A NÉPRAJZ ÚTTÖRŐJE
A NÉPRAJZ ÚTTÖRŐJE
A magyar néprajz tudománytörténetében nem ismeretlen név a Kállay Ferencé. A folkloristák (főként a mitológia kutatói) éppúgy számon tartják, mint az anyagi kultúra szakemberei, régebben ritkán, utóbb több és nagyobb elismeréssel emlegetik mint kezdeményezőt. Komplex jellegű munkásságában igen nagy számúak az etnográfiai utalások, ezért olykor nehéz feladat a művek diszciplináris elkülönítése, amiért is – némi önkénnyel – a téma és a cél dominanciája alapján kell döntenünk a hovatartozást illetően pl. némely történeti vagy nyelvészeti téma besorolásakor. A Históriai értekezés…-t (1829) ezért inkább a „történész” címszó, mitológiáját (1847–1861) pedig az „uralisztika” megjelölés alatt mutatom be.
Miként fentebb említettem, egyik tudományszaknak sem volt kifejezetten specialistája, a polihisztor alkaton belül is a néprajznak volt legkevésbé tudatos művelője, sőt, nem lévén még néprajz ekkoriban, teljesen ösztönösen, de jó szemmel, érzékkel, megfigyelő- és ítélőkészséggel megáldva néhány időálló téglával e tudomány magyarországi meghonosításához, megalapításához is hozzájárult.
Tálasi István egyik nevezetes tanulmányában (1948) a magyar néprajztudomány első korszaka képviselőjeként említi, de teljesen külön értekezésben (1946) is méltatja egy Kállaynak tulajdonított 1823-ban kelt cikk alapján. Tálasi nyomán Zsigmond Gábor is foglalkozik alakjával egy összefoglaló áttekintésben, s egy kifejezetten Kállayt értékelő írásban. Nyilván szintén Tálasit követve, Néprajzi Lexikonbeli cikkében Diószegi Vilmos is néprajzosként tünteti fel ugyancsak az 1823-as értekezés alapján, amelyben, úgymond, „elsőként írta le a magyar külterjes mezőgazdasági rendszert, és nomád hagyományként magyarázta a szálláskertes, → kétbeltelkű települési formát…”. E rendkívül pozitív, Kállay néprajzos működését elismerő (s részleteiben is taglaló) közlemények kapcsán jeleznem kell az egész problémakör kiindulópontját illető kételyemet. Tálasi István, miként 1946-os cikkében kifejti, a Tudományos Gyűjtemény 1823-as évfolyamában (3–39.) Magyar régiségek nyomozása címen megjelent K. J. szignó alatti közleményt Kállay Ferencnek tulajdonítja a következő indoklással: „Győrffy György derítette fel, hogy a K. J. jelzés, melyet több ízben használ, vezetéknevének első és utolsó betűjét tartalmazza, s irodalmi munkái jegyzékének segítségével a szerző személyét kétségtelenül megállapította.” A magam részéről ezt az érvelést nem tartom meggyőzőnek. Ellenérveim: 1. Kállay életművének áttanulmányozásakor – máshol – ezzel a rövidítéssel nem találkoztam; 2. Írásai többségét teljes nevével tette közzé főként eleinte, később – inkább a kis közlemények alatt – a K. F.-et szerepeltette; 3. Ha 5 évvel korábban kisebb terjedelmű és jelentőségű tanulmányát teljes névvel írta alá, mért nem tette ezt ezúttal is, második számú műve kapcsán? Oka sem volt a rejtezésre, kezdő szerzők általában szívesen látják teljes nevüket nyomtatásban; 4. A saját maga által összeállított életmű-bibliográfiákban sehol sem láttam nyomát e viszonylag terjedelmes írásnak; 5. 1823-ban még javában tartott erdélyi szolgálata, szabad idejében inkább a székelyekről írandó könyve adatait gyűjtögethette, s aligha nyílt lehetősége az alföldi nomadizálás tanulmányozására, illetve annak oly részletkérdésekben való megvilágítására, amely helyszíni gyűjtést, megfigyelést is feltételez; 6. Nagyszámú későbbi munkáiban kevés nyomát látom az ebben az írásban tapasztalt, már-már speciális néprajzi ismereteknek, terminológiának.
Kizárni nem akarom e cikkel kapcsolatban Kállay szerzőségét, csupán a szerzőségnek minden feltétel nélkül való elfogadását vélem meggondolandónak.
Tényleges debütálásnak (mint tudósnak, s szűkebben véve mint etnográfusnak) ekképp 1818-as közleménye tekinthető, amelyben – többek szerint – Pápay Sámuel székelyeket elmarasztaló vélekedését cáfolja. Pápay nevezetes 1808-as munkájában, magam, nyomát sem találtam az említett előítéleteknek, véleményem szerint valami más oka, előzménye lehetett Kállay szép és meggyőző fellépésének. Több mint húszoldalas írásában mint mintaszerű közösséget, erkölcsös, családszerető, tiszta, ép beszédű népcsoportot, munkálkodónak, katonának egyaránt beváló, talpraesett, vendégszerető, vallásos, összetartó közösséget jellemzi a székelységet, amely olyan kiváló szellemeket adott a magyaroknak, amilyen Mikes Kelemen, Baróti Szabó Dávid, Mikó György.
Kállay Ferenc tudományos jelentkezését viszonylag késeinek tarthatjuk, hisz irománya közreadásakor már 28 esztendős. S mintha itt teljesen el is szakadt volna ifjúkora eszményeitől, olvasmányaitól, ezekhez mérten a téma is szokatlannak tűnhet. Kölcsey is más utat jár már, mégis: letagadhatatlan összetartozásuk (ha ezt maguk nem is gyanították) a Kállay-életmű nemzeti múltat faggató ihletésében, illetve Kölcsey érlelődő programadó tanulmányában (Nemzeti hagyományok) valamiképp a közös diákkor eszményei, hangulatai rímelnek egymásra.
A neki tulajdonított 1823-as írást nem taglalom, mivel a néprajzi szakirodalom ennek tanulságait már kellőképp értékesítette, magam viszont – a már jelzett okokból – nehezen tudom beleilleszteni Kállayról kialakított képembe.
Miként 1818-as első jelentkezése sem vegytiszta néprajz (inkább népleírás, jellemzés) még kevésbé az 1829-ben közreadott könyve a székelyekről. Behatóbban történeti munkái között ismertetem majd, itt csupán e munka néhány apró, de fontos (s ez ideig a szaktudomány által ki nem aknázott) néprajzi vonatkozására hívom fel a figyelmet.
A székelyek eredetéről szólva (s őket a hunok leszármazottjainak tartva) ír múltjukról, mindennapjaikról, amelyeket aligha csupán leírásokból ismerhetett (45–50.) „Régi szokásaikat már a székelyek is kezdik felejteni, kivált miólta a rendes katonaság köztök felállott… a’ köz rendnél fennmaradt némely szokások, melyek nagy régiségre mutatnak. Ilyenek p. o. a székely kaláka… [mely]… különkülön féle, p. o. arató, trágyázó, házépítő, szántó, takaró vagy gyűjtő kaláka, a fehér népeknél a fonó kaláka télen… Említést érdemelnek még a rodina, sírban lövöldözés, koszorú kapás, lófuttatás, gyűrűkapás… a székely fehérnépek lenből, kenderből, gyapotból [pamut] szüntelen szőnek, fonnak, az általok fehérített vásznokból és gyolcsokból állják ki házi szükségeiket, azokból ruházzák magokat. A Priscustól végre úgyneveztetett vékony fehér, hosszú darabú lengyolcsok, melyeket a hunnus fehérnépek fejeken viseltek, ma is másaikban megvagynak a székely földön imitt amott p.o. Kézdi Vásárhelyen, hol a fehérnépek fejeiken mást nem is láthatni…” – írj a nyilván általa is sokszor látott székely hagyományokról, szokásokról. Egyébként már itt észlelhető az a tudósi megközelítésmód, amely életműve egészét jellemzi majd: az írásos forrásokat elébe helyezi saját észrevételeinek, tapasztalatainak, a bámulatosan gazdag szakirodalmi hivatkozások úgyszólván elrejtik őt magát, az egyéni véleményt is formálni képes kutatót.
Első terjedelmes, önálló könyvként megjelent munkája ez a székelyeket tárgyaló mű, amely mintegy nyitánya nagyarányú munkásságának. A néprajzos bőven szemelgethetne e gazdag életműből a maga, illetve a magyar néprajzi tudománytörténet számára is érdekes és fontos adatokat, hivatkozásokat, egybegyűjtésük azonban még várat magára.
