A MAGYAR MYTHOLOGIA ÉS FOGADTATÁSA
A MAGYAR MYTHOLOGIA ÉS FOGADTATÁSA
Amikor a bevezetőben a legendákról szóltunk, s a legendák cáfolatának szükségéről, akkor elsősorban a Magyar Mythologia fogadtatása körüli eseményekre gondoltunk. A legendák ugyanis leginkább akkor születnek, ha maguk az események szemünk elől az idők ködébe vesznek.
A Magyar Mythologiának eddig két kiadása volt – a másodikat kétszer nyomták –, s egy hoszszabb részlet található egy néhány évvel ezelőtt megjelent válogatásban, amely „az ősi magyar hitvilág”-ból ad ízelítőt. Beleértve ez utóbbi könyvet is, napjainkban gyakorlatilag könyvritkaság Ipolyinak ez a munkája. Az utóbbi évtizedekben monográfia terjedelmű tanulmányok láttak napvilágot a magyar népi hitvilág – régies kifejezéssel: mitológia – ősi elemeiről, melyekben – bárki ellenőrizheti – alig néhány elszórt hivatkozást találunk Ipolyi félezer oldalt is meghaladó munkájára. Pedig ha semmi mást nem tekintünk benne, csak a XIX. század közepéről származó hiteles néphit-adatokat, akkor is több figyelmet érdemelne. (Népköltési gyűjtéseiről még később szó lesz.)
Bizonyára hozzájárul e viszonylagos ismeretlenséghez az, hogy maga a könyv nehezen hozzáférhető, valamint hogy az író stílusa ma már alig olvasható. Bonyolult, németes szerkezetű, hosszú-hosszú körmondatok teszik a mai olvasó számára emészthetetlen kásahegygyé a Mythologia szövegét, nem is beszélve a sok jegyzetről, beszúrásról, adatról, idézetről latin és más nyelveken. Mindezek elriaszthatják a közrendű olvasót, de nem a filológust. (A Magyar Mythologia megérdemelne egy modern, filológiailag pontos – pl. a sokszor érthetetlenül rövidített hivatkozások feloldását is megadó – új kiadást!) A legendák úgy születnek, hogy ami „olvasandó” lenne, – azt nem olvassa senki.
A másik mód, ahogy a rosszindulatú legendák születnek az, hogy akik olvasták a művet, félreértik, vagy még erősebben fogalmazva, félre akarják érteni. Véleményünk szerint ez történt Ipolyi Mythologiájának kritikai fogadtatásakor, pontosabban Csengery Antal bíráló megjegyzéseinek megjelenésekor. Csengery ugyanis merőben szokatlan módon, akadémiai székfoglalóként vette bonckés alá az akkor még tudományos körökben ismeretlen fiatalember munkáját, azonkívül a Budapesti Hírlap tárcasorozatában is megjelentette bíráló megjegyzéseit. Hányszor látjuk ma is, hogy a céhen belüli ok nélkül leszólja a kívülállót.
Az „Ipolyinál kétségtelenül fürgébb tollú és világosabb beszédű” Csengery Antal (1822–1880), a kíváló esszéista és közéleti polihisztor számára ez a mitológiai tanulmány csupán egyszeri kirándulás volt a néprajz, pontosabban a folklór területére. Nem állt mögötte több éves kutatómunka, mint Ipolyi mögött, de ügyesen összefoglalta az akkor induló finnugor mitológiai kutatás, név szerint M. A. Castrén munkáját (Vorlesungen über die finnische Mythologie. St. Petersburg, 1853.). Időtállónak kikiáltott megállapítását ma szinte tudományos dogmaként kezelik: „Az összes altaji népek ősvallása azon természetkultusz volt, melyet legalsó fokán samanizmusnak neveznek. Alapjában eredetileg a magyarok ősvallása sem lehetett más, mint ezen népeké, melyek közt a nyelvrokonság ujjmutatása szerint – nemzetünk legősiebb történetei szükségképpen lefolytak.” Közben Csengery mai hívei elfeledik azt, hogy a nyelvrokonság „újjmutatása” a nyelvtudomány mai állása szerint nem az Altaj, hanem az Urál hegység felé mutat. Nem megyünk bele most itt „a samanizmus mint a természetkultusz legalsó foka”-szerű állítások vallásetnológiai elemzésébe, hiszen Csengery tanulmányában az ilyenek éppúgy hemzsegnek, mint ahogy Ipolyiéban is megtalálhatók – mert ezek a hibák a kor tudományos állapotát tükrözik.
Csak egy jellemző részlet Csengery naiv evolucionizmusára: „… a vallásos fejlődés következő fokozatait állíthatni föl: a) nyers természetimádás; b) fetisizmus; c) samanizmus vagyis daemonok cultusa; d) polytheizmus, mely aztán hitbölcselmi úton pantheismussá fejlődik, és végre e) monotheismus … A nyers természetimádást leginkább a vadász törzsek közt találjuk föl, kik rendesen a műveltség legalsóbb fokán állnak. A fetisizmus a partlakó halász népek közt honosabb. A daemonok tisztelete végre a pásztor-nomád népeknél van leginkább elterjedve.” Majd fölényesen megállapítja, hogy: „Ipolyi úr megfordította azon rendet, melyet az emberi szellem fejlődésében tapasztalunk”, és hogy „az Ipolyi úr által fölhozott okoskodások és adatok egyaránt alaptalanok levén, a magyar ősvallás sem lehetett monotheismus” – olvashatjuk összegyűjtött munkáinak első kötetében.
Hogy végül is mi volt a magyarok ősvallása, arra Csengery a következő meglehetősen homályos útmutatást adja: „Alapjában nem lehetett más, mint azon húnszittya népeké, melyek a történet kezdetétől fogva ugyanazon a téreken mozogtak, honnan, hagyományaink és a legrégibb történeti nyomok szerint, őseink e földre jöttek.” Ezt már nem szokták idézni, igaz a húnszittya-magyar azonosság elvét se sokan vállalják manapság a szaktudományokban.
Csengery azonban nemcsak ezen a helyen érvel mellette finom stílusában, hanem A scythák nemzetisége című, írásában is. Nagyon óvatos fogalmazásban olvashatunk ott a turáni népek mezopotámiai eredetéről (153.), bizonyos szkíta szavaknak a finnből való magyarázatáról (166.), sőt. ugyan itt találhatjuk az első sumer-magyar összehasonlító szójegyzéket is (170.). Azt hiszem ezekhez már nem kell semmit hozzáfűzni. Talán csak annyit, hogy harcolni kellene az általánosan elterjedt hiedelem ellen, melyet még a Magyar Irodalmi Lexikon is terjeszt, hogy Csengery Ipolyi művéről írt bírálatában „komoly felkészültséggel, éles logikával cáfolta meg Ipolyi tudománytalan, délibábos elképzeléseit”. Mint ahogyan az sem igaz, hogy az éles bírálat a fiatal tudós kedvét szegte volna. Ugyanis egymás után publikálta a mű néhány fejezetét és más írásait a Göttingában megjelenő német mitológiai szakfolyóiratban, a Zeitschrift für deutsche Mythologie und Sittenkunde hasábjain. Másirányú munkássága is ezután vesz lendületet, mint arról még később szó lesz.
Ez ideig a bírálót bíráltuk, forduljunk most már a mű felé. Bevezetésként hasznos lesz ismét Ortutay Gyula szavait idézni, aki találóan világította meg a mű keletkezésének történeti-társadalmi körülményeit: „… ebben az időben már az ősvallás éppúgy, mint a magyar hőseposznak a megléte egyként izgatta az egész magyar közvéleményt, nemcsak a költőket, tudósokat. A romantika kora ez, amikor szerte Európában, akár hamisítások árán is, az őskor felélesztését kísérelték meg. Az Európában rokontalan magyarságot különösképp izgatta az őskor képe, a hősi előidők, Vörösmaty és előfutárai, majd Arany János is ezt a nemzeti igényt elégítették ki epikus műveikkel. A kor hát kedvezett egy nagyszabású mitológiai műnek, a közhangulat, mely még ekkor sem, Hell és Sajnovics felfedezései után sem, fogadta el feltétel nélkül a „halszagú atyafiakkal”, a finnekkel vogulokkal stb. való rokonítást. Szerette volna bizonyítani a keleti rokonításokat és várt egy igényesebb tudományos művet, mely az ősmagyar hitvilágba vezet be. Ennek a közhangulatnak akart megfelelni a fiatal pap.” Egyetlen író vagy tudós sem tudja kivonni magát korának érzelmileg is befolyásoló társadalmi-politikai áramlatainak hatása alól, vagyis a mű valódi társadalmi igényt elégített ki. Méltatói és bírálói egyaránt elismerték, hogy ez a könyv volt szellemi kultúránk első elemző összefoglalása, amely ráadásul a teljesség igényével készült – nemhiába hasonlították Jacob Grimm német mitológiai munkájához.
S valóban, a legfontosabb e mű létrejöttében a szerző részéről annak felismerése, hogy egy ilyen nagyszabású műnek valamiképpen a nép, a magyar nép szellemi kincsestárát kell bemutatnia. Ma úgy mondanánk, hogy a hiedelemrendszer egészét, az elemek hálóját kell felrajzolni. A mai mitológiakutatás azt mondja, hogy a világot, a természet jelenségeit, ősi soron a népek a világkép (a „hitvilág”) terminusaiban gondolják el, és a „mítoszkód” segítségével öntik elmondható szövegek formájába. Ennek megfelelően nyelvszerűen építik fel, vagy még általánosabban mondva: a jelrendszerekhez hasonlóan. S itt a rendszer szón van a hangsúly, amelyben az egyes elemek csak bizonyos meghatározott elemekkel kapcsolódhatnak, és az egyes elem csak a többi elemhez való viszonyában kap értelmet. S valóban az egész művön érezhető, hogy Ipolyi a rendszer teljességének a bemutatására törekszik. Vagyis sorra vette a mitikus alakokat, majd a növényeket, állatokat, égitesteket, természeti jelenségeket és elemeket, a gonosz és jó szellemeket, s mindenhez, amihez csak tudott, nagy összehasonlító anyagot hordott össze a rokon népektől a perzsákig. A korabeli tudományosság stílusában adatait néha kritikátlanul, s túl felületesen csoportosította, s vont le belőlük merész következtetéseket – előfordul ez manapság is a szakfolyóiratok hasábjain –, módszertanilag mégis az a helyénvaló munkájában, hogy a hitvilágot mint összefüggő rendszert vizsgálta.
Különösen jelentős, hogy felismerte a népköltészet, a prózai hagyomány gyűjtésének jelentőségét. Ezt írta az előszóban: „ … mire még ennél is inkább akarnám olvasóim s az egész magyar közönség figyelmét felhívni, az kitünőleg a nép élő emlékei, a rege, monda, mese, szokások, babona, előítéletek, különös népi kifejezések, tájszólás, közmondás, helynevek st. erélyes s kiterjedő gyűjtése s feljegyzése volna a továbbira, mi valamint egyesnek erejét fölülmúlja, úgy csak számosak folytonos s messze a nép benső rétegeibe ható figyelme és vizsgálata által létesíthető egyedül. Csak a kevésből is mi eddig egyesek által különféle irányban történt, s miről örömmel számolok s kútfőkben, látható e munkálatok átolvasásánál, hogy azok ha nem alap, úgy bizonyára a legerősb ékkövek, melyek egész mythologiai maradványunk épületromjai legbecsesb anyagát képezik, s hogy csak egyedül általuk s nélkülök aligha vagyunk jogosítva bővebb, sőt újabb eredmények várására.”
A kútfők felsorolásnál pedig így számol be saját gyűjteményéről: „Semmi sem állott előttem munkálatom kezdetétől fogva élénkebben, mint silány tárgy ezen kútfőinek a nép körébeni keresése, összegyűjtése; egyrészt, hogy az eddigi szűk anyag bővítessék, másrészt, hogy annak valódilag léteztét, eredetiségét saját teljes meggyőződésemre megalapíthassam. Ösztönöztetve, már szinte az emlékektől, melyek gyermek koromból viszhangzottak, hogy azokat még feleleveníthessem, a feledtet újra felleljem, kiindultam a gyűjtésre s erre nézve az idő folytán megtettem mindent mi csak erőmből állott, saját járás kelés, utazásaim, tudakolásaim, barátok s ismerősök közremunkálásra felhívása által; s habár ez tíz évi fáradság s temérdek költségbe távolról sem került, mint Gaal azt gyűjteménye összeszerzéséről egykor állíthatá, s bár legtöbb fáradságos lépésemnek semmi vagy csak igen csekély sikere volt, még is a kisebb részben, mit magam igyekezete és barátaim segedelmével összehozni sikerült, nem csak meglepő, új s nyomós tartalmára nézve számos részleteiben, mint azt az olvasó észreveendi, de e mellett számra nézve is a rege, mese, szokások, babonás hiedelem st. köréből három száz számot fölül halad, ide számítva, természetesen a már ismeretesek gyakran igen becses variánsait, kiegészítőbb bővebb mellékvonásokat st. Mind a mellett ennek felvételében úgy jártam el, hogy sajátimat, ott hol már hasonló kiadott a közbelátásra volt, annak mindenkor alárendeltem, s csak hol az által az ismertetéshez kiegészítő új vagy fontos mellék vonás járult még a variánsban, hoztam fel azt mellékletül, vagy kiegészítésül, mi által ekkép a kritikai kelléknek véltem eleget tenni; ámbár már másfelül mindenki beláthatja mennyire erősültem ily találkozásoknál vizsgálatimban és ítéletem általánosb alakításában.”
Sebestyén Gyula írta a zohori lelkész gyűjtőmunkájáról és népmese gyűjteményéről: „Ipolyi és gyűjtő társai 1846 után, tehát Erdélyivel és a Kisfaludy Társaság többi gyűjtőivel egyidejűleg működve, kezdték a mesék tallózását. Noha az ország első irodalmi intézetének felhívására a költők és írók egész gárdája látott a terhes munkához, a mesegyűjtés terén mégsem értünk el elsőrangúnak mondható sikert. A Népdalok és Mondák meséi közt alig akad olyan példány, amelyben a népnyely tisztasága, a naiv elbeszélés közvetlensége és üde egyszerűsége, a hagyományos mese-szólamok természetes elhelyezkedése jelentékeny mértékben meg ne zavartatott volna. Ipolyi mesegyűjtő gárdája számban talán fölözte a Kisfaludy Társaságét, de rátermettségben jóval alacsonyabb fokon maradt. Minden gyűjtő tudta, hogy a tudós vidéki plébánost csak a mesék tartalma érdekli. A mesék formai bája így áldozatul esett. E hiányt Ipolyi, kinek az elbeszélőművészet finomságai iránt kevés érzéke volt, talán föl sem ismerte akkor, midőn gyűjteményeinek kiadását Mythologiája előszavában megígérte. Csak későbbi tanulmányai fonalán alakult ki benne az a tudat, hogy a népmesék epikai szépségei a műirodalmak prózai stíljét üdvösen befolyásolják és át is alakíthatják.”
A gyűjtés jelentős anyagot eredményezett: „Ipolyi népmeséinek kéziratai csak akkor kezdtek a feledés homályából ismét kibontakozni, midőn a Kisfaludy Társaság 1872-ben kiadta a Magyar Népköltési Gyűjtemény új folyamának első két kötetét. A magyar népköltés forrásainak ezúttal tapasztalt gazdagsága a Kisfaludy Társaság keretein kívül is számos gyűjtőt munkára buzdított. Ezek közt a leglelkesebbek egyike Abafi Lajos volt, aki a népköltés ügyét 1874-ben megindított Figyelő című folyóirata programmjába is fölvette. Hihetőleg Csaplár Benedek, Ipolyi legszorgalmasabb gyűjtője s a folyóirat későbbi oszlopos munkatársa volt az, aki Abafi figyelmét Ipolyi gyűjteményeire fölhívta. E gyűjtemények kéziratai 1876-ban már Abafi birtokában voltak, tőle pedig sok egyéb rendelkezésül álló anyaggal kiegészítve és műfajok szerint is csoportosítva, kiadás végett csakhamar a Kisfaludy Társaság elé kerültek” – írta Sebestyén Gyula.
A kötetet végül Kálmány Lajos állította össze, ami 1914-ben jelent meg a Magyar Népköltési Gyűjtemény XIII. köteteként. – (Itt említjük meg, hogy ötven évvel később és jó száz évvel a gyűjtések után a Néprajzi Múzeum kézirattárából előkerült Ipolyi gyűjteményének eredeti anyaga is, ahol ma az összes anyag háromnegyede, mintegy 775 szöveg található. Erről az anyagról mintaszerű ismertetést készített 1956-ban Kovács Ágnes, ez a pontos tartalommutató a Néprajzi Értesítő lapjain olvasható.) Sebestyén Gyula és mások bírálóan megjegyzik, hogy Ipolyinak kevés érzéke volt a mesék „formai bája”, nyelvezete iránt, meg hogy átírta a meséket. Erre azt felelhetjük, hogy nem ő volt az egyetlen a XIX. századi gyűjtők közül, aki mással gyűjtetett, majd pedig saját ízlése szerint átírta a szövegeket. Ezt csinálták a példaképül választott Grimm-testvérek, ezt tette Erdélyi János, sőt az oroszok halhatatlan emlékű mesegyűjtője A. N. Afanaszjev (1826–1871) is.
Talán egy kissé túl hosszúnak tűnik ez a kitérő, de úgy gondoltuk, Ipolyi kapcsolódása a népköltészethez, a folklórhoz ennyi ismertetést megérdemel. Idézzük végre őt magát, mit mond 1851 nyarának végén, amikor elkészül az első „mutatványokkal”, cikkekkel az egész mű céljairól: „Ha tehát népszerűen a munka egészét értelmezhetni és jellemezhetni szabad: az a magyar mythológia összes nyomainak összegyűjtése, vizsgálata és ennek nyomán összefüggő előállítása és jellemzése: … Már mi a munka szerkezetét illeti. Az előbb mondatott, hogy a munkálatnak, a magyar mythológia vizsgálatánál fogva, egy teljes kritikai apparátussal ellátott adattárnak kellett lenni; mi már magával hozta mind azon sok fárasztó, untató, de elkerülhetetlen idézeteket, s ez által a szövegnek a felelős szerző nem kisebb nehézsége, s az inkább okulni vágyó olvasó, mintsem kritizálni akaró tudós történetvizsgáló, folytonos boszantásárai megszakítását, s ennélfogva az egész munkálatnak, egyes hosszabb vagy rövidebb kritikai jegyzetek, figyelmeztetések, s egész excursiók általi töredékes, olykor rhapsodicus voltát. – E munka azonban telve lévén új adatok s véleményekkel, s még inkább mind azok teljes felsorolásával, melyeket mások eddig bármi csekély érvényességgel erősítésül felhoztak, egyrészt azok bővebb megalapításául, másrészt eltérő fontosabb adatok mellett meg nem állható érvényességük kimutatásául, legtöbbnyire pedig legalább eddig el nem hanyagolható adalékul felhozva, valamint ezt tőle a tárgy kritikai kelléke követelte, úgy egyiránt ama újabb állítások s nézetek megállapítását máshonnan vett vélemény erősítésekkel, s így egyiránt amazok, mint emezekre folytonos hivatkozást hű s kimerítő idézésekkel tett szükségessé, sőt ezenfelül a nehezebb vagy fontosabb helyeken egész bírálati értekezletek nyománi megállapítást, vagy csak véleményezést. Az innét támadt nehézségek tehát elkerülhetetlenek voltak, sőt nyilván szükséges és megkévántató kellékek, amennyire egy kritikailag összeállítandó magyar mythológiai anyagról van szó” – írja az Előszóban.
Külön bevezető fejezetben szól a kútfőkről: „Amennyire egy részt szűk e tér, ha csupán szorosan vett mythológiai kútfőinkről van szó, annyira mérhetetlenül tág, ha mind azt mi tárgyunkra némikép szolgál, felsorolni akarjuk. Azért legelöl is a tájékozás szükséges a megszokott e nemű felosztásokkal: a közvetlen és közvetett, élő, néma s szóbeli kútfőkre nézve. Mi már a közvetlen kútfőket illeti, ilyeneknek – minők például a hinduknál a hasta, veda s purana, a zendben az avesta st. – a legtöbb mythológiákhoz hasonlóan, teljes hiányával vagyunk. Azért szó csak ama másod rendű közvetett, élő, néma és szóbeli emlékekről lehetne még némileg e tekintetben; de erre nézve is az elsők, mint pogány templomaink, bálványok, istentiszteleti eszközök, edények, sírok, s egyéb ily emlékeinknek igen csekély, kétes vagy éppen semmi ismeretével sem bírunk, miért innét tárgyunkra is csak szűk világ derülhet; másfelül amaz szóbeli előemlékek, minő maga a nyelv, különösen a régi nyelv, és sajátlag a néphagyomány, rege, monda, szokás, babonás hiedelem máris csak közvetve, leplezetten, öntudatlanul, többnyire elsimítva s más célra alkalmazva, mellékesen tártuk fel e nemű eredetük emlékét, mintsem hogy közvetlenül kútfőül volnának vehetők. – Azért összes kútfőink általában fő s mellékesre volnának osztályozhatók, fontosságuk szerint a következő rovatokban adhatók.” – S ezután külön részfejezetekben felsorolja a főbb forrástípusokat, amelyekből merített. Vette elsőként a történeti kútfőket vagyis a krónikákat, legendákat, emlékiratokat és az idegen, de honfoglalókkal kortárs szerzőket is átnézte (Theophilaktosz, Kinnamosz, Jordanes, Priszkosz rétor, Ekkehard, Paulus diaconus és mások műveinek eredeti kiadásait jegyzetelte végig).
Második csoportként említette a „néma élő emlékek”-et vagyis az akkoriban induló magyar régészet gyér emlékeit. A harmadik forráscsoport a nyelvi adatok köre. Átnézte az összes szótárakat (például Szenci Molnár Albert, Calepinus, Pápai Páriz és Kresznerics, valamint Melius Juhász és Beythe füveskönyveit).
A negyedik forráscsoportként említett „néphagyomány” felhasználásáról adott elvi indoklásait már ismertettük, idézzük most – a Kútfők c, fejezetből – egy érdekes megállapítását az összehasonlító folklorisztikai kutatások lehetőségeiről és feladatairól: „Mi már ezen gyűjtések összeállítása vizsgálatabóli eredményeket illeti, első tekintetre általános találkozásuk és hasonlatuk tűnik fel, a legkülönböző, egymással éppen nem, vagy alig érintkezett népek közt épp úgy, mint a szomszédosan érintkezőknél; míg másfelől ismét mélyebb vizsgálat nyomán mindenütt eltérőbb sajátságos vonások is egyiránt mutatkoznak. Mi sajátinkat illeti, azok ezen mindkét tulajdonságot osztják, egyfelől teljes hasonlatosságot mutatván az e nemű német, szláv, román, francia, olasz st. mesékkel, míg másfelől bírnak kitűnő, mély sajátságos, eredeti vonásokkal is (l. már ezt szinte Grimm által az akkor még egyedül ismert Gaal által közlőtt magyar mondákról felemlítve); s amint már szinte előttem is észrevétetett, s általam a legmélyebb részletekig bebizonyítható, sokkal élénkebben találkoznak a többi európai népek mondáinál a keletiekkel, noha ma már ezeket csupán átdolgozott feljegyzésekben, mint péld. nagyobbára az ismeretes ezer egy éjszakai elbeszélésekben st. bírjuk. Az összes gyűjteményeknek általában szoros vizsgálata s a mienkkeli egybevetése után, valamint a szlávnak adom benső dús tartalma s kimerítő sokoldalúságára nézve az elsőséget, bár mennyire kevésbé van is az még kiaknázva a többinél – mi kétségtelen a szláv nép ismeretes kitünőleg élénk vallási érzetéből volna magyarázandó – úgy a magyar mondában kiváló mély ős világnézet s eredeti alap jelentkezik, különösen személyesítései s jelképeire nézve.” – A felsorolt irodalom – nyugodtan mondhatjuk – felöleli a korabeli teljes magyar „folklorisztikai” irodalmat, s mint ilyen az első „folklórtörténeti” összefoglalásnak tekinthető.
Az ötödiknek előszámlált forráscsoport: a külföldi mitológiai irodalom volt. A mai olvasót méltán lepi meg rendkívül széles körű tájékozottsága. Különösen, ha ehhez hozzávesszük, hogy az irodalom átnézésének idején, legalábbis az idő egy részében, már egy kis falu plébánosa volt. Rendkívül tiszteletre méltó az a tudósi alázat, amely a kútfőknek és a forrásmunkáknak eme részletes felsorolásából kitűnik. Azt mondhatjuk, éppen az ötödik részfejezet alapján, hogy ő a magyar összehasonlító folklorisztika igazi megalapítója. (Elődei – Cornides Dániel és Horváth János –, akik már foglalkoztak a pogány magyarok vallásával, csak kisebb lélegzetű tanulmányokat készítettek!)
Saját komparatisztikai módszeréről így írt a fejezet elején, mielőtt népek szerint sorra venné az általa átvizsgált irodalmat: „A mennyire ez általában munkámnál kútfői tekintetbe jő, már az előszóban érintém s ezen általánosságban fogok még utóbb erre nézve vezéreszméimről számolni. Itt elől az utóbb tárgyalt néphagyományos kútfők kiegészítéséül használt e féle külföldi segéd eszközök alkalmazásbani eljárásom akarom sajátlag előadni. Ha már az összes mai tudományos vizsgálati eljárásban a párvonalazás különösen a philológiai tudományoknál kitűnő sikerrel gyakoroltatott, úgy az a mythológiai vizsgálatban mindenesetre a legtöbb sikerrel alkalmaztathatik, s ebben ismét sehol sem több eredménnyel, mint e néphagyományos elemek tekintetében. Már fentebb érintettük a meglepő hasonlatosságot, mely ezek között mindenfelé létezik; ennek nyomán tehát éppen az egyik homályos vagy töredékesb vonásai, a másik világosb, összefüggőbb, dúsabb adataival kiegészíthetők, magyarázhatók, a sajátságos eltérő kimutatható st. miért erre folytonos s kitűnő gonddal voltam. Legelől is szemügyre veendőnek véltem a vélünk mai európai lakainkban a kezdettől legközelebb érintkezett népek e nemű hagyományait.” – Ezután veszi elsőnek a szláv, majd a román, a német „népelemek magyarhoni népies hagyományait”, pontosabban azoknak a kiadványoknak a felsorolását, amelyekből az összehasonlításokhoz szükséges adatokat vette.
A szomszéd népek után természetesen ő is kelet felé fordul, s megemlíti az arab Ezeregy éjszaka meséit, valamint Firdauszi perzsa költő Királyok könyve (Sahname) című munkáját mint elsőrendű forrásait. „Ha ezekre már szükséges volt a tekintet mai közelségünk s százados együttlakás és érintkezésnél fogva, még inkább volt az a keletnek (I. A. kiemelése) hol bölcsőnket keressük, e nemű nyomaira, melyekben annyi találkozás rejlik gyermek korunk ős eszme világára nézve. Ma ugyan kevés van ebből tudomásunkra mit biztos nyomul vehetnénk; ennek hijányában becses azonban még mindig a mi fennmaradt, s ilyennek veendő az ismeretes »ezer egy éji« mai arab feldolgozásában fenlevő mese gyűjtemény, mely eredetileg nyilván az összes keleti népek, perzsák, hinduk st. saját meséinkhez hasonló népies hagyománya, ámbár az ép úgy vesztett eredetiségéből a feldolgozás, mint a mienk érthetőségére nézve – feledékenység által. Mind a mellett a mieinknek emezekkeli találkozása sokban meglepő, és dacára annak, hogy sokban már elhalványulhatott az islam előtti valódi mythosi elem, nem egyben az még a mienkkel azonosan kimutatható lesz, mint azt a mű folytán többször s gondolom nem sükertelenül megkísértettem” – idézzük még mindig a mű bevezetőjéből.
Az Ipolyival kapcsolatos rosszindulatú és megcáfolandó legendák körébe tartozik az is, hogy elfogult lett volna a perzsa vagy más „keleti” kútfőkkel kapcsolatban. A következő idézetből láthatjuk, hogy szinte megelőzve a finnugor nyelvészet nem egy eredményét; nyomatékosan hangsúlyozta az „éjszaki” népek hitvilága ismeretének szükségességét. Használta a Kalevala feltehetően első német fordítását, többször idézte Lenquist De superstitione veterum Fennorum (Aboae, 1782.) című latin nyelvű munkáját – vajon ki olvasta vagy idézte rajta kívül azóta is a magyar kutatók közül. De szóljon ő maga: „Egyiránt kell még egy tekintetet vetni éjszakra is, a ma ott székelő azon népre, mellyel a még felismerhető nyelvrokonságnál fogva a tudományos vizsgálat régi históriai kor előtti időkben törzs s népcsaládi rokonságba hoz, értem a Finneket. Ezt pedig annál inkább, miután körében a pogányság sokkal tartósb volt, s néhol még maig fennmaradt, és mennél dúsabb e nemű néphagyományos nyomok még újabban is e népeknél.”
Felvette a kapcsolatot Reguly Antallal is: „Az ezen kútfők után adottakból észreveendi az olvasó – hogy eltekintve amaz ős nyelvcsaládi rokonságtól is – mily becses kétségtelen találkozást tanusító hasonlatok merültek fel a párvonalazás által. De ezen csak kezdetében lévő vizsgálat még csak most vár teljesebb eredményekre, ha majdan Regulynk munkálataiban dús gyűjteményeivel fellépend, minők tárgyunkat illetőleg, különösen a keleti finnek Voguloknál szedett népmondái st. A szerzőnek vélei egykétszeri érintkezhetési szerencséje, szíves kegyéből máris nem egy érdekes felvilágosító adalékot szolgáltatott e műnek.”
S végül méltóképpen emlékezik meg a nagy példakép munkájáról, a rá gyakorolt hatásról: „Háládatlanság volna azonban itt még Grimm Jakab nevét elhallgatni, kinek e nemű vizsgálatai eredménye, – mint a legnagyobb tekintély e téren, melyet a tudomány csak a teljes eredmény után ismer el – német mythológiai műve idézésével az olvasó minden lapon ismételve és folyamatosan fog találkozni. Grimm nemzete régiségei irodalma, nyelv-, jogtudománya és végre mythológiájára mély vizsgálatai által a legbecsesb eredményeket eszközölte, e mellett nem csak hogy mellékesen a más népekre is, mieinket sem mellőzve, új világot terjesztett, de különösen, megalapítá a közös vizsgálatnak egyetlen bizonyosb és célhoz vezető azon útját s menetét, melyen ma az összes tudományos vizsgálat eredményteljesen halad, s melylyel gyenge igyekezetem is azért telhetőleg lépést akart tartani, s ha e kísérlet valaha számolhatni mer arra, hogy sikerülend néki nemzete körében ez új tudományos eredményeket meg-alapítva, egykor még a szomszéd német külföld – az e nemű tudományos törekvések sajátlagi hazája – elébe is a nagy részlet egy kis adalékául léphetni, úgy senkinek sem volna ez méltóbban kegyébe s tiszteletére ajánlható, mint azon férfiúnak, kinek nyomdokain haladni igyekezett, s ki nem csak mint megközelíteni vágyott eszménykép állott szerzője előtt, de ki őt lankadtsága legsúlyosb napjaiban buzdító üzenettel serkentő, s nagylelküleg egyiránt kútfői eszközök s utalással segítni kész és kegyes volt.
Az elméleti jellegű Bevezetés (ahol a mitológia fogalmáról és értelmezéséről értekezik) és egy történeti – ma úgy mondanánk, etnogenezisünket tárgyaló – fejezet után rátér magának az anyagnak az ismertetésére. A tizennyolc fejezet témái sorrendben a következők: I. Isten. – Az isten név eredetét, jelentését és mítoszi összefüggéseit tárgyalja: II. Istenek. Szellemek. – A pogány magyarok kisebb istenségeiről, ártó szellemlényeiről szól itten (Úr, Ármány, Damasek, Manó, Fene, Guta stb). Külön fejezet szól az Ördögről (III.) és más ördögszerű lényekről, s megint újabb a Tündérekről (IV.). Az V.-ben az Óriás név nyomozását végzi el, s megpróbálja felderíteni az általa mítosznak tartott töredékek kozmogóniai értelmezését. Kiindulásában ha van is ráció, a későbbiekben az adatok sokféleségével nemigen tud mit kezdeni. Ugyanez jellemző a VI., Hősök című fejezetre is, ahol a hét magyar nemzetség és a nemzetségfők neveivel kapcsolatban ontja a megalapozatlan – tegyük hozzá, ma már tudjuk, megalapozatlan – etimológiákat és névmagyarázatokat. Viszont az első kiadásnak ez a negyven oldala az első összefoglalás történeti mondáinkról.
A VII. fejezettől következően az egyes Elemekre (tűz, víz, föld, levegő) vonatkozó hiedelmeket, majd a VIII.- ban az Állatok. Növények, a IX.-ben pedig az Égi testek, természeti tünemények ismeretére vonatkozó meséket, ma azt mondanánk: népi tudásanyagot foglalja össze. Innen kezdve gazdag múlt századi anyagot adó „néphit monográfiának” tekintjük Ipolyi művét, amiben ráadásul kitűnő összehasonlító adatok is találhatók – igaz, hogy ezek a hasonlítások nem követik mai fogalmaink szerint a rendszeresség elvét. Kétségtelen azonban, hogy az Ipolyi által előszámlált elemek a hitvilág valódi elemei, a hagyományos tudás hálójának fontos csomópontjai. Való igaz – amint azt Dömötör Tekla megállapította –, hogy a magyar parasztság hiedelmeiben „néhány valóban archaikus mozzanatot is felfedezhetünk”, s ezek közül néhányra Ipolyi jól rámutatott, viszont nem tudjuk ezt minden elemről bebizonyítani. Abban viszont már nincs bírálójának igaza, hogy Ipolyi ősmagyar isteneket „konstruált”, mert bár fogalmazása néhol így is értelmezhető, de lényegében inkább arról van szó, hogy bizonyos szavakról feltételezi, hogy valamikor valamely szellemlény neve volt, mint ahogyan az a latin, germán vagy szláv mitológiákban oly természetes és mindennapos jelenség. Vannak mitológiai univerzálék is (nem csak nyelviek), s a magyar „mitológia” sem kivétel – nincs benne semmi különleges, még akkor sem, ha már szinte lehetetlen bizonyítani, melyik szó volt hajdan istenség neve. S végül még egy megjegyzés: Ipolyi már csak azért sem tud ősmagyar isteneket kitalálni, mert ő csak azzal foglalkozott, ami adatként benne van a rendszerben – legfeljebb a rendszer belső rendjének általa adott újrafelépítése, a rekonstrukció volt hibás. A X., Világ című fejezet a kozmogóniai nézetek, mondák és mesék ismertetését adja. A X.-ben Lélek. Végzet. Átok. Üdv címek alatt a lélekhitről olvashatunk részletesen, s elmondhatjuk, hogy az ő megállapításainál lényegében ma sem tudunk többet. A XII. fejezet a Halál utáni állapot leírását nyújtja, igen részletesen. A XIII. a Varázs címet viseli, s a bűbáj, kuruzslás, igézés, ráolvasás, vajákolás fogalmaival ismerteti meg az olvasót.
Külön fejezetet szentel, ez a XIV., a Boszorkány alakjának, melynek megrajzolásához felhasználta az általa ismert boszorkányperek anyagait és saját gyűjteményének szövegeit, s azokból bőven idéz.
A XV. fejezet a Papok különböző nemeinek ismertetését adja. A táltosok, bölcsek, mágusok, jósok, javasok és garabonciások soroltatnak a papi rendbe – a saját rendszerén belül ésszerű az elgondolás: ha pogánykori vallásról beszélünk, akkor papoknak is kellett lenni. Ma már tudjuk, a táltosok nem voltak papok, különösen nem a „sámán-vallás” papjai. A XVI. fejezetben a Szent Helyek. Oltárok. Bálványok. Jelvek bemutatását végzi el. Különösen érdekes, logikusan felépített és adatgazdag, amit bálvány szavunk eredetéről, ill. az adatok kulturtörténeti hátteréről mond. S a vitában, hogy vajon e szavunk szláv átvétel-e vagy szókincsünk legrégibb rétegéhez tartozik-e, az ő felfogása áll közelebb az igazsághoz, s nem a Magyar Nyelv Történeti Etimológiai Szótára (Budapest, 1967.), amelyben „valószínűleg szláv eredetűnek” mondják.
A két utolsó fejezet a szokáskutatók számára nyújt gazdag anyagot. Istentisztelet. Áldozat. Ünnepek. Szertartások és a Temetés címszók alá csoportosítva mutatja be a történeti adalékokat, amelyeket összegyűjtött, s melyeket történeti sorrendben rakott egymás mellé, ily módon szerencsés esetben kirajzolódhat a történeti folyamatosság, ha mégoly homályos képe is.
Egy néhány lapos tartalmi ismertető méltatlan egy félezer oldalt is meghaladó munkához. Minden fejezetéről részletesen kellene szólni, s akkor valószínűleg kiderülne, és a legtöbbről elmondható lenne, ami a lidérc címszó alatt összehordott anyagról, hogy oly teljes és olyan bőséges példákban, hogy tulajdonképpen az újabb adatok ismeretében sem találunk benne kiegészíteni vagy éppen kivetni valót. Etimológiát se Ipolyi, se mások sem tudtak adni, pedig a szó a XV. század elejétől ismert nyelvünkben, a mai nyelvész kutatók ismeretlen eredetűnek mondják.
Diószegi Vilmos mintaszerűen alapos kutatásai után ma már jóval többet tudunk a táltos alakjáról, ill. a táltos-hiedelemkörről. Ezért ez a címszó jóval gyengébb, mint az előbbi, de ott is olyan értékes régi adatokra hívja fel a figyelmet, hogy csak azokat magukat érdemes lenne újraértékelni. Egyáltalán nem szólt a bika-küzdelemről, meg arról az Alföldön közismert hiedelem-mondáról, hogy az embertáltos változik át bikává, csak a táltos-lóval kapcsolatos hagyományokat, elbeszéléseket említette.
A könyvet egy húsz sűrűn nyomtatott oldalas Adalékok című fejezet zárja le. Itt kívánta kiegészíteni a már leírtakat azokkal az újabb adatokkal, amelyeket többek között a mű nyomtatása alatti időben gyűjtött. Csak egyet idézek, hogy igazi tudósi alaposságára példaként álljon itt a késő utódok előtt: „Későn veszem már szinte Castrén várva várt finn mythológiáját: Vorlesungen üb. d. finnische Mythologie, St. Petersburg 1853 (a német könyvkereskedésbe csak 1854 húsvéti vásárral jött); mit azért az illető helyeken nem használhattam… „ – a hosszú jegyzetben sajnálattal állapította meg, hogy ez nem összefoglaló mű, hanem csak a nagy utazónak 1851-ben tartott egyetemi előadásai, illetve a kéziratoknak a betegágyában való átjavított változata és annak kiadása. Világos e megjegyzésből, hogy Ipolyi nemcsak azonnal megszerezte ezt a finnugor mitológiai munkát – ez is mutatja mennyire nyitott volt a különböző elméletekre, s nem volt elfogult se perzsa, se más irányban –, de el is olvasta, azonnal fel is használta. (Nem hallgathatjuk el azt a megjegyzésünket, hogy egy Pétervárott megjelent könyv a következő év tavaszán már elérhető volt 1854-ben.)
Ipolyi műve a maga korában nagy hatással volt az írókra és művészekre, akkor is, vagy annak ellenére, hogy a kritikus – tehát nem a kritika, hanem csak Csengery Antal – nem fogadta lelkesedéssel. Mégis azok voltak már akkor is többségben, akik meglátták értékeit.
A tudományos közvélemény hamarosan igazságot szolgáltatott, mert a Magyar Tudományos Akadémia a Magyar Mythologiát a Marczibányi-jutalommal tüntette ki. 1858. december 15–én az Akadémia tagjai, a huszonkét szavazó közül tizenkilencen, arra szavaztak, hogy a szerzőt levelező tagjaik sorába válasszák.
Azok pedig akik a néprajz szakfolyóirata, az Ethnographia lapjain foglalkoztak a művel és fogadtatásával (sorrendben: Katona Lajos 1897-ben, Tolnai Vilmos 1923-ban és Korompay Bertalan 1956-ban), nos, a szaktudósok józanul mérlegre téve a munka erényeit és hibáit, végül is mindannyian értékeit tartják többre. Katona Lajos például így érvelt: „Ipolyinál a tévedések különben már csak azért sem kompromittálhatják a célt, a melyet maga elé kitűzött, minthogy e célnak tulajdonképpen semmi köze sincs ahhoz, amit a művének pozitív eredményében valószínűvé tennie sikerül. Ez ugyanis csak annyi, hogy a magyarok már a keresztény vallás felvétele előtt is monotheisztikus hitrendszerek szellemi hatáskörében élhettek, a minek szintén nagy része lehetett abban, hogy a kereszténységet aránylag elég könynyen lehetett velük elfogadtatni.” – Ez egy nagyon fontos megállapítás, mert a legutóbbi időkben egyre sokasodnak az adatok – éppen a szovjet kutatók munkálkodásának eredményeként – arra vonatkozóan, hogy a honfoglaló magyarok elődeit, az ugor népeket erős iráni hatások érték, különösen, ami a vallásos ideológiát illeti. S ennek a hatásnak az a leglényegesebb pontja, hogy a zoroaszteri tanításokat továbbvivő szogd-manicheus térítők vallási nézetei és a keresztény tanítósok között igen sok strukturális hasonlóság van – nem említve most a pontos szüzsetikus megfeleléseket (pl. a világvége mítosz, mégpedig tűzözön formájában, melyet az Ob mentén élő rokonnépek őriztek meg folklórjukban).
Tolnai Vilmos, aki Ipolyi születésének százéves fordulóján a Népirajzi Társaságban tartott megemlékezést, már pontos adatok birtokában cáfolta a legendákat – melyekről dolgozatunk elején szóltunk –, mégis ezek napjainkig szívósan tovább éltek. Mint már többen idézték – helyesen állapította meg, hogy a fiatal zohori pap megvetette a magyar honi összehasonlító mitológiakutatás alapjait, s a „kitűnően rendezett anyag, mely nemcsak tömegénél, de minőségénél fogva is elsőrendű értékű, a jövőben is mellőzhetetlen forrása lesz a folklore kutatóinak”.
Legutóbb, 1956-ban foglalkozott az Ipolyi–Csengery vitával Korompay Bertalan. Helyesen látja, hogy Ipolyi célja a rendszer rekonstruálása volt, de abban már nincsen igaza, hogy a rekonstruálási törekvéseket többnyire romantikus elképzelés fűti. A rendszer helyreállítása tudományos feladat – nemhiába fáradoznak a legjobb orosz kollégák évek óta fáradhatatlanul, a hajdani szláv mitológia rekonstrukcióján. Korompay is elismeri a nagy mű értékeit – példaként csak egyetlen dolgot emeljünk ki: Ipolyi sokkal bővebben merít a néphagyományból, mint Grimm, s hozzá nemcsak a magyarból, hanem a nemzetiségi szlovák anyagból is (tehette azt a Mednyánszky bárónál talált kéziratos gyűjtések ismeretében). Végül ő is Ipolyi munkájának folytatására buzdít.
S valóban – úgy érezzük – egy évszázad múltán is van mit tanulni. A Mythologia máig hatoló nagy érdeme, hogy a mű utolsó mondatának értelmét viszhangozzuk: ébreszti nemzeti életünk régi, már félig letűnt emlékeit.
