajta, hogy gyönyörűséget talált az előadásban. Bár állandóan a mérnökök igényeit domborította ki, széles látókörű nagy műveltsége mégis megvédte előadásait az unalmas egyoldalúságtól.”
Mindent megtett előadásainak érdekessé, érthetővé, tanulhatóvá tétele érdekében. Ismeretterjesztő előadásaiból készített könyveit nemcsak a műegyetemen, hanem a tudományegyetemen is bevezető tankönyvként használták, pedig ő semmiképpen nem akarta, hogy „a henye, előadásra nem járó ifjúságot vizsgára készítő vezérfonallal lássa el”. Az ellen is a leghatározottabban tiltakozott, hogy előadásai alapján jegyzetet sokszorosítsanak és azt terjesszék.
Az első évtizedekben a vegyészmérnök hallgatóknak általános kémiát, szerves kémiát adott elő, és a tanszéken analitikai gyakorlatokat tartott, illetve tartatott.
Az analitikai gyakorlatokat különös szeretettel vezette is. „Nap-nap után órákat töltött a hallgatók laboratóriumában, minden tanítványával egyénileg foglalkozott, s mindig tisztában volt azzal, hogy ki mennyit tud. De nemcsak kémiára tanította tanítványait, hanem a lelkiismeretes komoly munkára és felelősségérzetre is.”
Amikor 1914-ben államtitkárrá nevezték ki, ezt az állást csak azzal a kikötéssel vállalta el, hogy a műegyetemen fenntartják számára a tanszéket, s valóban, 1917-ben, amikor mint államtitkár nyugdíjba vonult, tanszékét ismét visszavette.
Közben azonban elfutottak az évek fölötte, s az 1921/22-es tanévtől kezdve már csak az idegen karok általános kémiai oktatását tartotta meg, a többi előadásokat azoknak a kémiai szaktanszékeknek engedte át, amelyeknek létesítéséért éppen ő harcolt annak idején a legnagyobb lendülettel.
Idővel a magas korral járó testi gyengeségek természetesen nála is mutatkoztak – írja nekrológjában Plank Jenő: „Hányszor történt, hogy előadás előtt rosszul érezte magát, de ha bement a tanterembe, egyszerre elfelejtette minden testi fáradtságát és fiatalos hévvel beszélt csaknem két óra hosszat”, 1932-ben azonban előadásait abba kellett hagynia. A laboratóriumot még 1934. június végéig vezette, akkor 52 évi professzorság után, 83 éves korában átadta tanszékét az Állatorvosi Főiskolán jó nevet szerzett Gróh Gyulának.
Azóta több mint 40 év telt el, de az ő emléke nem tűnt el a kémiai pavilonból. Ma is ott áll a bejáratnál az a márványtábla Ilosvay domborművével, amit neki, mint „a tudomány, a műegyetem és a közművelődés önzetlen munkásá”-nak közszolgálata ötvenedik évfordulója alkalmával, 1926-ban állíttatott a műegyetem tanácsa.
