ÖSSZEHASONLÍTÓ ÉS FINNUGOR KUTATÁSAI

Teljes szövegű keresés

ÖSSZEHASONLÍTÓ ÉS FINNUGOR KUTATÁSAI
Mind ez ideig arra szorítkoztam, hogy magyar és a nemzetiségek között végzett kutatásának különböző oldalaira rámutassak. A határokon túl azonban elsősorban mint a finnugor népek kutatóját tartják számon, elsősorban a Szovjetunióban és Finnországban. Mikor a magyar néprajzi anyagot már át tudta tekinteni, egyre világosabban látta, hogy kutatásait most már Oroszországban és Finnországban kell folytatnia, ha a magyarság legrégibb néprajzának gyökereit is meg akarja találni.
Valójában az oroszországi néprajzi és antropológiai kutatás iránt Jankó kezdettől fogva érdeklődött, de eleinte csak ahhoz tudott hozzájutni, ami valamilyen számára hozzáférhető nyelven is megjelent. Az Ezredéves Kiállításra való előkészület, a gyűjtés, majd a Néprajzi Falu felállítása nagymértékben lekötötte, és nem is gondolhatott arra; hogy felkeresse Finnországot és Oroszországot. Erre először csak 1896-ban kerülhetett sor, amikor valószínűleg a fiatal gyakornok; Bátky Zsigmond kíséretében először Helsinkit kereste föl. Első helsinki útjának naplója mind ez ideig nem került elő, de későbbi egyes utalásaiból arra lehet következtetni, hogy nagy szeretettel fogadták. Lehetőség nyílott arra, hogy csere révén Helsinki után Budapesten lett volna világon a a legnagyobb finn néprajzi gyűjtemény.
Útja során felkereste Pétervár és Moszkva gyűjteményeit, és a futó áttekintés is arról győzte meg, hogy a magyar néprajz kérdéseit az orosz múzeumok anyagának ismerete nélkül igazában nem lehet megérteni. Kutatásaiban már ekkor is különös súlyt fektetett a finnugor és a török-tatár anyagra. Tapasztalnia kellett azonban, hogy az orosz múzeumok nehezebben mozdulnak, és így aligha kínálkozik lehetőség a velük való cserére. Tehát inkább az önálló expedíció jelentőségét hangsúlyozta, amelyre a feltételek itthon is és Oroszországban is a legjobban adottak. Ez útja alkalmával megnézte a Nyizsnyij Novgorod-i vásárt és kiállítást is, melynek néprajzi érdekessége különösképpen magával ragadta, és még jobban látta, hogy oroszországi összehasonlító anyag nélkül a finnugor néprajz területén nem lehet előrehaladni.
Első útja csupán hat hétig (júl. 1–aug. 15.) tartott, ez a rövid idő is kétségtelenné tette számára, hogy „.., ha meg akarjuk ismerni őstörténetünket, ha meg akarjuk érteni néprajzunknak ebből a korból maradt elemeit, vissza kell térnünk oda, ahonnan jöttünk: az orosz területre”. Egyre világosabban látta, hogy az előtte álló nehéz feladatokat csak úgy tudja megoldani, ha megismeri „az orosz tudást, az orosz irodalmat, az orosz gyűjteményeket”.
Ekkor kapja gróf Zichy Jenőtől azt az ajánlatot, hogy mint etnográfus vegyen részt harmadik ázsiai expedíciójában. Zichy a millennium korának jellegzetes alakja, aki a tudományos életben nagy szerepet játszott, elsősorban hatalmas vagyonával. Tudományos képzettsége, ismerete nemigen volt. Többnyire fantasztikus terveket kovácsolt. Így a Kaukázusban családja eredetét és rokonságát kereste. El akart jutni Mongóliába ás Kínába, ahol a „Batu khán által 1241-ben Magyarországról zsákmányként elhurcolt ás állítólag Kínába szállított Árpád-kori okmányok”-at akarta felkutatni. A magyar tudomány szerencséjére azonban jó szakembereket nyert meg az expedíciójához, akik – amint az Jankó naplóiból is kiderül – sok nehézség és vita érén, de mégis jelentős eredményeket tudtak elérni.
Vállalkozásának és munkájának érzelmi rugóit nagyon szemléletesen írja le Jankó naplójának egyik részletében: „1896. nov.-ben Zichy Jenő gróf úrral olyan szerződést kötöttem, mely szerint én őt a magyar kérdés kutatása céljából teendő ázsiai expedíciójában elkísérni tartozom, mint ethnografus; e szerződés pontosan megállapítja, hogy a tervet közösen csináljuk meg, s így abban nekem éppen annyi részem van, mint neki. Hogy erre miért helyeztem kiváló súlyt, azt a következőkkel okolhatom meg: ha Zichy gróf arra szólít fel, hogy menjek vele Afrikába, vagy nem megyek vagy csak a legdrágább feltételek közt vállalkozom arra, mert a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának ugyan nagy gazdagodást jelent egy kiváló és kritikus afrikai gyűjtemény, de semmi esetre sincs nagyobb hatása a magyar nemzeti művelődésnek sem mélyítésében, sem fejlesztésében; de ha Zichy Jenő arra szólít fel, menjek vele oda, hol a magyarok éltek, arra vállalkozom a legolcsóbb feltételek mellett is, azért tűrök, szenvedek, nyomorgok, lemondok, mert tudom, hogy nemzeti missiot teljesítek, nemcsak a múzeumot gyarapítom, hanem minden lépésemmel, mit ezen a talajon teszek, a nemzeti művelődést viszem előre. S ezért szilárdan eltökéltem magam arra, hogy Zichy Jenőt követem addig, míg ez irányba halad s azon túl egy lépésnyire sem.”
Közben egy nagyon érdekes elméletet alakított ki magában, mely lényegében további működését megmagyarázza. „A finnugor népek egy óriási háromszögben laknak, melynek három szögletpontját a magyar, a finn és az osztják nép képezi. Az eddigi anyaggyűjtésekből constatálni lehet, hogy tárgyi néprajzban az osztják áll a legprimitívebb fokon; következik ezután a finn, mely tárgyi néprajzával körülbelül a magyarság magyarföldi első századokbeli állapotának felel meg s végül maga a magyar, melynek tárgyi néprajza a legfejlettebb. Ebből nyilvánvaló, hogy figyelembe véve a geografiai helyzetet, valamennyi finnugor nép, névleg a vogul, cseremisz, mordva, zürjén, votják, lapp stb.-nek tárgyi néprajza csakis a három fokozatközé eshetik, hol egyikhez, hol másikhoz közelebb; hogy mihelyt a három saroknép egész tárgyi néprajzát ismerjük, legott adva van az összes finnugor népek sajátlagos etnografiája (természetesen a török hatás kizárásával).”
Az összehasonlításnak ez a módszere mai szemmel nézve természetesen túlságosan leegyszerűsített. Hiszen e népek anyagi kultúrája természeti, gazdasági és társadalmi környezetüktől nem függetlenül fejlődött; hanem azzal szoros kapcsolatban. Így a három nép anyagi kultúrája évezredek alatt olyan messze került egymástól, hogy legfeljebb apró töredéket őriztek meg az egykori közös műveltségből, és mindennek segítségével nem is lehet valamiféle őskultúra vázát helyreállítani. Természetesen azonban abban a korban, amikor az anyagi kultúrában és az antropológiában egyaránt az eredetet keresték, ez a lépés nagyon termékenynek ígérkezett. Annál is inkább, mert a kitűzött feladat megvalósításához Jankó megfelelő felkészültséggel és energiával rendelkezett.
Elsősorban a magyar tárgyi anyagot ebben a korszakban senki olyan jól nem ismerte, mint ő. Hiszen oroszlánrésze volt az Ezredéves Kiállítás anyagának összegyűjtésében, külön gondot fordított a népies munkaeszközök minél alaposabb összeszedésére. A Néprajzi Falu felépítése, a vidéki múzeumok anyagának áttekintése jó iskola volt számára. Ekkor már megjelentette két nagy monográfiáját, a Balaton vidék néprajzi feltárására jelentős lépéseket tett, és több kisebb közleménye is napvilágot látott.
A második népnek, a finnek az alapos vizsgálata, ugyancsak nem okozhatott nagyobb nehézséget, hiszen ekkor már jelentős publikációk álltak a rendelkezésére, s a finn néprajzi múzeumok anyaga sokkal gazdagabb volt e korban, mint a magyar. A finn nép anyagi kultúrájáról viszonylag rövid idő alatt is jó áttekintést lehetett szerezni a finn múzeumokban.
Végül marad az osztják, ennek anyagát kisebb részben publikációkból, továbbá a finn múzeumok tárgyaiból, de főleg az orosz forrásokból lehetett megismerni. Mindez azonban kevésnek látszott egy általános áttekintéshez, ezért Jankó már kezdettől fogva számolt azzal, hogy az osztjákok anyagi kultúráját a helyszínen is tanulmányozni fogja.
Természetesen tisztában volt azzal, hogy a finnugorság teljes anyagi kultúrájának feldolgozása és összehasonlítása még a megadott pontokon is lehetetlen. Éppen ezért csak bizonyos tárgyköröket emelt ki. „Kétségtelen az, hogy egy a magyarság és történetére világot vető tudományos expedícióban ethnographiai szempontból csakis a halászat lehet útmutató, melyet magyar részről Herman Ottó és Munkácsi Bernát elég jól kidolgoztak; már ezekből nyilvánvaló, hogy halászatunknak finnugor s török-tatár alapelemei s ezenkívül szláv járulékelemei vannak.” Természetes tehát, hogy éppen az előmunkálatok és Jankó ismeretei következtében elsőrendűen a halászatot választotta kutatásának tárgyául.
A másik központi téma a sámánizmus lett volna, melynek magyaroknál megőrzött elemeit már többször is felemlítették az irodalomban. A sámánöltözékekhez a múzeumok adhattak ugyan megfelelő anyagot, de igazában ezt a helyszínen kellett volna tanulmányozni. Erre Jankó Mongóliát szemelte ki, ahol a különböző népcsoportok keverednek egymással.
Ezenkívül feltétlenül fel akarta használni az antropológiát is a közös vonások kimutatására. Jankó rendkívül jó antropológiai ismeretekkel rendelkezett, ami monográfiáiban is jól lemérhető. E korszakban az antropológiai kutatások szorosan összefonódnak a néprajzi vizsgálatokkal, különösen akkor, amikor a rokon népek kutatásáról volt szó. Így tudjuk, hogy Reguly Antal mennyire nagy fontosságot tulajdonított az antropológiai méréseknek, és Pápai Károly is foglalkozott a rokon népek embertani vizsgálatával.
Mindezek alapján így vetődött fel a kutatások egyik központi kérdése: „Van-e az osztják-magyar nyelv rokonságának bizonyítéka akár tárgyi analógiák, akár a vérbeli egyezés szempontjából a két nép ethnographiájában és anthropológiájában?” A fenti előkészítő kutatások után kerülhetett sor arra, hogy az eddig feltárt anyag ismeretében viszonylag rövid idő alatt megfelelő eredményeket lehessen elérni egy osztjákok közé vezetett expedíció segítségével.
Ilyen előzmények után, 1897. július 19-én indult el Jankó János 15 hónapig tartó útjára. Berlinen keresztül először Helsinkibe utazott, hogy az ottani gazdag múzeumi anyagot tanulmányozza. Nagy szeretettel és segítőkészséggel fogadták a finn tudósok: nyelvészek, régészek és néprajzkutatók egyaránt. Az anyag gyűjtését elsősorban a Finn Néprajzi Múzeumban, a Történelmi Néprajzi Múzeumban, a Halászati Múzeumban és a Finn Irodalmi Társaságban végezte. Éjjel-nappali munkával két hónap alatt egy rajzoló segítségével 1300 tárgyat rajzolt le, mért meg és írt le. Ezenkívül igen terjedelmes néprajzi anyagot dolgozott fel az adattárakból és a még nem közölt gyűjtésekből. Mindez lényegében olyan áttekintést szolgáltatott a számára, hogy büszkén tekintve anyagára, leírhatta: „Ezekből együtt megkaptam az egész finn néprajz minden tárgyának hű képét, typológiáját, mely immár a többi finnugor népek etnográfiájának feldolgozásával vezérfonalul fog szolgálni.”
Felkeresett néhány vidéki múzeumot is, majd egy pár napos helyszíni gyűjtésre indult Karjalába. Karjala archaikus kultúráját nem győzte csodálni, jegyezni, rajzolni és fényképezni. A Ladoga tó közelében tovább szaporodtak halászati jegyzetei, és megállapította: „…a finnektől több anyagot tudtam beszerezni, mint amennyi erről Herman Ottónak a Magyar Halászatról írt kitűnő könyvében foglaltatik.” Egy másik útja Taumerfors vidékére vezetett, ahol ugyancsak gazdag tapasztalatot szerezhetett. Így miután 80 különböző témájú finn tárgyi néprajzi könyvet, cikket feldolgozott, munkáját befejezte, mert valóban teljes áttekintéssel rendelkezett a finnek anyagi kultúrájának alapvető kérdéseiről.
A finn néprajz és régészet vezetői rendkívül nagyra értékelték Jankó munkáját. Ennek eredményeképpen J. R. Aspelin, a finn régészet kimagasló alakja felszólította, hogy finn kutatásai eredményeként adja ki a finn anyagi kultúra tipológiáját. Jankó kissé gondolkozott a nagyon megtisztelő és csábító ajánlaton, azonban mégsem vállalta el, mert ez minden más célkitűzésétől eltérítette volna. A finn források, igaz, ezt a kérdést bizonyos mértékig másképpen mondják el, az azonban kétségtelen, hogy Jankó munkásságának része volt abban, hogy Th. Schwindt 1905-ben kiadta a finn halászat és vadászat képes atlaszát.
Helsinkiben nemcsak a finn, hanem a kisebb-nagyobb lapp, cseremisz, mordvin, vogul-osztják gyűjtések tanulmányozására is lehetősége nyílott. Így valóban idejét nagyon alaposan használta ki, és három hónap alatt hihetetlen mennyiségű új ismeretet szerzett.
Rendkívüli hatással volt rá az a módszer, ahogy a népi kultúrát a finnek tudatosan és rendszeresen nemzeti műveltségükbe beépítették. A hatalmas társadalmi gyűjtő munka, a számos és gazdag néprajzi múzeum, mind, mind ennek szolgálatában állt. Ez a népi jelleggel átitatott nemzeti műveltség tette lehetővé, hogy a finnek az orosz cári uralom alatt is meg tudták kúltúrájukat őrizni. Mindez azt is magával hozta, hogy a néprajz rendkívül fejlett volt Finnországban a magyar viszonyokhoz képest: „E fejlődés egyik fő titka az volt, hogy a vezérszellemek európai műveltségű emberek voltak; egy Aspelin, Schwindt, Krohn, Heikel stb. ma is élő és oszlopos tagjai annak a gárdának, mely a Kalevalából sarjadzó finn nemzeti kultúrát alig hatvan év alatt megteremtette. Ezek az urak valamennyien ismerik a nyugat módszerét és gyűjtik a kelet anyagát. Páratlan liberalizmussal voltak mindenben segítségemre, megengedték, hogy mindent lerajzoljak és publicáljak, amit csak múzeumaikból arra valónak tartok, ezenkívül számtalan útbaigazítást adtak az orosz birodalomban teendő utunkhoz és kutatásainkhoz.”
Finnországi kutatóútjának még egy másik eredményét is meg kell említenem: ez U. T. Sireliusszal való kapcsolata. A fiatal finn kutató egyetemi évei alatt történeti kutatásokkal foglalkozott, de Jankó munkája a Finn Néprajzi Múzeumban annyira magával ragadta, hogy társul szegődött mellé oroszországi útja egy részén, és az ő hatására kezdte meg az osztjákok közötti kutatóútját, és vált később a finnugor néprajz egyik kimagasló egyéniségévé.
Kétségtelen az, hogy Jankó módszerben és tárgyi anyagban egyaránt nagyon sokat tanult a finn néprajztudománytól. Az is biztos azonban, hogy munkamódszere, hihetetlenül nagy munkabírása, összehasonlító kutatásai a finnekre is hatottak, annál is inkább, mert néhány jelentékeny munkája német nyelven is megjelent, és így a kutatás számára hozzáférhetővé vált.
Jankó robbanékony, de kedves egyénisége sok finn barátot szerzett. Megmutatkozott ez elutazásakor is, amikor a korai hajnal ellenére is a finn tudomány olyan nagyságai kísérték ki a pályaudvarra, mint Aspelin, Setälä, Paasonen, Heikel, Hackman és mások.
Jankó és családja 1897. október 30-án érkeztek meg Pétervárra, kelet Párizsába. A kutatást az Orosz Tudományos Akadémia Antropológiai és Néprajzi Múzeumában kezdték meg, ahol V. V. Radlov a legnagyobb szolgálatkészséggel lehetővé tette számukra, hogy még az ünnepek alatt is dolgozhassanak. Itt mégis sokkal nehezebb körülmények között ment a munka, és viszonylag kevés halászati tárgyat találtak. Ekkor figyelmeztették, hogy keresse fel Varpakhovszkijt, aki csak nemrégiben tért vissza az Ob mellékéről. Varpakhovszkij már elkészült halászati munkájának kefelevonatából mindjárt át is adott egy példányt Jankónak, és megengedte, hogy ládáit kicsomagolva, gazdag halászati anyagából a legfontosabbakat lefényképezze.
Mindennél azonban sokkal jelentősebb volt számára az orosz halászati irodalom felfedezése. Oroszországban a múlt század végének utolsó évei alatt mintegy 9000 kisebb-nagyobb munka jelent meg, amit a -nyugati irodalom egyáltalában nem ismert. Természetesen arra nem is gondolhatott, hogy valamennyit átnézze, de a legfontosabbakat igyekezett megszerezni. Különösen nagyra értékelte Baer-Danilevszkij 9 kötetből és 4 albumból álló hatalmas munkáját, mely későbbi kutatásaiban és feldolgozásában egyaránt nélkülözhetetlen segítőtársa lett.
A sámánizmus kutatásában ugyancsak hihetetlenül gazdag anyagot lelt az Akadémia Néprajzi Múzeumában. „Az itt levő sámán ruhákon feltűnő sok a vasból kovácsolt mindenféle állatalak és rézből kivert emberalak s különböző nagyságú maszk. Az irodalom megtanít arra, hogy mindezen állat és emberalakoknak éppúgy megvan a maga samanistikus jelentőségük, mint ugyanezen alakok azon festett ábrázolásainak, mely a sámán varázsdobján előfordulnak. De a vas és rézalakokon valami sajátságos archeológiai jelleget láttam, mintha archeológiai analógiáit Aspelin atlaszaiban láttam volna. Megmutattam a dolgokat expeditiónk archeológusának s az ő gazdag archeológiai fényképgyűjteményéből legott constatáltuk, hogy az archeológiai állat és ember alakok egy egész csoportja, melyeket eddig dísztárgyaknak tartottak, tisztán samanistikus előállítások.”
Jankót munkájában a pétervári tudományos világ mindenben támogatta. Nemcsak lehetővé tették kutatásait, hanem nehezen kapható könyveket is megszereztek számára, tanácsaikkal segítették. Ezenkívül cári ukázzal látták el, amely további oroszországi kutatásaiban nagyon sokat segített.
1898 februárjában és márciusában Tallin, Tartu, Riga, Jelgava, Mitau, Vilnius, Szmolenszk, Moszkva, Kijev, Ogyessza, Szevasztopol, Keres múzeumait látogatta sorra. Egyes helyeken sok és jó anyagot talált, másutt nem volt néprajzi gyűjtemény: Moszkvában meglepte, hogy két név alatt a múzeum anyaga mennyire meggyarapodott: Útjának eredményeit az alábbiakban foglalta össze: „I. fel kell dolgoznunk a tartui észt gyűjteményt az utolsó darabig; 2. a rigai és mitaui gyűjtemények lett anyagából az ugor vonatkozásuakat; 3. a moszkvai Rumjanczov múzeum egész magyarországi anyagát, melyek a hatvanas évekből származván történeti értékűek s végül 4. a moszkvai történeti múzeum pásztoréleti gyűjteményét, mely a miénkhez számtalan analógiát nyújt.”
Visszatekintvén a nyolchónapi út eredményeire, Jankó megállapította, hogy sokkal többet tanult, mint a nyugati múzeumokban, hiszen a magyarság ősi műveltségének minden jelentős nyoma keletre mutat, és sajnálatos, hogy a meglevő idegenkedés és a nyelvi nehézségek megakadályozták a magyarok számára az orosz néprajzi irodalom megismerését.
Jankó szeme azonban nemcsak a múltba tekintett, és nemcsak történetünk homályba vesző korszakait kutatta. Észrevette kora jelenségeit is. Így pl. nagyon szemléletesen írta le a nemzeti kultúrák közötti küzdelmet, amely akkoriban a Baltikumban a németek, a balti népek és az oroszok műveltsége között lejátszódott. Ott, ahol a népek saját kultúrájukra tudtak támaszkodni, nemcsak hogy megmaradtak, hanem műveltségük még a politikai elnyomás ellenére is felvirágzott, míg ahol ezt nem sikerült megtartani, ott rövidesen valamelyik nagy népbe olvadtak be. Utalásaiból sokszor kitetszik, hogy a finnek, észtek és litvánok példáját nemcsak nagyon rokonszenvesnek ítélte, hanem a magyarságot is műveltségének ilyen jellegű átalakításával szerette volna a Habsburg-uralom németesítő hatásától megőrizni.
Az expedíció tagjai március 31-én érkeztek meg Tbiliszibe, hogy ott Zichy Jenővel a további teendőket megbeszéljék. Ez a megbeszélés alaposan megnyirbálta Jankó elképzeléseit. Először is a gróf nem járult hozzá, hogy a Dnyeszter, Dnyeper, Azovi-tenger Don és Kubán halászatát tanulmányozza, pedig ez azért lett volna nagy jelentőségű, mert a magyarság vándorlása során ezen a területen vonult végig. Sajnos a Kaukázus halászatának tanulmányozására fordított idő is nagyon összezsugorodott. A sámánizmus tanulmányozásáról Északnyugat-Mongóliában Kobdo környékén teljesen le kellett mondania. Bár e kérdés továbbra is foglalkoztatja, és minden elérhető irodalmat elolvasott és feldolgozott ezzel kapcsolatban, önálló terepkutatást nem végezhetett, és csak irodalmi és múzeumi ismereteinek összefoglalását hagyta hátra.
Sokáig az osztják út is meglehetősen bizonytalannak ígérkezett, de végül is a Kaspi-tenger, a Volga és az Urál halászatának vizsgálatával együtt mégis megoldódott. Valóban mindennapos harcokról volt itt szó Zichy értetlenségével. Nagyon jól érzékelteti ezt Jankó naplójának egy kis részlete: „…kértünk a gróftól rajzolót, kértünk fotografust, nem kaptunk; kértem engedje meg, hogy néprajzi gyűjtés céljából 3 napra vidékre mehessek, kérésem nem vétetett tudomásul; kértük, váltson Csiki zoológus társunknak vadászengedélyt, hogy legalább lőhessen, nem váltott; kértem; hogy a Kura halászatának legalább legklasszikusabb tárgyait, a tömlőkön úszó csolnakot és vetőhálót vegye meg, nem vette meg; kértem, hogy 10 napra menjünk a Kunvára, melynek halászati szempontból való tanulmányozását Herman Ottó már 1887-ben fontosnak jelentette ki, nem tette meg.” Így folytatódik a napló a továbbiakban is, annak bizonyítékául, hogy a helyi nehézségeken kívül milyen elutasításokkal kellett nap mint nap megküzdenie.
A kaukázusi tartózkodásnak azonban bizonyos eredményei mégis születtek. Először is Zichy lemondott családja vélt grúz rokonságának további kutatásáról, és elismerte az osztjákokkal való rokonságunkat, amit korábban szóban és írásban a legmerevebben tagadott. Jankó a Kaukázus népeinél olyan tárgyakat talált, elsősorban a halászat területén, melyeket az ugorokkal egyikezett kapcsolatba hozni. Ezek részletes kikutatására szeretett volna később egy expedícióval visszatérni.
Bakuból indulva az egész expedíció hajóval szelte át a Kaspi-tengert, és úgy jutott el április 21-én az orosz halászat fellegvárába, Asztrahanyba. „Asztrakhánban 2 múzeum is van, egy történeti és egy halászati; 3 nap alatt mindkettőt végig néztem s klassikus dolgokat találtam bennük; lószárcsont síneken futó szánok, a magyar vejszék, pásztorcserények, kuttyogatók, kaszurok, horgok, köves és gyékényes hálófelszerelések, tuzsérek, hálókötőtűk stb. volgamelléki másai egyszerre kiáltóan parancsoltak rám, ki a Volga deltájába! lássam az élő halászatot.” Több kisebb-nagyobb utat is tett, és a fő halászati idényben annyi mindent látott, hogy végül megállapítja: „…15 halásztelepet látogattam meg a delta különböző pontjain s megtaláltam ott az egész halászati »tanya« és »vonyó« rendszert, melyet Herman Ottó, a Magyar Halászatról írt könyvében az árpádkori oklevelek alapján oly remekül, de összehasonlító anyag híján félénken hüvelyez ki. Ez pedig azt jelenti, hogy itt a Volga mellett ma is ugyanazon halászati rendszer él, s melynek nálunk csak halvány nyomai maradtak fenn.”
Nappal a halásztanyákat járja, éjszaka a tárgyakat rajzolja, illetve a máshol elérhetetlen könyveket jegyzeteli a hallatlanul gazdag könyvtárban. A magyar halászat összehasonlító anyagának gyűjtésében ez útjának egyik legeredményesebb két hete. Májusban a Volgán utaztak felfele, és közben megtekintették a szaratovi, szamarai és szimbirszki múzeumokat is, melyek azonban az eddigiekhez képest túlságosan sok anyaggal nem szolgáltak.
Az útnak azonban volt két érdekes kitérője, mely gazdag eredményekkel járt. Az egyik Uralszkba vezetett, ahol Borogyin, a halászat kormánybiztosa nemcsak kitüntető szívességgel fogadta, hanem az Urál halászatáról szóló könyvével is megajándékozta, sőt megengedte, hogy készülő munkájának rajzait is felhasználja. Itt volt alkalma az Urál folyó halászatának a terepen történő tanulmányozására is.
Arra is sikerült módot keríteni, „… hogy egy napot a mordvinek és egy napot a csuvasok között töltsek, amazokat Oszanovka, emezeket Kazanla községben keresve fel. Ez utóbbi két kirándulásnak ugyan tudományos szempontból semmi jelentősége sincs, mert hiszen egy-egy nap alatt csak személyes ismereteim bővítéséről lehet szó, de nem tudományos kutatásról, mégis külön is fel kell ezt említenem, mert ebben az esetben a gróf megengedte, hogy számlájára néprajzi tárgyakat vásároljak. A két nap alatt összesen mintegy 80 kitűnő tárgyat (costumeök) sikerült összevásárolnom 80 rubel árban.”
Május 28-án érkeztek meg Kazanyba, melyet Jankó Helsinki után a világ második finnugor kutatási központjának nevez. A rövid idő miatt itt csak az egyetemi gyűjteményt tudta alaposabban tanulmányozni, amelyben Szmirnov professzor a legnagyobb készséggel kalauzolta. Elsősorban az ugorsággal kapcsolatos anyagot tekintette át, hiszen készülő expedíciójában erre volt a legnagyobb szüksége. Elsődlegesen ugyanez a szempont vezette akkor is, amikor Perm, Jekatyerinburg, Tyumeny és Tobolszk múzeumait tanulmányozta, melyek közül az utóbbi akkor még csak kizárólag osztják anyagot tartalmazott.
„S minthogy orosz utam alatt alkalmam volt megismerni a helsinkforsi, pétervári és moszkvai múzeumok anyagát is s így az orosz birodalom hat nagy osztják gyűjteményét, ma konstatálhatom, hogy Pápai Károly osztják gyűjteménye, melyet múzeumunk őriz, az orosz gyűjtemények felett úgy tárgyainak számára mint eredetiségére és ősiségére nézve páratlanul magasan áll s a mennyiben a nyugateurópai gyűjteményeket is ismerem, melyek közül a florenczi (Sommier) és stockholmi (Martin) a legkínálóbbak, hozzá tehetem, hogy ma egész Európában nincs oly fontos osztják gyűjtemény, mint a miénk és ez a tény annak tudományos értékesítését kétszeresen erkölcsi kötelességünkké teszi.”
Ott állt tehát Jankó az ígéret földje előtt, hogy megkezdheti osztják kutatását, és ezt siker reményével tehette, mert minden magyar elődjénél sokkal jobban felkészült az útra. „Ma én jól előkészülve indulok oda – írja –, s ha csak egy kicsit kedvez a szerencse, 4 hó alatt végzek annyit, mint ő (ti. Pápai Károly) 1 1/2 év alatt, haza megyek biztos eredménnyel, hiszen tárgyi ethnografiánk elemeinek egész sorára ki tudom mutatni az ugor eredetet s az osztják monografiát úgy kidolgozhatom, mint senki más előttem.”
Azt pedig, hogy éppen az osztjákokat választotta tanulmányozása tárgyául, sok minden kérdés összevetése folytán alakult ki benne amit naplójában saját maga fogalmazott meg pontokba szedve:
„1. Az osztják a legősibb állapotokat megőrző ugor nép
2. hogy ethnografiai typológiájának megállapítása oly fontos kulcs az ugor ethnografia megértésére, hogy a finnek az én javaslatomra az idén két szakembert is küldtek ki typológiai tanulmányok céljából az osztják földre;
3. hogy az osztják nyelv az ugor nyelvek közül a magyarhoz legközelebb áll mégis előttünk és általában a legkevésbé ismert népek közé tartozik s így kikutatásától nem egy szempontból őstörténetünk megvilágítását várhatjuk;
4. hogy a mindössze 20 000 főből álló nép rohamosan halad a végső pusztulás s teljes eloroszosodás útján, a mi a tudományos kutatás sürgősségét okolja meg;
5. hogy Zichy Jenő gróf úr expeditiója nyelvészét, Pápay Józsefet az osztják nyelv kikutatásával bízta meg, ami már magában is óhajtandóvá teszi az ethnografiai és anthropológiai kutatás parallel megindítását s végül
6. hogy múzeumunk őrzi boldogult Pápai Károly gyűjteményét, egy bár pontos, de igen rövid jegyzékkel, melynek tudományos értékesítését az ő korai halála és jegyzeteinek gyorsírással történt vezetése következtében csakis az osztjákság újabb felkutatásának alkalma teszi lehetővé.”
Jankó útja kiindulópontjául Tobolszkot választotta, ahol, Nyikolaj” nevű kis hajóját szűkre szabott anyagi lehetőségeihez képest az expedícióhoz szükséges minden felszereléssel ellátta. Ezen a kezdetleges eszközön töltötte útja 68 napjának jelentős részét. Tobolszktól nagyon nehéz körülmények között jutott el Gyemjanszkojéig, ahol a hasonló nevű folyóra fordult be, és oda-vissza 300 verszt távolságot tett meg. Visszatérve a Irtisre, tovább tanulmányozta az írtisi osztjákságot Szamarovóig, és így összesen 500 versztet hajózott az Irtisen.
A kutatást az Ob völgyében felfelé haladva folytatta. Szamarovótól Szurgutig terjedő útja közben behatolt a Szalim völgyébe 300 verszt távolságba, majd lejjebb a Nagy-Jugán völgyét kereste fel, melyen jövet-menet 1100 versztát eveztek. „A Jugánban előttem szakember csak egy járt, a svéd Martin, aki azonban a folyón fel csak 260 verstre jutott, míg én 540 verstre hatoltam be, a Demjanka és Szalim völgyében pedig előttem szakember nem járt egyáltalában.”
Mindez egymagában is különös jelentőséget kölcsönöz útjának, hátha még ehhez hozzávesszük kutatási módszerének újszerűségét is. Ekkor áll csak előttünk az, hogy milyen nagyszerű munkát végzett Jankó e viszonylag rövid idő alatt. Legjobb azonban, ha a módszerek és eredmények felsorolásában ismét neki saját magának adom át a szót:
„Ezen az összesen 2800 v. = 2985 km. úton találtam mintegy 75 jurtát kb. 2 1/2 ezer lakossal és mindegyikben részletes néprajzi felvételt csináltam; megállapítottam minden jurta lélekszámát, összeírtam a családokat, kiválasztva a gyökereseket, feljegyezve a bevándorlottakról, hogy honnan és mikor telepedtek be, a kihalás arányát és okait, az eloroszosodás mértékét és módját és okait, az anthropológiai megismerés céljából 60 emberen 47, további 65 emberen 4, összesen 3080 méretet eszközöltem, demografiai viszonyaik kimutatása céljából 125 családfővel egyenként 17 kérdőpontot töltöttem ki, összeírtam az osztják ház leltárát, megfigyeltem a halászatot és részben a vadászatot, feljegyeztem szokásaikat, ahol kinyomozhattam: ősvallásuk maradékait és mindent, amit életükről megtudhattam, például gyűjtöttem az osztják háztartásról, kiadásai és bevételeiről, gyűjtöttem 300 néprajzi tárgyat, 30 koponyát, 2 teljes csontvázat, készítettem 150 fényképet s az egész út minden napjáról pontos naplót vezettem.”
Mindennek a hatalmas anyagnak mind ez ideig sajnos csak egy nagyon kis része került nyilvánosságra. A tárgyi anyagból ugyan itt-ott közöltek kisebb részleteket, de egészében a legutóbbi időkig nem került feldolgozásra. A naplóiból, jelentéseiből és egy valószínűleg előadásra szánt összefoglalásából azonban csak egy-egy kiemelt adat látott napvilágot, de a benne levő rengeteg ismeret mind a mai napig kiadatlan, naplóinak jelentős része pedig még most is lappang.
Írásaiban, feljegyzéseiben rengeteg olyan adatot találunk, melyek kétségtelenül rendkívül értékesek a tudomány számára. Így többek között érdekesek azok a megállapításai, melyekben összefoglalja a Jugán-völgyi osztjákokat az Ob mellékiektől megkülönböztető jegyeket: „A Jugán völgyében teljesen eltűnik a hímzés; hímezni a jugáni nem tud, az egyetlen ornamentika, melyet ismer és gyakorol az a kéregornamentika. Halászszerszámaiban teljesen eltűnik a furt kő ismerete, ami annyira jellemzi az irtis-obi osztják halászatot; az épület egészen más, nem egyéb az, mint a fából megépített sátor, a fürdőházat egyáltalában nem ismeri, a fürdést egyáltalában nem gyakorolja, pedig a fürdőház és fürdés kedvelése az Irtis, Demjanka és a Szalym minden osztjákjánál megvan. A különbség nemcsak az ethnografiában, az anthropológiában is kiélesedik; amazok osztjákjai közt sok a kékszemű, szőkehajú a Jugán 30 jurtája közül egyben van kékszemű s arról is pontosan tudjuk, hogy az Ob mellől telepedett be. Azoknál ló és tehén a háziállat a Jugánban ezek valamint a szárnyasok ismeretlenek s egyedül a rénszarvas és kutya a háziállat. Ha 10 tárgyát elveszem, melyben a vas szerepel, s melyet saját bevallása szerint az orosztól vesz, a jugáni osztják maig is a legprimitívebb ember képét tárja elénk, aki csak fa és csont korszakát éli s amilyen volt kétségtelenül a demjankai és szalymi osztják is 100 év előtt. (Ősi erdei lakósok ezek roppant alacsony kultúrával, mely azonban épen ezért felette érdekes.”
A napló rengeteg szellemi és anyagi kultúrára, valamint a megvásárolt tárgyakra vonatkozó ismeretet tartalmaz, keverve egyéni megjegyzésekkel és megállapításokkal. Így, ha az a jövőben kiadásra kerülne, kétségtelenül bizonyos kihagyásokra, illetve átcsoportosításra lenne szükség.
Jankó a néprajzi és embertani feljegyzéseken kívül szociológiai észrevételeket is bőven rögzített. Így pl. ahol csak lehet, megállapítja az osztják háztartás felszerelésének értékét, továbbá a termelését és szükségleteit. Ez halála után meg is jelent egy kis munkájában, melyben megrendítően írja le egy szegény osztják vadász életét és annak küzdelmeit a kizsákmányoló orosz kulák kupeccel, világosan rámutatva a cári Oroszország nemzetiségeket elnyomó és kizsákmányoló politikájára. Sőt még arról is megemlékezik, hogy az oroszok kutatják a szibériai bennszülöttek kihalásának okait, de megszüntetésére nem tesznek semmit, mert ez már sértené a kulák érdekeit. Enélkül pedig képtelenség e kis népek kipusztulását megakadályozni. Senki sem meri kimondani ezzel kapcsolatban az igazságot. „Egy tomszki egyetemi tanárnak volt ugyan bátorsága, de jutalmul nyugalmazták, s internálták Harkovba.”
Jankó úgy érzi, hogy sok vonatkozásban a magyarok és osztjákok anyagi kultúrájában a kapcsolatot megtalálta. Így ilyennek találja a megegyező formájú vejszét, a cégét, melynek készítésében az osztjákok valóságos mesterek. A „fehér ember” és a „lidércnyomás” megfelelőit is sikerült felfedeznie. Mindezt azonban kevésnek érzi, hiszen a két és fél hónapi kutatóút alatt a szétszórva élő osztjákságnak csak kis részét tudta felkeresni. „És ezt a munkát így folytatni kell! Mert ha ez mind így van a Jugánban, ha a Jugán ennyi ősi dolgot tárt fel és világított meg, mennyivel ősibb állapotokat őrizhettek meg a Jugántól keletre eső völgyek, a Kis Jugán, Pim, Trom Jugán, Agan, Balük, Vakli, Keti és Vasz-Jugán, melyek osztjákságáról abszolute semmit sem tudunk… Elolvastam egy könyvnek az első lapját s a legérdekesebb ponton abba kell hagynom. Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy immár a vándorbotot le kell tennem – talán örökre, s a könyv többi lapjait olvasatlanul kell hagynom s keserűséggel tölt el az a tudat, hogy az általam idén itt megkezdett munkát – amint az előre tudtam – be nem fejezhetvén, akkor amikor a finnek az én javaslatomra az idén két szakembert Mag. Sireliust, az én tanítványomat és Dr. Stenberget küldjék ki 6 hónapra, 10 ezer márka költséggel csak az osztják halászat typológiai tanulmányozására.” Kétségtelen, nálunk még a lehetősége sem merült fel annak, hogy Jankó ezt a munkáját tovább folytathassa.
Rövid tomszki és omszki tartózkodás után Jankó 1898. október 22-én visszaérkezik Budapestre. Egy kiadatlan levelében szinte számunkra foglalja össze 15 hónapos oroszországi útjának legfontosabb eredményeit: „Az én tanulmányaimnak mindazonáltal megvannak a maga eredményei. 1. Ismerem az orosz múzeumokat úgy, mint azt egyetlen egy orosz sem ismeri, sem Pétervárott, sem az önök tudós akadémiájában és tudom mi van azokban minket magyarokat érdeklő anyag. – 2. Gyönyörű anyagot gyűjtöttem össze arra kérdésre, a magyar halászatnak melyek az oroszföldi elemei, mikor, hol és kitől vettük azt át. – 3. Meg tudok felelni arra a kérdésre: a magyarok és osztjákok nyelvi rokonságát megerősíti-e egyrészt az osztják ethnographia, másrészt az osztják anthropológia.” Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a Pápai Károly gyűjteményének azonosításában, melynek fényképét magával vitte, ugyancsak jelentős eredményt ért el, akkor kétségtelen, hogy Jankó rendkívül értékes és hasznos munkát végzett.
Sajnos, rövid élete nem engedte meg még azt sem, hogy ennek a 15 hónapnak az eredményeit minden vonatkozásban feldolgozza. Hazaérkezése után elsőnek a halászati anyag rendezésének és megírásának fog neki. Úgy látja, hogy a feldolgozáshoz még feltétlenül szükséges a bécsi, prágai, drezdai, berlini és koppenhágai múzeumok anyagának ismerete is. Mindezek után hihetetlen rövid idő alatt, az 1899. év folyamán megírta élete fő munkáját: A magyar halászat eredetét. Ez az alkotás ma is egyedülálló a magyar összehasonlító néprajzi irodalomban.
Anyagát tekintve ez a munka rendkívül sokrétű. A magyar halászatra vonatkozó adatokat Herman Ottó könyvéből meríti, melynek beosztását fő vonásaiban is átveszi. Elemzésében és összehasonlításában szinte nyomról nyomra ezt követi. Ezenkívül a magyarban elérhető minden irodalmat és még közre nem adott gyűjtést felhasznál, éppen úgy, mint a Néprajzi Múzeum halászati gyűjteményét.
Az összehasonlítás alapját elsősorban az a hatalmas anyag képezi, melyeket a finn és orosz múzeumokban saját maga gyűjtött össze, rajzolt és kis részben fényképezett. Hasonló munkát más országok múzeumaiban is végzett. Igen jelentős az a halászati ismeret, melyet a fentebb részletezett módon utazása és expedíciója alatt szerzett és örökített meg Oroszország különböző területein.
Mindezeknél azonban sokkal fontosabb a rendkívül gazdag orosz halászati irodalom, melynek első felhasználása és a nyugati néprajztudomány előtt való feltárása Jankó munkásságának egyik elévülhetetlen érdeme. Maga is érzi azonban, hogy ezen a területen szép számmal akad még tennivaló. „De ne felejtsük azt, hogy a jelen munka csak az első kísérlet az orosz halászati irodalom forrásainak megnyitására abból a célból, hogy összehasonlító anyagot nyerjünk, s kétségtelen, hogy bárki is folytatni fogja e kísérletet, új anyag fog előkerülni úgy a török, mint a többi halászatok terén.”
Ha tudományszakonként nézzük anyagát, akkor abban természetszerűen a néprajz foglalja el a legfontosabb helyet, de jelentős mértékben használja a halászati gazdasági irodalmat is. Emellett a nyelvészeti, etimológiai eredmények azok, amelyekre igen sok esetben támaszkodik, elsősorban Munkácsi Bernát munkája alapján. Nagyon kevés régészeti és elenyésző mennyiségű történeti forrást dolgoz fel.
Mint a mű címe is mutatja, célja a magyar halászat egyes eszközeinek, néhol munkamódja eredetének megállapítása. Ennek megfelelően a kiindulópontot mindig a magyar halászati eszközök képezik azon az alapon, ahogyan azt Herman Ottó a XIX. század nyolcvanas éveiben rögzítette. A különböző népek összehasonlító anyaga ugyanebből a korból származik, legfeljebb helyenként egy évszázaddal előzi azt meg. E népek magyarokkal való együttélését vagy érintkezését évezred vagy évezredek választják el a vizsgálat időpontjától, és Jankó nem tesz kísérletet arra, hogy egy-egy eszköz meglétét az érintkezés időpontjában valószínűsítse, illetve annak megmaradását, amennyiben azt a források engedik, ettől az időszaktól bizonyítsa.
Ennek megfelelően összehasonlítása első kritériuma formai, ezt második kritériumként a XIX. századbéli földrajzi elterjedés egészíti ki. Ha ez egyezéseket a nyelvészeti eredmények is alátámasztják, akkor ennek alapján Jankó eldönti egy-egy eszközzel kapcsolatban az eredet kérdését. A magyar anyag összevetésében a döntő súlyt a finnugor, a török-tatár és az orosz halászatra veti, kevésbé használja a szomszédos népek megfelelő adatait
„Nyilvánvaló, hogy az oly szerszám, mely egész Európában s az általam ismert Ázsiában csak a magyarnál és az osztjáknál van meg, ugor eredetű, vagy a mely Nyugat-Európában és a magyarnál van meg s a Keleten hiányzik, az hozzánk nyugatról és pedig a németből jutott. Ha valamely szerszám megvan a nyugaton is, a keleten is, a magyarban is, nyilvánvaló, hogy a magyar azt onnan vette, a hova a név utal, ha a név orosz, a szerszám halászatunkba a honfoglalás előtt került, ha német eredetű, akkor a honfoglalás után kaptuk azt.”
Bármennyire leegyszerűsítettnek látszanak is a mai olvasó számára Jankó összehasonlító elvei, mégis az anyagi kultúra vizsgálatában ezek hatalmas lépést jelentettek, már csak azért is, mert azokat a lehetőségekhez képest következetesen érvényesítette. Eredményei alapján először tesz kísérletet arra, hogy az összehasonlító néprajz segítségével a magyarság őstörténetének kérdésébe bevilágítson. Mindez munkájának elévülhetetlen érdeme.
A nagy mű megjelenését első pillanatban döbbent csend fogadta, majd Európa-szerte megindult ismertetése, bírálata, amit lehetővé tett, hogy két nyelven – magyarul és németül – látott napvilágot. Herman Ottó és Jankó János között olyan személyi jellegű vita keveredett, mely a tudomány előrehaladását semmiképpen sem szolgálta. A külföldi elismerő hangok mellett azonban kifogás is akadt. Ezek közül Jankónak a legnagyobb fájdalmat U. T. Sirelius a Finnisch-Ugrische Forschungen I. évfolyamában (1900) megjelent sok vonatkozásban igaz, de egészében igazságtalan kritikája okozta. Sirelius, mint fentebb láttuk, Jankó mellett kezdte el munkásságát, de ez a bírálat nemcsak megszakította barátságukat, de még további munkájában is elfogulttá tette Sireliust, aki a finnugor népek rekesztő halászatáról írt munkájában Jankó úttörő érdemeiről nem emlékszik meg kellő módon. Meg kell jegyezni, hogy élete végén Sirelius elismerően szólt arról a nagy segítségről, melyet tudományos pályáján indulásakor Jankó Jánostól kapott.
Az elkövetkező évtizedek alatt A magyar halászat eredete a magyar néprajztudomány klasszikus alkotásává merevedett. Gyengéit sokan sejtették, de igazában senki sem tárta fel azokat. Györffy István 1934-ben ezt írja róla: „Az eltelt emberöltő óta hazánkban mégegyszer akkora anyag halmozódott fel, mint amekkora Jankó rendelkezésére állott. A hozzánk közelebb eső vízvidék halászatának tanulmányozása is új anyagot tárt fel, így Jankónak sok megállapítása ma már nem állhatja meg a helyét. Legközelebbi teendőnk a magyar halászat tanulmányozása terén tehát egy újabb összehasonlító vizsgálat volna.”
Nagyjából hasonlóón nyilatkozik a könyvről Gunda Béla is: „Jankó megállapításai ma már természetesen revízióra szorulnak. A nagyméretű orosz hatás éppen annyira valószínűtlen, mint a sok nyugati átvétel.”
Korompay Bertalan 1953-ban sorra veszi azokat a szempontokat, melyek alapján a munka revízióját el lehetne végezni, sőt egy-egy ponton kísérletet is tesz arra. Felveti a nyelvészeti alap kiszélesítését, az összehasonlítás módszerének kiegészítését és nem utolsósorban az azóta felhalmozódott belföldi és külföldi anyag felhasználását.
A fenti megállapítások mindegyikének igazat kell adnunk ugyan, de mindez nem változtat azon a tényen, hogy Jankó munkája a megjelenéskor messze megelőzte korát, és számos indítékot adott a hasonló módszerrel történő kutatásra. Az a tény pedig, hogy teljes anyagának felülvizsgálása nem történt meg, és nem került sor a magyar halászat egészének összehasonlító vizsgálatára, ismét csak a munka nagyságát bizonyítja. A megjelenéstől eltelt hosszú évtizedekben nem volt senki, aki olyan mennyiségű összehasonlító anyagot, főleg pedig az orosz műveket úgy ismerte volna, mint Jankó. Az igények, szempontok, többek között éppen az ő munkájából kinőve olyan mértékben megnövekedtek, hogy egy új összefoglalás szerzőjét rendkívül nehéz feladatok elé állítanák. Ezzel magyarázható, hogy a magyar halászat feltárása területén csak a részletkutatásokban léptünk előre.
*
Jankó János hatalmas íveléssel indult pályája derékba tört, életműve torzó maradt. Munkássága és későbbi hatása még így is külön fejezetet biztosít számára a magyar néprajztudomány történetében. Hosszú évtizedekig érdemeinél kevesebb szó esett róla. Az utóbbi két évtizedben azonban életműve mégis folytatókra és feldolgozókra talált. A korán elhunyt Diószegi Vilmos sámánkutatásai mintha az ő álmát váltanák valóra, ifj. Kodolányi János nagy értékű tárgyi gyűjteményét szólaltatta meg, Lipták Pál osztják antropológiai anyagát tette közzé. A most készülő Emlékkönyvben a finnugor kutatás jeles művelői tanulmányaikkal róják le kegyeletüket a fiatalon elhunyt nagy mester emléke előtt.
Mindezt azonban csak első lépésnek tekinthetjük. Fontos kötelességünk szétszórodott hagyatékának összegyűjtése. Jankó rendszeresen naplót vezetett, de sajnálatosan ennek csak egyikét-másikát ismerjük, nagyobb részük még nem került elő. Hasonlóképpen fel kell tárnunk levelezését, a különböző helyeken megjelent dolgozatait, cikkeit, fiatalkori tanulmányait. Mindezek alapján, múzeumszervezési munkájával együtt meg lehet rajzolni munkássága egészét, elhelyezni kora magyar és európai irodalmában, fel lehet mérni hatását. De még ennél is maradandóbb emléket fog működésének állítani az, aki majd megírja az ő nyomain elindulva az új „Magyar halászat eredetét”.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT