BESZTERCEBÁNYAI MUNKÁSSÁGA

Teljes szövegű keresés

BESZTERCEBÁNYAI MUNKÁSSÁGA
1871 végén érte a hír, hogy besztercebányai – ma Banská Bystrica a neve Csehszlovákiában – püspök lesz, s a következő év április 23-án szentelték fel. Az egyházmegye kormányzásán kívül elsőrendű feladatának tekintette az iskolaügyet, az ifjúság korszerű nevelésének ügyét. Ellentétben az akkor szokásos fényes beiktatási ünnepségekkel, ő akarattal néhány nappal korábban érkezett székhelyére, és csupán arról gondoskodott, hogy a város szegényeit megvendégelje, azonkívül az agg papok alapjának nagyobb pénzösszeget adományozott. Felesleges költekezések helyett Besztercebányán több iskolát alapított.
Az akkor még meglehetősen ritka leánynevelés fellendítésére „nőtanodát” létesített, ahol mai fogalmaink szerint is igen korszerű oktatás folyt, mert szakmát is tanultak a leányok. Az iskolához hímzőműhely csatlakozott, ahol más szegény sorsú nők is munkaalkalmat nyertek a miseruhák hímzésével. Falba épített márványtábla hirdette az alapítást: „A nőnevelésnek emelte e házat, mint katholikus leánytanodát, női kézimunka iskolát, nevelő intézetet, kisdedóvodát és gyermekkertet alapjából és sajátjából Ipolyi Arnold püspök MDCCCLXXXIII.”
A leányok iskoláján kívül a fiúknak a püspöki palotában rendezett be egy jól felszerelt asztalosműhelyt, ahol a műbútorasztalosságot, díszítő és fafaragó ipart sajátították el az ifjak. Ezek az iskolák nemcsak a megyében, de széles e hazában az elsők között voltak, ahol tudatos „politechnikai” oktatás folyt – még korábbról csak Sárospatakról vannak adataink.
Mint tudós is tovább folytatta kutatásait, néhány évvel új lakhelyére való megérkezése után elkészítette Besztercebánya városa müveltségtőrténeti vázlata című tanulmányát, amelyet 1874-ben először előadás formájában olvasott fel a Magyar Történelmi Társulat Besztercebányán megtartott nagygyűlésén. Az általa írt „műveltségtörténeti tanulmányok” ma a kutató számára kitűnő adattárak, s kissé bőbeszédű stílusa ellenére is kitűnő és érdekes olvasmányok. Így például Besztercebánya kapcsán áttekintést ad a felvidéki bányavárosok keletkezéséről, a városi mesteremberek származásáról, a város és környéke nemes és német származású családjairól, végül a hetedik fejezetben a város műemlékeinek leírása következik – ennek a témának később egy nagy monográfiát szentelt.
Ipolyi, mint korábbi munkálkodásából is kitűnt, jól ismerte a történeti kútfőket, irodalmat. Ismerte Bél Mátyás Notitia Hungariae című művét is. Bél Mátyás besztercebányai evangélikus lelkész volt az 1700-as évek első évtizedének végén. Egy érdekes folklór adatát idézi Ipolyi, amely a XVI. század közepére vonatkozik, és a német ajkú városban a magyar nyelvű virrasztó énekekről szól. Idézzük ezt a szép régi adatot: „Hogy ekkor másképp is a magyar nyelv bizonyos nyilvános használatban és szokásban volt, tanusitja Bél Mátyás érdekes feljegyzése a város története leírásában, mely szerint a toronyőrök kiáltása még az ő korában is magyarul hangzott: Szóljál virrasztó, szóljál! – kiáltott a vigyázó a többi őröknek hajnalban. Mire a virrasztó őr egy dallamot énekelve válaszolt:
»Hajnal vagyon szép piros, hajnal, hajnal vagyon!
Majd megvirrad, hajnal vagyon, szép piros hajnal!«
Sokáig, midőn már ezen régi magyar őrkiáltásnak, mely más városokban is dívott, értelmét veszték, kiálták még Besztercebánya tót poroszló őrei a toronyból
»Szalaj, virrasztaj!« – Ilyen, és ehhez hasonló értékes adalékok szép számmal találhatók Ipolyi műveiben – csak végig kell olvasni őket.
Másfél száz oldalon számolt be, néhány évvel később A besztercebányai egyházi műemlékek történetéről és helyreállításáról (1878), ezt a nagyalakú munkát több mint ötven fametszet díszíti. A hajdani szabad királyi városban már a XIII. századtól nagyszerű épületeket emeltek, köztük a régi városi templomot, melyet korábban barokk stílusban építettek újjá. Ipolyi, aki egész életében azért küzdött, hogy az egyházi műemlékek eredeti szépségükben épüljenek újjá, ebből a templomból is eltávolította az ízléstelennek tartott díszítéseket. Helyesen látta és fogalmazta meg a műemlékvédelem elveit: „A műemlékek fenntartása és helyreállítása, azok ismerete és méltánylása … az emelkedettebb nemzeti öntudatnak, a műveltségnek és nemesebb műíízlésnek igénye. Mert e műemlékek mindenkor a népek szellemi fönségének s anyagi tehetségének mérvei…, nálunk ellenben a gondatlanság mellett a gőgös tudatlanság, s a tetszelgő álműveltség fanyar mosolyával nézik le az emlékeket.., melyekhez hasonlót a mai czifraságaink ál- és pótdíszítményeivel nem vagyunk képesek alkotni… valahányszor azonban ez a népek történetében beáll, mindenkor a nemzetek hanyatlását jelzi, melyek a mint nem képesek többé az ősök nagy alkotmányait fenntartani, tisztelni és megérteni, azonnal megszűnnek képesek lenni azok folytatására, újak alkotására.”
A besztercebányai templomban megmaradt egy gyönyörű szárnyas oltár 1504-ből – az általa alapított mesteriskola és a helybeli iparosok munkájának eredményeként az egész templomot, a szárnyas oltárt, a keresztelő kutat, a régi sírköveket, a faragott padok berakásos díszítményeit mind-mind helyreállították. Vagyis míg ő a szárnyas oltár alakjairól adott tudós leírásán, a készítő mester (vagy mesterek) stílusának részletes elemzésén dolgozott, addig a gyakorlati munka folyt a műhelyekben – szép egysége ez az elméletnek és a gyakorlatnak. Tudatosságát, előrelátását a következő megfogalmazások is jól tükrözik, s hellyel-közzel még ma is megszívlelendők figyelmeztetései: „Mert ámbár sokat iró és mindent feljegyző napjainkban a jóval apróbb és jelentéktelenebb események is már feljegyeztetnek, mégis egyrészt a helyreállítás művészete is már oly tökélyre emelkedett, hogy jól helyreállított műemlékeinkben a helyreállítás részletei, a hol azok jól készültek, alig lesznek többé felismerhetők; s ezzel a művizsgálat is a jövőre megnehezítve vagy épen lehetetlenné lesz téve.”
A Besztercebányán töltött másfél évtizedben sokat tevékenykedett püspöki székvárosa javára, de legalább annyit tett az országos közügyekért is. 1880 elején lett az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat elnöke. A zilált pénzügyi helyzetű társaság anyagi helyzetét rövid idő alatt megerősítette, rendbe szedte. A tagok létszámát néhány év alatt több mint duplájára, kétezer fölé emelte. Világosan látta, hogy a nemzeti karakterű művészet fellendítéséhez pénzre, a művészek számára megrendelésekre, pályázatokra van szükség. Ő maga jó példával járt elöl – az általa alapított festészeti pályadíj nyertese volt Lotz Károly Hunyadi János halála és Szent István című képe.
A Társulat évi közgyűlésein tartott elnöki beszédei akkor mindig eseményszámba mentek, ma pedig adatokban gazdag tárházak a korszak képzőművészeti életét vizsgáló kutató érdeklődés számára (ezek a beszédek Kisebb Munkái ötödik kötetében olvashatók). Művészetpolitikai szervezőmunkájának eredményeként, az ő javaslatára jött létre a Magyar Történelmi Arcképcsarnok – ma a Nemzeti Múzeum egyik osztálya, több mint ötvenezer régi metszettel és képpel; valamint ő vetette fel először egy hazai képzőművészeti akadémia gondolatát, amely rövidesen előbb egy Mesteriskola, majd Rajztanárképezde formájában kelt életre.
A besztercebányai munkás évek alatt, lényegében életének utolsó évtizedében, több értékes munkája jelent meg – nem lenne teljes munkásságának bemutatása, ha ezekről nem ejtenénk néhány szót. Veresmarti Mihály XVII. századi magyar író élete és munkái. – Korrajz a hitújítás idejéből című munkája egyfelől a magyar irodalomtörténet, másrészt pedig a magyar reformáció-ellenreformáció kutatóinak szolgáltat érdekes adalékokat. Veresmarti megtérésének történetét igen élményszerűen, színes, párbeszédes vitarészletek idézésével beszéli el Ipolyi, s közben bemutatja a kor társadalmi viszonyait is. Megállapítja, hogy a hitújítás hazánkban csak jóval a XV. század harmincas évei után kezdett terjedni, Alsó-Baranyában pedig csak az 1530-as évek közepe táján „és húsz év múlva, mintegy Veresmarti születése korában már teljes virágzásban vala Tolnában úgy mint Baranyában”. Érdekes néprajzi adalék a korabeli, viszonyokra a következő: „A pécsiek Tolnán át jártak a híres földvári vásárokra. Valószínűleg ott akkor már kezdték hintegetni Kálvin felekezeti szállásadóinál az újabb tant. Décsi Gáspár a tolnaiak prédikátora meghallván ezt, megtiltotta híveinek, hogy szállást adjanak a Krisztus istenségét tagadó eretnekeknek. Ezek csakugyan megtagadták a pécsiektől a vendégjogot. Senki sem merte az átutazó pécsi embert szállásra fogadni. Ez akkor szokatlan nagy sértés és embertelenség vala.” – Szomorú elmondani, hogy ez még ma is előfordul.
Még egy jellemző történet – hány ilyet ismer irodalomtörténetünk? ! – hogy a prédáló katonák között akad egy írástudó, aki a könyveket menti, mint drága kincset. „S a mint a meghódított helyeken Bocskai emberei a templomokat a protestánsok számára ismét elfoglalták, beállították a prédikátorokat, isteni tiszteletet tartottak, úgy történt Nyitrán is, honnan Forgách rég kiűzte a prédikátorokat. Rhédey azért prédikátor után látott, mint Veresmarti írja, kit a várba küldhessen. Emberei Veresmartit a táborból már ismerték, s erre felhívták. Veresmartinak nem igen volt ugyan már kedve ezen nyitravári tábori prédikátorságra vállalkozni. Eszébe jutott azonban, hogy ott megtalálhatná még Bellarmin könyvét, amely szívét megsebezte, de talán meg is gyógyíthatja. Hogy ehhez és más hasonló jó könyvekhez juthasson, elfogadta a meghívást. Oda jutva fő gondja volt, melyeket egykor uroktól küldve irtózással utasított vissza. Nem volt nehéz azokat az elhagyott vagy prédának kitett püspöki könyvek közöl kihozni.”
Ipolyi a capuai püspök, Bellarmin könyve hatásának tartja Veresmarti megtérését.
Mint egyházi írót, Ipolyit ebben és egy másik könyvében is, éppen az foglalkoztatta, hogy miként és miért tértek át meg vissza az egyes emberek és főúri családok a reformáció-ellenreformáció idején. Bedegi Nyáry Krisztina életéről szóló művében a második házasságával katolikus hitre tért fiatal főúri özvegy önéletírása és fennmaradt oklevelek alapján mond el a korszakról érdekes kultúrtörténeti részleteket.
Néprajzi szempontból is értékes kultúrtörténeti adatokat tartalmaz Ipolyi leírása Nyáry Krisztina és Thurzó Imre főúri pompával megtartott esküvőjéről. A családi levéltárban fennmaradt korabeli feljegyzések szolgáltak Ipolyinak alapul, hogy a Trencsényből az ország másik végébe, Zemplénbe vonuló násztábor vonulását és napirendjének szabályzatát ismertesse. Rimay János, a költő volt az egyik főudvarmester a lakodalomban. A tizennégyéves leányasszonyt aranyos hintón vitték új otthonába – a hintót hat ló húzta bársonyos hámmal –, mint a népmesében! – Végül hazatérve ott még öt hétig tartott a dínomdánom, amelyben hihetetlenül nagyszámú állatot vágtak le. Jellemző Ipolyi alaposságára az apró részletek pontos leírása – ezért is idézzük újra, ezúttal egy régi, festett menyasszonyi ládáinkról szóló, 1618-as adatot: „…mig az öreg festett láda, milyek akkor különösen Olaszországban a leghíresebb festők műveivel is diszitve, divatban voltak, az öltönyöket foglalá magába.” Sok érdekes részlet, a kultúra egésze iránti érdeklődés hatja át minden sorát – ezért is érdemes elolvasni műveit.
Az utolsó évtized jelentős művei közé számíthatjuk s tudományszervezői tevékenységének is bizonyítéka az a munka, melyet az Akadémia megbízásából Fraknói Vilmossal közösen készített, rendezett sajtó alá, a Jelentés a honfoglalás időpontjának meghatározása tárgyában. Ez a könyv 1883-ban jelent meg, jóval megelőzve a millenniumi éveket, s tulajdonképpen azért készült, hogy az ünnepségekre felkészülendő pontosan meghatározzák a honfoglalás időpontját. Pauler Gyula, Salamon Ferenc és Szabó Károly tanulmányai alapján ekkor először fogadták el a magyarok bejövetelének hivatalos dátumát – egész pontosan ők csak a felmerült dátumok (889, 890, 898) adta időszakaszt jelölték meg a honfoglalás lehetséges időpontjául, de javaslatot nem tettek. Érdemes megjegyezni, hogy a vita azóta sem dőlt el végérvényesen – sőt napjainkban újra fellángolt a „kettős honfoglalás” elmélete körül.
Hasonlóképpen időszerű ma – amikor hosszú bolyongás után a korona a hazába visszatért – egy másik munkája: A magyar szent korona és koronázási jelvények története és műtörténeti leírása című, amely 1886-ban jelent meg. Bevezetőjéből idézünk: „Az Akadémia archeológiai szakbizottsága azon javaslatot terjesztette az Akadémia elé, hogy mivel a magyar szent korona eddig megjelent leírásai s ábrái sem a valóságnak, sem a műarcheológiai tudomány mai állásának nem felelnek meg, s e miatt több fontos kérdést megoldatlanul hagynak, – vállalkoznék az Akadémia a szent koronának művizsgálatára, annak újabb fölvételére, leírására és kiadására, kieszközölve az általa e végből kiküldendő szakférfiak számára a megkívántató engedélyt.
Az Akadémia méltányolván az előterjesztésnek úgy nemzeti mint tudományos műtörténeti jelentőségét, a magas kormány útján a császári és apostoli királyi Felségének, valamint az ország törvényhozásának engedélyét kieszközölte hogy szakbizottsága a szent korona s a többi koronázási jelvények vizsgálatában s fölvételében eljárhasson.
E bizottság tagjául Ipolyi Arnold, akadémiai igazgatósági és rendes tag elnöklete alatt: Pulszky Ferencz tiszteleti tag, Henszlmann Imre, rendes tag, Fraknói Vilmos rendes tag és Pulszky Károly, az Akadémia archeológiai bizottságának tagja s az Archeológiai Értesítő szerkesztője választattak.”
A vizsgálatra 1880. május 9-én került sor különféle hivatalos személyiségek, főrendi- és képviselőházi küldöttek, koronaőrök, miniszterek, az ország prímása jelenlétében. Az állandó fegyveres őrizet alatt végzett vizsgálat kiderítette, hogy a korona régibb leírásai, a róla készített rajzok „a kellő műszaki és műtörténeti ismeret hiányában, csakugyan kevéssé feleltek meg a valóságnak”. – A szépen illusztrált kiadvány ezt a hiányt igyekszik pótolni, természetesen a mai kutató szemének a fényképet nélkülöző rajzok hitelessége meglehetősen kétes értékű. A fentiek vonatkoznak a koronázási palástra és más fennmaradt szövetdarabokra is. Érdemes viszont itt idézni Ipolyi megfigyeléseit, mert azon kevesek közé tartozik ezekkel a megállapításaival, akik kellőképpen hangsúlyozzák a bizánci hatást a korai magyar iparművészetre – általánosabban a bizánci ornamentika hatását, esetleges befolyását a kora Árpád-kori magyar díszítő-hímző művészetre. (Hadd említsük meg, hogy viszont a Bizáncban készült szövetek erős közép-ázsiai hatást mutatnak – s ezt éppen a legújabb kutatások mondták ki világosan.) „Az edényben őrzött hímzett szövet, melyről a hagyomány azt tartja, hogy az az alamizsnát bőkezűen osztó Sz. Istvánnak erszényéből vagy mások szerint fövegéből való ereklye és melynek rajzát közöljük, hasonlóan bíborszöveten ugyanazon hímzési technikára mutat madár-, lomb- és szívalakú képzéseivel, minőt Sz. István palástján és az arra alkalmazott galléron találunk. Érdekes még e mellett az ugyanott fenntartott, de újabban már egészen átalakított hasonló erszénynek vagy táskának szövete és hímzése, melynek ábráját közöljük. Ez is a bécsi udvari kincstárból, mint II. Mátyás neje Anna királyné ereklye-adománya jutott az illető kolostorba. Az utóbbi régibb alakjából már is kivetkőztetetten el- és kinyírva átalakított és hozzá nem tartozó részletekkel újabban feldíszített táska ránk nézve itt csupán annyiban érdekes, hogy kelméje és hímzése részben hasonló régi keleti selyemkelme szövetre és cziprusi aranylemezes hímvarrásra mutat, minőt Sz. István palástján találunk; sőt részben képei alakja és disposicziója is némi hasonlatra figyelmeztet. Egyik oldalán a kelme sűrűn van borítva rávarrott hímmel, melynek vékonyan vert vagy vont aranylemezei a selyem szíj körül vannak tekerve, mint a paláston; annyira, hogy az alapjában vörösös kelme alig látszik át. A hímzés képe középen Krisztus alakját állítja elő, a mint alacsony bizanti vagy román modorú párnás trónon ül. Feje fénykörrel, mellette egyfelől a görög IC, másfelől XC (Jesus Christos) initialék jelölik. Oldalt imádkozó szent alakok állnak, a betűk szerint talán Jesaiás és Miklós…. A szövet, valamint a hímzés és a viselet jellege a XI. századról tanúskodik.”
Ipolyi részletesen foglalkozott a többi emlékkel is: „…s tanuságnak tartja azért az egyházi hímzés történetére nézve, a mint az ily festett minták után készült, mely ez esetben, véleménye szerint, valamely bizánti udvari festész ügyes keze által terveztetett. Felvilágosíthat továbbá a felől, hogy mikép űzték akkor a nyugati udvaroknál is a hímzést, s mennyire kifejlődött volt már e mű, hogy ily nagyobbszerű alkotásokat tervszerű mintázattal létesítették, mint azt e kazulán és például a hasonló bambergi ugyan ezen korból származó császári paláston, valamint egyéb más ekkori egyházi öltönyökön találjuk. Föl nem tehető ugyan azért, hogy egyszerűen a hímzéssel foglalkozó nők lettek volna képesek ily nagyobbszerű kompozíciókat és mintatervezeteket készíteni, mint a minők a nevezettek, melyek nemcsak rajz és festészeti, műalkotási és szerkezeti tehetséget, hanem magasabb theológiái jártasságot is igényeltek, minőt e korban legföllebb csak egyes tudós író nőknél s apáczáknál találunk. Kitűnőbb mestereknek kellett tehát szerinte az ily képhímzési mintákat készíteni.
Ennek daczára azonban az ily hímzési műemlékkel szemben, minő koronázási palástunk s eredetileg a Gizella királyné által készített kazula, bízvást feltehető, hogy mily nagy lendület vehette már ekkor kezdetét Magyarországon is, midőn ily mesteri, sőt műbecsű drága hímzés nálunk keletkezhetett és valószínűleg készíttetett is. Vajjon e mű egyenesen nálunk Magyarországon készíttetett-e? még azért kérdés lehet melyre csak az lenne a felelet, a mit koronánk művezetét tárgyalva felhoztunk? hogy ekkor épültek és alakultak éppen az első egyházak és monostorok és hogy ezekkel együtt kellett az egyházművészet felvirágzásával már keletkezni az egyházi ékítményeknek is, az edényeknek, öltönyöknek stb. Láttuk, mily lendületet vőn éppen ekkor Németországban, nevezetesen II. Ottó császár neje Teofánia által, kiskorú gyermeke III. Ottó helyett hosszabb uralkodása alatt, a bizánti művészet kezdve az ötvös-, zománczműtől egészen azon egyházi szövetek és hímzések készítéséig, melyek ezen és a közel korból Németország egyházaiban máig fennmaradtak …. Ha már most még mindehhez hozzáveszszük, hogy a Gizella által alapított veszprémi székesegyház mellett a közel Veszprém völgyében, ugyanakkor Sz. István által neje s családja üdvére egy nagyobbszerű görög apáczazárda alapíttatott, mint maig fennmaradt eredeti görög nyelvű okmányának másolata tanúsítja, alig lehet kételkednünk, hogy ezen monostor hasonló volt a bizanti királyleány, Teofánia német császárné által Németországba behozott ily zárda-intézetekhez? melyekben a bizanti udvar gineceumai helyett a magasabb udvari nők, a fejedelmek leányai neveltettek és képeztettek, hol az udvari etiquette és a ceremoniale taníttatott, s a császárné által behozott bizanti – mint a többi európainál jóval díszesebb és művészibb – viselet és öltönyök készíttettek, s azok hímzése gyakoroltatott és oktattatott.” – Úgy gondoljuk, nem felesleges az ilyenfajta kultúrtörténeti adalékok felidézése, mert a kutatás időről időre elfelejtkezik az egyszer már felfedezett, leírt és bizonyított tényekről, kulturális kapcsolódások és párhuzamok tényeiről – nevezetesen az induló állami lét stílusát oly erősen befolyásoló bizánci kultúra hatásáról, s hadd ismételjük még egyszer, Bizáncon keresztül pedig a még távolabbi, közép-ázsiai kulturális hatásokról.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT