A MAGYAR NÉPRAJZ KUTATÓJA

Teljes szövegű keresés

A MAGYAR NÉPRAJZ KUTATÓJA
Lehet-e egy tudós munkásságát több részre szakítani? A felelet kétségtelenül: nem! Ha mégis megteszem, annak az az oka, hogy Jankó János sokszínű egyéniségének, kiterjedt tudományos kutatásának azokat a legmagasabb pontjait szeretném megjelölni, melyeket a néprajztudomány a határokon belül és messze azon túl is számon tart. Így elhagyom azokat az eredményeket, melyek ugyan jelentősek, de más tudományágak körébe tartoznak. Ezek közül elsőnek a földrajzot kell említenem, majd sorrendben az antropológia következik és csak azután sorolhatjuk a növénytant és más tudományokat. Nem lenne azonban teljes a sor, ha azt a széles körű munkásságot nem említeném, amit a földrajzi nevek rendszeres gyűjtésében elért már legelső munkájától kezdve egészen az 1902-ben megjelent utolsó művéig.
A magyar néprajzi kutatásokban három alapvető tájmonográfiáját [Kalotaszeg magyar népe. Bp., 1892; Torda, Aranyosszék, Torockó magyar (székely) népe. Bp., 1893; A Balaton-melléki lakosság néprajza. Bp., 1902] ma is használjuk, ezek segítségével lehet lemérni életművének egy fontos részét.
Kezdettől fogva hangsúlyozta: „Anyagomat kizárólag a nép között való közvetlen gyűjtésből merítem.” A néprajz alapvető forrásának ilyen kategorikus meghatározása elsőként történik irodalmunkban. Gyűjtési elvei mai szemmel nézve is korszerűek, hiszen maga állapítja meg: „… voltam a Balaton mellett az év minden havában kivétel nélkül s az ötven falu között egy sincs olyan, a melyben csak egyszer fordultam volna meg.” Ennél magasabb követelményeket a mai kor néprajzi gyűjtője számára sem lehet szabni.
A „tollbamondók” nevét pontosan feljegyezte, és koruk, foglalkozásuk jelzésével együtt adta közre. De gyakran azt is közli, hogy kitől milyen jellegű ismereteket jegyzett fel, és hogyan ellenőrizte azokat. Gyűjtőmunkája azonban nemcsak a szóhagyományokra, hanem a közvetlen megfigyelésre is támaszkodott. Ennek bizonyítéka a nagyszámú ház- és udvarfelmérés, tárgyakról készült világos rajzai és nem utolsósorban fényképei. Jankó János elsőként alkalmazta rendszeresen ezt az ebben a korban még újnak számító technikát. „Adatgyűjtésemet mindenütt a szükséges rajzvázlatokkal, fényképfelvételekkel egészítettem ki.” Ez utóbbiak kitűnő minőségűek, és manapság már az anyagi kultúra kutatásának legkorábbi forrásai között tartjuk őket nyilván. Sajnos kora nyomdai színvonala még ezek nagyobb mennyiségben történő közlését nem tette lehetővé. Ezért munkáiban állandóan visszatérő panasz: „A rajz és fényképanyagot a maga egészében nem használhattam föl s az illusztrációkban csak a legjellemzőbbre és legszükségesebbre szorítkozhattam.”
A terepen gyűjtött feljegyzések mellé azonban rövidesen más források is jelentkeznek munkáiban, anélkül, hogy annak elsődleges voltát egy pillanatig is veszélyeztetnék. 1893-ban már ezeket írja: „Anyagomat a nép közt való közvetlen gyűjtésből merítem, de figyelembe veszem az ezen vidékre vonatkozó eddigi irodalmi feljegyzéseket is, amennyiben ezek tudomásomra jutottak.”
Az új források között elsőként a statisztikát kell megemlítenem. A lakosság száma, nemzetiségi és vallási megoszlása, szaporodása, a határ használata, művelési ágakként való megoszlása, a földek minősége és tiszta jövedelme, mind néprajzi kutatásait támasztják alá, vezetik el olyan alapvető néprajzi kérdésekig, melyek először nála jelentkeznek a magyar néprajzi irodalomban.
A népáramlások irányát és fokát kutatva csakhamar arra a meggyőződésre jutott, hogy azok okai sok esetben a közelebbi vagy távolabbi múltba nyúlnak vissza. A családok eredetének vizsgálata során már maga állapítja meg:
„Anyagom két részre oszlik, a múltra és jelenre.” Nem csak a megjelent munkák adatait használta fel, hanem ki nem adott levéltári forrásokból is merített. Így tudta összeállítani például Torda város családjainak változását a XVIII. századtól egészen munkája megírásáig. Kutatja a városi, falusi levéltárakat, merít az egyházi iratokból, anyakönyvekből, helyenként az egyes családok levéltárához is hozzájut.
A népesség számát és elemeit a Balaton mellékén 1720-tól igyekszik történeti források alapján nyomon követni, elsősorban mindig a már megjelent és értékelt kiadványokat használja, figyelme csak a nagyobb levéltári egységekre terjed ki. Tovább itt azonban már nem megy: „A különböző családi, megyei, egyházi és országos levéltárakban kétségtelenül vannak adatok, de ezek felkutatása nem az én feladatom.” Felfogása tehát nagy vonalakban megegyezik azzal, amit ma is vallunk a néprajz történeti jellegű forrásainak kutatásáról.
Jankó pontosan meghatározza, hogy a történeti adatokat milyen mértékben kívánja felhasználni munkáiban: „Az alábbi történeti vázlat – írja 1893-ban – a történelem tényeit csakis a népesség elemeinek, a népalakulás viszonyainak, a népáramlások főbb irányainak megállapítását célozza, aminthogy ily munka keretében a történelmi adatok csakis ily nemű felhasználásának lehet helye.”
Tájmonográfiáiban a migráció történeti és jelenkori irányait, okait olyan alapossággal kutatja, hogy az napjainkig például és mintaképül szolgálhat. Már Kalotaszegen hatalmas mennyiségű anyagot gyűjtött össze elsősorban a családnevek alapján: „Ezen 27 faluból s 3539 családról összeállított kimutatás nyújtson némi tájékoztatást a parasztság szaporodási képességéről, terjeszkedési erélyéről, a magyarság kebelén való népáramlásokról és a lakosság elemeiről.”
Ezt a munkát a többi monográfiában is elvégzi, de már a történeti források alapos bevonásával. Történeti kutatásai alaposan megtépázták az „ősi” fogalmat, mellyel előtte és utána is olyan szívesen éltek a néprajz kutatói. Kiderült ugyanis, hogy a Balaton környéki falvak lakosságának legnagyobb része az utóbbi száz évben vándorolt be: „…a mai egész népesség sem több 200 évesnél, s hogy a mai mintegy 10 000 családnak alig 10%-a olyan, mely már a XVII. század végén a Balaton mellékén élt.” E kutatásai segítségével állapítja meg, hogy a Balaton északi és déli partja elkülönült egymástól, a hatalmas tó etnikailag teljesen szétválasztott. Migrációs kutatásainak eredményeképpen végül is leszögezi: „…a Balaton-mellék népének bevándorlott része ethnikailag tisztán dunántúli eredetű s e nép kialakulásában az ország más részei a XIX. században részt nem vettek.” Jó példája ez annak, hogy más tudományágak eredményeivel, sőt gyakran módszereinek kölcsönvételével hogyan lehet néprajzi eredményeket elérni.
Jankó János kísérletet tesz az etnikai csoportok elkülönítésére. Így Kalotaszeg esetében nemcsak annak határát húzza meg, hanem azon belül igyekszik alcsoportokat is megállapítani (Alszeg, Felszeg, átmeneti terület). Bár nem mindenütt következetesen, de ezt az etnikai jellegzetességekkel igyekszik meghatározni. Ilyen etnikai különbséget lát a Balaton környékének szőlőművelésében és borkezelésében, melynek különleges fajtái, eszközei, eljárásai csak itt találhatók meg.
Munkáját az etnikai csoportok elkülönítésében nagymértékben akadályozta az összehasonlítás lehetőségének hiánya. „A magyar irodalomban a magyar nép egyetlen töredékére sem találtam oly részletes leírást, aminő az enyém, melyet még így sem tartok teljesen kimerítőnek. Ha majd több hasonló irányú és terjedelmű munka fog előttünk feküdni, kezdhetjük meg csak gyümölcsözhetően az összehasonlítás fáradságos és minden részletre szükségképpen kiterjedő munkáját.”
Élete végére jórészt saját munkásságára támaszkodva már egyre jobban megértek a feltételek az összehasonlításra is nemcsak nagy halászati monográfiájában, hanem a Balaton környéke etnikailag korántsem egységes képének bemutatásában. Itt már megkülönbözteti az etnikai jellegzetességeket és a kronológiai, vagyis az általános fejlődésből következő vonásokat, ami a magyar néprajzi kutatásoknak még ma sem eléggé kidolgozott kérdése.
A Néprajzi Falu előkészítése során jó néhány etnikai csoport részletesebb körvonalazását is elvégezte, és csak sajnálni lehet, hogy mindezek részletes kidolgozására már nem kerülhetett sor. Ekkor figyelte meg az alábbiakat: „A kiállítás érdekében ugyanis Somogy megye belsejét (Csököly vidékét), Zalában a Göcsejt, Veszprémben a Bakony sváb falvait kellett tanulmányoznom; az itt gyűjtött bőséges anyagból tanultam meg aztán, hogy azok a különböző alakok (p. o. az építkezés terén), melyeket a Balaton mellékén észleltem, különböző fejlődési sorozatoknak egyes tagjai, s így nem etnikus értékűek, hanem chronológiai eredetűek, a mit aztán a Balaton mellékén sokkal később ily szempontból megindított kutatás a tárgyi néprajz egyéb terein is igazolt.”
Ezek a kronológiai elemek a kapitalizmus falusi térhódításával terjednek, és az etnikus elemek háttérbe szorulnak. Észreveszi azt is, hogy a falusi és kisvárosi osztálytagozódás egyre erőteljesebbé válik. A lakosság jelentős része elveszíti a földdel való kapcsolatát, a városokba vándorol, ahol munkássá lesz, és a proletárok egyre növekvő osztályát alkotja. A falu „lakosságának fölöslege elveszti a küzdelemben a földbirtok szilárd talaját talpa alól, az igaz, hogy a mezei lakosság betódulásával szemben vívott küzdelemben a középosztályból leszorítja a proletár osztályba, ahonnan nyomtalanul eltűnik, de ez a küzdelem melengeti az ipar zsengéit, táplálja a kereskedelmet, fejleszti a művelődést, mik együttvéve teremtik meg a városi életet”. A nagy átalakulás néprajzi kutatásának szükségességét is felveti, de mint később megoldandó kérdést említi csupán.
Ez is bizonyítja, hogy figyelmét nemcsak a nagy múltra visszatekintő hagyományok kötötték le, hanem érdekelte a jelen átalakulása, a régi eltűnésének kérdése is. Ezzel egyben a szociológiai szempontokat is érvényesítő néprajzi kutatási irány előfutárfa.
Így elsőnek mutat rá arra, hogy a századforduló tájékán hogy változnak át a kistermelők bérmunkásokká. A Balatonon a hagyományos halászat felszámolását a nagybérlők mindent elsöprő egységesítésével, helyenként racionalizálásával magyarázza. A balatoni halászokról írva megállapítja: „… ezen a napszámosok már nem is halászok, hanem munkások.” Bért kapnak, de nem kapnak sem napi, sem vacsorahalat, mint korábban. A Balaton egész víztükrét rövidesen egyetlen részvénytársaság bérelte ki, „mely a nép kezén semmiféle halász-szerszámot nem tűr, partjait csendőrrel őrizteti, s maga csupán nagyipari szerszámokkal dolgoztat”.
Megkapó színekkel írja le az éjszakai halászat, a bérmunka lélek nélküli robotját, ami testileg-lelkileg tönkreteszi a balatoni halászokat. Ugyanakkor arra is utal, hogy az öntudatos munkásokká váló halászok, köztük a keneseiek „a bérviszonyokat – különösen a nyársakat – keveselték, sztrájkoltak és nem szerződtek”. A bérlő máshonnan hozott halászok segítségével törte le sztrájkjukat. A halászat ilyen átalakulása Jankó korában napi esemény volt, s erre a folyamatra a néprajzi irodalomban elsőként ő figyelt fel.
Hasonlóképpen észreveszi a kapitalista gazdálkodás eredményeként a Dunántúl számos részén felbukkanó egykét. Megállapítja, hogy a Balaton mellékén a szegénységnek, a pásztoroknak több a gyermeke, mint a jobb módú gazdáknak, akik a vagyon elaprózódásától félnek. „Hogy a ragály épen a hatvanas évek derekától kezdve dühöng a Balaton mellékén (és az egész Dunántúlon is), abban a gazdasági viszonyok átalakulásának is nagy része van; a népet számos természeti csapás érte, a gabona ára kezdett hanyatlani, emelkedtek a régi adók és születtek más egészen új adónemek, a földműves keresetforrása megcsappant, a szabad verseny tönkretette a házi ipart. Mindehhez éppen a reformátusoknál hozzájárult az is, hogy megmaradt a régi egyházi adó, de súlyosbodott azzal, hogy a naturáliákat mindjobban kiszorítja a készpénzfizetés s hogy sok helyütt csaknem kizárólagosan lélekadózás áll fenn, a mi mindenképpen igazságtalan, mert annál keményebben sújtja a családot, minél több tagú az, már pedig éppen a legszegényebb családok a legszaporábbak. S mit tesz mindezek ellen a kormányzat? – Semmit.”
A hagyományok felszámolódását természetes és a gazdasági átalakulásból következő folyamatnak fogja fel. Jellemzően Torockóval kapcsolatban hangoztatja a régi elmúlásának szükségszerűségét. Példákon mutatja be, hogyan hagyják el a régi viseleteket, hogy merül sok régi hagyomány feledésbe, bár sok esetben mereven ragaszkodnak hozzá. „Ez a konzervativizmus kell, hogy csökkenjen, kell, hogy elmúljon” – állapítja meg, hiszen a gazdasági körülmények megváltozása a régi fennmaradását már nem teszi lehetővé.
Jankó János ifjúkori természettudományos próbálkozásainak leszűrt elvi eredményeit magával hozta a még alig kialakulóban levő néprajzi kutatás területére. Akármelyik munkáját forgatjuk is, majd a földrajztudósra emlékeztető oldalakat találunk, majd az antropológus gondolkozására kell emlékeznünk, evolucionista szemléletét a természettudományok, főleg a botanika területéről hozta magával. Mindezt úgy tudta egységgé ötvözni, hogy ebből a néprajzi kutatás csak nyert.
Földrajzi ismerete nemcsak a vizsgált terület szakszerű körülírósában nyilatkozik meg, hanem a települések jellegének megállapításában, de főleg a földrajzi nevek rendszeres és tervszerű összegyűjtésében. Már 1892-ben írja: „Az ethnographiai kutatások egyik legfontosabb és legérdekesebb feladata, a község határneveinek összegyűjtése és azok népies és tudományos magyarázata.” Ezt mindenütt el is végzi, ahol erre lehetősége kínálkozott.
Gyűjtő- és feldolgozó munkáját ezen a területen is állandóan tökéletesítette, sőt a Balaton környékéről szólva az egész magyar helynévkutatás történetét is összefoglalja, részletesen ismerteti módszerét a terepen és a feldolgozásban egyaránt. Ezt a kutatást azonban nem nyelvészeti, hanem néprajzi célkitűzések irányították, mert a helynév „Tájékoztat bennünket a határ egész természetéről, gazdasági értékéről, növény- és állatvilágáról, geológiai alkatáról; felvilágosít a különböző régi birtokjogi viszonyokról, melyek emlékét elnevezéseink igen gyakran megőrizték”. De ugyanígy tájékoztatást nyújt a nemzetiségi viszonyokról, megőriz olyan hagyományokat, babonákat, melyek közben teljesen eltűntek.
A névkutatás másik ágának, a tulajdonnév vizsgálatának területén is a legkiemelkedőbb eredményeket érte el Jankó. Így bizonyos családnevek gyakoriságából, meglétéből a népesség migrációjára következtet. Bár kísérletei egy-egy esetben talán merésznek tűnnek a maga korában, amikor a névadás belső törvényszerűségeit még kevésbé ismerték, mégis olyan kísérletek ezek, melyekre akkor tudományszakunkon, belül senki sem vállalkozott.
Az egykori földrajzkutató azonban nemcsak szemléletében, hanem ábrázolási módszerében is kiütközik belőle. Így az összegyűjtött határrészneveket egyszer-egyszer térképre is vetíti. Hogy nem minden alkalommal teszi, az nem rajta múlott, hanem az állandóan szorító kiadásai költségek akadályozták azt. Térképen ábrázolja nagyon szemléletesen egy falunak (Szonta, Bács-Bodrog m.) vonzási területét, feltüntetve a különböző nemzetiségű családok számát.
A kitűnően képzett antropológus, ahol csak arra lehetőség kínálkozott, mindenütt rendszeres felméréseket végzett. Tudjuk, hogy ezt tette már Kalotaszegen, de ezt nem tudta közölni könyvének terjedelme miatt, de torockói, tordai, aranyosszéki mérései már bekerültek a monográfiába, míg a Balaton környéki adatai külön füzetben jelentek meg. Antropológiai munkája is a legtöbb esetben a néprajzi eredményeket támasztja alá, vagy éppen ellenőrzi azokat.
Így Torda, Torockó és Aranyosszék magyarságát vizsgálva azt látva, hogy bizonyos fejméretekben sok az egyezés, de a végtagoknál nagy az ingadozás, amit az egyes területek alapvető foglalkozásaival hoz kapcsolatba. Hiszen Aranyosszéken a földművelés, a torockói völgyben a bányászat. Tordán a különböző iparok más és más formában befolyásolták a végtagok fejlődését. Az antropológiai adatok így erősíthetik a történeti és néprajzi megállapításokat.
A természettudományok területéről sok minden ismeretet hozott magával, itt azonban a módszertani kérdések a jelentősebbek. Az evolucionizmus híveként a tárgyak, eszközök világában típusokat igyekezett megállapítani, majd ezeket formai sorrendbe állítva fejlődési sorokat próbált konstruálni. Ez a módszer a néprajz területén teljesen új volt ebben a korszakban, a régészetben is éppen hogy csak bontogatta szárnyain, de sok lehetőséggel biztatott az egyre növekvő és így nehezen áttekinthető adatok között.
Még ez a vázlatos felmérés is azt igényli, hogy különös súllyal emlékezzünk meg a nemzetiségek néprajzi anyagának feltárásában végzett kiemelkedő munkájáról. A szlovákok, románok, németek, sokácok, szerbek, ruszinok, vendek között egyaránt végzett gyűjtőmunkát, azt tartván, hogy a magyarság néprajzát nem lehet megérteni, nem lehet megfelelően feldolgozni, ha a nemzetiségeket nem ismerjük, hiszen műveltségük mindig a magyarral állandó kölcsönhatásban fejlődött.
A néprajzi közvélemény Jankó Jánost a magyar anyagi kultúra kiemelkedő kutatójaként tartja számon. Emellett azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy monográfiáiban mindenütt ott találjuk a szellemi kultúra fejezeteit is, amelyek nem egy esetben a könyv jelentős részét foglalják el. Többször is megállapítja, hogy az anyagi kultúra kutatását a szellemitől nem lehet elválasztani, és ezt műveiben mindig meg is valósította.
Egy tudós munkássága az idő teltével lehet tudománytörténeti emlék, de igazán naggyá csak akkor válik, ha a következő korszakok számára is van mondanivalója. Jankó János a magyar néprajz kutatása területén ezek közé tartozik. Ma is állandóan hangsúlyozzuk, hogy az anyagi, társadalmi és szellemi kultúra vizsgálatát nem lehet egymástól elválasztani. Mintha csak erre volna válasz első könyvének néhány fejezete: tárgyi etnográfia, családi etnográfia, ünnepi szokások, babonák.
A másik, manapság is egyre erősbödő kívánalom az un. komplex szemlélet, mely egy kérdés megoldásához több tudományág eredményeit használja fel. A fentiek kétségtelenül bizonyították azt, hogy Jankó messze megelőzve korát így kutatott, és ezért van az, hogy eredményeinek, megállapításainak jó része még ilyen nagy távolságban is megállja helyét. Őszintén sajnálni lehet, hogy egyes, egykor szorosan együttműködő tudományágak között, mint amilyen például a néprajz és antropológia, ma már még névlegesen sincs kapcsolat, pedig ezzel mind a két tudomány veszít. Van hát mit tanulnunk sokszor még az évszázados példákból is.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT