A ZOHORI ÉVEK VÉGE
A ZOHORI ÉVEK VÉGE
A Magyar Mythologia megjelenése egy csapásra ismertté tette és az irodalmi körök érdeklődésének középpontjába állította a fiatal zohori lelkészt. Természetesen hozzájárult ehhez a könyv körül kialakult vita is. A fiatal kutatót többek között felkereste az idős pannonhalmi bencés tudós, Rómer Flóris, aki leírta zohori látogatásának részleteit. Megérkezésekor Ipolyi „nem vala honn”, de édesanyja és huga fogadta a vendéget, bevezetvén a könyvtárszobába, ahol „rövid pillanatot vetettünk – írja Rómer – egy falusi pap erejét majdnem meghaladó gazdag könyvtárára, és a régészetbe vágó sokféle s igen érdekes darabokat tartalmazó gyűjteményeire”. Régészeti, irodalmi, történelmi kérdésekről hosszan beszélgettek, s a látogató elámult a fiatal pap tájékozottságán, képzettségén s azon a tudatosságon, amellyel Ipolyi – mondhatjuk származása ellenére – hivatását: magyar írói voltát vállalta. Mi sem dicséretesebb – jegyzi meg Rómer –, hogy Ipolyi, aki akkor már „német és tót nyelven éppen oly könnyűséggel és szabatossággal képes értekezni, mint anyanyelvén… magyar írónak lenni mégis egyik legszebb büszkeségének tartotta, mert maga nem egyszer mondá: ezt vagy amazt tehetném, mint zohori pap, de mint magyar író nem tehetem”.
Ipolyi zohori élete korántsem volt holmi remetei magány. A Pálffyak ugyanis a közeli Stomfán fényes főúri házat tartottak, ahol a kor legnevesebb közéleti személyiségei rendre megfordultak. Azonkívül gyakran járt még a közeli Pozsony és Bécs könyvtáraiban. Ellentétben az elterjedt közhiedelemmel, a Mythologiát ért bírálat hatására nemhogy végleg abbahagyta volna tudományos vizsgálódásait, de éppenhogy a zohori évek végén lendült igazán neki.
Az 1850-es évek második felében – tehát a Mythologia megjelenése utáni fél évtizedben egészen Törökszentmiklósra kerüléséig – több mint félszáz tudományos értekezést, önálló művet és könyvismertetést írt a hazai, külföldi folyóiratokba. Németül és magyarul jelentek meg írásai a Religió, az Új Magyar Múzeum, a Pesti Napló, a Magyar Sajtó, a Vasárnapi Újság, a Magyar Tudományos Akadémia Évkönyvei, a Zeitschrift für deutsche Mythologie und Sittenkunde és az Oesterreichishe Blätter für Literatur und Kunst hasábjain.
Értekezett a magyar történetírás kezdeteiről, a keresztény templomi művészet esztétikájáról, a régi magyar népkönyvekről (elsőként a Salamon és Markalf széphistóriáról), Rimai Jánosról, Balassi Bálint barátjáról, a pozsonyi káptalan XVI. századbeli könyvtáráról, a Pálffy család díszserlegéről, a pozsonyi Szent Anna-kápolnáról, „az egyházi épületek fönntartásának és javításának kötelméről”, egyháztörténelmi irodalmunkról, a Csallóköz műemlékeiről, a magyar népmese ügyéről Gaál György (az első magyar, de német nyelvű) mesegyűjteményének megjelenése kapcsán.
Könyvismertetései közül egyre különösen érdemes felfigyelnünk. Ez a Pesti Naplóban jelent meg a 333. és 334. számokban, névaláírás nélkül, két, néprajzi kutatásunk számára alig ismert könyvről (A Magyar Néprajztudomány Bibliográfiája 1850–1870 c. kötetben sem találtuk nyomát), melyekben sok értékes adalék rejtőzik. Az egyiknek a címe: Történeti emlékek a magyar nép közösségi és magán életéből a XVIII. század végéig. Kiadják Lugossy József, Szabó Károly, Szilágyi István és Szilágyi Sándor; a másik: Nagy-Kőrösi krónika. Irta Balla Gergely. Jegyzetekkel és oklevéltárral ellátva kiadták Szabó Károly és Szilágyi Sándor. Kecskemét, 1856.
Tudatos feladatvállalása és tisztánlátása gyakran megnyilatkozik – egyik 1857-ben írt leveléből idézünk: „…megfogyva bár, de nem megtörve él nemzet e hazán s hogy irodalmunk a tudományosságot tekintve soha sem virágzott ennyire; de hogy e virágzás nem a kalendáriumok, néplapok, népkönyvek és regényekben s ezek prenumeratiói, előfizetési íveiben áll … de csak a tisztán tudományos munkákban…” Nemcsak látta a feladatot, de halogatás nélkül hozzálátott a munkához – ugyanabban a levélben találunk erről is tudósítást: „Magam ámbár ezen tekintetben egyet mást eddig csak közvetve szinte mellékesen érintettem, s különösen éppen most kiadandó hazai műemlékek statisztikájában s leírásában, mit a Csallóközzel fogok megkezdeni (– mit faluról falura bejártam) minden helynek előbb illető okiratait átolvasva s az egész topographiai irodalmunknak kezdve Bél-től egész Fényesig apparátusát felhasználva; erre nézve csakugyan a jövőre sokkal nagyobb mérvben táplálok e munkára nézve szándékot.” – Ugyanott már némely előzetes eredményről is beszámol: „…például bátorkodom felhozni, hogy taval az Alsó Csallóközt (Csallóköznek t.i. kisebb komáromi részét) a Codex Diplomaticusban (IV. tom. 3. Vol. 443) levő nevezetes 1268-iki okirat szerint helyről helyre ekkép átvizsgáltam. S mily nevezetes az eredmény, ha csak egy jó térképen… átmegyünk ezen okirattal; mennyire virágzóbb volt e vidék mindjárt a tatár dúlást követő korszakban is, mennyi nevezetes hely, templom és várral bírt, minek ma alig akadni egy egy pusztán nevére és romjaira. Mindenesetre alig volna gondolható valami érdekes válalat, mint Magyarországot ekkép okirataink nyomán térképezni.” – Valljuk be, hogy száz év telvén – néhány kivételt képező kötetet és megyét leszámítva – ez a munka nem valósult meg, az ilyen adattárak elengedhetetlenül fontos források bármiféle történeti, s így az etnográfiai-folklorisztikai munka számára.
Világosan megfogalmazta egy ilyen munka célját Adalék Magyarország XIII. századi helyirata és földrajzához c. tanulmányában, amely 1857-es csallóközi műemlék-felfedező útja után készült: „A közvetlen történelmi adatokon és forrásokon kívül alig van tárgy, mely határozottabb színezetet kölcsönözhetne régi történelmünknek és mely élénkebb világot deríthetne összes művelődési, különösen pedig ethnographiai viszonyaink történeti múltjára mint régi helyiratunknak és földrajzunknak, a hazai topographia és geographia történetének, tanulmányozására.”
Csallóközi úti-képek címmel előbb magyarul a Vasárnapi Újságban, majd németül teljes tudományos apparátussal közreadta jegyzeteit a Mittheilungen der k. k. Central-Comission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale című szakfolyóiratban, 1858-ban. Ekkor már a pozsonyi terület „conservatora”, mai szóval úgy mondhatnánk, műemlékeinek felügyelője volt. Ezt a munkát komolyan vette, és szűkebb pátriája után a távolabbi vidékeket is bejárta Pozsonytól Szakolcáig a Fehérhegység vidékét, majd a Mátyusföld következett, azután pedig a Dunántúl került sorra. Felfedező útjainak célja azonban nem pusztán a leírás volt, de az egyházi műemlékek helyreállításának – tegyük hozzá, stílszerű vagyis hiteles restaurálásának – előmozdítása is. S valóban az ő hatására jó néhány templom, kápolna ujjáépítésére került sor. Így ma, visszatekintve az 1840-es évek végén megkezdett munkájára, elmondhatjuk, hogy ő volt a magyarországi műemlékvédelem megalapítója – még akkor is, ha az egyes egyházi műemlékek ujjáépítésére sokszor feletteseinek tudtával, segítségével vagy pedig pénzügyi támogatásával került sor.
Német nyelvű szakcikkei, köztük a mitológiai témájúak nemkülönben, és serény „conservator”-i munkája figyelmet és elismerést keltettek nemcsak hazai felettesei, de a császári Bécs előtt is. A bécsi kormány emberei tapogatózni kezdtek, hogy vajon hajlandó volna-e egyetemi tanárságot vállalni. Előbb a bécsi majd a pesti egyetem magyar irodalom, majd pedig az összehasonlító ugor-altáji nyelvtudományi tanszékét ajánlották fel számára. Ő nem fogadta el egyik ajánlatot sem.
1860 elején az akkori egri érsek felajánlotta, hogy Ipolyi anyagi helyzetén segítsen, a nagyobb jövedelmű törökszentmiklósi parókiát. Ott segédlelkész is volt, s Ipolyi remélte, hogy több időt szentelhet majd tudományos búvárkodásainak, tehát örömmel elfogadta az új állást. Örült azért is, mert a császárváros szomszédságában lévő kicsi falujában és főúri barátainak körében alig hallott magyar szót, míg új állomáshelyén, az Alföld közepén más nyelven nem beszéltek, mint magyarul s így ezen a tavaszon újra magyarul prédikálhatott.
